Ha az ember jókedvében
vesz fél kiló cseresznyét (nem most, és nem is az
idén nyáron), azt jóízûen és gyorsan
belakmározza, nem vizsgálgat minden szemet, legföljebb a
kukacosat kidobja. Ha azonban úgy harminc kilót kap, vagy beszabadul
egy cseresznyéskertbe, válogatós lesz: olykor a sötét,
puhákat, máskor a világosabb, ropogósakat szemelgeti,
a mézédes aprót vagy a kevésbé ízes,
de hatalmas szemût részesíti elõnyben - a mennyiség
éppen a nüanszokra teszi fogékonnyá. Ráébred,
hogy cseresznye és cseresznye között mekkora különbségek
vannak, hogy este másmilyet kíván, mint ebéd után
vagy uzsonnára.
Ha hatalmas mennyiségû és a felületes szemlélõ
számára egyforma verset tesznek az orrunk elé, az elsõ
habzsolás (és az azt követõ enyhe émelygés)
után hasonlóképpen fogunk viselkedni. A kukacosat persze
azonnal félretoljuk, de még mindig elég marad ahhoz, hogy
finnyásan válogassunk. Most kaptunk - a szerkesztõ-elõszóíró
Várady Szabolcs jóvoltából - 300 limericket, vagyis
- mert originált (!) magyar termékrõl van szó -
limeriket egyetlen kötetben, és a cseresznyével szemben az
a nagy elõnye, hogy nem fogy el, lefagyasztani vagy befõzni nem
kell, igaz ugyan, hogy a kukacosát sem tudjuk kidobni.
A limerick, ha a kedves olvasó nem tudná, ötsoros versforma,
amely az aabba rímképletbe szorít bele valami csattanós
és rendszerint nonszensz, lehetõleg ráadásul malac
tartalmat oly módon, hogy az elsõ sor sokszor tulajdonnevet (földrajzi
vagy személynevet) is tartalmaz. Sokkal többet nem érdemes
itt írni róla, mert Várady Szabolcs olyan szellemes és
tudós értekezést kanyarított a kötet elé,
hogy összefoglalni sem lehet, túltenni rajta meg mégúgy
sem. Inkább idézhetnénk belõle (ha már hely
híján az egészet nem másolhatjuk ide): A limericknek
- így hangzik az egyik meghatározása - három fajtája
van: 1. a nõk jelenlétében is elmondható limerick,
2. az olyan limerick, amelyet nõ nem hallhat, de papi személy
még igen, és végül 3. a limerick."
A limerick történetét igen messzire lehet visszavezetni,
de igazából a 19. és a 20. században vált
- ha nem is szalonképessé, de - irodalmárberkekben is közismertté.
Ami nem azt jelenti, hogy az amúgy is nonszenszben utazó Edward
Learen kívül volnának neves limerickszerzõk - inkább
azt, hogy jeles költõk is meg-megpróbálkoznak egy-egy
limerickkel, nem beszélve egy-egy jól sikerült versike fordításának
mûfordítói bravúrjáról. A limerick
terem mindenfelé, ápolt költõi virágoskertekben
és gazos árokszélen, mint a cseresznye, ha a mag jó
helyre kerül. A szerzõ ennélfogva nem olyan nagyon fontos
(noha a költõk bizonyára büszkék jobban sikerült
darabjaikra), a forma annyira lecsiszolt, a hangnem olyan egységes, hogy
már-már az az érzésünk: a limerick népköltészet.
De legalábbis olyan. Nem keresünk benne egyedi megoldásokat,
nem a szerzõ sajátos, összetéveszthetetlen hangja
érdekel, hanem a jó poén meg a soha nem hallott rím
(ami gyakorta ugyanaz). Éppen ezért eléggé betarthatatlannak
bizonyul a szerkesztõ felszólítása, hogy találgassunk,
melyik limeriknek ki a szerzõje - legföljebb egyikrõl-másikról
lehetnek halvány sejtelmeink. Aki Simicskáról, Schlechtrõl,
Torgyánról és Demszkyrõl limerikel, az nyilván
Eörsi; aki meg archaizáló-kimódolt szavakból
központozás nélkül nagyon (túl) hosszú
sorokat állít össze limerikjeiben, az Határ Gyõzõ.
De például Tandori limerikileg nem is olyan tandoris, Kovács
András Ferenc meg amúgy is olyan változatos, hogy a limerik
mögött a saját hang" végképp eltûnik.
