"Meseszerû,
de tudom, hogyan kell csinálni"
Jordán Tamással Csáki
Judit beszélget
Valahányszor találkozunk,
mindig egy belvárosban futunk össze; régebben Kaposváron,
most Budapesten vagy Pécsett. Tudnál vidéken élni?
Elegáns külvárosban, például?
Igen. A gyerek miatt most nehéz lenne kiköltözni valahová,
és az jó, hogy haza lehet ugrani napközben, de nagyon el
tudnám képzelni
Hol nõttél föl?
Pesten. A Budafoki úton, a Gellért környékén.
Annyira pesti gyerek voltam, hogy nem tudtam volna elképzelni, hogy három
napnál többet máshol töltsek. Aztán a kaposvári
tizenegy év megedzett.
Milyen családból jöttél?
Hát
az Orbán-kormány igen örülne az én
családomnak, merthogy igazán
Fidesz-polgár?
Teljesen az. Anyai nagyapám Gyõrben polgármester-helyettes
volt, apai nagyapám ugyancsak Gyõrben a Cardo Bútorgyár
tulajdonosa. A háború elõtt, persze.
Ma is jó márka.
De már nem a miénk. Apám elvégezte a jogot, és
fiatalon gyárigazgató lett. Aztán a gyáros nagypapát
kitelepítették Jászalsószentgyörgyre, apámat
1951-ben "racizták"
Szerinted értik még ezt a szót?
Kirúgták. Öt gyerekkel maradt állás nélkül.
A rendszerváltás áldozata lett - bár ekkor ezt talán
nem így mondták. Hozzáteszem, hogy katolikus, nagyon mélyen
vallásos és a hitet gyakorló család volt a miénk.
Te is?
Hogyne, hiszen beírattak a "földalatti" hittanra.
És mellette nyilván sokat jártál színházba
Nem. A család elment vagy négyszer-ötször évente,
ahogy az a mi köreinkben szokás volt, és olyankor bennünket
is elvittek. Az ügynök halálára például
emlékszem.
És akkor benned megvilágosodott, hogy színész
leszel
Nem. Hogy miért lettem mégis színész, arra csak
negyvenévesen jöttem rá, akkor fejtettem meg. Semmi nem predesztinált
erre, sem a családi környezet, sem az alkatom, sem az adottságaim.
Ráadásul késõn érõ típus voltam,
az érettségi képemen tizenöt évesnek, ha kinézek.
Beszélni meg végképp nem tudtam - magánhangzóim
egyáltalán nem voltak, csak mássalhangzó-torlódásaim.
Most is hadarsz, tudod-e?
Igen. Ha megtanulok egy szöveget, akkor azt tudom szépen, tisztán
mondani, de ehhez évtizedek kellettek.
Ha, mondjuk, a rádióban hallak, csak a hangszínedrõl
ismerlek föl, amúgy olyan, mintha egy másik ember beszélne.
Másik ember is beszél
Láttad a József Attila
Szabad ötletek jegyzékét?
Persze.
Abban olyan gyorsan beszélek, mint most, mert abban már szélsebesen
járnak a gondolataim.
Szóval, ha ennyi minden szólt ellene, miért is lettél
színész?
Visszatérek rá. Tehát '51-ben - nyolcéves voltam
- az állástalan apám beíratott erre a hittanra,
táborozni is mentünk, ott misét hallgattunk; tudod, revansista
reakciós erõk, cserkészek vagy nem is tudom, mik voltunk
Az egész halálosan tilos volt, de nyilván tudtak róla,
és hagyták. És akkor 1953-ban volt az a legendás,
fantasztikus 6:3. Novemberben volt, emlékszem, hiszen mindenem a foci
volt akkoriban, minden meccsen kint voltam, de amikor ez a meccs volt, akkor
összejöttünk valakinek a lakásán, és hittanóránk
volt. Hogy még szilárdabb legyen a mi lelki edzettségünk.
Hogy megtanuljunk lemondani.
Csodálkozom, hogy nem lettél rögvest ateista
Dehogynem, csak nem akkor. Elszánt ateista lettem. Nyilván éppen
a mélyen vallásos neveltetés miatt nagyon hamar elfordultam
elõször a papoktól, aztán magától Istentõl
is, és csak nagy sokára lettem megint istenhívõ,
merthogy én most az vagyok. Ebben nyilván a balesetem is közrejátszott,
hiszen abban meg kellett volna halni
De annak idején volt olyan
naplóbejegyzésem, hogy "ma megkérdeztem a Jóistent,
mit szólna hozzá, ha holnaptól ateista lennék?"
Volt ilyen beszélgetésem vele
Hány éves voltál akkor?
Tizenvalahány. És meg akartam beszélni vele ezt a számomra
nagyon fontos kérdést. Merthogy én egy nagyon szorongó,
befelé forduló gyerek voltam. Mélyen hittem, és
rettegtem Istentõl, mert nekem azt az Istent tanították,
aki nagyon szigorú, mindent lát, és mindenre lecsap. Tehát
féltem, és ez a rettegés belém ivódott. Emlékszem,
úgy tízéves lehettem, amikor a hitoktatótól
kölcsönkaptam egy szentek életérõl szóló
könyvet, és amikor visszavittem, egy esõs novemberi napon,
leejtettem, bele a tócsába. És nem mertem így, sárosan
visszavinni, hanem hazamentem, nem mentem el a hittanórára, viszont
nem tudtam aludni két napig a kétségbeeséstõl.
Hogy lesz színész egy ilyen kiskölyökbõl?
Ráadásul kistermetû voltam, gátlásos, félénk.
Apám jól látta, hogy nekünk, az õ öt gyerekének
nincs más elõmeneteli útja, csak ha kiválóak
vagyunk. Már egy négyest sem nagyon mertünk megmondani otthon.
Utólag persze hálás vagyok neki ezért a szigorúságért.
De akkor azt gondoltam, menekülni kell a rám váró
élet elõl.
Amit apád rótt ki rád?
Meg az Isten. Meg az én saját kisebbrendûségi érzésem.
Szóval hogy lesz ebbõl színész?
Érthetõ módon, szerintem. Vágyakozni kezdtem valamire
- nyilván tudat alatt -, ami más, mint ez; ami nagyon különbözik
attól a jövõtõl, amit nekem a Jóisten rendelt.
Szabadulni akartam a szorongásoktól, a kisebbrendûségi
érzéstõl, és azt gondoltam, hogy a színész,
az aztán a szöges ellentéte annak, ami én leszek majd,
ha hagyom magam.
Alig láttál színészt. Honnan tudtad, mi az?
Mit tudom én! Ez benne a tudat alatti. A színész nekem
a végtelen szabadságot jelentette, a magabiztosságot, azt,
akit mindenki néz, és mindenki megtapsol. Valakit, aki nyilvánvalóan
más, mint amilyen én vagyok. Persze hogy nem tudtam semmit róla!
De más magyarázatot máig sem tudok arra, hogy miért
lettem színész - ez viszont nagyon hihetõnek tûnik.
Tehát már vagy két évtizede azt gondolom, ezért
lettem színész.
Ezért - ezt, mondjuk, értem. De hogyan?
