Az 1980-as évtizedben a szocializmus egész blokkra kiterjedõ válsága egyes pártokat arra késztetett, hogy megpróbáljanak történelmileg is szembesülni az addig megtett (tév)úttal, amely a válság kialakulásához vezetett. Manifeszt marxista-leninista párt esetében mindenféle társadalmi, politikai változtatáshoz elengedhetetlen a történelmi analízis: az újrapozicionálást, az új identitást történetileg is igazolni kellett. Azt remélték, hogy többek között a párttörténet újraírásával lehet életet lehelni a kiürült eszmébe. A különbözõ pártok eltérõ módon viszonyultak a kérdéshez. A peresztrojkát ideges óvatossággal és/vagy elutasítással fogadó pártok, mindenekelõtt a keletnémet és a csehszlovák pártvezetés, elzárkóztak elõle.
Az 1980-as években megkezdõdött szervezett és önkritikus kommunista múltfeltárás és múlt-újraértékelés a kelet-európai kommunista pártok történetében újszerû jelenség volt. Míg az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai reformkommunisták intellektuális próbálkozásai - amelyek a történettudomány és a párttörténetírás területén a sztálinizmussal való szakítás kísérletében merültek ki1 - spontán folyamatok voltak, addig a létezõ szocializmus utolsó évtizedében ezeket az intellektuális kísérleteket az adott pártok maguk igyekeztek kezdeményezni és levezetni. A nyolcvanas években három jelentõsebb próbálkozás történt: Az elsõ, érthetõ okokból a Lengyel Egyesült Munkáspárté volt, még a gorbacsovi peresztrojka meghirdetése elõtt, a 80-as évtized elsõ harmadában. A második a Szovjetunió Kommunista Pártjáé az évtized végén. A harmadik a Magyar Szocialista Munkáspárté. Mindhárom esetben meghatározó két faktor: az elsõ a válság - az adott pártoké, egyszersmind az országoké - érzete és tudatosulása, illetve a nem kanonizált párttörténet és rendszerkritika által generált belsõ kihívás, amire nem lehetett nem reagálni. Jelen tanulmány a szovjet kísérletet követi nyomon.
A peresztrojka párt- és üdvtörténete, abban a formában, ahogy azt a megrendelõk elképzelték, már sosem készült el. Idõközben aktualitását vesztette a „szöveg". Akkor kezdték kidolgozni, amikor még a szovjet társadalom vezetõ ereje a szovjet alkotmányban is rögzített módon az SZKP volt; mire azonban a szöveg elkészült és napvilágot látott, már nemcsak a szovjet alkotmány vonatkozó passzusa volt a múlté, de - gyakorlatilag - maga a szovjet társadalom is.

Az SZKP új múltja
A szovjet párttörténetírás és a pártos társadalomtudományok mûvelésének vízválasztója nem 1985 áprilisa, Gorbacsov hatalomra kerülése és a peresztrojka kezdete, hanem az SZKP KB 1986. augusztus 16-i plénumán elfogadott állásfoglalása.2 Az SZKP KB tudományos és oktatási intézményeket felügyelõ osztályvezetõ-helyettese, Rjabov elvi és gyakorlati útmutatásul szánt téziseiben maga is konstatálta e fáziskésést („elméleti fronton elmaradás tapasztalható"), és összpárti ügynek nevezte a „lenini párt történelmi tapasztalatainak elemzését", miközben a korábbi idõk párttörténetét nem-történelmi konjunktúrának, lakkozásnak nevezte. Új módszerként - a korábbi „személytelen" történetírási gyakorlattal szakítva - azt javasolta: konkrét hõsökön keresztül mutassák be és fel a szovjet párt történelmét, olyanokén, mint Szverdlov, Dzerzsinszkij, Csicserin, Ordzsonokidze, Kalinyin, Kraszin, Kirov, Lunacsarszkij. A névsorból annyi mindenképpen látszik, hogy az 1987-es SZKP-ban még elképzelhetõnek tartották egy reform-„Krátkij Kursz" elkészítését, politikai aktualitását és használhatóságát.3
Az SZKP Történetének Kérdései címû hivatalos szovjet párttörténeti orgánumban a szovjet párttörténészek és ideológiai szakmunkások, követve az SZKP KB említett állásfoglalását, 1987 júliusában vitát indítottak arról, „milyennek kell lennie az SZKP történelmérõl szóló új tankönyvnek?" - továbbra is azt a kiinduló definíciót véve alapul, mely szerint a Szovjetunió Kommunista Pártjának története nem más, mint „a marxizmus-leninizmus a gyakorlatban".4 Ezek után még akár következetesnek is lehet nevezni Mihail Gorbacsov ama bejelentését (az SZKP KB 1989. július 18-i ülésén), hogy az átalakítás a párton belül lényegesen elmaradt a társadalomban lezajlott átalakításoktól.5
A szovjet párttörténet végül nem készült el. Az egyik résztvevõ, Genrih Joffe neves szovjet (ma már kanadai) párttörténész visszaemlékezései szerint6 1987 áprilisában a moszkvai Marx-Engels-Lenin Intézet (IMEL) igazgatóhelyettese, Valerij Zsuravljov igazította el a kollektívába beválasztott szerzõket (neves szovjet párttörténészek, akik a karrierjüket a hatvanas években kezdték): az SZKP-történetet új nézõpontból, a peresztrojka szellemiségét tükrözve, az igazság pozíciójából kell megírni. A kötet azonban - egyebek közt - a peresztrojka irányáról és sebességérõl a pártvezetésben folyó viták miatt egyre késett. Idõközben Alekszandr Jakovlev7 lett a KB titkára, a Politbüro tagja, Gorbacsov legfõbb ideológusa, aki 1988-ra már nyíltan támadta az SZKP-n belüli konzervatívokat; õ vette kézbe a legújabb szovjet párttörténet írásának eszmei és politikai irányítását, s õ igazította el a legújabb, huszonöt fõs csoportba berendelt történészeket is, akik között a rendszer belsõ „nonkonformistái", a XX. kongresszus generációjának képviselõi voltak túlsúlyban. A legújabb ukáz így hangzott: a bolsevizmus teljesen új történetét kell megírniuk, mégpedig úgy, hogy a mû legyen végtelenül tisztességes, tudományos és felelõs. Ehhez a munkához „az egyetlen és igaz" párttörténet kiválasztott szerzõi különleges kutatási lehetõségeket kaptak a pártarchívumban (sõt, külön dácsát is rendelkezésükre bocsátottak), azzal a szépséghibával, hogy a „különleges ügyekhez" és az elnöki archívumhoz még õk sem juthattak hozzá.
