Féléves a kormány. Veszélyes kor. Jönnek a fogak.
Szaporodnak a negatív jelek és a pozitív visszajelzések. Veszélyes egybeesés. A negatív jelek között vannak egyszerûbbek és bonyolultabbak, egyértelmûbbek és kétértelmûbbek.
Szerva és csere: Milyen mértékben voltak indokoltak és milyen mértékben indokolatlanok a személycserék, szerintem senki sem tudja. De én biztosan nem tudom. Azt viszont tudhatja mindenki, hogy egy hírére és zsebének üvegségére kényes kormány nem vezényel rosszhírû, mégpedig a kormány mögött álló szakmai körökben is rosszhírû bankárt a legsötétebb és legszélesebb torkú pénznyelõ kürtõbe. Arra is emlékezhet mindenki, miként reagált négy évvel ezelõtt az akkori ellenzék Pál László leváltására. A kormány, vagy ezért, mert elfelejtette, vagy azért, mert nem felejtette el, de mindenesetre Katona Kálmán kirúgásával demonstrálta, hogy õt sem érdeklik a szakmai érdemek, ha az ellenzék exminiszterérõl van szó.
A kistérségi megbízottak lecserélésére három hónappal megbízatásuk lejárta és a végleges megbízottak kinevezése elõtt senki, semmilyen felnõtt és épelméjû emberekkel elhitethetõ magyarázatot nem adott, nem is próbálkoztak ilyesmivel. Az újonnan kinevezett megbízottak igen jelentõs része formálisan megragadható kapcsolatban áll a kormánypártokkal, túlnyomórészt az MSZP-vel, és pillanatokon belül nagyon sok pénz sorsa múlik majd ezeken az embereken. Már az is elég riasztó, hogy ilyen gyorsan és viszonylag csendesen létrejött a pártbizalmi alapon folyó pénzosztogatás hálózata, de az még riasztóbb, hogy gátlástalanul. Lényegében álcázás nélkül. Abban a tudatban vagy (optimistábban és pesszimistábban fogalmazva) hiszemben, hogy a cél komolyabb fedésére, látszatkeltésre nincs szükség. Megengedhetjük magunknak, hogy mindenki átlásson a szitán. Hallgatólagosan, de nyugodtan vállalhatjuk, ami a szitán átlátszik, mert ilyen az élet.
Címzés, támogatás: Az Orbán-kormányt többek között azért utáltuk, mert pofátlan egyértelmûséggel jutalmazta a kormánypárti településeket, és büntette az ellenzékieket. Az októberben odaítélt címzett támogatások közül huszonhatot kapott olyan település, melyet nem független polgármester vezet. Az odaítélés idõpontjában, október közepén ebbõl a huszonhatból huszonhárom kormánypárti volt, három ellenzéki. (A választások után a háromból kettõ maradt.)
Embléma: A kormánypárti tábor jelentõs részét elszórakoztatta, hogy a régi undokok, akik tavasszal megpróbáltak kétszeres sávszélességet kiravaszkodni maguknak a szavazólapokon, akik az OVB tagjainak kijelölésénél szartak az esélyegyenlõséget szolgáló szokásjogra és az ellenzék fejére, akik fizetett hirdetésben kisebb betûmérettel szedették az MSZP-t, most hiába óbégatnak, hogy a belügyminiszter összenyomta az õ emblémájukat, az OVB se törõdik velük meg a közvélemény se (nagyon). Pedig ez súlyos ügy. Tegyük fel, hogy a belügyminiszter asszony jól értelmezte a törvényt, s megtehette, amit tett. Ebben az esetben a törvény hiányosságait kihasználva teremtett vizuális esélyegyenlõtlenséget a két nagy párt között a magáé javára. Tudatosan, mert ha lett volna valami más ok is arra, hogy a korábbi, senki által nem kifogásolt szabályozást megváltoztassa, nyilván mondta volna. De nem volt mit. Ha pedig mégsem az lett volna a belügyminiszter asszony célja, hogy a konkurens pártot hátrányos, a saját pártját pedig elõnyös helyzetbe hozza, akkor a szavazólapok mintapéldányait látva és az ellenzék tiltakozását hallva megváltoztatta volna az általa kiadott rendeletet, hiszen ebben semmi nem akadályozta. Itt bizony csalás történt. Nem jogi értelemben, s még az ellenzék szerint sem olyan, aminek érzékelhetõ hatása lett volna az eredményre, de csalás történt. A belügyminiszter asszony a jogi minõsítéstõl függetlenül de facto az ellenkezõjét tette annak, ami a dolga, nem biztosította, hanem megbillentette az esélyegyenlõséget a választásokon induló pártok között. Abból, hogy ezt ilyen simán megtehette, két következtetést vonhatunk le: 1. kitelik ilyesmi a kormánytól; 2. a kormánypárti közvélemény igen kevéssé érzékeny a másokat ért méltánytalanságokra. Fontos következtetés mindkettõ.
