Kálmán C. György
Egy tálból

Ha az ember jókedvében vesz fél kiló cseresznyét (nem most, és nem is az idén nyáron), azt jóízûen és gyorsan belakmározza, nem vizsgálgat minden szemet, legföljebb a kukacosat kidobja. Ha azonban úgy harminc kilót kap, vagy beszabadul egy cseresznyéskertbe, válogatós lesz: olykor a sötét, puhákat, máskor a világosabb, ropogósakat szemelgeti, a mézédes aprót vagy a kevésbé ízes, de hatalmas szemût részesíti elõnyben - a mennyiség éppen a nüanszokra teszi fogékonnyá. Ráébred, hogy cseresznye és cseresznye között mekkora különbségek vannak, hogy este másmilyet kíván, mint ebéd után vagy uzsonnára.
Ha hatalmas mennyiségû és a felületes szemlélõ számára egyforma verset tesznek az orrunk elé, az elsõ habzsolás (és az azt követõ enyhe émelygés) után hasonlóképpen fogunk viselkedni. A kukacosat persze azonnal félretoljuk, de még mindig elég marad ahhoz, hogy finnyásan válogassunk. Most kaptunk - a szerkesztõ-elõszóíró Várady Szabolcs jóvoltából - 300 limericket, vagyis - mert originált (!) magyar termékrõl van szó - limeriket egyetlen kötetben, és a cseresznyével szemben az a nagy elõnye, hogy nem fogy el, lefagyasztani vagy befõzni nem kell, igaz ugyan, hogy a kukacosát sem tudjuk kidobni.
A limerick, ha a kedves olvasó nem tudná, ötsoros versforma, amely az aabba rímképletbe szorít bele valami csattanós és rendszerint nonszensz, lehetõleg ráadásul malac tartalmat oly módon, hogy az elsõ sor sokszor tulajdonnevet (földrajzi vagy személynevet) is tartalmaz. Sokkal többet nem érdemes itt írni róla, mert Várady Szabolcs olyan szellemes és tudós értekezést kanyarított a kötet elé, hogy összefoglalni sem lehet, túltenni rajta meg mégúgy sem. Inkább idézhetnénk belõle (ha már hely híján az egészet nem másolhatjuk ide): „A limericknek - így hangzik az egyik meghatározása - három fajtája van: 1. a nõk jelenlétében is elmondható limerick, 2. az olyan limerick, amelyet nõ nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. a limerick."
A limerick történetét igen messzire lehet visszavezetni, de igazából a 19. és a 20. században vált - ha nem is szalonképessé, de - irodalmárberkekben is közismertté. Ami nem azt jelenti, hogy az amúgy is nonszenszben utazó Edward Learen kívül volnának neves limerickszerzõk - inkább azt, hogy jeles költõk is meg-megpróbálkoznak egy-egy limerickkel, nem beszélve egy-egy jól sikerült versike fordításának mûfordítói bravúrjáról. A limerick terem mindenfelé, ápolt költõi virágoskertekben és gazos árokszélen, mint a cseresznye, ha a mag jó helyre kerül. A szerzõ ennélfogva nem olyan nagyon fontos (noha a költõk bizonyára büszkék jobban sikerült darabjaikra), a forma annyira lecsiszolt, a hangnem olyan egységes, hogy már-már az az érzésünk: a limerick népköltészet.
De legalábbis olyan. Nem keresünk benne egyedi megoldásokat, nem a szerzõ sajátos, összetéveszthetetlen hangja érdekel, hanem a jó poén meg a soha nem hallott rím (ami gyakorta ugyanaz). Éppen ezért eléggé betarthatatlannak bizonyul a szerkesztõ felszólítása, hogy találgassunk, melyik limeriknek ki a szerzõje - legföljebb egyikrõl-másikról lehetnek halvány sejtelmeink. Aki Simicskáról, Schlechtrõl, Torgyánról és Demszkyrõl limerikel, az nyilván Eörsi; aki meg archaizáló-kimódolt szavakból központozás nélkül nagyon (túl) hosszú sorokat állít össze limerikjeiben, az Határ Gyõzõ. De például Tandori limerikileg nem is olyan tandoris, Kovács András Ferenc meg amúgy is olyan változatos, hogy a limerik mögött a „saját hang" végképp eltûnik.
Ezért aztán az olvasó - a modern kor embere, aki a tömegességben, az egyöntetûségben, a látszólagos egyformaságban a különöst, az eredetiséget, az ismételhetetlent keresi - azokat a limerikeket szemelgeti ki, amelyek éppen hogy deformálják, szélsõségekbe viszik, felborogatják a szigorúan megszabott sémát. Ami a hangvételt meg a tárgyat illeti, ilyen kilengést nemigen találunk: pátoszos zengésû, elégikus vagy hazafias limerikre nem számíthatunk, szerelmes, családi, idillikus témára sem. Van viszont határozott kísérlet az értelemkonstrukció radikális megbontására, a grammatika és a lexika átrendezésére, az olvasói elváráshorizont megképzésének meghiúsítására, mint a következõ (immár klasszikus) mûremekben:

Kedden vettem a légettyût,
s másnap a postán még egy gyütt;
egy is eleget
tyûzi a leget:
most meg a két tyû lég együtt!