A Volobujev akadémikus vezette csoportot a megrendelõ politika mellett az idõ is sürgette - miként az Joffe visszaemlékezéseibõl is tudható. A nagy mû elkészültének azonban volt egy óriási elvi akadálya. A XX. kongresszus és a lenini elvekhez való visszatérés hívei - így Joffe is - tudták, hogy elkerülhetetlen az októberi forradalom és Lenin történelmi szerepének felvetése, nevezetesen: bizonyította-e a történelem a bolsevizmus igazát vagy nem. Az azonban, hogy egyáltalán hajlandóak-e ezt a kérdést fölvetni, korántsem csak személyes szándékon, netán képességeken múlott. És épp Joffétõl tudhatjuk, hogy e kérdés kapcsán sem Jakovlevtõl, sem a legfõbb szerkesztõtõl: Gorbacsovtól nem kaptak eligazítást. Márpedig enélkül a legkülönlegesebb feltételek között dolgozó párttörténész sem léphetett: legyen bármily zajos is a glásznoszty, a szabadság határai épp ott húzódtak, ahol még kérdezni is csak engedéllyel lehetett. Nem (vagy legalábbis nem csak) személyes képességeken múlott: tudott-e valaki szabadon kérdezni és szabadon válaszolni, hanem azon, hogy hajlandó volt-e átlépni a glásznoszty engedélyezett szabadságának határait avagy sem. A nagy (szovjet) generáció reformértelmisége nem volt hajlandó erre: ez a gárda „az igazságosság, a tudományosság és a felelõsség" jelszavával a nyolcvanas évek végén még mindig a hatvanas években megakadt desztalinizációs reformfolyamatokat akarta végigvinni, ami a párttörténeti szakmában a lenini gárda rehabilitációjával volt azonos. A XX. és a XXII. pártkongresszusok szellemiségét kívánták reanimálni azok a vezetõ, hivatalos szovjet társadalomtudósok, akiknek életük legnagyobb kalandja volt a félszívû hruscsovi kiigazítási kísérlet. A nyolcvanas évek végének kérdései helyett a hatvanas évek diskurzusaihoz tértek vissza.
Nem véletlen, hogy az Új Párttörténet résztanulmányait közlõ központi párttörténeti folyóirat 1991. januári vezércikke8 történelmietlennek nevezte azokat a próbálkozásokat, amelyek a szocializmus deformációinak, a sztálinizmusnak és a Brezsnyev-korszaknak a gyökereit a lenini örökségben és az októberi forradalmat követõ átalakulásokban keresték. Itt már nem arról volt szó, hogy „fehér foltokat" lehet és kell eltüntetni a szovjet párttörténetbõl. Nem a „lenini gárda" törvénytelenségek áldozatául esett tagjainak rehabilitálásáról volt szó, nem is Sztálin személyének történelmi elítélésérõl. A rendszer legitimitásáról, a szentségek legszentebbjérõl kellett volna elõbb-utóbb nyilatkozniuk. Épp a bizottság egyik kulcsfigurája fogalmazta meg saját maga és kollégái óvatosságának az okát: a sztálinizmus kritikája globális támadássá vált a marxista világnézet ellen; a szovjet párt történetérõl szóló szakirodalomban a Krátkij Kursz - amelyet egy közeli kollégája Sztálin személyi kultusza enciklopédiájának nevezett10 - skolasztikus, dogmatikus monopóliumát a szocialistaellenes szélsõségek monopóliuma váltotta fel.