Az Országos Választási Iroda az október 12-én a napilapokban fizetett hirdetésként megjelentetett közleményében a belügyminiszter asszony álláspontját támogatva idézetcsokrot tett közzé különbözõ jogszabályokból, félrevezetõ adatokat közölt az egyes jelölõszervek által indított jelöltek számáról, a választások után pedig jogalkalmazó szerv létére a szocialisták elképzeléseit tükrözõ választási reformjavaslattal állt elõ. Ezek botrányos dolgok, s a legbotrányosabb az, hogy nem lett belõlük botrány. A botránykeltéshez az ellenzéknek kevés a hitele, a kormánypártokhoz közelebb álló értelmiségnek meg kevés a tisztessége.
Vizsgálatok: A kölcsönös sárdobálás, amit a polgár vasárnapi tudatával utál, hétköznapi tudatával élvez, a demokratikus közélet nélkülözhetetlen része. A sárdobálás nélküli közéletet még nem találták fel, de ne is találják. A demokrácia és a diktatúra között az a különbség, hogy a demokráciában a sárdobálás kölcsönös, a diktatúrában pedig csak a legsárosabbak dobálózhatnak, a többiek védtelenek. A sárdobálás addig hasznos, amíg a résztvevõknek megvan a maguk sara (tehát az idõk végezetéig), és annyiban, amennyiben kit-kit a saját sarával mocskolnak. A sárdobálás csillapodása nem a demokrácia megszilárdulásának a jele, hanem ellenkezõleg. A demokrácia elmocsarasodik, ha a konkurens politikai erõk kevésbé érdekeltek egymás leleplezésében, mint egymás leplezésében. Ha hitelre érdemtelen hitelre érdemtelent hitelesít. Annál több a sár, minél kevésbé dobálják.
A Medgyessy-kormány az elsõ, amely valóban elszántnak mutatkozik ennek az elmocsarasodási folyamatnak a visszafordítására. Ám ez a visszafordítási kísérlet könnyen a visszájára fordulhat. A hiteltelenítés hiteltelenné válhat.
A rendõrséget még egy kormány sem szoktatta le a szervilizmusról, arról, hogy a hatalmi viszonyok szerint csoportosítsa erõit és rangsorolja teendõit. A mostani sem teszi. A rendõrség ennek megfelelõen bizonyos ügyekben túlbuzgásra és túlkapásra, más ügyekben renyheségre hajlamos, és a kormánypárti közvélemény megint csak nem mutat kellõ érdeklõdést ez iránt.
Ha egy hölgyet, akinél kizárólag olyan tárgyak lehetnek, amelyeket õrizetbe vételekor egyenként megvizsgáltak, s akit egyébként sem áruházi tolvajlással gyanúsítanak, huszonnégy óra alatt háromszor bújtatnak ki a bugyijából, az egyszerûen gyalázat.
