A 2002. évi Könyvhét kínálatában három kárpátaljai magyar szerzõ új prózakötetét is megtalálhattuk. A ténynek az ad különös jelentõséget, hogy a régió irodalmát évtizedekig mint költészetközpontút tartották számon, így a három könyv egyidejû megjelenése egyáltalán nem mondható mindennapinak, még csak „mindenéves" eseménynek sem.
A líra hosszú idõn át tartó elsõdlegessége nem ok nélkül alakult ki: az 1945 utáni fél évszázad, úgy tûnik, inkább kedvezett a versíróknak. Ekként jelentkezett az elsõ generáció két meghatározó alakja, Balla László és Kovács Vilmos (igaz, Balla késõbb szinte teljesen átállt a prózára, és Kovács sem versesköteteivel, hanem 1965-ben megjelent egyetlen regényével vívta ki a legnagyobb figyelmet). A költõk voltak erõs többségben a 60-as, 70-es évek fordulóján két rajban (Forrás Stúdió, József Attila Stúdió) indult újabb nemzedékben, így az önálló kötettel rendelkezõ és az antológiákban, irodalmi mellékletekben rendszeresen szereplõ poéták száma a 80-as években a két tucatot is meghaladta… És ugyancsak költõként kavarta fel kis irodalmunk állóvízét (és a kedélyeket) a 90-es években az a négy fiatal, akik késõbb sorra Budapestre költöztek, és ott alakítottak folyóiratot (Véletlen Balett).
Hogy a próza miért szorult háttérbe, annak számos okát gyanítom.
A legelsõ és legfontosabb talán az, hogy a prózaírás bizonyos fokig életkorfüggõ, és ez nem csupán az egyes íróktól igényel érettséget, hanem magától az irodalomtól is. A kárpátaljaira azonban mindig is bizonyos kialakulatlanság, kiskorúság volt a jellemzõ, így egyszerûen nem tudott felnõni ehhez a mûnemhez.
Második korlátozó tényezõként a szovjet éra kultúrpolitikáját említem. A szocialista realizmus mint követelmény azt várta el, hogy az epikus mûvekben a szovjet valóság forradalmi fejlõdésében legyen ábrázolva, tipikus pozitív hõsöket felmutatva tekintsen a boldog jövõbe. A valódi mûvészi értékek létrehozására törekvõk ezzel az irodalomidegen szemlélettel nem tudtak megküzdeni, a neki megfelelni kívánók pedig az alkalmatlan sémákat követve nem hozhattak létre remekmûveket. Sokkal könnyebb volt a költõk dolga: a metaforák világában kevésbé volt tetten érhetõ a szovjet tematika hiánya, szerelmi bánatba vagy természeti képekbe, történelmi vagy irodalmi reminiszcenciákba rejthették a nyíltabb-burkoltabb társadalomkritikát. A kompromisszumra hajlamosabbak is jobban tudtak a költészetben boldogulni: az unalomig ismételt szimbolika (fényes október, vörös csillag, forradalom, nép, szabadság, Lenin, béke, boldog jövõ) alkalmazásával megadták a császárnak, ami császáré, és aztán írhattak õszintébb sorokat, másfajta verseket. Mód nyílott arra is, hogy a verset „eladó" fogalmak mögé áttételesebb tartalmakat rejtsen a költõ. Külön tanulmány tárgyát képezhetné annak felmérése, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza szimbóluma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet, a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicsõ hazát találtuk benne, de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát, a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) létezõ virtuális hazát. Dózsa lehetett a nép erejének, szavának, az osztályharcnak a megjelenítõje, de lehetett a nemzeti tragédia, az elbukott igazság metaforája is. Rákóczi „kifelé" példázhatta a szabadságharcot, de „befelé" jelenthette a számûzetést. Az univerzális jelentéstartalmú Petõfi a valódi vagy vélt cenzornak lehetett a forradalom, az olvasónak lehetett az idegen hatalom elleni lázadás. Ez az írói mimikri azonban a szocreál igényével fellépõ prózában megvalósíthatatlannak bizonyult. Az egyenes vonalvezetésû elbeszélés arról szól, amirõl, nem valami másról. Itt nem érvényesülhetett semmiféle áttétel, lebegtetés, többértelmûség. Sõt, egy elvhû párttitkár vagy egy jóságos kolhozelnök szerepeltetése is kevés volt: a mû egészének kellett a szovjet rendszer kitûnõségét bizonyítania, azaz nemhogy azt nem sugallhatta: kérem, ez úgy rossz, ahogy van, hanem a valódi problémák szinte mindegyikét vagy tabuként kellett kezelnie, vagy csak egyfajta ideológiai megközelítéssel ábrázolhatta. Így aztán a prózának szinte „nem volt mirõl szólnia": egyes témák érinthetetlennek számítottak (nemzeti kérdés, alkoholizmus, szexualitás), másokat csak eleve megszabott mederben volt szabad görgetni. (Utóbbira csak két példát hozok fel: nem kétséges, hogy a háborús idõkben játszódó vagy azt bemutató, arra utaló írásokban a szemben álló harcoló felek közül melyik kaphatott pozitív és melyik negatív szerepet; másik példának a kolhozosításról szóló mûvek sorát lehetne felhozni: itt ugyan mód volt éles társadalmi konfliktusok bemutatására, de arról ugye szó sem lehetett, hogy az író ne a kollektív tulajdon mellett tegye le a garast.) Vagyis: a prózának a valóságról kellett volna szólni, de éppen a valóságról nem szólhatott. Nem csoda, ha nem tudott lábra kapni.