Ugye, tudod, hogy mi a Bálint Andrással egy osztályba jártunk,
már az általános iskolában is. A legjobb barátok
voltunk. Lejátszottunk több ezer gombfocimeccset. Hol én
voltam náluk, hol fordítva - két-három házzal
lakott odébb. Állandóan együtt voltunk. A József
Attila Gimnáziumban hol õ nyerte a szavalóversenyt, hol
én. Együtt készültünk a felvételire is -
õt fölvették, engem nem.
A szüleid megengedték, hogy jelentkezz a Színmûvészetire?
Apám egyáltalán nem akarta, de mivel a szigorúsága
ellenére kifejezetten liberális gondolkodású, azt
mondta, rendben, de adjam be a jelentkezést máshová is.
Miután nekem édesmindegy volt, hogy mi ez a máshová,
viszont a matematikát nagyon szerettem, jól is ment nekem, õ
döntötte el, hogy a Mûegyetemre jelentkezzem.
Emlékszel még, ki nem vett föl a fõiskolára?
Persze. Simon Zsuzsa. Kétszer is jelentkeztem, mind a kétszer
kirúgott; igaza volt, azt sem lehetett érteni, amit mondtam.
Ez jó. A kör ott zárul be, hogy most pedig életed
elsõ fõiskolai - illetve most már egyetemi - színészosztályát
tanítod azon a fõiskolán, ahová sose jártál.
Igen. És van egy másik hasonló kör is az életemben,
az is bezárult. Hiszen amikor elvégeztem a Mûegyetemet,
földmérõ lettem. És mint földmérõ,
a Fõvárosi Tanácsnál volt az elsõ munkahelyem,
a Városház utcában.
Milyen földet mértél te a Városház utcában?
Telekkitûzõ voltam. Tudod, valaki vett egy telket valahol a külvárosban,
és nem tudta, hol a határa, melyik bokornál; és
akkor õ bejött, mi meg kimentünk, kimértük és
megmutattuk neki, levertük a karókat. És nagyon szerettem
földmérõ mérnöknek lenni; tehetséges,
nagyon jó földmérõ voltam, és ha az maradok,
lehet, hogy hallasz a találmányomról, vagy olvasod a nevemet
az újságban, hogy a Magyar Földmérõk Országos
Egyesületének az elnöke vagy ilyesmi
Ehhez képest a telekkitûzés összesen négy
évig tartott.
Igen. De a másik kört akartam elmesélni. Azt, hogy a mai
Merlin épülete volt a Fõvárosi Tanács klubja,
és én rengeteget voltam ott. Ünnepségek voltak, verseket
mondtam, április 4-én, november 7-én, anyák napján.
Aztán az lett az én színházam - ez is egy kör.
A mûegyetemrõl kezdtél az Egyetemi Színpadra járni?
Igen, méghozzá rögtön. 1961-ben, amikor érettségiztünk,
akkor alakult az Universitas. Dobai Vilmos volt a fõrendezõ, Ruszt
József még fõiskolás. Volt felvételi, engem
persze Bálint András vitt el. Akkor került oda Sólyom
Kati, Fodor Tamás, Kelemen Jóska, Hetényi Pali; Halász
Péter tán kicsit késõbb. Ott kezdõdött
minden, az egész legenda. Én úgy gondolom, hogy az életben
a színészethez kilencven százalék szerencse kell,
és csak tíz százalék tehetség.
Nem hiszem. Fordítva, nem?
Nem. Én ezt az álláspontot mindenkivel szemben tartom;
bár lehet, hogy a lelkem mélyén még többet
adok a szerencsének. Ami akkor hihetetlenül mellém szegõdött.
Hogy én ott tudtam lenni a startnál
Meddig?
Várjál csak
Egyszerre kezdtem ott meg az egyetemen; de élni
már ott éltem, az Egyetemi Színpadon, mert az életforma
volt. Ezért beszélgetünk mi most; az összes ambícióm,
a Merlin, a POSZT, minden onnan jött, és a Nemzeti Színház
igazgatói pályázatának is az az elsõ mondata,
hogy az Egyetemi Színpad az oka mindennek. Ott ugyanis megtanultam valamit,
amirõl csak késõbb értettem meg, hogy mi ez, akkor
ugyanis éltük. Éltük azt a politikai szelepet, ami az
volt; ott ugyanis el lehetett mondani olyasmiket, amiket másutt nem.
Ez a hatalom által ellenõrzött szelep volt az Egyetemi Színpad.
Engedték, hogy ott ugráljon az értelmiség, és
ugráltunk is. Ott csinálta Mensáros László
a XX. századot, Latinovits az Izgága Jézusokat, ott kezdett
az Omega, Sándor György, ott lehetett Beatles-zenét hallani,
onnan indult Cseh Tamás is. Ráadásul bejártuk Európát
- nem kell magyarázni, mekkora dolog volt ez.
Hogyan?
Meghívásra. Az Egyetemi Színpadot hívták
meg különféle fesztiválokra, Birminghambe, Zágrábba,
Nancyba, Pármába. Nem sokkal voltunk 1968 elõtt. Fergeteges
élet volt.
Nem gondoltál rá, hogy kint maradj?
Soha. Honvágyam lett volna, így is volt.
Nagyobb, mint a szabadságvágyad
A szabadság - amit mindenki másképp definiál, mert
mást jelent a számára - akkor nekünk nem politikai
kategória volt. Mások voltak az emberek. A hatvanas években
egy francia, német vagy olasz fiatal és egy magyar közt
ég és föld. Tán Halász Péter volt akkor
is olyan szabad, mint õk
Nem tudom elmesélni neked, hogy
mit jelentett akkor kimenni ebbõl az országból. És
ebben nem politika volt, csak az, hogy mi ilyenek vagyunk, röghöz
kötöttek, õk meg végtelenül szabadok. Azonnal befogadtak
minket, nyitottak voltak, érdeklõdõk. Pezsgés volt,
élet ezeken a fesztiválokon.
Tudod, fõként '68 után már tényleg lehetett
tudni, hogy lazulnak a diktatórikus nyomások, hogy ezeket a szelepeket
muszáj engedni létezni. De én azt gondolnám, hogy
azzal a családi háttérrel, ahonnan te jöttél,
az ember valahogy a rendszer esküdt ellensége marad, és nem
élvezi a szelep-engedményt, akkor sem, ha õ is egy szelepben
él.
Nem így éltem meg. Az én egyetemi színpadi létezésemben
egyszerûen nem volt politika. Utólag mondom, akkor csak éltem:
semmi bajom nem volt a rendszerrel. Jó barátaim voltam, ott volt
a Fradi - hol nyert, hol kikapott, de engem mindig nagyon izgatott -, aztán
ott voltak a kártyapartnereim. És legfõként az Egyetemi
Színpad, ahová bármikor be lehetett menni, mindig volt
ott néhány ember, pálinka, beszélgetés. Sûrû
élet. Nem gondoltam, hogy nekem az nem jó.
Nõs voltál akkor?
1966-ban diplomáztam, '67-ben nõsültem, '68-ban született
Tamás fiam. És nagyjából '66-tól
kezdett
baj lenni, de ezzel nem akartam szembenézni. Az Egyetemi Színpad
mégiscsak egy olyan önképzõkör-féleség
volt, természetes fluktuációval. Az emberek az egyetemi
évek alatt ott voltak, aztán elmentek dolgozni. Aki színházra
termett vagy mindenképpen színész akart lenni, abból
színész lett. Sólyom Katit Dobai elhívta Pécsre,
Hetényi meg Kristóf Tibi elment a Honvéd Mûvészegyütteshez,
Fodor Tamás megalapította Pilisborosjenõn a Stúdió
K-t, Halász a szobaszínházát. Mindenki kereste a
maga színházi útját akkoriban, csak én nem,
mert nem akartam színész lenni, csak ott tartott a tehetetlenség.