Nem kell ahhoz egy gyanúsítottnak se szegénynek, se cigánynak, se ártatlannak lennie, hogy fölháborodjunk, ha megalázzák. A rendõrség nem akkor siet, amikor irodák kiürítését kellene megelõznie, hanem akkor, amikor egy anyukát kell hajnalban egy csecsemõ mellõl elvinnie. Tartok tõle, hogy Bartus László, ha túloz is, nem túloz túlságosan, amikor a következõket írja: "Nálunk a kommandó - szigorúan a kormányváltás után - a Happy End Kft. kiürített irodáira csap le, levetkõztet egy nõt, mert magas végkielégítést kapott. Ugyanez a rendõrség - ha nincs kormányváltás - semmit nem tett volna ezekben az ügyekben. A politikától függõ rendõrség a politika szolgálóleánya, de még annak sem elég tisztességes: ezek az akciók is csupán a szemfényvesztést szolgálják, mert a milliárdos korrupciós ügyekben csak látszateredmények születnek - A kis strómanokat elfogják, a felelõsökhöz nem nyúlnak… Valamiképp meg kellene értetni velük, hogy nem a politikához, az aktuális kormányhoz való dörgölõzésbõl lehet megélni, mert nem ezt várják el tõlük. Vagy mégis?" (Magyar Hírlap, november 14.)
Az APEH-nél megszüntettek egy nyomozást, amit még a kormányváltás elõtt indítottak egy informatikai cég ellen, mely köztartozásokat halmozott fel. A céget egykor az MSZP alapította, aztán az MSZP által kinevezett ügyvezetõ igazgatóé lett, aztán egy forintért egy görög strómané, aztán eltûnt a szürke ködben, s a cég nevében mindenféle gyanús dolgokat mûveltek ugyanazokon a görög strómanokon keresztül, akik benne voltak abban a csalássorozatban, amelyben elsõrendû vádlottként elsõ fokon négy évre ítélték Nikolits István egykori kampányfõnökét, aki a budakeszi MSZP-szervezet elnöke volt, amikor a terhére rótt több száz milliós csalások elkövetõdtek… A nyomozást megszüntetõ határozatot a Fõvárosi Fõügyészség megtámadta. A Magyar Nemzet természetesen azt sugallja, hogy ez a szocialisták Schlecht-ügye. A Magyar Nemzet sugallata persze nem sokat jelent. De sokat jelent az a mély érdektelenség, a tények föltárására irányuló igyekezet hiánya, ami a kormánnyal szemben nem ellenséges médiát ebben az ügyben jellemzi. És nem csak ebben. A Magyar Nemzetben földobott ügyeknek ritkán szoktak más lapok utánanézni. A Magyar Nemzet persze sûrûn hazudik. A Magyar Nemzet állításainak súlya csekély. De nem ellenállítások állnak velük szemben, hanem ellencsöndek. A csönd súlya pedig nem csekély.
Az nagyon rendben van, hogy a jobb minõségû lapok naponta hozzák az új és újabb információkat arról, hogy ki, hol, mit kótyavetyélt el, fizetett túl, tüntetett el, herdált el, szórt szét. De az nincs rendben, hogy ha bõvebben akarunk tájékozódni arról, hogy az érintettek ebbõl mit, mivel és miként tagadnak, akkor az Orbán Viktor által ajánlott lapokra szorulunk.
A HVG szerint "új Defendnek nevezik immár egyes kormányközeli körökben is a Proware Informatikai Tanácsadó és Szolgáltató Kft.-t". (Majd négy év múlva megtudjuk, ki benne a csendes Csintalan.) Egy sor közintézmény és állami cég egy csomó pénzért megbíz önmaga (közelmúltjának) átvilágításával egy hirtelen fölnövõ céget, melyet a könyvvizsgálói szakma ugyan nem ismer, az MFB-hez vezényelt föntebb említett rossz hírû bankár viszont annál inkább, s ez a cég ezért a sok pénzért (a mienkért) olyan szerény méretû és fölöttébb kétes minõségû jelentéseket fabrikál, melyekbõl az átvilágításban ellenérdekelt lapok és személyek vidáman csipegethetik a téves tényállításokat, az átvilágítók hiányos szakértelmére utaló következtetéseket, s amelyek használhatóságát Keller László államtitkár személyesen is kétli. Az államtitkár kivizsgáltatja a Proware megbízásainak körülményeit, ami arra utal, hogy a Medgyessy-kormány mégiscsak kevésbé defendes, mint elõdje. (Majd meglátjuk, mennyivel kevésbé.) Másrészt viszont: az államtitkár átadja a Proware jelentéseit büntetõjogi minõsítés céljából (!!) egy civil szervezetnek (!!), mely a szocialistákhoz közel álló jogászokból áll. Ez a civil szervezet ad majd feljelentési tanácsokat államhatalmi szerveknek! Ez még akkor is abszurd lenne, ha ez a szervezet nem lenne praktikusan azonos azzal a Muskovszky Gáborral, aki a Horn-kormány idején az államkincstárat megtámadó hírhedt Xénia-akció egyik fõszereplõje volt.