(Orbán Ottó, 98. sz.)

Nyilvánvaló, hogy a szerzõnek a posztmodernitás társadalmának olyan kommunikációs gyakorlatával kapcsolatban, mint amilyen mondjuk a posta, komoly fenntartásai vannak. Világképének alapvetõ elemévé lép elõ ez a szkepszis egy másik mûvében:

Duna mentén híres község Apostag,
a Diners Clubban minden helyi lakos tag.
Gond egy szál se, probléma
csak abból van, hogy néha
hetekig nem talál oda a posta(g).

(Orbán Ottó, 39. sz.)

Az ábrázolt tárgyi valóságra (posta) vonatkozó reflexió efféle koherenciája azonban nem jellemzõ a kötet szerzõire. Érdemes viszont felfigyelnünk azokra a kísérletekre, amelyek a sorok megbontásával, a forma zártságának fenntartása mellett annak finom átrendezésével vonják kétségbe a világrend állandóságának, determinációjának tételét, amelyek a megszokott, familiárissá vált világon mutatkozó apró repedések felmutatásával fejezik ki napjaink alapvetõ antropológiai tapasztalatát. Így azokban a versekben, ahol a rím maga megmarad ugyan, de csakis kifacsart, megerõszakolt, átalakított formájában:

Volt egy báj' ifjú hölgy Pécsett,
a légyottról õ néha késett,
míg egy féltékeny lektor
nem tûré már és megfor-
gatta szívében a késet.

(Tatár Sándor, 25. sz.)

A nyelv esendõségének, sérülékenységének s így a mai ember kiszolgáltatottságának érzékeltetését szolgálja annak felmutatása, hogy a szavak nemcsak rímhelyzetben, hanem bárhol ki vannak téve a forma roncsoló, destruktív erejének. A fenti versen kívül ezt példázza a következõ is:

Nászútra, azt mondja, Belfast!
Nem csoda, a lány meg felfázt.
Kicsi kéj, az se volt,
a tûzt a víz elolt,
mondjátok meg! ezt a balféket!

(Mesterházi Mónika, 188. sz.)

Amely költemény ugyanakkor azt a nyelvpolitikai hatalmat is érzékelteti, amely cenzorként, elnyomóként viszonyul bizonyos szavak kimondásához, ily módon a testiséget tudatalattiba, a vers mögé számûzve (és súlyos neurózisok elõidézõjeként mûködve). Ugyanerre az opresszív mechanizmusra példa - ám itt a központozással és a tipográfiával a hiány sebét mintegy feltárva, az olvasó számára egyértelmûen jelezve a nem-jelenlét fájdalmát - a következõ vers:

Haj, az a fonónõ Vácott!
látott nyílni sok akácot
: válla fölött egy úrnak,
akivel utolszor... ...volt õ.
Ó jaj! A fejével játszott.

(Tatár Sándor, 27. sz.)

És érdemes egy olyan verset is idéznünk, amelyben a kimondás merészsége, a felszabadító energia és a rímelés (és a kötött forma) radikális felforgatása egyszerre van jelen. Az elõbbi a 300 limeriknek több mint felére jellemzõnek mondható: a kötet leghosszabb ciklusa a IX., Piroska pedig - hamm! bekapta címû (korántsem mesetematikájú) fejezet. Az itt következõ vers arra példa, hogy a szexualitás centrumba állítása korántsem mond ellent a formára történõ reflexió kívánalmának:

Azt kérdi a csini Lina:
„Mi rímel arra, hogy pina?"
„Rímszót azt nem tudok,
de tudok rímtagot!
Biztos vagyok benne, hogy ez is el fogja nyerni a tetszését."

(Vadász Géza, 258. sz.)

Ebben a cseresznyéstálban, amelybõl kedvünkre válogathatunk, ízesnél ízesebb, de igen sokféle gyümölcs van; kukacos alig, néhány fanyar. Számtalan kiváló (és pár ismeretlen, néhány alig ismert) magyar költõ termése. Szemezgessünk lassan, elmélázva, minden szemet vizsgálgassunk kedvünkre. Nevessünk közben nagyokat.

Magyar badar. 300 limerik. Válogatta, szerkesztette, az elõszót írta: Várady Szabolcs. Budapest, 2002, Európa Könyvkiadó, 246 o., 2500 Ft.