A Fejezetek az SZKP történetébõl munkacímet viselõ és soha el nem készült kollektív munka téziseihez a KB által a bizottságba vezetõként delegált Jakovlev írt eligazító bevezetõt Az alkotói bátorság ideje címmel. A megkésett útmutatás legfõbb paradoxona az volt, hogy a párt történetérõl a megjelenéskor (1990 októberében!) a tézisek szerzõinél már jóval radikálisabban nyilatkozó pártvezetõ (PB-tag!) a párt történetének lehetséges olvasata mellett egyúttal a párt történetének lehetséges végét is elõrevetítette.11 Hogy a Fejezetek… torzóban maradt, nyilvánvalóan nem magyarázható sem a cenzúrával, sem a fokozódó nemzetközi helyzettel. Nem is az „alkotói bátorság" hibádzott: hisz határait épp a „legfõbb megrendelõ" szabta meg. Jakovlev a Fejezetek… elkészítésének nehézségei kapcsán arról értekezett, hogy nehezebb új módszereket kidolgozni, mint a régiektõl elhatárolódni - miközben épp õ kérte számon a szerzõkön, miért késlekedtek az eléjük sorolt kérdésekre szabadon és bátran alkotva válaszolni. Csupán két mozzanatot hagyott említetlenül: egyrészt épp õ (s a nála még fõbb szerkesztõ) késlekedett e kérdések elõsorolásával, másrészt épp õk nem tették lehetõvé, hogy e kérdéseket maguk a „bátran alkotók" maguktól tegyék föl (ha egyáltalán képesek s hajlandók lettek volna rá). Mindettõl függetlenül, érdemes végignézni, melyek lettek volna ezek a sarkalatos kérdések:
Milyen volt a marxizmus valóságos jelentése és jelentõsége a 19. század végén, mennyiben változott az meg a 20. század végére? Mi okozta a szocialista mozgalom történelmi kettészakadását szociáldemokráciára és kommunizmusra: Lenin engesztelhetetlensége vagy Plehanov és Kautsky renegátsága, s vajon a kommunizmus nem tér-e vissza ismét a szociáldemokrata álláspontokhoz? Megtalálhatóak-e Marx és Engels mûveiben az államszocializmus gyökerei? Hordozott-e a parancsuralmi rendszer - különösen a hadikommunizmusé - bármit is a leninizmus vagy a trockizmus elméletébõl és gyakorlatából? Nem volt-e fatális tévedés az egypártrendszer bevezetése a természetes és kölcsönös ellenõrzést magában hordozó kétpártrendszer helyett? Miért ignorálták Lenin harcostársai az õ „politikai végrendeletét"? Milyen történelmi „formáció" jött létre a sztálini, felülrõl vezényelt forradalom eredményeként? Hogy zajlott le a párt és állami apparátus összenövése? Bekövetkeztek-e a második világháború után a marxizmus által elõre nem látott folyamatok, mint a szembenálló társadalmi berendezkedések „konvergenciája"? Nem távolodott-e el a szocialista gyakorlat az általános emberi erkölcsi normáktól az erõszak elismerésével? Mikor vesztek ki ezek a normák a szovjet mindennapokból? Jakovlev a fentieknél konkrétabb történeti dilemmákat is megfogalmazott az orosz-szovjet történelemre vonatkozóan: Mit adtak az 1905-1907-es forradalmat követõ sztolipini reformok Oroszországnak? Volt-e értelme az ezen reformok elleni bolsevik küzdelemnek? Nem lett volna-e ésszerûbb megállni a februári forradalom szabadságánál, nem hajtva az országot az októberi forradalomba és a proletárdiktatúrába? El lehetett volna-e kerülni a sztálini kollektivizálást? Valóban a trockiji modell alapján hajtotta-e végre Sztálin? Miben gyökereznek a hatalom által tudatosan szervezett szörnyûséges tragédiák? Hogyan alakult ki az országban folyamatos válság az állami és pártvezetésben?
Jakovlev kérdései, amelyeket az általa felügyelt párttörténészek engedély nélkül föl sem vethettek, 1990 végére már nemcsak a nemzetközi szovjetológiai diskurzusnak voltak szerves részei, hanem a szovjet közvélemény vitáiban is központi helyet foglaltak el. A tudós párttörténészektõl azonban még ekkor sem lehetett érdemleges választ várni minderre. A peresztrojka belsõ gátjainak átszakadtával Moszkvában is kiderült, hogy illúzió volt az az általános kelet-európai értelmiségi várakozás, hogy a formális és informális cenzúra enyhülésével, majd eltûnésével napvilágot látnak azok a nagy, kéziratos mûvek, melyek politikai okokból mindaddig a fiókokban hevertek. A peresztrojka során a fiókok kinyíltak, s kiderült, hogy a párttörténettel hivatalból foglalkozó történészek fiókjai meglehetõsen üresek. Az ötvenes-hatvanas évek dilemmáit kényszerûen és kibeszéletlenül magukban hordozó társadalomtudósok, párttörténészek nem tudtak reflektálni az új idõk kérdéseire.

A legutolsó Krátkij Kursz
1991 elején az IMEL folyóirata, Az SZKP Történetének Kérdései - miközben hónapok óta publikálta a már el nem készülõ Új Párttörténet fejezeteit13 - a már idézett, a peresztrojka alatt végzett párttörténeti munkát értékelõ szerkesztõségi vezércikkében úgy fogalmazott, hogy „a peresztrojka hatodik évében megállapítható, hogy az SZKP történetének alapvetõ értékei kiállták az idõ próbáját".14 A politikus-történészek az SZKP hivatalos párttörténeti orgánumában nem véletlenül tettek hitet az ötvenes-hatvanas évek „olvadó" ideáljai mellett. Figyelemre méltó, hogy Lenin születésének 121. (!) évfordulójára különszámmal álltak elõ, melyben a szerzõk az igazi és az igaz Lenin emlékének állítottak aktuális emlékmûvet.15 Ebben az emlékmûben a bolsevik párt vezére a NEP ideológusaként, józan, nem utópista-idealista, pragmatikus (gazdaság-) politikusként, a szovjet gazdaság többszektorúságának prófétájaként jelent meg.16 Érdekes, hogy Lenin legnagyobb teljesítményérõl, az 1991-re már csak múlt idõben említhetõ, nemzeti, nemzetiségi és föderatív alapon megteremtett Szovjetunióról nem szóltak a megemlékezõk. Már nem volt aktuális.