És játszottam is, rengeteg fõszerepet. A legendás
Karnyónéban Samukát, aztán a Gyilkosok éjszakájában
meg sok minden másban is. De '68 után már nagyon világos
volt, hogy ezt nekem abba kell hagyni, csak nem jött még el a megfelelõ
pillanat. Aztán az is elérkezett: 1970 tavaszán Kis Istvánt
Kaposvárról Várkonyi Zoltán meghívta az Adáshibába,
ezzel megüresedett ott Goldoni Kávéházában
a szerepe. És Zsámbéki megkérdezte, nem akarok-e
vendégszerepelni. Koltai Robi, Pogány Jutka, Csíkos Gabi,
Hõgye Zsuzsa, Kovács Jancsi már ott volt. És errõl
a pontról gondoltam én azt, hogy ez lesz az én amatõr
színházi karrierem i-jén a pont, és ezzel abba is
hagyom. Az egészet. Merthogy a bemutató után ráadásul
megszületett Péter fiam is.
Tehát lejátszottátok a szériát, jött
a nyár, és abbahagytad, nyilván. Csak akkor most nem beszélgetnénk.
Pedig abbahagytam. Azon a nyáron én mérnök meg családapa
voltam. De õsszel jött egy telefon, hogy alakult egy új színház,
úgy hívják, 25. Színház, ott próbálják
a Szókratész védõbeszédét, Horváth
Jenõ rendezi, Haumann Péter a Szókratész, és
van benne egy pár mondatos börtönszolga-szerep, amirõl
Berek Kati és Gyurkó László úgy gondolják,
hogy egész Közép-Európában nincs más,
aki jól el tudná játszani, csak én. Menni kellett,
nem? Ráadásul a vívódás közben úgy
gondoltam, hogy ezzel még a fogadalom sincs megszegve, hiszen csak hétvégén
játszunk, kis pénzt keresek, szóval színész
azért nem leszek. Ezt gondoltam még akkor is, amikor jöttek
a következõ elõadások, meg a Kristóf Tibi,
Jobba Gabi, Zala Márk
Hát nem lehet azt állítani, hogy rugalmatlan lennél
önmagad megítélésében
Mindig megtalálod
azt a nézõpontot, amelybõl elfogadható, amit csinálsz
Ehhez nem kellett rugalmasság. Így történt. Majdnem
tíz év volt az életembõl az Egyetemi Színpad,
de a 25. Színház-féle váltást már
nagyon megsínylette a házasságom. A feleségem, ugye,
hozzáment egy komoly, rendes mérnökemberhez, aki aztán
minden éjjel elcsatangolt a barátaival
Ezt nem lehetett
tolerálni. Én viszont azt gondoltam, hogy ez jár nekem.
Nem tudom, miért gondoltam így; ma már biztosan hosszú,
komoly beszélgetéseket folytatnék azzal a huszonnyolc éves
fiatalemberrel
Akkor nem folytattam, viszont '72 õszén ismét
nagy szerencse ért: szóltak, hogy Gyurkó írt nekem
egy darabot, ez volt a Don Quijote - Zala Márk játszotta Sanchót
-, fergeteges siker lett belõle, rengetegszer ment, én meg leszerzõdtem,
színész lettem, hiszen ez akkor már evidens volt. '73-ban,
a harmincadik születésnapomon volt az olvasópróba.
Érdekes, a 33. születésnapomon pedig a II. Richárdot
kezdtük forgatni a tévében, Edelényi Jancsi rendezte,
Fehér Gyuri volt az operatõr. Hihetetlen szereposztás volt:
Básti, Gellei, Õze
Aztán '75-ben a tévé
nagyszabású József Attila-emlékmûsort rendezett,
ebben összesen három színész volt, Latinovits Zoltán,
Cserhalmi Anna (õ a Gyuri nõvére, nem is emlékezhetsz
rá, mert nagyon hamar kiment) és én.
A versek, legfõként a József Attila-versek azóta
is középpontban állnak a pályádon. Elõtte
is?
Hát nem. Annyira ismertem József Attila verseit, amennyire a középiskolában
meg lehetett tanulni. Akkor álltam neki, merthogy ez óriási
lehetõség volt. Belebújtam József Attila számomra
ismeretlen világába. Egy teljes éjszakát átvitatkoztunk
Latinovitscsal arról, hogyan kell mondani a Levegõt! címû
verset. Ma már ilyesmi persze elképzelhetetlen - akkor ilyen világ
volt. Ültünk a Latinovitsnál, vett két üveg bort,
amikor Ruttkai hazajött, elég pipa volt, hogy két részeg
alak ordítozik a lakásában, de mi vitatkoztunk tovább
az elsõ versszakon. Merthogy szerinte az a magyar költészet
legszebb tájleíró verse, és ennek megfelelõ
tempóban kell interpretálni
Rengeteget számított
nekem, hogy õ ennyire komolyan veszi. Õ volt a császár
egyáltalán, hogy szóba áll velem, majdnem megver
persze részegek voltunk.
A 25. Színház körül volt egy önsorsrontó
atmoszféra - tán mert többen is öngyilkosok lettek.
Aztán volt egy másik furcsaság: renitens is volt, de erõsen
balos, fölülrõl engedélyezett
Ezt is utólag tudom, akkor nem is éreztem. Egyáltalán
nem foglalkoztam a politikával, nem is érdekelt. Mondják,
maga Aczél adta az engedélyt rá
Lehet, hogy Berek
Katit nem fogadta el a szakma mint rendezõt, akkoriban az ilyesmi nem
jól vette ki magát. Az is rosszat tett az egésznek, hogy
sok volt benne az amatõr - a szakma meg nem bírja az amatõröket.
Lehet, hogy én sem, persze nekem nincs jogom nem bírni õket.
És sokan voltunk így együtt, egy pici, deviáns, furcsa
helyen. Nagyon nem szerették. Az elõadásokat meg sem nézték,
természetesen, de határozott véleményük volt
róla. Voltak remek elõadások, formai kísérletek,
a Fényes szelek, a Don Quijote nagyon jó volt, kiváltképp
abban a langyos színházi életben, ahol a hatvanas évek
végén igazi válságban volt a magyar színház,
emlékszel, utána robbantott Székely és Zsámbéki.
Aztán '75 után már nem volt jó a 25., ráadásul
a kultúrpolitika rendbe akarta tenni az ország színházi
életét. Megszüntette a már veszélyesnek látszó
két színházi mûhelyt, Szolnokot és Kaposvárt,
Székely és Zsámbéki színházát
- Kaposvárt amúgy nem sikerült, mert Babarczy tovább
tudta vinni. És meg kellett szüntetni ezt a kis fingot is, ami a
25. volt. Székelyék a Nemzetibe kerültek, a 25.-et meg összevonták
a Déryné Színházzal. A bolha és az elefánt
házassága volt ez - a Népszínház született
belõle. Akkor már együtt voltunk Lázár Katival,
és a Népszínházba kerültünk. '77-ben összeköltöztünk,
nekem jöttek a várbeli évek, amikor rengeteget játszottam,
jókat is, de mégsem éreztem ott jól magam. Kati
sem, pedig õ a 25. után elõbb Miskolcra, aztán Szolnokra
ment; Szolnokról Székely fölhozta a Nemzetibe. És
'79 õszén elkezdtünk tépelõdni, hogy akkor
most mi legyen, mert se a Nemzeti, se a Várszínház nem
volt jó. Két alternatíva volt: az egyik Gyõr - akkor
került oda Törõcsik -, a másik Kaposvár. Az utóbbi
mellett döntöttünk, csak éppen nem csináltunk semmit.