Az elõzõ kormány viselt dolgait a parlamenti többség elõszeretettel pertraktálja álinterpelláció formájában. Például: Világosi Gábor képviselõ interpellálja Jánosi György minisztert a pályabeléptetõ rendszerek tárgyában. Mit szól hozzá miniszter úr, hogy elherdálták azt a sok pénzt a Deutsch miniszter idején? Nagyon elherdálták, de teszünk róla. Örülök, hogy a miniszter úr tesz róla, és már nagyon várom is a néppel együtt… A kamera meg közben mutatja Deutsch minisztert, akinek csak hallgatni van joga.
Az Orbán-kormány idején rendszeresítették az álinterpellációt mint az ellenzék rágalmazásának ideális dramaturgiai keretét. A parlament, akárcsak a bíróság, a kontradiktórius kommunikáció színtere, azzal szolgálja a nyilvánosságot, a demokráciát és az igazságot, hogy egymásnak feszíti az ellenérdekû felek érveit. Az álinterpelláció során ennek az ellenkezõje történik. Azonos érdekû felek, kormánypárti képviselõ és kormánytag válaszolgatnak egymásnak, igazolják egymás mondandóját, miközben az ellenérdekû fél, akit alkalmasint gyaláznak, meg sem szólalhat. Ez aberráció. Akkor is, ha rágalmazásra szolgál, akkor is, ha nem. Álinterpellációhoz akkor folyamodik a kormánytöbbség (hiszen az ellenzéknek erre nincs módja), ha a házszabály keretein belül aberrálni akarja a parlamentet. Természetes volt, hogy azok a pártok, amelyek a demokratikus intézmények erejének és a parlament tekintélyének helyreállítását ígérték, arról is biztosították a nyilvánosságot, hogy tartózkodni fognak az álinterpellációtól. Nem tartózkodnak. Inkább Bauer Tamástól tartózkodnak, aki az ígéreteik megszegését a szemükre veti.
Média: A kormánynak a médiához való viszonyát leginkább a közszolgálati rádió és televízió kezelése mutatná, de a jelenlegi állapotok szerint csak korlátozottan mutathatja. A Magyar Rádiót egy törvénysértésbõl visszamaradt elnök bitorolja. A törvényesség helyreállítására sajnos nincs törvényes lehetõség, és szerencsére törvénytelen sincs, így nyugodtan feltételezhetjük, hogy a kormány amúgy sem élne vele. A rendelkezésre álló eszközökkel (a beszámolók elutasításával, a panaszbizottság foglalkoztatásával, a kormánypártok által delegált kurátorok sürgésével) pszichológiai hadviselés folyik, más nem is folyhat.