Az el nem készült Új Szovjet Párttörténet fejezeteinek közlésével az SZKP központi elméleti és politikai orgánuma szintén már csupán azt dokumentálhatta, hogy ez a vállalkozás már nem volt aktuális abban a formában, ahogyan kigondolták: a szovjet belpolitika és a Szovjetunió színeváltozása, majd megszûnése már egy másik történet, olyan, amelyhez másik történelem kellett. A megjelent, meglehetõsen eltérõ minõségû és szemléletû tézisek arról árulkodtak, hogy a szovjet párt történelmi útjáról, aktuális tanulságairól már a hivatásos párttörténészek között sem lehetett teljes konszenzust teremteni. Ami a meglehetõsen eltérõ fejezetekbõl egységes szöveget generálhatott volna - a pártvezetés egyértelmû útmutatása -, ekkorra már teljes mértékben hiányzott. Igaz, a szerzõk szemléleti különbsége leképezte a korabeli szovjet kommunista pártvezetésben meglévõ szemléleti különbségeket. A nem teljes, csonka szöveg azonban még így is alkalmas arra, hogy rekonstruáljuk azt a már távolról sem egységes múltképet, amelyet a peresztrojka lázában égõ szovjet reformkommunista pártvezetés látni és láttatni akart, s amely múltkép a velük „egyívású", moderált reformpárttörténészek nézeteit is tükrözte.
Az új reformpárt reformtörténetének megírásával megbízott párttörténészek számos, korábban még csak nem is említhetõ fehér foltot tártak fel, tabukat neveztek meg, politikusokat, politikai irányzatokat rehabilitáltak. Ám a rendszer és pártjának legitimitását adó kérdéseket - mint Lenin történelmi szerepe és a lenini politika, az októberi forradalom szocialista jellege, a Lenin-Sztálin-kontinuitás - vagy fel sem vetették, vagy nem válaszolták meg. Erre azért nem került sor, mert e kérdések megválaszolása, egyebek mellett, de nem mellékes módon saját szakmájuk legitimitását és egzisztenciájukat áshatta volna alá. A Kommunyisztban megjelent „fejezetek" szerzõi mindannyian szakítottak a megelõzõ évtizedek egyoldalú, kritikátlan, unilineáris, üdvtörténeti szemléletével. A fel- és beismert válság történelmi okainak feltárásakor már alkalmazhatatlanok voltak a korábbi sablonok. A Lenin által tudományosan megalkotott tervet beteljesítõ Szovjet Kommunista Párt történetét nem lehetett a nyolcvanas években tovább adatolni, ahogy azt tette a szovjet párttörténetírás a megelõzõ évtizedekben. Ugyanakkor a lenini terv alapján mûködõ üdvtörténet elvetése - az egy Boriszov kivételével - egyetlen szerzõt sem indított arra, hogy a „fõszerkesztõ" Jakovlev által - igaz, utólag - támogatva, a szovjet párt és állam történelmi alapjait újragondolja. A hivatalos párttörténet korábbi állásához képest kétségtelen elõrelépést jelentett, hogy a Fejezetek… szerzõi szakítottak azzal az apologetikus üdvtörténeti megközelítéssel, amelynek középpontjában a lenini tanítások álltak. Ám Lenin és az úgynevezett lenini örökség megítélése változatlanul kulcskérdés maradt. Egy kivétellel az új párttörténet szerzõi egybehangzóan pozitív módon értékelték a bolsevik párt alapítójának történelmi szerepét.
A reformpárt reformtörténetének Leninje nem a szovjet múlt és jövõ minden egyes jelenségére tudományos alapú útmutatást adó teoretikus volt többé, hanem a történelmi szükségszerûséget mindig és mindenkor felismerõ pragmatikus politikus. A Szovjetunió történelmének tragédiáit, mely tragédiákat az elõdökhöz képest tisztességesen és õszintén igyekeztek feltárni, nem kötötték össze Lenin elméleti és politikai munkásságával. És bár többen eljutottak annak felismeréséhez, hogy a folyamatosan átmeneti (ez a szovjet történetírásban semmiképp sem számított önellentmondásnak), idõrõl idõre újabb válságokhoz - helyenként tragédiákhoz és katasztrófákhoz - vezetõ állampárti-pártállami rendszer alapjai már Lenin életében és vezetése alatt létrejöttek, a szovjet múlt bajainak gyökerét nem az októberi forradalomban gyõztes bolsevik párt ideológiájában és politikájában látták, hanem épp az attól történt elfordulásban. A bolsevik forradalom és a bolsevik párt elsõ vezetõje politikájának lényegét a humanizmusban, a társadalmi demokráciában és a modernizációban látták a nyolcvanas évek végének reformkommunista párttörténészei. A szovjet rendszernek ezen elvektõl való, már Lenin életében bekövetkezett eltérését a történelmi szükségszerûségnek tett taktikai engedményeknek tudták be. A dialektika segítségével még a hadikommunizmusról is sikerült bebizonyítaniuk, hogy az objektíve humánus volt…
A reformpárttörténet szerzõi a lenini terv helyett a történelmi szükségszerûséget és a lenini pragmatizmust állították a középpontba. Ennek magyarázata nem egyszerûen Lenin „korszerûsítésének" (értsd: „gorbacsovizálásának") aktuálpolitikai szándékában rejlik. Az új párttörténet szerzõi maguk is számos interpretációs paradigmaváltást éltek meg a hivatalos múltértékelésben az ötvenes évek óta - egyesek, így például Volobujev akadémikus, régebb óta is. Ezek az egymásnak ellentmondó interpretációk mindig a rendszer üdvtörténetének alapját képezõ lenini „tervekhez" nyúltak vissza történelmi legitimitásért. Ezt a be- és felismert válság korának magyarázói nem tehették. Az aktuálisan válságba futó „velük élõ történelmet" nem lehetett lenini „paratervekkel", összegereblyézett passzusokkal leírni, azokból levezetni. A válság épp Lenin ellenére kellett bekövetkezzen szerzõink és ihletõik szerint.