A harmadik ok a fentieknél speciálisabb. Kárpátalján valamiért úgy alakult, hogy a kis- és nagyepikát mûvelõk többsége nem eredendõen prózista, hanem más mûfajból érkezett. Említettük az elsõ generáció költõként indult két tagját, itt tegyük hozzá, hogy mind kortársaik, mind a késõbbi generációk képviselõi közül sokan hasonló utat jártak be, ám ennél is feltûnõbb, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években döntõ többségben voltak azok a prózaírók, akik újságíróként keresték kenyerüket (Szenes László, Lusztig Károly, Györke László, Márkus Csaba, Erdélyi Gábor, Horváth Sándor, Kovács Elemér, Tárczy Andor, Tóth Károly, Bundovics Judit, Orémusz Kálmán), és a zsurnalizmus rá is nyomta bélyegét írásaikra, amelyek így gyakran közelebb álltak a riporthoz, publicisztikához, esetleíráshoz, hírlapi tárcához, semmint vérbeli novellához. Jelentõs azoknak a száma is, akik a tanári hivatás vagy más civil foglalkozás gyakorlása mellett írtak elbeszéléseket. Ettõl persze még alkothattak volna remekeket is, ám viszonyuk az íráshoz végig megmaradt mûkedvelõinek, mellékes elfoglaltságnak. És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a kifejezetten prózaíróknak tekinthetõ alkotóink (õk igen kevesen vannak) maguk is sok mûfajúak: Nagy Zoltán Mihály például ír verset és kritikát, Penckófer János verset, tanulmányt, kritikát, hangjátékot, és mindketten mûködnek szerkesztõként is.
Ezeket a körülményeket, csakúgy mint a korábban említetteket, azért tartom figyelemre méltónak, mert megvilágíthatják a kárpátaljai próza és prózaíró státusát, és adalékokat szolgáltathatnak ahhoz, milyen külsõ és belsõ tényezõk hátráltathatták a kibontakozást. Ezek sorában utoljára hagytam az elköltözések, áttelepülések kérdését. Csinos névsort lehet összeállítani azokból a prózát (is) író egykori szerzõkbõl, akik ma már nem élnek Kárpátalján (itt most nem érdemes vizsgálni, másutt folytatták-e szóban forgó tevékenységüket, illetve azt sem, mennyiben lehetett számítani arra, hogy idehaza jelentõs alkotókká válnak); csak ízelítõül: Szenes László, Györke Zoltán, Márkus Csaba, Györke László, Boldog János, Lusztig Károly, Prófusz József, Orémusz Kálmán, Skotnyár József, Bundovics Judit…
Szóltam arról, hogy nem prózaírók, hanem költõk voltak mind a négyen azok a fiatalok is, akik a 90-es években magukra vonták a szakma és a közönség figyelmét azzal, hogy szakítottak a korábbi tradíciókkal, levetették a „kisebbségi pózt", avantgárd és posztmodern verseket kezdtek írni. Ám igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy ekkor azért a próza terén is történt néhány jelentõs esemény. A rendszerváltás éveiben kezdte írni és publikálni kortörténeti regényfolyamát Balla László (A végtelenben találkoznak összefoglaló címen), és '91-ben jelent meg elõször Nagy Zoltán Mihály méltán elhíresült mûve, A Sátán fattya, amelyet értékelõi egy sorba állítanak Kovács Vilmos sorsregényével. Erre az idõszakra tehetõ a modern prózaírás vizeire evezõ Penckófer János és késõbb Berniczky Éva indulása, ekkor jelentkezett prózakötettel a sokáig nagy ígéretnek tartott Bartha Gusztáv. Révükön novellairodalmunkban is végbement bizonyos hangváltás, és remélhetõ volt, hogy a nehéz kezdet után megtörténik a várva várt kiteljesedés. Kedvezõ fejleménynek tûnt az is, hogy a fentebb említett tradíciótörõ fiatal költõk mindegyike is bele-beleízlelt a prózába. (Lengyel Tamás és Pócs István egy-egy novellájára, Bagu László életrajzi stílparódiáira, Cséka György költõi prózaszövegeire gondolok.)
A várakozások azonban csak részben, hellyel-közzel igazolódtak be. A nyilvánvaló eredmények ellenére csalódást okozott például A Sátán fattya folytatásaként megjelent Tölgyek alkonya, Nagy Zoltán Mihály második regénye. Erõtlennek, gyöngének bizonyult Horváth Sándor, Tárczy Andor, Szöllõsy Tibor elsõ prózakötete, nem bontakozott ki Keresztyén Balázs, Czébely Lajos, Bartha Gusztáv novellisztikája.