Aztán szilveszterkor hatalmas buli volt Zsámbékinél,
ott beszéltünk Babarczyval, kérdeztük, mit szólna
hozzánk. Valami olyasmit mondott, hogy "álmaim vágya"
Szép. És ott egy újabb nagy, tízéves korszak
kezdõdött.
Ezúttal tizenegy, de nem ment ilyen simán. Lakásunk persze
nem volt, vándoroltunk az albérletek közt. Épp Falvay
Klárinál és Farádynál laktunk valami kegyelemágyon,
amikor tavasszal Kati bejelentette, hogy terhes. Tudtuk, hogy ez a gyerek nagyon
rosszkor jön, meg is beszéltük, hogy elvetetjük. Jól
berúgtunk a küret elõtti estén, jól össze
is vesztünk, aztán
aztán Adél kétéves
volt már, amikor kiderült, hogy abban a veszekedésben mindketten
azt hittük, hogy a másik nagyon akarja ezt a gyereket, és
áldozatot hozunk a másikért, ha megszületik.
Ezt a gyereket, Adélt láttam én most a fõiskolás
Kabaréban Sally Bowlsként, igaz?
Igen. Szeptemberben megszületett, már lent voltunk Kaposváron,
és ugyan Kati akkor nem kapott szerepet, de mégis elkezdõdött
egy fantasztikus korszak az életünkben. Ekkor ment vissza a Nemzetibõl
Pogány meg Koltai, és ekkor végzett négy fõiskolás:
Bezerédi Zoltán, Básti Juli, Máté Gábor,
Eperjes Károly. Ott rendezett Babarczy László, Ascher Tamás,
Gothár Péter, Gazdag Gyula, Ács János. Varázslatos
idõszak volt, '91-ig tartott. Úgy tartom, hogy az én színésszé
válásomban az Egyetemi Színpad volt az általános
iskola, a 25. Színház a gimnázium és Kaposvár
az egyetem.
Kivel szerettél a legjobban dolgozni?
Mindenkivel nagyon szerettem, mindenkivel másért. Ascher - szerintem
õ ért a legjobban a színházhoz a magyar mezõnyben,
félelmetes éleslátóan elemez, pontos instrukciókat
ad. Babarczy a dolgok lényegét látta világosan,
fantasztikus agya van. Gothár - sátáni figura. Én
nagyon bírom az észjárását, ahogy asszociál
- amúgy Mohácsi János sokat tanult tõle. Ács
János pedig - gyermeki lélek. Ártatlan, játékos.
Rácsodálkozik mindenre, aztán kitekeri.
Meddig érezted ott felhõtlenül boldognak magad?
Végig. De tán mindenki úgy gondolja, hogy a legjobban mûködõ
csapatnak is föl kell bomlania egyszer. Lassan elszivárogtak az
emberek, és ez természetes.
Meguntátok egymást?
Nem, csak már mindenki mást akart csinálni. Katival elkezdtünk
fiatalokkal foglalkozni a stúdióban. '88-ban Babarczy megengedte,
hogy azt csináljunk velük, amit akarunk; akkor született a
Karneválvégi éjszaka és elõtte még
a Bernarda Alba háza. Azért is akartunk eljönni, hogy iskolát
csináljunk - de ez már a Merlin története.
Mások is eljöttek akkoriban, pedig õk nem akartak iskolát
csinálni.
Mert õk is tovább akartak lépni. Mert muszáj volt
továbblépni. Amikor már nem volt érdekes, hogy most
én játszom-e a fõszerepet, vagy megkapom-e ezt vagy azt
a szerepet, akkor el kellett jönni.
Miért éppen a Merlinbe?
Mert Kaposváron nem lehetett iskolát csinálni, nem volt
hozzá infrastruktúra. '90-ben kezdtem helyet keresgélni
Budapesten. És itt belefonódunk egy másik történetbe,
ami arról szól, hogy Márton András, aki nekem nagyon
jó barátom volt - rendszeresen bridzseltünk, Végvári
Tamás, Bálint András, Márton András meg én,
de annyira rendszeresen, hogy a színházi titkárságokon
leadtuk az egyeztetésbe, hogy mikor nem érünk rá -,
szóval Márton András ekkoriban tette nyilvánossá
azon meggyõzõdését, hogy Budapestnek nyáron
kell egy angolul játszó színház. Ehhez kellett neki
egy hely májustól szeptemberig. Nekünk pedig szeptembertõl
májusig. Kézenfekvõ volt, hogy keressük együtt
azt a helyet. Így bukkantunk a Merlinre, ami, mint mondtam, a Fõvárosi
Tanács klubja volt, de semmi klubélet, csak kartotékok
a polcokon, egy kis könyvtár, ilyesmi. Aztán jött az
önkormányzati választás '90 õszén, Demszky
lett a fõpolgármester. Aztán jött a taxissztrájk,
amikor is itt ragadt egy Koller Kati nevû hölgy, aki amúgy
Bécsben él; sokan ismerik itthon is, mert nagy barátja
a mûvészeteknek meg a mûvészeknek, járt Kaposvárra
is. És a taxissztrájk alatt elmeséltem neki a tervünket,
neki megtetszett, kézbe vette, kilobbizta.
Neked akkor még nem voltak SZDSZ-es kapcsolataid? Nem ismerted Demszkyt?
Akkor még nem. Még a kampányban, ismeretlenül, aláírtam
egy Demszky melletti kiállást, szóval lassan ezek a szálak
is meglettek.
Furcsa azért
a családi háttérrel hozakodom
elõ megint.
Furcsa bizony; az Orbán-kormánynak köszönhetõen
az öcsém nem áll szóba velem. Kettészakadt
a családom is, ahogy az ország.
Szüleid?
Apám - 84 éves most, anyám meg 83 - igyekszik a középúton
járni, õ mindig nagyon józan volt.
Te ugyan azt mondod, hogy nem politizáltál, egész pályafutásodat
mégis a liberális alternatíva kíséri végig.
Köztudottak a vonzódásaid, a választásaid
Tudom, hogy nehéz ezt elhinni, de a nyolcvanas évek végén
az egész kaposvári színház nem politizált.
Csináltunk olyan elõadásokat, amelyekben erõs jelzések
voltak arról, hogy nem értünk egyet a rendszerrel, de mindig
mûvészileg gondolkodtunk. És ezek a mûvészileg
értékes dolgok tették le a voksot a szabadságvágy,
a jogok, az emberi méltóság mellett. A mûsorpolitikában
talán volt politizálás, de az Babarczy és Ascher
asztala volt.