A Magyar Televízióban valahogy mindig marad hátra a menekülõ vezetõk mögött egy immúnis alelnök, aki annyira nem látszik semmilyennek, hogy minden ciánozást túlél, és a kormányváltások utáni interregnumokban az intézményt éltetõ milliárdokért paríroz. A kormányt valamelyest minõsíti, hogy az interregnum idején mennyire visszafogottak a kiszolgáltatott intézményben azok a változások, amelyek nem a közszolgálatiság súlyos sérelmeinek orvoslását szolgálják. Ezt a mértéket most nehéz alkalmazni, mivel az eszement nagykuratóriumi rendszer miatt kiszámíthatatlan, hogy mikor lesz a Magyar Televíziónak törvényes elnöke, az MTV helyzete mindenféle szempontból tarthatatlan volt, s valamennyi közéleti, politikai mûsora folyamatosan sértette a közszolgálatiság valamennyi normáját. Ami azonban történt, az mégiscsak sokkal több, mint aminek mindenképpen meg kellett történnie. A Magyar Televízió stratégiát választott: a kereskedelmi televíziók követésének a stratégiáját. Ez a lehetséges és az elnöki pályázatokban megfogalmazott stratégiák egyike. A Magyar Televízió választott, mielõtt elnökét az általa képviselt stratégiával együtt törvényesen megválasztották volna. Ez súlyos tény. Errõl a választásról szól az MTV új képvilága, imázsa, szimbólumai, stílusa, új mûsortípusai, a sztárokba való beruházás és a Napkelte visszatelepítése. Ez utóbbi háromszorosan is elfogadhatatlan. Egyrészt: szimbolikus restauráció. Aki árkokat akar betemetni, a csapások és ellencsapások láncolatát akarja megszakítani, az tartózkodik a restauráció demonstratív aktusaitól. Másrészt: a közszolgálati televízió egyik legfontosabb funkciója, hogy mértékadó politikai, hír- és információs mûsorokat készítsen, és azokért teljes mértékben felelõsséget vállaljon. Ezek a mûsorok fémjelzik a közszolgálati televíziót. Ezeket nem veheti készen, nem adhatja gebinbe, nem válthatja ki. Nem lehetséges, hogy egy közszolgálati televízióban a közszolgálati televíziótól független szerkesztõk és producerek döntsenek arról, hogy mirõl adnak hírt, és hogyan, mit, miként dolgoznak fel, mirõl, kiket, ki kérdez meg, stb. A közszolgálati televízió ezt a felelõsséget nem oszthatja meg senkivel. Harmadrészt: a Napkelte mûsorvezetõinek, jegyzetíróinak, szerkesztõinek politikai alapállása ismert, hiszen újságot írnak, szerkesztenek, sõt fõszerkesztenek, egyéb tévémûsorokban politikailag markánsan megnyilvánulnak. A nyilvánosság tud róla, hogy ezt a mûsort olyanok csinálják, akik a jelenlegi ellenzéktõl sokkal távolabb állnak, mint a kormánypártoktól. Ha ez a mûsoron nem látszana (látszik), a nézõ akkor is birtokában lenne ennek a tudásnak, és ez a tudás akkor is hatna. A Napkeltének az MTV képernyõjén az az üzenete, hogy az áprilisi gyõztesek elfoglalták a közszolgálati televíziót.
Az ORTT jelenlegi elnöke, Körmendy-Ékes Judit méltatlan arra a posztra, amit betölt, mert cinikusan fedezte a Magyar Rádió és a Magyar Televízió alkotmányellenes kisajátítását és kirablását. De bármennyire méltatlanul is, törvényesen tölti be ezt a posztot. Az ORTT soha nem volt csonka, elnökét törvényesen választották meg, s a kormány nem a szánalmunkra kevéssé méltó hölgyet, hanem a média szabályozott szabadságának demokratikus biztosítékát támadja, amikor az ORTT anyagi ellehetetlenítésével akarja kizsarolni az elnök távozását - kilátásba helyezve az ORTT mûködési feltételeit biztosító módosítást arra az esetre, ha az elnök lemond. A kormány ezzel példát mutat, hivatkozási alapot teremt ellenfeleinek a jövõre nézve, és visszamenõleg igazolja ellenfelei hasonló lépéseit a múltra nézve. Tehát önmagának többet árt, mint használ, ellenfeleinek pedig, akik alkalmasint sajnos a demokrácia következetes ellenfelei is, többet használ, mint árt.
