Alulírott elolvastam Borsody István kéziratának, A Habsburgoktól Sztálinig: Közép-Európa küzdelme a demokráciáért [végleges címe: Európai tragédia: A Habsburgoktól a szovjetekig] legnagyobb részét. A kézirat kétségtelenül egy nagyon idõszerû kérdésrõl szól. A 19. század második felében számos elõrelátó gondolkodó érezte úgy, hogy a Habsburg Birodalom jövõje kérdésessé vált, és e témában igen sok ellentmondásos írás jelent meg. A dualista monarchia felbomlása után a tragédia valamennyi elfogulatlan szemlélõje arra a következtetésre jutott, hogy a szétesés nem a háború elvesztése, hanem sokkal inkább a monarchia organikus jellegében mélyen gyökerezõ okok miatt következett be.
Az új erõegyensúly, amely az elsõ világháború befejezése után öt független, szuverén nemzetállam létrejöttével alakult ki, a régi problémát új megvilágításba helyezte mind az újonnan megalakult államok, mind pedig az õket támogató nagyhatalmak diplomatái és államférfiai számára. Az új irredenták és elkeseredett nemzeti kisebbségek forrongása nyilvánvalóvá tette, hogy a független nemzetállamok létrehozásával a Habsburg-monarchia régi sebei nem gyógyultak be. Ellenkezõleg, az egymással vetélkedõ nagyhatalmak új katonai szövetségeket kényszerítettek életre, miközben a köznép életszínvonala és politikai szabadsága nem érte el a régi Habsburg-monarchia prosperitásának és jogállamiságának szintjét. Ezen általános elégedetlenség közepette a francia hegemónia helyét elõbb a német katonai diktatúra, majd késõbb, a második világháború eredményeként, a szovjet elnyomás vette át.
A múlt megértését keresõ s a jelenlegi káoszból való kiút megtalálását, a harmadik világháború elkerülését, valamint Közép-Európa erõszakos szovjetizációjának megállítását célzó törekvés cikkek, esszék, pamfletek és könyvek százait eredményezte.
E hatalmas irodalomban sok mindent találunk: korrekt elemzéseket és megannyi illúziót, független ötleteket és különbözõ rendszerek kormányai és boldog birtokosai politikáinak partizán reprezentációit. Az írások nagy többsége azonban híján volt a történet egészét átfogó szemléletmódnak, és a legtöbb hozzáállást nagyban befolyásolta az uralkodó nemzetiség és az osztályérdek.
Úgy tûnik, a témában korábban vagy mostanság született mûvek szerzõi közül senki nem került oly közel a helyzet világos megértéséhez, mint Borsody István. Õ olyan magyar hazafi, aki a magyar-szlovák ellentétek határvidékén élt, és Szlovákiának az új csehszlovák államba való integrálása után folytatta politikai harcát nemzete viszonylagos függetlenségéért, és akit a Rákosi-diktatúra államcsínye kényszerített számûzetésbe. Az õ könyve nemcsak számba veszi a Habsburg-monarchia számos hiányosságát, a fél-kísérletek bukását és az elszalasztott történelmi lehetõségeket - mint ahogyan ezt elõtte már sok komoly író megtette. Borsody azt is világossá teszi, hogy az idõ eljárt a Habsburg-monarchia fölött, és hogy a divatjamúlt birodalmi rendszer helyettesítésének egyetlen lehetséges, új formáját, az összes nemzetének demokratikus föderációját soha nem vették komolyan mindaddig, amíg már reménytelenül késõ nem volt. És ebbõl egyenesen következik, hogy Közép- és Kelet-Európa jelenlegi káoszát nem lehet megszüntetni az izolált, szuverén nemzetállamok hasonlóan idejétmúlt ideológiájával és politikai szerkezetével. Csupán a nemzeteknek egy demokratikus föderációba való magasabb szintézise eredményezhet békés és termékeny kooperációt közöttük. És noha Borsody elõtt jó páran már leírtunk hasonló meglátásokat és véleményeket, az õ problémafelvetése újszerû és magasabb rendû. A történelmi dráma valamennyi szakaszában, a második világháborút és annak utóéletét is beleértve, meggyõzõen mutat rá a jó szándékú tervek és erõfeszítések ellenére bekövetkezõ bukások okaira.
A közép-európai kérdés Borsody-féle megközelítésének egy másik fontos és új eleme jelenlegi világunk problémáinak a megvilágítása. Szerinte a dunai, de akár az európai föderalizmus sem életképes az e területen élõ népek kötelezõ demokratizálásának és föderalizációjának az atlanti közösség hasonló, ám átfogóbb és erõsebb törekvéseivel való összekapcsolása nélkül. De még egy atlanti unió sem jelenthet végsõ gyógyírt veszélyesen beteg világunk számára, ha nem alakul ki az életvitelükben és morális értékeikben szorosan kötõdõ népek helyi, területi föderációinak kiterjedt, liberális rendszere. Mind az európai, mind az atlanti unió csak a regionális föderációk uniójának formájában képzelhetõ el. Egy ilyen irányú fejlõdésnek igen komoly akadályai vannak, ezért Borsody egy „föderalista forradalom" szükségességére hívja fel a figyelmet.
Tanulmánya során (...) Borsody mindvégig jelzi, hogy nem elégszik meg elméleti általánosításokkal. Minden esetben alaposan körüljárja a történelmi tényeket, és megpróbál igazságos lenni, nemcsak saját nemzetével, hanem mindenki máséval is, gyõztesekkel és legyõzöttekkel egyaránt. Tökéletesen tisztában van a még mindig fennálló, régi, nemzeti jelszavak és bálványok végzetes erejével, és írása során az emberséges sebész szerepébe helyezkedik. Mélységesen megérti sajátja mellett más nemzetek szenvedéseit, de õ maga a páholyból szemléli az eseményeket.
Amennyiben ez a könyv sikeres lesz, az a közvélemény fogékonyságát fogja bizonyítani a jövõ legfontosabb kérdése iránt.

Oberlin College, 1952. június 2.

Szilágyi Csaba fordítása