De, gondolom, mégsem volt kérdés, hogy a felbukkanó
irányzatok közül melyik a tiéd
Hát
tudod, én sem gondoltam a nyolcvanas években,
hogy itt valaha valami változni fog. Aztán fölgyorsultak
az események, és ha, teszem azt, '89 körül én
valahogyan Csoóri Sándor köré csapódom, mert
éppen ott csinálunk valami költészeti estet, és
akkor az MDF vett volna körül, akkor nyilván ott maradok. Szóval
igen, azt gondolom, hogy bármelyikhez tartozhattam volna. De ott volt
Kaposváron Eörsi István, Pogány Jutka
Így
alakult. És nagyon komolyan veszem Szókratésznek azt a
Platón-mondatát, hogy ha az ember valahová egyszer odaállt,
akkor ott kell maradnia. És most nagyon kétségbe vagyok
esve, hogyha a megosztottságra gondolok, vagy arra a szörnyûségre,
ami a legutóbbi választásokon a két forduló
között történt. Évek alatt sem tehetõ jóvá
az a pusztítás.
Tehát Demszky, SZDSZ, Koller Kati
aki tudta, mit és hogyan kell csinálni. Lett egy alapítvány,
lett költségvetés, lobbiztunk, és a kulturális
bizottság elfogadta, hogy megkapjuk az épületet. Persze lehet,
mondták, hogy három hónap múlva lebontják
Aztán '91 nyarára felvételit hirdettünk, jelentkeztek
majdnem négyszázan.
Kik tanítottak?
Réz Pál, Györgyfalvai Katalin, Fehér György,
Ságody Gabi, Pintér Tamás (az Oroszlán néven
ismert kaszkadõr) és mások, remek emberek.
Voltaképpen egy mesterségképzõt akartatok csinálni?
Nem, nem sikerült az elképzelésünk. Azt szerettük
volna, hogy három év alatt kinevelünk egy olyan csapatot,
amellyel egy nyelven beszélünk, és elõadásokat
csinálunk.
Nyilván az Egyetemi Színpad csengett vissza
Az is, meg az is, hogy jól bántunk a fiatalokkal, és én
ezt nem tudtam magamról, viszont nagy örömöm telt benne.
Aztán az történt, hogy
a Jóisten meg Jeszenszky
elröptette Márton Andrást Los Angelesbe, és mire elkezdtük
volna tanítani a tizenkilenc gyereket, alapvetõen megváltozott
a helyzet. Nem az történt, hogy Katival mi tanítottunk, hanem
hogy õ tanított, én meg elkezdtem irányítani
az egészet. Kati ezt sosem értette, tulajdonképpen ez vezetett
a szétválásunkhoz is. A Merlin egy irgalmatlan hodály
volt, mûködtetni kellett, életre kelteni. Nekem ugyan nem
volt semmiféle igazgatói ambícióm, de annyit tudtam,
hogy ez csak akkor lesz a miénk, ha élettel töltjük
meg. Egymás után találtam ki az eseményeket, jöttek
az emberek, történtek a dolgok - diadalmas korszak volt, a Merlin
bekerült a köztudatba. De nem tanítottam.
Ez igaz, a Merlinbõl egy "hely" lett; ezt te csináltad,
és ez azóta is alapeleme a te elképzeléseidnek.
De mégiscsak állandóan azt lehetett hallani, hogy a Merlin
végveszélyben van, és noha ott voltatok a Városháza
tõszomszédságában, mégis
igen, mégis. A történetnek ezt a szakaszát nemigen
akarják megérteni, de azért elmondom neked. Senki nem tudhatja,
milyen emberfeletti küzdelembe került a Merlin fönntartása.
Pénzünk ugyanis nem volt, miközben azt hitték, eltart
bennünket a fõváros. Odaadták az épületet,
egy bizonyos összegig állták az energiát is. Mi meg
pályáztunk mindenfelé. A ház nagy, huszonnégy
órás porta kellett, mert már ötször betörtek;
takarító kellett, mûszak, könyvelõ, gazdasági
személyzet. És produkciók, persze. Egyre nõtt a
mûködés, és mindig hiányzott pénz, eleinte
tízmillió, aztán húszmillió, és ezt
nekem meg kellett szereznem. Akkor jött Budai Gyuri, õ segített.
Ha nem segít, bezár a Merlin. És jöttek ezek a gyanús
pénzek. De nekünk ez akkor nem volt gyanús, a Princz Gábor
pénze sem volt gyanús
Iszonyatos küzdelem volt a túlélésért;
nem volt olyan hét, hogy valamelyik éjszaka ne riadtam volna jeges
verítékben úszva arra, hogy nem tudok bért fizetni.
Kölcsönkéregettem intézményektõl. Annak
idején Halásszal meg Hetényi Palival ültünk a
Villányi borozóban, és úgy néztük az
embereket, hogy kitõl lehetne kölcsönkérni. "A
Gézától nem, mert neki nem adtuk meg, a Gyulának
meg nincsen
" Most így néztem az intézményeket.
Ruszttól például kaptam egymilliót, mondván,
majd megadom, ha lesz. Sorostól kaptam különféle visszatérítendõ
támogatásokat, aztán falból írtunk valamit.
Kati meg közben tanított, de látszott, hogy az iskola nemigen
passzol a valósághoz. Amikor vége lett, Kati otthagyta
a Merlint, elment az Új Színházba Székely Gáborhoz.
Aztán elváltunk. Megismerkedtem Krisztával.
Mindenki úgy gondolta, hogy a Merlinben sikeres étterem mûködik
- Papp Kriszta mûködtette egyébként -, és abból
el lehet tartani a színházat.
Dehogyis! Hihetetlen ráfizetés! Hiszen az éttermi mûködést
meg a színházi mûködést nem lehet összeegyeztetni,
valamelyiket alá kell rendelni a másiknak. A Merlin éttermében
nem lehetett esküvõt tartani, semmilyen rendezvényt, mert
alá kellett vetniük magukat a színház mûködésének.
Amikor te zsúfoltnak látod az éttermet, az azért
van, mert esemény zajlik, te is azért vagy ott. Különben
oda nem jönnek be az utcáról csak a vacsoráért,
mert nem olyan hely. Ráadásul amikor már Kriszta vezette
- aki közgazdász, és úgy ismerkedtünk meg, hogy
egy másik, általam szervezett rendezvényben, a várbeli
Csepûrágó-fesztiválon dolgozott -, állandóan
veszekedtünk, mert én szerettem volna lejjebb vinni az árakat,
hiszen rengeteg fiatal járt oda, õ meg tudta, hogy nem lehet.
Szóval nemhogy a színházat nem tartotta el az étterem,
hanem még bennünket sem. És '94 táján már
minden segítségkérõ technikám kifújt.
Mert háromszor még odamentem például Várady
Szabolcshoz, hogy ingyen dolgozzon, de negyedszer már nem volt pofám.
'90 és '94 közt volt jó hely a Merlin, akkor még teli
voltam ötletekkel, és az Antall-korban érdekes volt a világ.
Aztán a "mieink" jöttek
És megtapasztaltuk, hogy még jobban fütyülnek a kultúrára,
mint a jobboldal, mert nem tartanak tõle.
Szerintem a liberális kormányzat nem a kultúrára,
hanem a "mieinkre" fütyült. A másik oldalnak igyekezett
kedvezni, ezerrel
Pontosan így van. És döbbenten láttam, hogy nincs
esélyem, hiszen én "megvagyok" nekik. És politikailag
sem volt érdekes ez a hely. Szárnyaszegett évek jöttek.