A Magyar Nemzettel a kormánynak könnyû dolga lenne, mert nem kellene vele tenni semmit. Hagyja élni, hagyja halni, hagyja békén. Hirdessen benne, aki akar, s ne hirdessen, aki nem akar. Ehhez képest a kormány, meg nem cáfolt hírek szerint személyesen a kormányfõ, a birtokában lévõ nyomdával felmondatta a Magyar Nemzet kinyomtatására kötött szerzõdést, holott annak semmilyen üzleti oka nincs. A Magyar Nemzet kiadója fizet, a nyomda pedig nem fizet rá. Az ÁPV Rt. kommunikációs igazgatója, egy szabad demokrata politikus bekéreti az állami vállalatoknak a Magyar Nemzettel és csak a Magyar Nemzettel kötött reklámszerzõdéseit, és kevéssé burkolt formában eltanácsolja õket a Magyar Nemzetben való hirdetéstõl. Medgyessy Péter valamennyi országos politikai napilap munkatársát fölveszi a Washingtonba repülõ gépére, csak a Magyar Nemzetét nem.

**********************

Szinte mindent, amirõl föntebb szó esett, leírhatunk a 2x2 régi vicces dilemmájával. Azt mondhatjuk, hogy a 2x2 már szinte semmiben sem hat és szinte semmiben sem négy. A politika nem az absztrakciók világa. Nem minden rossz eredmény egyformán rossz. Életbevágó különbségek vannak közöttük. A hat és az öt között éppúgy, mint a négy és az öt között. A rossz és a jó viszonyszó, mindig van olyan viszonyítási pont, amelyhez képest a kisebbik rosszat nagyobbik jónak, a nagyobbik rosszat kisebbik jónak minõsíthetjük, és fordítva. A kisebbik rossz választásának kérdése ilyenformán álkérdés. Az azonban már nagyon is valóságos kérdés, hogy a véleményformáló értelmiség miként viszonyuljon a kormányhoz, ha nem akarja, hogy a 2x2 ismét hat legyen. Kétféle felfogás lehetséges.
1. Minél kevésbé szidja a kormányt a véleményformáló értelmiség, annál kevésbé formál róla rossz véleményt a választópolgárok körében, s annál kisebb eséllyel kapjuk vissza helyette a rosszabbat. Ez, mint tudjuk, a vicc megoldása: fogjuk be a pofánkat, ha nem akarjuk, hogy megint hat legyen! Kádárista vicc, kádárista megoldás, mely azon alapul, hogy a kormány minõsége adott.
2. Minél kevésbé korlátozza magát a véleményformáló értelmiség a kormánnyal szembeni kritikájában, annál autentikusabb lesz a visszacsatolás, amelyhez a kormány igazodhat, vagy igazodni kényszerül. Ennek a kormánynak a versenyelõnye az a kritikai potenciál, ami a bukásában nem érdekelt, ellenfele gyõzelmében pedig nagyon ellenérdekelt véleményformáló értelmiségben megvan. Ezt a versenyelõnyt szünteti meg, ezt a potenciált rombolja szét az elõzõ pontban megjelölt kádárista defetizmus.
A két felfogás között aszerint választhatunk, hogy mennyire bízunk a kormánykoalícióban. Ha nem bízunk benne, akkor kell úgy tennünk, mintha bíznánk. Akkor ugyanis nem reménykedhetünk abban, hogy a kormányt jobbá kényszeríthetjük, csak abban, hogy jobbnak hazudhatjuk, mint amilyen.
Ellenben ha bízunk benne, akkor bizalmatlanul kell vizslatnunk minden lépését, mert a vizslatásnak értelme van.
Voltaképpen a Bauer Tamás és a mindegy kicsoda közötti választás mögött is ott lappang ez a kétféle felfogás (de persze még sok minden más is).
Ahogy a fentiekbõl is kiderült, ez a kormány a kritikai bizalmatlanságra bõséggel rászolgál. De a kritikátlanság defetista bizalmatlanságára nem. Ugyanis akármennyi baja és bûne van, mégiscsak ez a rendszerváltás óta a legrugalmasabb, legnyitottabb és önkorrekcióra leginkább hajlamos kormány.