A fiatalok négyesfogata elköltözött…
Ilyen elõzmények után talán érthetõ, miért kapott jelentõséget a tény, hogy a könyvheti forgatagban a Vörösmarty téren három kárpátaljai szerzõ nyomdából akkor kikerült prózakötetét is felfedeztem. Sajnos örömöm nem lehetett felhõtlen…

*************************

Horváth Sándorra pontosan ráillik, amit fentebb említettem: költõként indult, és újságíróként mûködik - emellett ír szépprózát. Novelláival a 80-as évektõl jelentkezik, az utóbbi idõben eléggé gyéren. Új prózakötete - Álmos tájakon járok - sok tekintetben a kárpátaljai magyar irodalom (és könyvkiadás) állatorvosi lovának tekinthetõ, amennyiben magán hordozza annak legtöbb gyengéjét. Lássuk csak.
A könyv a következõ megjelöléssel látott napvilágot: Válogatott novellák, szociográfiák. A szépírás és a tudományos társadalomvizsgálat egy kötetbe vegyítése még elfogadható lenne, a „válogatott" minõsítésen azonban az is fennakadhat, aki nem tudja, hogy a szerzõnek korábban egyetlen ilyen jellegû könyve jelent meg, hiszen ez a „válogatás" a kétféle mûfaji merítés ellenére is csak 88 könyvoldalt tesz ki. Elsõ belepörgetésre az is kitetszik, ennek az alig-könyvnyi terjedelemnek közel egynegyedét a fõ- és cikluscímek, az egész oldalas illusztrációk, továbbá ezek túlfelének üres lapjai teszik ki. És ez még mindig bocsánatos lenne, ha a hetvenoldalnyi maradékon azt kapnánk, amit az alcím jelöl. A tüzetesebb vizsgálódás azonban arról gyõzött meg, hogy a szerzõ - lektor (Gortvay Erzsébet ) - szerkesztõ (R. Bulecza Rozália) - kiadó (Dupka György ) szakmai négyese vagy nem tudja megkülönböztetni sem az újraközlést a válogatástól, sem a szociográfiát a riporttól, vagy szándékosan félrevezette az olvasót.
Mert mirõl is van szó? Elõször is arról, hogy Horváth Sándor új címen közreadott könyvének az írásai egyetlen kivétellel mind benne voltak a nyolc évvel (!) korábban kiadottban. (Horváth Sándor: Az ugató lány. Novellák és más írások. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1994.) A legtöbb helyen még a sorrend sem változott. A válogatás mûveletét az összeállítás készítõi eszerint úgy értelmezték, hogy néhány írást kihagytak a már akkor is karcsú könyvbõl, majd az anyag élére betették az elmúlt 8 esztendõ egyetlen erre érdemes opuszát. Az így összeállt anyagot tisztességesebb lett volna második, bõvített kiadásként változatlan címen bocsátani napvilágra. Javított kiadásnak azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nevezni, mert a korábbi megjelenés különbözõ természetû hibáit senki sem próbálta meg kiküszöbölni, ellenkezõleg, akkora baklövésekre figyelhetünk fel, amelyek még a kárpátaljai kiadói gyakorlatban sem szokásosak. A szövegeknek a korábbiakkal való összehasonlítása felvetette bennem a gyanút: az új anyag összeállítása úgy történt, hogy a régi könyv oldalait egyszerûen beszkennelték, és karakterfelismerõ programmal szöveggé konvertálták. Másképp nem történhetett volna meg, hogy a korábbi elírások, központozási hibák mind-mind megismétlõdtek, és számos súlyosabb újjal „gazdagodtak", mégpedig tipikusan olyan lapszusokkal, amelyek a visszaállító program használatának a következményei, illetve annak, hogy a konvertált szöveget szerkesztõi, korrektori szemmel senki el nem olvasta. Másképpen hogy történhetett volna, hogy a sorok közepére elválasztójelek kerültek, hogy a mondatokba fölös pontok ékelõdtek, és például ez az eredeti szövegrész: „Bagó is félve jött. Maga akarta látni, hogy a lány…" ilyen alakot öltött: „Bagó is félve jött. Ma. // Ja, akarta látni, hogy a lány…" (a kettõs perjellel egy betoldódott fölösleges új bekezdést érzékeltettem). És ha ezeknek a vétségeknek a szóvá tételét még lehetne is szõrszálhasogatásnak nevezni, az már könyvészeti ritkasággá teszi a kiadványt, hogy a nyilván figyelmetlen szkennelés során két novella esetében csak az elsõ szövegoldal került beolvasásra, így az egyik a harmadánál, másik a felénél abbamarad, és ember legyen a talpán, aki ezek után megérti, mirõl szól az Üzlet (épp az üzletre már nem kerül sor), és milyen is Egy békés ember (a lényeg itt is hiányzik). A novellarészek nyilvánvalóan nem tördelés vagy nem a nyomdai munkálatok során sikkadtak el, hiszen egyrészt a könyvoldalak számozása folyamatos, másrészt az a szöveg, ami korábban a novella elsõ oldalát képezte, most nem fért el ugyanide, egy kurta bekezdés erejéig átnyúlik a következõ oldalra, de alatta már nincs ott a folytatás, az oldal nagy része üres, a következõn pedig már új írás kezdõdik új címmel. A hiátus tehát a kézirat „szerkesztése", „válogatása" közben keletkezett, és a többi hibával együtt a szöveggondozás, a szerkesztõi alaposság teljes hiányáról tanúskodik. A szerzõi és kiadói nemtörõdömségnek ez a csúcskísérlete eljelentéktelenít olyan apróságot, hogy három olyan címet is találtam, amely más formában szerepel a tartalomjegyzékben és másban a novella fölött…
Így fest tehát a válogatottan rontott anyag. Ami pedig a szociográfiákat illeti… Nagy lehet a csalódása annak, aki a szó értelmének megfelelõen tudományos igényû tarsadalomrajzokat, felméréseket, adatokkal és tényekkel alátámasztott vizsgálati eredményeket, tanulmányokat remél felfedezni a novellák közé ékelve. Amit helyettük talál: riportokat, de még csak nem is hosszas tényfeltáró vagy oknyomozó alaposságú újságírói munka termékeit, hanem - például - magnószalag alapján lejegyzett beszélgetéseket (Magyar testvérek, Jelentés a mélybõl). Ha tudományos közléseknek nem is lehet tekinteni ezeket, ettõl persze még lehet (és van is!) dokumentumértékük, a bemutatott helyzet különlegessége (etnikai sajátosságok, többnyelvûség, nyomor) nyilván adhat (és ad is) a szövegeknek irodalmi emelkedettséget, és valóban szolgálhatnak (szolgálnak is) szociográfiai adalékul.