Ezért aztán az olvasó - a modern kor embere, aki a tömegességben,
az egyöntetûségben, a látszólagos egyformaságban
a különöst, az eredetiséget, az ismételhetetlent
keresi - azokat a limerikeket szemelgeti ki, amelyek éppen hogy deformálják,
szélsõségekbe viszik, felborogatják a szigorúan
megszabott sémát. Ami a hangvételt meg a tárgyat
illeti, ilyen kilengést nemigen találunk: pátoszos zengésû,
elégikus vagy hazafias limerikre nem számíthatunk, szerelmes,
családi, idillikus témára sem. Van viszont határozott
kísérlet az értelemkonstrukció radikális
megbontására, a grammatika és a lexika átrendezésére,
az olvasói elváráshorizont megképzésének
meghiúsítására, mint a következõ (immár
klasszikus) mûremekben:
Kedden vettem a légettyût,
s másnap a postán még egy gyütt;
egy is eleget
tyûzi a leget:
most meg a két tyû lég együtt!
(Orbán Ottó, 98. sz.)
Nyilvánvaló, hogy a szerzõnek a posztmodernitás társadalmának olyan kommunikációs gyakorlatával kapcsolatban, mint amilyen mondjuk a posta, komoly fenntartásai vannak. Világképének alapvetõ elemévé lép elõ ez a szkepszis egy másik mûvében:
Duna mentén híres
község Apostag,
a Diners Clubban minden helyi lakos tag.
Gond egy szál se, probléma
csak abból van, hogy néha
hetekig nem talál oda a posta(g).
(Orbán Ottó, 39. sz.)
Az ábrázolt tárgyi valóságra (posta) vonatkozó reflexió efféle koherenciája azonban nem jellemzõ a kötet szerzõire. Érdemes viszont felfigyelnünk azokra a kísérletekre, amelyek a sorok megbontásával, a forma zártságának fenntartása mellett annak finom átrendezésével vonják kétségbe a világrend állandóságának, determinációjának tételét, amelyek a megszokott, familiárissá vált világon mutatkozó apró repedések felmutatásával fejezik ki napjaink alapvetõ antropológiai tapasztalatát. Így azokban a versekben, ahol a rím maga megmarad ugyan, de csakis kifacsart, megerõszakolt, átalakított formájában:
Volt egy báj'
ifjú hölgy Pécsett,
a légyottról õ néha késett,
míg egy féltékeny lektor
nem tûré már és megfor-
gatta szívében a késet.
(Tatár Sándor, 25. sz.)
A nyelv esendõségének, sérülékenységének s így a mai ember kiszolgáltatottságának érzékeltetését szolgálja annak felmutatása, hogy a szavak nemcsak rímhelyzetben, hanem bárhol ki vannak téve a forma roncsoló, destruktív erejének. A fenti versen kívül ezt példázza a következõ is:
Nászútra,
azt mondja, Belfast!
Nem csoda, a lány meg felfázt.
Kicsi kéj, az se volt,
a tûzt a víz elolt,
mondjátok meg! ezt a balféket!
(Mesterházi Mónika, 188. sz.)
Amely költemény ugyanakkor azt a nyelvpolitikai hatalmat is érzékelteti, amely cenzorként, elnyomóként viszonyul bizonyos szavak kimondásához, ily módon a testiséget tudatalattiba, a vers mögé számûzve (és súlyos neurózisok elõidézõjeként mûködve). Ugyanerre az opresszív mechanizmusra példa - ám itt a központozással és a tipográfiával a hiány sebét mintegy feltárva, az olvasó számára egyértelmûen jelezve a nem-jelenlét fájdalmát - a következõ vers:
Haj, az a fonónõ
Vácott!
látott nyílni sok akácot
: válla fölött egy úrnak,
akivel utolszor... ...volt õ.
Ó jaj! A fejével játszott.
(Tatár Sándor, 27. sz.)
És érdemes egy olyan verset is idéznünk, amelyben a kimondás merészsége, a felszabadító energia és a rímelés (és a kötött forma) radikális felforgatása egyszerre van jelen. Az elõbbi a 300 limeriknek több mint felére jellemzõnek mondható: a kötet leghosszabb ciklusa a IX., Piroska pedig - hamm! bekapta címû (korántsem mesetematikájú) fejezet. Az itt következõ vers arra példa, hogy a szexualitás centrumba állítása korántsem mond ellent a formára történõ reflexió kívánalmának:
Azt kérdi a csini
Lina:
Mi rímel arra, hogy pina?"
Rímszót azt nem tudok,
de tudok rímtagot!
Biztos vagyok benne, hogy ez is el fogja nyerni a tetszését."
(Vadász Géza, 258. sz.)
Ebben a cseresznyéstálban, amelybõl kedvünkre válogathatunk, ízesnél ízesebb, de igen sokféle gyümölcs van; kukacos alig, néhány fanyar. Számtalan kiváló (és pár ismeretlen, néhány alig ismert) magyar költõ termése. Szemezgessünk lassan, elmélázva, minden szemet vizsgálgassunk kedvünkre. Nevessünk közben nagyokat.
Magyar badar. 300 limerik.
Válogatta, szerkesztette, az elõszót írta: Várady
Szabolcs. Budapest, 2002, Európa Könyvkiadó, 246 o., 2500
Ft.