A peresztrojka második félidejében már nem volt elégséges az „alap és a felépítmény" dialektikus módon való külön-külön kezelése, ahogy azt megtette a nagy elõd és alapító a NEP idejében. Ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a hadikommunizmus éveiben létrejött és hat évtizedig lényegében változatlan rendszernek (a felépítmény) az általános gazdasági és társadalmi válság viszonyai között nincs más legitimációs tartaléka, mint a „lenini örökség". A szovjet társadalom tömegeinek hétköznapi tapasztalata, életszínvonalának folyamatos romlása a nyolcvanas évek végére ellehetetlenítette a fényes jövõre (vö. szocializmus 1980-ra, kommunizmus 2000-re stb.) alapuló rendszerlegitimációt. A rendszer legitimációiból egyedül a múltja maradt meg. Paradox módon a rendszer (legfõbb vezetõi és szakértõi révén) épp saját múltjával kívánt radikálisan szakítani a válság felszámolása érdekében. Ám saját múltjukat nem engedhették „végképp eltörölni", a kezdetektõl a végig újraírni. Ebbõl a kényszerbõl eredt annak igénye, hogy dialektikusan újrainterpretálják a „lenini örökséget", s látszólagos ellentmondásait a történelmi szükségszerûség hangoztatásával hidalják át. Nyilvánvaló volt, hogy a hadikommunizmusban kialakult rendszerrel szakítani kell, ám mindezt úgy képzelték végrehajthatónak, hogy azt a társadalom természetes (a valódi lenini normákhoz visszatérõ, azokat folytató) politikai és intellektuális vezetõje, az SZKP vezényelheti le. Az „igazi" Lenin és a lenini (pozitív) történelmi örökség átmentésével az átmenet idejének vezetõi nemcsak eszméket kívántak átmenteni, hanem egy majd' húszmilliós tagságra hivatkozó pártapparátust és intézményeit. Olyan intézményeket, melyekben - egyáltalán nem mellékes módon - a Fejezetek… szerzõi maguk is dolgoztak.

A válság küszöbén
A lenini örökség „dialektikus átmentésének" legmarkánsabb kísérlete A válság küszöbén címmel17 készült kollektív monográfiában érhetõ tetten. A monográfia, ellentétben a korábbi korszakokat tárgyaló résztanulmányokkal, el is készült 1990-re. A szerzõi kollektívát az a Valerij Zsuravljov vezette, aki 1987-ben az Új Párttörténet elindításánál is bábáskodott. Figyelemre méltó, hogy a szerzõk a szovjet párt és társadalom utolsó két évtizedének történetét tárgyaló kötet formálisan történeti fejezeteiben a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Szovjetuniójának és SZKP-jának történetén az általuk nem definiált lenini normákat és elveket kérték számon. A formálisan párttörténeti monográfia felvállalt célja az volt, hogy bemutassa: az 1985 áprilisában a párt kezdeményezésére megkezdett új gazdasági és társadalmi stratégia - a peresztrojka - jelentette az egyetlen kiutat a kialakult „válság elõtti" állapotból, hogy más alternatíva egyszerûen nem létezett. A szerkesztõ és a szerzõk meggyõzõdése szerint a peresztrojka, illetve annak a könyvben fokozatosan adagolt radikális második kiadása nem más, mint történelmi szükségszerûség. Bár a kötet középpontjában elsõsorban a brezsnyevi pangás állt, rekonstruálható belõle a háború utáni idõszakra és a hruscsovi reformokra vonatkozó nézetek együttese is.
A háborút követõ éveket a kötet szerzõi az ekkorra már rituális Sztálin- és sztálinizmusellenes tézisekkel írták le. Ezek lényege a lenini normáktól való eltérésben foglalható össze, aminek következtében elõállt a „válság elõtti" helyzet: a szovjet gazdaság és társadalom elvesztette a rá jellemzõ dinamizmusát, s elmaradt a modern civilizáció vívmányaitól. A lenini elvektõl való eltérés okozta, hogy a szovjet „fejlõdés" mesterségesen leszakadt az általános civilizációs fejlõdéstõl. Ezt elsõsorban a gazdasági mutatókkal és a tudományos-technikai forradalomban történt lemaradással illusztrálták, az alapjaiban valójában sosem változtatott sztálini rendszer legfõbb jellemzõjének pedig a „rendkívüliséget" tartották. A sztálini rendszer legnagyobb „vívmánya" a rendkívüli helyzetekkel való - rendkívüli, törvénytelen stb. módszerekkel folytatott - sikeres harc volt, amihez a rendkívüli helyzeteket maga a rendszer generálta. A „rendkívüli" sztálini iparosítás legnagyobb bûnéül a szerzõk nem a rendkívüli áldozatokat hozták fel, hanem azt, hogy végsõ soron a tudományos-technikai forradalom szovjetunióbeli kibontakozását gátolta. A Sztálin halálát követõ reformokat elemeiben helyesnek és szükségszerûnek tartották, ám azok összességét befejezetlennek, a reformereket félszívûeknek nevezték. A befejezetlen „félreformok" - így a szerzõk - a sztálini rendszer „félrestaurációjához" vezettek a Hruscsovot követõ idõkben.