Kicsit adalékjellegûek maguk a novellák is (amelyekrõl illene már érdemben is szólni…); olyanok, mintha valamely nagyobb írói teljesítmény környezetébõl származnának, bizonyítására annak, hogy szerzõjük néhány oldalon is képes feszültséget, drámát teremteni. Mint amikor jeles táblaképfestõk kisgrafikáit nézzük. Amikor a IX. szimfónia ismeretében hallgatunk rövidke zongoradarabot. Ezekben is felismerhetõ a nagy formátumú alkotó keze nyoma. Nos, ilyen kis remekek a sikerültebb kisprózák: Az ugató lány, az És elmúlik a félelem, a Karácsony elõtt - kitûnõ a tömörítés, pontos a környezet- és jellemrajz. Horváth Sándor mestere annak, hogy néhány mondattal megteremtse, végsõkig fokozza és fel is oldja a feszültséget. Mélyre hatóak az észlelései, birtokában van az írói átlényegítés és összefoglalás képességének: a témával szoros egységet alkotó zárt, feszes kompozíció keretei között biztos kézzel ragadja meg a lényeget. Ám eközben a részletek gazdagságát sem hagyja elsikkadni, ügyel a hitelesítõ apróságokra: ahogy a fiú négykézlábra állíttatja a néma lányt, ahogy a meztelen cigánylányok a vagonban combjuk közé szorítják a koszos rongyokat, ahogy a szétroncsolt koponyájú kutya fekszik a havon - a legjobban beállított zoommal és a dolgok mélyére rávillanó vakuval készített pillanatfelvételek. Pontos megfigyelésen alapulnak kitûnõ párbeszédei is, amelyek híven adják vissza a köznapi vagy inkább igénytelen nyelvhasználat pongyolaságait, a soknyelvû közeg makaróni-mondatait, a mûveletlenek, lecsúszottak, lumpen elemek szegényes szóhasználatát csakúgy, mint a félig mûveltek hamisan finomkodó modorát. Ennek egyik legjobb példája egyébként éppen az egyetlen új (címadó) írás lehet, amely mûfaját tekintve szintén félúton áll a novella és az irodalmi riport között: egy kocsmaasztalnál hallottak képezik a nagy emberi színjáték jellemzõ töredékeit.
Töredék, írom. Akaratlanul is újra olyan kifejezést használok, amely az egész hiányát jelzi, pedig még nem is szóltam az utolsó ciklus miniatúráiról: 5-10-20 soros, aforizmánál hosszabb, az örkényi egyperceseknél rövidebb szösszenetekrõl, amelyek közéleti vagy etikai tanulságokat fogalmaznak meg, néha valóban filozófiai, máskor inkább laposan moralizáló szinten - ám mindig szemléletesen.
A fentiekbõl is kitetszhet, mennyire heterogén ez a nem túl vastag kötet, milyen kis terjedelemben von egymás mellé valódi novellát, irodalmi riportot, újságírói módszerrel feldolgozott valóságanyagot és villanásnyi életképeket. Erre a mûfaji különnemûségre, mint 11-re az ász, következik az utolsó ciklus, amely egyetlen, a többihez képest hosszabb elbeszélést tartalmaz. Kicsit be is fuccsol tõle a kötet. Merthogy ez nem az a nagy mû, amelyre vártunk, arról már az elsõ mondatai meggyõzhetnek bennünket. Magam már a 8 évvel ezelõtti elsõ olvasáskor sem tudtam eldönteni, mi a mûfaja, és azt sem, mit keres egy valamennyire is igényes kötetben. A tábornok és az õ hadainak hiteles története, avagy minden üveggel szebb a világ nyelvi poénokra és helyzetkomikumra épülõ olyan történet, amelyet valószínûleg szívesen végighallgatna egy vidéki kocsma félig elázott társasága, ha a csapos a sokadik rundó után felolvasná nekik. Vannak benne, persze, szellemes élcek, mint ahogy egy valamirevaló kabarétréfában, át van hatva az egész a „részeg szocializmus" gunyoros eszméjével - épp csak a könnyû gegekbõl sehogy nem akar összeállni a társadalmi szatíra. Kacagni persze ezen is lehet, még józanon is, de valahogy olyan módon, mint ahogy a hagyma tisztítása közben sem a meghatottságtól könnyezünk.