Lehet, hogy balhéznom kellett volna, de én még a Magyar
Bálinthoz sem tudtam odamenni azzal, hogy "adj pénzt"
Sajnos, gyõztünk, a Merlin pedig megfeneklett. És barátaink
mondogatták, hogy ez a hely már nem az a hely, és én
meg mondtam, hogy tõletek nem az
Nagyon rosszul éreztem
magam. '98-tól pedig már szimpla vegetáció volt
az egész. Tiszta sor: esélyem sem volt arra, hogy pénzünk
legyen. És ekkor nem jöttek ám úgy az emberek, mint
'90 és '94 között. Akkor ugyanis nem féltek, most meg
féltek. A félelem behálózta az egész közéletet.
Te viszont fölkaroltál minden - színházi - kezdeményezést.
Ez korábban is így volt, ez a Merlin legnagyobb értéke.
Ott kezdte Csányi a Szentivánéji álmot. Amikor Schilling
még nem volt a Schilling, és a Marczibányi téren
játszott a csapatával, hívtak, nézzem meg õket.
A következõ évben már nálunk próbáltak.
Nekik tudtál fizetni?
Dehogyis. Megkapták a bevétel kétharmadát, ez volt
a szokás. Aztán ott kezdett Bodó Viktor. Ott kezdõdtek
a Fesztiválzenekar kakaókoncertjei. Aztán a Dalnokversenyek
Találtál szponzorokat?
Dehogy. Próbálkoztam én, de egyszerûen nem ment.
És akkor most elmondom, külön a Beszélõ olvasóinak
címezve, hogy mekkorát csalódtam én az én
saját közegemben. Amikor a 2000-est átköltözött
a Merlinbe, és ingyenes volt a belépés, kitettem egy kalapot,
hogy a nálunk tanuló gyerekek számára gyûjtsünk
valamennyi pénzt. És jöttek az estre az én liberális
barátaim, és a kalapban a végén volt néhány
száz forint. Mert gõgösek, mert nekik jogaik vannak, és
fölényesek. A gondokban való részvétel, az
empátia nem jellemzi õket. Ilyen a mentalitásuk. Egyenként
biztosan nem ilyenek, de együtt nagyon ellenszenves társaság.
Az elõadásokat se nagyon nézték. Volt a Petra
von Kant keserû könnyei, tényleg nagyon jó elõadásban,
meghívtam õket, nem jöttek. Másra sem jöttek.
Pedig ez egyébként kultúrafogyasztó kör
A Merlin-történetnek szerintem két nézete van. Az
egyik szerint ez valóban egy fontos hely volt Budapesten az elmúlt
évtizedben, sok mozgalom, sok esemény indult el onnan, a másik
szerint egy szomorú leépülés
Mielõtt azt kérdezném, hogy ennyi kudarc után honnan
veszed az energiát arra, hogy a Nemzeti igazgatója légy,
azt kérdezem, hogy akkor a Merlin-történetnek most vége,
és akkor a személyes sorsodnak ez egy szerencsés fordulata?
Szerintem a Merlinnek nincs vége. Most optimista vagyok, mert szerintem
a baloldal okult a '94-98 közti idõszak tapasztalataiból.
Szerintem meg nem. Most példákat fogunk sorolni?
Akkor inkább elmondom, miért lobbizom én most. Divatos
szlogen manapság az EU-csatlakozás, de én a Nemzetivel
kapcsolatban is komolyan gondolom, hogy vannak e téren feladataink, és
a Merlinrõl pedig azt hiszem, hogy a múltja, a kapcsolatai, a
sikeres szezonjai révén készen áll arra, hogy a
csatlakozás kulturális háttérintézménye
legyen. Össze lehet hozni egy kht.-t, a fõváros, a minisztérium
és az V. kerület részvételével, ami ezt összefogja.
A Városháza-projekt is csak megvalósul egyszer, és
a Merlin mégiscsak a topográfiai központban van. Én
nagyon tudok a jövõbe látni, elképzelni mindenfélét,
és most azt látom, hogy ott a város közepén
ez a kis ékszerdoboz (a felújítása az egyéb
pénzekhez képest igazán bagatell), egy csodás park
közepén, ahol nemzetközi mûködés folyik,
koncertek vannak, kisegyüttesek lépnek föl
Én meg azt látom, hogy a kultúra úgy "megszívja"
majd ezt a csatlakozást, aminek persze így sincs alternatívája,
hogy csak nézünk
Nem fogja.
Optimista vagy.
Tudod, hány olyasmit csináltam én már, amire azt
mondták, lehetetlen? Ilyen volt a Csepûrágó-fesztivál
a Várban. Kiváltképp ilyen volt az Országos Színházi
Találkozó Pécsett, a POSZT. Amikor a Magyar Színházi
Társaság vezetõségének elõször
elmondtam ezt a koncepciót, azt mondták, "á, ne",
pedig én csak harmincmillió forintra gondoltam.
Ez a jövõbelátó álmodás, ez nagyon
megy Neked. A nemzetis pályázatodban is szerepel, milyen hely
lesz ez 2006-ban - hát csodás.
Várj csak
Az álom, a fantázia erõteljes mûködése
ahhoz kell, hogy megértessem, amit mondani akarok. Meseszerû ugyan,
de nem gyõzöm hangsúlyozni, hogy azt is tudom, hogyan kell
megcsinálni. Mérnök vagyok, tehát pontról pontra
látom, mit kell tenni. Ezért maga a dolog sosem utópia.
A pécsi találkozó kétségtelenül sikertörténet.
Arról folynak viták, kinek a sikere - a szakmáé,
a színházé, a színészeké, a közönségé,
a szórakozásé, de a siker látható. És
most már talán önmozgása is van, tehát nem
olyan nehéz összeszedni rá a pénzt.
Nem. És most, hogy ilyen optimista vagyok, elmondom, hogy a POSZT-ban
még rengeteg lehetõség van. Óriási munka
volt, míg összejött, de most megvan, és nem az enyém,
nem a politikáé, hanem a magyar színházi szakmáé.
És a szakma kezdjen vele valamit. Ha valaki vitát akar a zenés
színházról, szóljon, megszervezzük, meglesz.
De ne nekem kelljen kitalálni, mirõl szóljon ez a találkozó.
Én adom a keretét, és nem kérem a szemrehányásokat,
hogy ez vagy az miért nincs. Azért nincs, mert valaki nem találta
ki, és nem csinálta meg. Tudom, hogy most indulatos meg haragos
vagyok, de ha azt hallom, hogy ez így nem jó, akkor azt mondom,
tessék segíteni, hogy jó legyen. Ez egy népünnepély
is, igen, mert annak is kell lennie, a színészek fürödjenek
a közönség szeretetében, igen. És közben
van öt felolvasó színház, meg öt fõiskolai
elõadás, meg képzõmûvészeti események,
kiállítások, könyvbemutatók, szakmai rendezvények
meg viták. Igaz, nem akarok üres termeket látni, tehát
nem én fogom kitalálni, hogy mirõl szóljanak a viták,
szakmai megbeszélések. De aki akarja, találja ki, megszervezni
pedig segítünk, de ha nem érdekel senkit, akkor õ
nézzen szembe az üres teremmel. Nem tartom igazságosnak a
szemrehányásokat, mert minden ötletre, kezdeményezésre
vevõ vagyok.
A Nemzetiben több mint elég a teendõ. Mi lesz a Merlinnel,
a POSZT-tal - mindkettõ erõsen kötõdik a személyedhez.