A pártéletben - a szerzõk által rituálisan emlegetett pozitív példák ellenére - általában eltértek a lenini normáktól, a „lenini elvek" fõként a káderpolitikában sérültek. A társadalom politikai rendszerében ismét felerõsödtek az ellentmondások, a bürokratikus állami mechanizmusok megerõsödtek, általános gyakorlattá vált a szocialista törvényességtõl való visszalépés.18 Az extenzív fejlõdés útját folytató gazdaság utolsó húsz évébõl ismertették a részleges reformok lefolyását, adminisztratív diktátumokba való elfojtásukat. A gazdaságtörténeti részben ismét felbukkant az alap részleges reformjára következõ adminisztratív-politikai ellenreform, majd újból megjelent az ellenreform következtében elõállt válság leküzdését irányzó újabb adminisztratív intézkedések sora. Az újabb gazdasági stagnálás még élesebben vetette fel a tudományos-technikai forradalomban történt szovjet elmaradást.19 A kötet - újdonság gyanánt - tárgyalta a társadalom szociális és szellemi életét is, kizárólag olyan negatív tendenciákat említve, mint a kétszínûség, a hazugság, az álszentség stb. Külön nagy fejezetet kapott a peresztrojka második felében már véres konfliktusokhoz, pogromokhoz is vezetõ nemzetiségi ellentétek és a függetlenségi törekvések kérdése: a szerzõk a hangsúlyt e téren is a lenini elvektõl való káros eltérésre helyezték. Ez afféle „korparancs" volt: a központi párttörténeti folyóirat 1989-es, évfordulós, novemberi számában, szerkesztõségi vezércikkben sürgette a párttörténészeket az új kurzushoz való igazodásra, amit szerintük leghatékonyabban a párt lenini koncepciójának teljes rekonstruálásával és következetes fejlesztésével lehetett elérni.20 A közvetítendõ üzenet kulcsszavai pedig a következõk voltak: párton belüli demokrácia, a párt és a szovjetek (tanácsok) viszonya, a pártnak a társadalomban elfoglalt helye és szerepe, a konszolidáció és a progresszió, valamint a pártegység és a pártélet megújult (demokratikus) kultúrájának lehetséges együttélése.
A posztsztálini korszak fentebb ismertetett, félhivatalos története tehát nem más, mint a lenini normáktól és a lenini elvektõl való eltérés következtében elszaporodó negatív tendenciák története. Roppant érdekes, miként határozták meg a lenini elvek és a lenini örökség mibenlétét a lenini örökséghez való, a gorbacsovi peresztrojkával épp csak elkezdett s a visszatérés jelentõségét és aktuális jelentését tárgyaló fejezetben. A válságunk tanulságai címet viselõ záró fejezet - a fényes és elkerülhetetlen politikai jövõre vonatkozó iránymutatásaival - a korábbi évtizedek párttörténeti összefoglalóira emlékezteti az olvasót. Ám amit a lenini örökségbõl levezethetõ jövõrõl felvázoltak a kötet szerzõi, az a korábbi párttörténeti szakirodalomban elképzelhetetlen lett volna. A kötet a kiút stratégiájáról szólva egyértelmûen és minden kétely nélkül a piaci önszabályozás mellett szállt síkra. Rituálisan felhívta a figyelmet a szocialista piac és a tervgazdálkodás közötti egészséges egyensúly megtalálására, ám a tõkés termelési módnak a szocialista termeléshez viszonyított, hosszasan fejtegetett elõnyei fényében mindez csak üres gesztusnak tûnt már akkor is. A civilizációs felzárkózáshoz és a tudományos-technikai haladáshoz - mint a kötet fogalmazott - a piac kell. És nemcsak belsõ piac, hanem a világgazdaságba történõ, intenzív integráció is. Mindezeket a radikális újdonságokat nemcsak a fejlõdés szükségessége, a „történelmi szükségszerûség" tette elkerülhetetlenné, hanem - így a szerzõk - az õszinte elhatározás, hogy a társadalom intellektuális és politikai vezetõje, a Szovjetunió Kommunista Pártja visszatér a lenini elvekhez. Márpedig a szerzõk szerint épp Lenin nem szégyellte kijelenteni, hogy a „valódi" szocializmus számos eleme épp a kapitalista országokban jött létre.
A peresztrojka végének aktuális marxizmus-lenizmusa abban volt összefoglalható, hogy „ami jó a népnek, az jó a szocializmusnak".21 A szocializmus pedig elsõsorban modernizáció, amit - így a szerzõink - a piaci (áru- és pénz-) viszonyok motiválnak a leghatékonyabban. A szocialista (kommunista) ideál változatlan, bevallott alapja maradt a munka lehetõ legmagasabb hatékonysága, amit a porosz vasutak pontossága, az amerikai technológia és trösztrendszer, a német termelés és társadalmi élet szervezettsége, az amerikai népoktatás, a nemzetek és közösségek közötti svájci viszony, és amit Lenin nem láthatott elõre: a tajvani és a japán gazdasági csoda, a svéd szociális politika biztosíthatnak. Mindezek a szovjet (tanács!) hatalommal kiegészülve adhatták a szocializmust Moszkvában 1990-ben.