Az állatorvosi lovat emlegettem, azt hiszem, helytállóan, hiszen Horváth Sándor kötete jól példázza a régiónkban kialakult helyzet egészét: a valódi érték és az igazi teljesítmény csak töredéknyi, ám mivel ezzel nem lehet fenntartani az irodalmi folyamat kibontakozásának, a kulturális élet felvirágzásának és a szerzõk aktvitásának a látszatát, fel kell hát hígítani a belletrisztikát zsurnalizmussal; az aforizmát kisprózának, a hírlapi riportot szociográfiának, az elbeszélést kisregénynek, a tanulmányt monográfiának, az újraközlést válogatásnak kell nevezni; új és új kéziratokat kell megpályáztatni, aztán minél olcsóbban és minél kevesebb munkával kiadni. Mivel nem végeztek valódi munkát, a szerzõ és az anyag gondozóinak tiszteletdíját a minimálisnál is alacsonyabbra lehet venni, meg kell spórolni a szedõ és a korrektor munkáját és bérét, lehet tördeltetni olcsón és igénytelenül, ahogy esik, úgy puffan hozzáállással, az sem baj, ha a rosszul használt számítógépes program tönkreteszi az illusztrációkat. Ez így megfelel a szerzõnek, lektornak, szerkesztõnek, kiadónak, sõt a támogatónak is. Nem merek rákérdezni, hogy: és vajon az olvasónak?

****************************

Részben újraközlésnek tekinthetõ Penckófer János könyvheti regénye, a Hamuther is. A szerzõ ezzel a mûvével egy erdélyi pályázat díjnyertese volt, és a versengésben élen végzett három mûvet közös kötetben ki is adta a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2000-ben. A mostani önálló közlés jogosságát azonban semmiképpen nem merném elvitatni: a mû feltétlenül érdemes volt arra, hogy méltó formában, külön könyvként kerüljön a szélesebb olvasóközönség elé.
Érdemes volt rá, mert ebben a mûfajban szerintem az utóbbi évek legjobb kárpátaljai teljesítménye, de még ennél is több, jelentõsebb, olyasmi, ami ezen a tájékon nemigen született még: pszichológiai regény. Hõsét, a lelki válságban vergõdõ Hamuth Ernõt borzongató hitelességgel ábrázolja a szerzõ, de anélkül, hogy hosszú lelkizésekbe sodorná vagy írói pszichoanalízis alá vetné. Ehelyett sodró erejû történetet kanyarít köréje, az események úgy lökdösik szegény Ernõt, mint a súlyos biliárdgolyók közé tévedt üres tojáshéjat, nem is csoda, ha sérül, reped, megtörik… De kiknek a kezében vannak a mindent irányító roppant dákók?
A neves történésztõl, az angliai Péter Lászlótól hallottam egyszer a fejtegetést, miszerint minden tudományosságot nélkülöz a világtörténelemnek mint valamiféle összeesküvések sorozatának az értelmezése. Kabdebó Tamás kisregényében (Érettségi) meg éppenséggel ezt olvastam: „A világ nem összeesküvés, csupán van." A szigeteken élõ két jeles férfiú megállapítása talán össze sem kapcsolódott volna a fejemben, ha most nem érezném úgy, a Penckófer-regény ennek épp az ellenkezõjét állítja. Átláthatatlan és kibogozhatatlan összeesküvések szövevénye az élet. Pontosabban Hamuth Ernõé. Még pontosabban: õ ekként éli meg mindazt, ami vele történik. Mi pedig töprenghetünk azon, vajon menynyi az igazság a közismert kelet-európai mondásban: amiért üldözési mániád van, attól még lehet, hogy valóban figyelnek.
Hogy Hamuthnak van-e üldözési mániája, az lehet kérdéses, de hogy ízig-vérig kelet-európai, az vitán felül áll, mégpedig abból a fajtából, akinél ez nem csupán és talán nem is elsõsorban földrajzi, hanem sokkal inkább mentális meghatározottságot jelent. A mi Ernõnk ugyanis megfelelõ mértékben frusztrált, kicsit aberrált is, és eléggé hiszékeny balek ahhoz, hogy önmagán beteljesítse mindazt, ami egy Budapestre érkezõ, határon túli „szegény rokontól" elvárható. Szinte mindegy, nevetséges apróságokról van-e szó, arról, hogy orosz-ukrán honfitársai elszedik a pénzét a vonaton, avagy arról, hogy áttelepült ismerõseit végiglátogatva és adataikat feljegyezve, majd pszichológusának mindenrõl részletesen beszámolva akaratlanul is hozzájárul a titkos erõk (a maffia?) információs bázisának a kiépítéséhez - egyre megy, mert bármit tesz vagy bármit mulaszt el megtenni, minden és mindenki õellene szövetkezik. Õ pedig csak sodródik, vergõdik a történésekben, és nemhogy egzisztenciális, de érzelmi kapaszkodói sincsenek, kiszolgáltatottjává válik barátságnak, szerelemnek, testvéri köteléknek. Szinte egyetlen vigasza az elveszettségben, ha visszaréved legnagyobb szexuális élményére, amikor egy ligetben meztelenül futott szemben a széllel, és így juttatta férfitestét örömhöz.