A POSZT most már gyerekjáték. Önjáró
szervezet, rátermett emberekkel, élükön Simon István
barátommal, aki a pécsi színházban ügyvezetõ,
és a POSZT-ban igazgató társam. Azt tudom tovább
csinálni. A Merlinben Magács László fogja továbbvinni
az angol nyelvû színházat, Horgas Ádámék
is beltagok, szerintem az is menni fog, mondtam, most optimista vagyok.
Akkor: Nemzeti. Elõször arra felelj, mi lesz Jordán Tamás
színésszel?
Elõbb-utóbb fogok játszani, persze. Bár már
nem szeretek olyan nagyon játszani, de úgy vagyok ezzel, mint
A dzsungel könyvében Akela, Vitray idézte egyszer. Idõnként
meg kell mutatni, hogy még elejtem a vadat. El kell játszani a
Kodort a Füst Milán-darabban, a Sirályban Szorint, vagy Mácsaival
a Mesterdetektívet, nehogy azt higgyék már, hogy csak handabandázik
az ember, mert akkor nem veszik komolyan.
Életed elsõ fõiskolai színészosztályát
vezeted. Mi lesz velük?
Ez most a legfontosabb dolog az életemben, hallatlanul élvezem.
A gyerekek nagyon tehetségesek, és Lukáts Andorral már
az elsõ fordulóban is mi felvételiztettünk; nagyon
jó, hogy Székely, a rektor ragaszkodott ehhez.
Ez is egy jókora váltás, nem?
Dehogynem, hatalmas. Érdekes, hogy most, miután a Merlinben is
tizenegy évig voltam, így összecsúsztak ezek a nagy
váltások. A tanítás nagy dolog, ezek a gyerekek
a színészetrõl azt fogják megtanulni, amit Lukáts
meg én tanítunk nekik. Amit a sok évtized és a periodikus
hullámzások alatt én megtanultam, amivel gazdagabb lettem,
azt adom most át. Elég nagy kihívás, nem? Kissé
összefutottak az életemben a kihívások
Hát akkor most a másik kihívás: Nemzeti Színház.
Pécsett - amikor Huszti éppen lemondott - többen mondták,
hogy pályázzam meg. Így kezdõdött. Megnyertem
- itt tartunk most. És elõször is tisztázni kell,
hogy mit gondoljunk errõl az egészrõl. Azt, hogy politikai
és szakmai árulás történt, hogy gazemberség
volt leállítani az Erzsébet téri építkezést,
gazemberség volt ezt itt így fölépíteni, és
ez az egész olyan bûntett, hogy senkinek nem szabad a környékére
menni. Föl kell robbantani, el kell adni, akármi. Ez az egyik álláspont.
Vagy: nem ezt kell csinálni - és ekkor jövök én.
Nem ez a két álláspont van. Az elsõt, ugye, muszáj
mondani, hiszen az történt, úgy történt. De hozzá
lehet tenni, hogy most nincs realitása egy másik új épületnek,
ezt azok, akik azt akarták és felépítették,
gondosan elpuskázták, ez is fokozza a gazemberséget, de
mindegy. Errõl az egészrõl nem lehet mást mondani,
most és mindörökké, ámen. Aztán tisztába
lehet tenni az eddigi ügyeket - pénzek, akusztika, láthatóság
-, és új korszakot nyitni. Ezt nem tehette meg például
Szikora János azzal, hogy elvállalta a nyitórendezést
- akkor ugyanis valóban nem lehetett a Nemzeti környékére
menni. Az világos, ugye, hogy nem lehetett nyitórendezést
vállalni?
Világos, persze. De ezen túl vagyunk.
Túl vagyunk, de elfelejteni nem lehet, már csak azért
sem, mert valahányszor gondjaid lesznek az épülettel, az
mindig azért lesz, mert dilettáns kivagyiságból
és politikai akarnokságból épült föl.
Van itt egy nagy félreértés, és talán most,
ha a Jóisten segít, meg tudom magyarázni. Rosszak a képletek,
rosszul vagyok kérdezve, rosszak a feltételezések. Mert
nem arról van szó, hogy odamegyek igazgatónak, és
ilyen meg olyan színházat kell ott csinálnom, hanem arról,
hogy tûélesen látom a jövõt - le is írtam
a pályázatban -, és a lényeg a részletekben
van. Azokból áll össze, hogy milyen gazdag életet
lehet ott csinálni.
Akik ezt építették és építtették,
azok nem gazdag életet, hanem egy múzeum- és repiszínházat
akartak ott látni, egy hatalmi szimbólumot, csicsásat,
önmutogatót.
Na látod, ez engem aztán egyáltalán nem érdekel.
Én a lehetõséget látom benne. Ennek a lehetõségnek
az a kiindulópontja, hogy semmi nem fog történni akkor, ha
ebben a kettéosztott társadalomban - ahol mindkét oldalon
elszigetelt egyedek vannak, akik abban sem értenek egyet, amiben akár
egyet is érthetnének, mert olyan keserû az élet mind
a két oldalon - nincs esély arra, hogy valamiféle oldódási
folyamat elinduljon. Márpedig szerintem most ez a legfontosabb. Mondanék
egy példát, bár megszakítom a gondolatmenetet, és
némi dicsekvés is lesz benne, de mégis ezt érzem
támasznak és nyomatéknak. Amikor Márton András
kiment Los Angelesbe, nem gyõzött elég nemzetiszínû
lobogót kitûzni, hogy jobb színben tûnjék föl.
Itthon nekem meg óriási vitáim voltak a Merlinben a jazzklubbal,
nagy balhé volt, és az Új Magyarországban Márton
Andrást is megkérdezték errõl. Õ pedig azt
mondta, hogy tulajdonképpen az én hatalmi törekvéseim
elõl menekült ki oda.
Fölbomlott a bridzsparti?
Akkor már régen, rengeteg konfliktus volt köztünk, elmérgesedett
viszony. És mikor õ visszajött '95-ben, a Magács csinált
egy nyári kabarét, és volt benne egy szerep; kérdezte,
ki lehetne, mondtam, most jött haza a Márton, kérdezd meg.
Felkérte, õ meg elvállalta. És bejött a Merlinbe,
odamentem hozzá, nagyon hûvös volt az üdvözlés,
és rögtön a táskájában kezdett keresgélni
valamit, hogy ne kelljen beszélgetni. Nagyon bántott ez az egész.
És másnap reggel elterveztem a mondatot, amivel odamegyek hozzá;
egyedül ült, odaléptem, és azt mondtam, "idefigyelj,
elég öregek vagyunk már ahhoz, hogy tudjuk, a kettõnk
döntésén múlik, hogy milyen a viszonyunk. Ha akarod,
ellenséges, ha akarod, hûvös és tartózkodó,
ha akarod, szívélyes, ha akarod, meleg és barátságos,
mint régen. Döntsük el. És akkor azt mondta, legyen
barátságos. Megöleltük egymást, és kész.
Miért ne lenne ez így rendjén?
Most mondjam azt, hogy azért, mert nem vagyunk egyformák? És
hogy egy ilyen gesztus a múltat nem festi át?