Hogy a szovjethatalom mibenlétén mit értettek a párttörténetnek és a tudományos szocializmusnak a kapitalizmust nemcsak rehabilitáló, de azt objektíve szocializmusnak tartó szakemberei, nem tudhatjuk. Nyilvánvalóan nem a korabeli SZKP változatlan hatalmi pozícióit, lévén az SZKP korabeli szervezeti, intellektuális és erkölcsi állásáról meglehetõsen kritikusan nyilatkoztak. Ugyanakkor nemcsak bíztak megreformálhatóságában, de maguk is a reformokra szólították fel a szovjet kommunistákat. Valószínûleg a szerzõk a szovjet reformkommunisták megreformált pártjában látták az új, kapitalista „szocializmus" biztosítékát.
Az SZKP KB legdogmatikusabbnak tartott intézményének fõmunkatársa által szerkesztett és a jövõbe mutató szándékkal készült közelmúlt-értékelés szerint tehát az aktuális válság oka a lenini elvekkel, normákkal való szakítás. A válságot felszámolni kívánó peresztrojka a szovjet szocializmus reformját ígérte. A peresztrojka második felére, kifulladásakor már nem a négy-öt évvel korábban még vitálisnak tûnõ tétek voltak érvényesek, amire a fõszerkesztõ korábbi, e dolgozatban idézett megnyilvánulásai jó példát szolgáltatnak. Az aktualizált lenini tanítás szerint a szocializmus nem más, mint mindaz a jó (sõt: a legjobb!), amit az emberiség valaha létrehozott és létre fog hozni. 1990-ben a már alig-alig létezõ szocializmus bölcsõjében a szocializmus ideológusai számára egyértelmûnek tûnt: a szocializmus másutt - a fejlett kapitalizmusban - van. Ám elvhû (reform-) kommunistákként nem tagadták meg a szocializmus elérésének, felépítésének igényét. Mindehhez aktuálisan a lenini elveknek tökéletesen megfelelõ kapitalista viszonyok megteremtését tartották a leghatékonyabb útnak.

Epilógus
David Remnick amerikai publicista nagy sikerû, Lenin síremléke címû könyvében22 azt a tételt igyekezett szellemesen bizonyítani, hogy a (szovjet) kommunizmus bukása azzal kezdõdött, hogy elkezdték feltárni és újraírni a történelmét. Kétségtelen, hogy a kelet-európai szocialista országok és kommunista pártok történelmi legitimitását a régi párttörténészek által írt - de meg nem írt - új párttörténetek megkérdõjelezhették. Ám a párttörténet a szocialista országokban valójában csak a túlzottan komolyan sosem vett és igazából „eszméletlen" ideológia egyik támasza volt. A szovjet párttörténészek és a legutolsó szovjet párttörténet sorsa példázza, hogy a kutatási lehetõségek és az alkotói szabadság kitárulása egyenlõ volt a korábbi párttörténetírás ellehetetlenülésével. Megszûnt a párttörténet mint önálló tudomány, mivel kiderült, hogy ilyen diszciplína a valóságban nem is létezett. A párttörténet nevû tudományos diszciplína, ahogy azt évtizedekig illett tájainkon ûzni, kimúlt anélkül, hogy a „csúcsra jutott volna". Legnagyobb szellemi teljesítménye önmaga felszámolása és ezen keresztül a rendszer felszámolásához való kicsiny, de szimbolikus hozzájárulása volt. Igaz, ez a hozzájárulás nem volt szándékos.

A cikk egy nagyobb tanulmány rövidített, szerkesztett változata.

Jegyzetek
1 Az SZKP XX. Kongresszusának útmutatása és a magyar párttörténetírás. Párttörténeti Közlemények, 1956. 3.; Hegedûs B. András - Rainer M. János (szerk.): A Petõfi Kör vitái hiteles jegyzõkönyvek alapján. 3. Történészvita. Kelenföld Kiadó - ELTE, Budapest, 1990; Lipták, Lubomir: Úloha a postavenie historiografie v nás_ej spoloc_nosti. Historicky C_asopis, 1969. 1.; VI. Zjazd Slovenskych historikov roku 1968. Historicky C_asopis, 1990. 6., 844-893. (A szlovák történészek 1968. júliusi kongresszusa azt is jól példázza, mennyivel más volt a cseh és a szlovák '68: a szlovák történészek fõként a cseh és kis részben magyar eredetû nemzeti - történettudományos - sérelmek ellen keltek ki.)
2 Posztanovlenie CK KPSZSZ o zsurnale „Kommuniszt" 16 avguszta 1986 g. Kommuniszticseszkaja Partija Szovetszkogo Szojuza v rezoljucijah i resenijah sz'ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 15. 1985-1988. Moszkva, 1989. 317-328.
3 Rjabov, V. V.: Sztrategija uszkorenija i voproszü peresztrojki obscsesztvennüh nauk. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1987. 3., 4-5.
4 A vitát N. A. Barszukov tanulmánya indította el: O perelomnüh rubezsah, osznovnüh periodah i étapah isztorii KPSZSZ. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1987. 6.
5 Peresztrojka rabotü v partii - vazsnejsaja kljucsevaja zadacsa dnja. Doklad M. Sz. Gorbacseva na szovescsanii v CK KPSZSZ 18 ijulja 1989 goda. Partijnaja Zsizn', 1989. 15., 5.
6 Joffe, G. Z.: Final szovetszkoj isztoriografii (kak mü ne napiszali poszlednjuju „Isztoriju KPSZSZ"). Otecsesztvennaja Isztorija, 2002. 4., 151-168.