Penckófer mindezt már-már bûnügyi történetbe illõ talányossággal adja elõ. Közlésmódja pontosan kidolgozott, stílusa egységes. A mondatok ugyan formailag szerzõi narrációként jelennek meg (egyes szám harmadik személy), azonban valójában belsõ monológok. Olyan szövegek, amelyeket Ernõ fogalmaz meg a benne Szüntelenül Beszélõ számára, magyarázatul, önigazolásul - egyszerre enyhítõ és terhelõ vallomásként.
Roppant feszes a regény szerkezeti kerete. Ennek egyik sajátos eleme a késleltetési technika: hogy mi történt a vonaton, azt a fõhõs a Sunshine bárban adja elõ; a bárban történteket a nõvérének meséli; hogy mit mesélt a nõvérének, arról a pszichológusának ad számot; és hogy mirõl számolt be a pszichológusának, azt „a hetesben", vélhetõleg egy elmegyógyintézet kórtermében mondja el, nem tudni, kinek. Így aztán a cselekmény idõrendje és az elmondás elõ- és utóidejûsége egymásba játszik, tovább növelve a szöveg lélektani feszültségét - és azt a sejtetést, hogy az egész mögött egy szervezett bûnbanda átgondolt, de kifürkészhetetlen haditerve áll.
És amilyen mértékben egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Hamuth Ernõ csupán üres váz, hangtölcsér, eszköz, közvetítõ, öntudatlan médium, ugyanolyan mértékben egyre eldönthetetlenebb, kinek a médiuma: a benne szüntelenül beszélõ VALAKI-é vagy az ukrán-orosz maffiáé, netán mindkettõé. A bent és kint egyszerre megfoghatatlan egér József Attila-i paradoxona egyre súlyosabb teherként nehezedik a fõhõsre - és talán az olvasóra is.
A való világ titkai és a belsõ, mélyre rejtett lélek cinkosai egymásnak, összejátszanak: ami odakint történik, arra bent sincs magyarázat, és amit bent érez, tud az ember, azt kint lehetetlen tettekbe ágyazni. A valóság átélése ezért az átélés valóságává minõsül át, érdektelenné válik minden, ami létezik és ami történik, mindez csupán látszat, amelynek semmi más, csak a létezõt és történõt önmagává lényegítõ psziché adhatna jelentést. Adhatna, de nem ad, mert nemhogy a külsõ jelek, hanem önmaga értelmezésére is képtelen.
Olyan csapda ez, amely saját csapdavoltát is kelepcébe csalja. Minél mélyebbre hatolsz, annál kevésbé tudsz majd visszatérni, de nem lebeghetsz a felszínen sem, nem maradhatsz kívül a labirintuson, mert elfogynak feláldozható tisztaságaid, elfogy a becsület, az igaz barátság és szerelem, a Minotaurusz felfalja az összes szûzlányt, szembe kell szegülnöd a fenevaddal, akkor is, ha nem segít Ariadné, és csak szakadó, feslõ fonalakat ad kezedbe a volt barát, az új pártfogó, a legközelibb vérrokon.
A külsõ és belsõ kiszolgáltatottságnak, a teljes kilátástalanságnak és az önellentmondásosságnak ebben a kognitív disszonanciájában a fõhõst még a szerzõ is elhagyja az utolsó fejezetben. Míg egészen eddig az õ fejébõl „nézett ki", most a regény origója áthelyezõdik a pszichológus nézõpontjába. Az innen történõ megfigyelés egyben dimenzióváltást is jelent: olybá hat, mintha síkká tágulna a vonal, amelyrõl eddig nem tudtunk letérni, vagy mintha felmagasodnánk a sík fölé, amelyrõl azt hittük, világunk netovábbja. A banális képtelenség is megoldódik eddigre: dehogy hívhatnak Somának egy pszichológust, van neki sokkal titokzatosabb, ijesztõbb, gyanúsabb eredetre utaló neve is…
És hogy mire is látunk rá a lélek sötét erõkkel összejátszó doktorának a szemszögébõl?
Elõször is ügyes kis távcsõ segítségével a pokol kapujára, a sötét ügyekre nevével cinikusan ráfelelõ Sunshine bár bejáratára, ahol is, úgy tûnik, a szálak jelentõs része összefut. A valódi gócpont azonban a pszichológus lakása, rendelõje, az õ feje, az õ számítógépe, amelyben nem csupán a mindenre kiterjedõ adatbázis terjeszkedik, hanem digitális testet ölt a gátlástalan kreatív fantázia is. Az egyszerre szent és gyilkos alkotásvágy, amely, többek között, létrehozza - mint egy közbülsõ munkafázis végtermékét - a hamuther.doc nevû fájlt.