Én nem is ezt mondom. A múltat nem kell elfelejteni. De egymást
kezelni kell valahogy. '95-ben fölhívtam Sándor Gyurit, akivel
régen nagyon jóban voltam, de ekkor már ott volt a jobbszélen,
hogy jöjjön el a Merlinbe, és csinálja meg a
-
és beszélt nekem egy órán keresztül, hogy hol
tartok, kik vesznek körül, mondta a magáét. És
most, hogy kineveztek, összefutottunk a Napkeltében, egymást
váltottuk, és õ jött oda hozzám, hogy milyen
ott a kamaraterem, aztán fölhívott a lakásomon, de
nem voltam otthon, ezért az anyósomnak mondta el, hogy mennyire
szeretne velem megint
meg hogy mennyire rossz, hogy nincsenek meg a régi
barátok, meg hogy rövid az élet. És ez nekem teljesen
rendben van. Én nagy empátiával nézem az embereket.
Nem tartom ezt olyan bûnnek, amit ne lehetne megbocsátani. Itt
van az én vitám az egész jobboldali keresztényi
gondolkodással, hiszen én is mélyen keresztény vagyok,
és a szeretet parancsát mindenek fölött állónak
érzem. Egészen rövid, nevetségesen pici ez az élet.
Én más dimenzióban gondolkodom. Érted?
Igen, csak én nem vagyok mélyen keresztény. És
amit mondasz, számomra azt jelenti, hogy a dolgoknak nincsenek konzekvenciái.
De vannak, hogyne lennének. Az a konzekvenciája, hogy elszigetelõdött,
nem érzi jól magát, nyilván sok mindent megbánt,
másképp gondol azóta. Ez az õ része. Számomra
pedig az a konzekvenciája, hogy a "gyõztesnek" kell
gesztusokat tenni, a sportban is így van. És ha nem tudsz megbocsátani,
az neked rossz. A megbocsátás amúgy önzõ dolog,
gazdaggá teszi az embert. A gyõztesnek kell az oldódást,
a feloldást kezdeményeznie
Lehet, és tán az a legnagyobb különbség, hogy
én egy picit sem érzem gyõztes helyzetben magam, nem is
vagyok abban. De értem, amit mondasz, és azt is értem,
hogy már régóta arról beszélünk, hogyan
fogsz majd a Nemzetiben másokkal együtt dolgozni.
Kaptam ma egy névtelen levelet. Olyan rövid, hogy tudom kívülrõl.
"Hogy a kurva anyádba vállalhattad el? Menjél színházat
igazgatni Tel-Avivba, az a te hazád." Aláírás
semmi.
Nem elegáns módja a zsidózásnak
És akkor most a Nemzeti. Én nem színigazgatónak
megyek oda. Tehát nem lehet a jövõbe látva számon
kérni rajtam a számon kérhetetlent. Tudniillik én
azért megyek oda, mert ott ez az istenverte hely, ez az épület,
benne ez a színházra nagyon kevéssé alkalmas terem.
Az akusztikát megcsináltatom, legyártatok hangvetõket,
a rossz helyeket nem adom el, és ha csak háromszáz ember
fog beférni, akkor annyi. Beköltözöm majd a házba,
és mindent megvizsgálok. Lesz három kamaraszínházi
produkció - tervek vannak, aláírt szerzõdések
nincsenek, úgyhogy a címeket majd akkor mondom. Lesz három
elõadás a nagyszínházban is, olyan, amilyen ott
tud lenni, biztosan nem lebecsülendõ vállalkozás.
De hogy összességében milyen színház lesz ott,
azt nem tudom. Tudjuk, a színháznak rengeteg összetevõje
van. Hogy milyen az esti elõadás, attól is függ, hogy
én hogyan köszönök nekik reggel, ki mellé ülök
le kávézni. Hogyan beszélgetek a rendezõkkel? Azt
hiszem, lehetek most annyira gõgös és magabiztos, hogy kijelentem,
ez az egységet teremtõ erõ és integráló
képesség megvan bennem, ezt már lehetett látni.
Tudom, hogy ott most egy viharvert, kiközösített csapat van;
a kiközösítettség jéghideg összetartozás,
én meg egy akolmeleg összetartozást akarok. Mindent megteszek
azért, hogy jó legyen a színház. De a színházért
nem pályáztam volna. Hanem arra pályáztam, hogy
ott élet legyen, ne csak este, hanem egész nap. Nyitva legyenek
a kapuk, jöjjenek az emberek, üljenek le, nézzenek képeket,
olvassanak könyvet, folyóiratot, egyenek, igyanak, érezzék
magukénak az egészet. Legyenek mindenféle események,
jóféle összegyülekezések - élet, egészen
egyszerûen. És mivel úgyis mindenki a pénzt emlegeti,
elmondom: ha nincs ez a pénz, nem vállalkozom rá. Mert
igenis ki akarom fizetni végre például Várady Szabolcsnak,
ami jár neki
És türelmes leszek, hiszen van majdnem
egy évem. Az én munkám elõször jövõ
októberben jelentkezik, addig készülök.
A pályázatodban részletesen beszélsz arról
a helyrõl, ami "hely". Azt írod, az ország elsõ
számú kulturális intézményévé
akarod tenni azt a házat. Ez világos, és aki csak egyszer
is járt a Merlinben, érti, tudja, mire gondolsz. Írod azt
is, hogy az uniós csatlakozás is teret kap ott: az éppen
elnököt adó ország színházi és
egyéb kultúrája. Remek ötlet, a provincializmus biztos
ellenszere. Még jobb, amit a vidék jelenlétével
kapcsolatban tervezel: "megyék a Nemzetiben". Három
napig, ami belefér, képzõmûvészet, zene, írók,
színház, bármi jelen legyen a házban. Ha ebbõl
tévémûsor is lesz - a közszolgálatin, mondjuk
-, már szinte hihetetlen, annyira ellene megy a jelenlegi kulturális
trendnek. Tegyük föl: lesz presszó, lesz étterem, lesz
konferenciaterem, mindig zsúfolt lesz a ház, a poharak karimát
hagynak majd a vastag üvegasztalokon, a csicsás szõnyegpadlót
is egyenszürkére koptatják majd a cipõtalpak. Csak
úgy mellesleg fogunk oda színházba járni - ez aztán
nekem nincsen ellenemre. De nagyon szeretném végre megtudni, hogyan
és mennyibõl épült ez a ház, milyen anyagi
kondíciókkal szerzõdtet, szóval mindazt, amire sokan
kíváncsiak, és az illetékesek mindeddig vagy hallgattak,
vagy hazudtak.
Mindent nyilvánosságra fogok hozni. Az egészet nem részvénytársasági
formában, hanem intézményként szeretném mûködtetni
(a részvénytársaság megszüntetése bonyolult
procedúra, de nem tettem le róla), egészen a személyiségi
jogokig minden nyilvános.
Ez kényes határ: az építkezés anyagi részleteit
nem védheti az építõk személyiségi
joga, mert az én pénzemet költötték el ott.
Ami az építésre vonatkozik, azt a felügyelõbizottság
vizsgálja. Megkapjuk a jelentésüket, én meg közzéteszem.
Január elején pedig nagyon részletes átadás-átvételt
csinálunk, azt is közzéteszem.
A nyilvánosságnak számolsz el?
Igen.
És amúgy?
Nekem van kivel elszámolni. A Jóistennel van egy nexusom. És
most kaptam egy lehetõséget, ami nem kis léptékû
- ezzel nekem élni kell, és elszámolni vele. Hívhatjuk
ezt lelkiismeretnek is, mindegy.