7 Jakovlev a gyorsítás (uszkorennyije) és a peresztrojka „elméleti" megalapozása mellett azzal vált ismertté, hogy 1988 októberében õ lett a vezetõje az SZKP KB 1987 szeptemberében a 30-as, 40-es években lezajlott „repressziókat" felülvizsgáló bizottságának. A bizottság már nem kizárólag az ilyen-olyan ellenzéki, leninista kommunistákkal szemben elkövetett törvénytelenségeket vizsgálta újra, és kezdeményezte az áldozatok rehabilitálását, de a hírhedt „trojkák" tevékenységét, a GULÁG-rendszert és a tömeges deportálásokat is „saját hatáskörbe utalta". Jakovlev, A. N. (szerk.): Reabilitacija. Politicseszkie proceszszü 30-50-h godov. Moszkva, 1991. 9-18.
8 Putyi i problemü nasego obnovlenyija. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1991. 1., 3-4.
9 „Sztalinszkaja model' szocializma": sztanovlenie, razvitie, krah (20-80-e godü). „Kruglüj sztol". Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1990. 12., 37.
10 Maszlov, N. N.: Iz isztorii raszprosztranenija sztalinizma. (Kak gotovilosz' posztanovlenie CK „O posztanovke partijnoj propagandü v szvjazi sz vüpuszkom 'Kratkogo kursza isztorii VKP(b)'".) Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1990. 7. Uõ: „Kratkij kursz isztorii VKP(b)" - énciklopedija kul'ta licsnoszti Sztalina. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1988. 11.
11 Jakovlev, A. N.: Vremja tvorcseszkoj szmelosztyi. Kommunyiszt, 1990. 10.
12 „Mai életünk objektív tényei nemcsak azok az õszinte és tisztességes kétségek, melyek arra vonatkoznak, hogy helyes úton jártunk-e, hanem azok a kétségek is, melyek magára a szocialista eszme helyességére, logikai és erkölcsi megalapozottságára vonatkoznak." I. m. 7.
13 Zsuravljev, V. V.: Rubikon Breszta. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1990. 6., 7.; Bordjugov, G. A. - Kozlov, V. A.: Isztoricseszkaja razvilka vesznü 1918. Uo. 8., 9.; Joffe, G. Z.: Fevral'szkaja revoljucija. Krusenije carizma. Uo. 10.; Loginov, V. T.: Isztoricseszkij vübor. Uo. 11., 12., 1991. 2.; Tjutjukin, Sz. V. - Selohaev, V. V.: RSZDRP na demokraticseszkom étape revoljucii (1905-1917 gg.). Uo. 1991. 1.; Zsuravljev, V. V.: „Mü dolzsnü büli szplos' i rjadom idti oscsup'ju…" (Ekonomicseszkie meroprijatija Velikogo Oktjabr'ja) Uo. 1991. 3., 4., 5.; Tjutjukin, Sz. V. - Selohaev, V. V.: Pervaja roszszijszkaja revoljucija 1905-1907 gg. (Predposzülki, zadacsi, raszsztanovka politicseszkih szil.) Uo. 1991. 7.; Joffe, G. Z.: Kornyilovszkij putcs i raszszkol revoljucionnoj demokratii. Uo. 1991. 8., 9. Joffe tanulmánya volt az utolsó, amelyet Az SZKP történetének fejezetei címû sorozatban közöltek. 1991 augusztusában jelent meg. Ez a hónap a moszkvai puccs hónapja, az SZKP és a Szovjetunió (akkor még nem közjogi) végének a hónapja volt. Abban az évben (október-novemberi dupla számmal) még egyszer megjelent a jogutód lap, a Kentavr, majd megszûnt. Ahogy megszûnt az õt felügyelõ intézet s az intézetet felügyelõ párt is. Imígyen megszûnt az Új Párttörténet (lehetõsége, igénye és efemer politikai aktualitása) is, ami, mint láthattuk, igen messze volt az elkészüléstõl. A Voproszü Isztorii KPSZSZ-ben 1990-91-ben megjelent „Fejezetek a Fejezetek…-bõl" a Kommunyisztban folytatásokban közölt tézisek adatolásai voltak. A torzóban maradt Fejezetek… rekonstruálásakor mindenképp a Kommunyisztban megjelent tézisekre kell hagyatkoznunk, mert ott a Voproszü Isztorii KPSZSZ-ben megjelenteknél jóval több fejezet került a nyilvánosság elé. Míg a központi párttörténeti folyóiratban közölt tanulmányok az októberi forradalommal és annak elõtörténetével foglalkoztak, addig a Kommunyiszt, ha csak tézisek szintjén is, de a szovjet állam és párt kialakulásának, „rendszerré válásának" és rendszerként való mûködésének kérdéseivel is foglalkozott, s idõben elment egészen a második világháborúig.
14 Puti i problemü nasego obnovlenija. 12.
15 Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1991. 4.
16 Uo. Vö. Kasz'janenko, V. I.: Iszpütanie peresztrojkoj. (Obzor novejsej literaturü.) Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1991. 7., 22-23.
17 Zsuravljev, V. V. (szerk.): Na poroge krizisza: narasztanie zasztojnüh javlenij v partii i obscsesztve. Moszkva, 1990.
18 A vonatkozó fejezet szerzõje V. M. Kuricin volt. I. m.: 124-174.
19 A gazdaságtörténeti fejezet túlnyomó részét Lel'csuk írta.
I. m.: 175-278.
20 Obnovleni KPSZSZ v uszlovijah peresztrojki. Voproszü Isztorii KPSZSZ, 1989. 11., 5.
21 Na poroge krizisza: 435 skk.
22 David Remnick: Lenin sírja. Európa Kiadó, Budapest, 1998.