Hihetnénk, a regény igazi rejtélye az, vajon ez a dokumentumfájl maga a regény-e, vagy netán egy olyan állomány, amellyel Hamuth Ernõ tudatát felülírják. Erre azonban már hiába várjuk a választ akár a hetes kórterembõl, akár Soma rendelõjébõl, akár a Sunshine éjszakai füstjébõl.
De vajon a szerzõ is adósunk marad a megoldással?
Igen is, nem is. Megnyugtató egyértelmûséggel semmi sem derül ki, de az enigmákra fogékony olvasó mégiscsak találhat a maga számára valami ultima ratiót. Vagy inkább ultima irratiót, végsõ eltévelyítést, elveszejtést.
Ahhoz hasonlatosan, ahogy Hamuth ereszkedett a valóság felszínérõl a gondolat-ásványok lakta mélybe, nekünk magunknak is alá kell szállnunk a szöveg makrovilágából a textus elemi részeinek mikrovilágába, hogy a betûkbõl, amelyek szétszórva, magán- és mássalhangzós csoportokba osztva, mint rejtvények, ott díszlenek „érthetetlen" címként a fejezetek fölött, egybeolvassuk az akrosztichon-regény algoritmusa alapján a titkos egyenlet egyik lehetséges megoldási gyökét: A TEST HALÁLÁT KÉSZÍTIK ELÕ A MONDATOK - AZ ÍRÓJUK HALÁLÁT.
Megvan a gyilkos, mondhatnánk megkönnyebbülten, és az író is szerencsésen túlélte a saját regényét. Akkor viszont ki az áldozat?
A szellemi kihívással megküzdõ olvasóként magam szívesen vállalom ezt a szerepet.

*****************

A három könyvheti újdonság közül valóban friss irodalmi produktumnak egyedül a harmadik számít: Nagy Zoltán Mihály kisregénye, a Páros befutó.
A szerzõ a peresztrojka elõestéjén hívta fel magára a figyelmet „a szovjet valóságot" kritikusan ábrázoló novelláival. Elsõ kiugró sikerét az elõször 1991-ben megjelent A Sátán fattya címû regény hozta meg; a kritika méltán nevezte a kárpátaljai magyarság sorsregényének, és 2001-es új kiadása megérdemelten nyerte el Az Év Könyve díjat saját kategóriájában.
A Sátánban gyakorolt írói erényeket azonban sajnos nélkülözik az újabb dolgozatok. Ha Horváth Sándor kötetének számos gyengéjét sorra véve mégis megállapíthattam, hogy a néhány igazi novella mind kis írói remeklés, és ha Penckófer János regényét egyszerre tekinthettem olvasmányos-cselekményes és mély intellektuális élményt nyújtó mûnek, akkor Nagy Zoltán Mihály legújabb könyvének sekélyességét látva az egészet, úgy, ahogy van, írói tévedésnek kell neveznem, lévén eleve elhibázott alkotói felfogás eredményének gondolom. A szerzõ ezúttal, úgy tûnik, nem belsõ indíttatásra, hanem azzal a görcsös elszánással fogott munkához, hogy tövirõl hegyire bemutassa a falun élõ kárpátaljai családok sanyarú helyzetét, és ebben az igyekezetében megpróbálta azon közvetlenségében „megírni az életet", egyetlen milliméterrel sem emelkedve a hétköznapiság banalitásai fölé. Ettõl lett az írás töményen közhelyes: az életszerûnek szánt figurák és helyzetek, konfliktusok és történések nem kaptak semmiféle mûvészi megformálást, ám ennek eredménye nem valaminõ szociográfusi száraz tényszerûség lett (amely nagyon is értékelhetõ lenne), hanem egyfajta édeskeserû hamisság. A regény nemhogy „az igazat mondd, ne csak a valódit" követelményének nem felel meg, hanem a valódiságát sem sikerült megalkotni: még a Veres Péter-i sültrealitást is kikezdi a sok mesterséges párbeszéd, a szereplõk gondolataként idézett számtalan lapos okoskodás, az írói közlések szóvirágos szépelgéseirõl már nem is beszélve.
Csupán néhány példa.
„A pedagógia feladata, hogy jótékony ráhatással a legszebb erkölcsi kategóriák tiszteletére, elsajátítására ösztönözze a fiatalokat" (- gondolja magában a tanárnõ); „Ezek a fiatalok nincsenek felkészülve a létminõség problémáinak kezelésére, pedig azok felismerése, a feloldásukra irányuló törekvés nagyon fontos, a legfontosabb" (- bölcselkedik magában a tanár); „Hogy gondolják ezek odafenn? Sütkéreznek a kivívott - fenét kivívott: ölükbe pottyanó - függetlenség dicsfényében, az emberek pedig nyomorognak. Ilyen körülmények közt az ember nemcsak vágyik rá, köteles is egyéb forrásból jövedelmet szerezni. Ha felelõsen viszonyul a maga és családja jövõjéhez" (- emelkedik filozófiai magaslatokba belsõ gondolataiban a tanár); „Anyagi gondjaink nincsenek, mégis hiányzik az életünkbõl valami, amire szükség lenne a nyugodt együttléthez. Mi az? A boldogság?" (- tûnõdik az élet mélyértelmén a tanárnõ).
A Sátán fattya arra az írói (bár nem teljesen eredeti) fogásra épült, hogy a szerzõ egy megbecstelenített leány belsõ monológjaként adta elõ a sorstörténetet, ám mûvészi erõvel, hitelesen. A Páros befutó szereplõinek a fejébe tett gondolatok azonban hamisan csengenek. Az idézett mondatok (nem egyedüliként a regényben!) egyik részrõl tökéletesen nélkülözik az „egyszerû" emberek természetes szófûzését, másrészrõl viszont egyáltalán nem teremtõdik meg az írói közlés irodalmi nyelvezete. Valóban ilyen mondatokat formál magában, a maga személyes használatára egy vidéki pedagógus? Nem olyan az egész, mint amikor hivatali jelentések ficamodott stílusát próbálja a félmûvelt nyilatkozó zavartan reprodukálni a tv hírmûsorában? (Rendben lenne, ha NZM ezt akarná bemutatni, netán kifigurázni - de errõl szó sincs!) Számomra ugyanilyen hamisan csengenek a leginkább regényújság-sorozatokba illõ szerzõi közlések: „A vörösre vált napkorong megérintette a horizontvonalat"; „Mihelyt hálóingbe bújt, Balázs mohón megragadta, magára húzta, játékosan megpaskolta popóját. A szétbomló hajkorona csiklandozva borult az arcára"; „Maga is meglepõdött, mennyire jólesett az egyébként kívánatos csillogással barnálló féldeci"; „Zsuzsa ráérzett apósa bánatának kettõs gyökerére"; „…szemében megcsillanni látszott a szeretet és hála halvány fénye"; „Zsuzsát meghatotta a keresetlen szavakban megtestesülõ õszinteség"; „Reményt leginkább az ajakharapdáló szótlanság sejtetett, amellyel a mindenesti, hosszúra nyúlt vita végén reagált a feddõ intelmekre"; „A részben tudatosult felismerés szüntelenül mocorgott belsejében, legömbölyítette a sérelmek élét"; „A vészjósló nyugalom, amely mögött sejteni lehetett a kavargó zaklatottságot, megbénította Zsuzsát"; „Szaggatott, torz sikoltozása beleveszett az erõteljes szökelléssel nekilóduló Audi motorzajába."
A mondatokon átsütõ kimódoltság és szóvirágosság a párbeszédekben válik még fülsértõbbé. Egyetlen példa. Az egyik fõhõs magában így idézi fel (tehát megint csak belsõ hangról van szó!) az elõzõ napi intim perceket, amikor is állapotos hitveséhez közeledett az ágyban:
„»Mi van, angyalodat látod?«
Zsóka nevetgélése visszafogott kacagássá erõsödött.
»A fiad… Nem félsz, hogy megfogja a végit?...«
»Csacsi! Mi jut eszedbe… Izé, komolyan beszélsz? Most már nem lehet…?«
»Csak csínján.«
»Hátulról… Akkor nem lehet baj.«
Zsóka engedelmesen oldalvást fordult, arccal a fal felé.
»Parancsolj…«"
Ha nem félnék attól, hogy magam is ordenáréságra ragadtatom magam, azt írnám: „Igen, én »parancsoltam«, és megpróbáltam hátulról is. Sajnos abból az irányból sem leltem élvezetemet ebben a kárpátaljai kukkoló-showban."
A regény alapvetõ gyengéje persze nem a rossz mondatokban keresendõ, ám ahogy a szervezet betegségét okozhatják a hibás DNS-ek, az összefüggés itt is eléggé nyilvánvaló. A fals mondatok hamis szereplõket jellemeznek, a hiteltelen szereplõk kimódolt helyzetekben mutatkoznak, a mesterkélt helyzeteket mondvacsinált cselekmény köti össze, és mindez együttesen válik a téves koncepció részéve.
A koncepció pedig azért hibás, mert a Páros befutó szerzõje azt gondolta, megtakaríthatja az írói munkát, elegendõ, ha a realizmus csizmájában végigcaplat a valóság sarán. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról a mûvészi többletrõl, amely a realista mûnek éppen úgy sine qua nonja, mint bármely más felfogásban fogant alkotásnak. Mintha nem tudná, a realista ábrázolás alapelve: úgy rendezni a jelenségek felszínét, hogy mélyebb összefüggésekre - mint lényegre - lehessen rálátni. Ezzel szemben szerzõnk a jól-rosszul megragadott jelenségelemeket didaktikus elszántsággal felülrõl önti le az elõre gyártott következtetések mázával. Így jön létre a valóságnak nem a mûvészi, égi mása, de még csak nem is hû fényképe, hanem degradált látszata.
Mindez nem önmagában lehangoló, hanem Nagy Zoltán Mihály tehetségének az ismeretében. Nem is tudom, korábbi két nagy erénye közül mit kérhetnék jobban számon rajta: az ösztönös, átütõ õserõt - vagy az elmélyült, tudatos írói mûgondot. Biztos vagyok benne, erre a két favoritra érdemes lenne fogadnia. Az irodalomban ugyanis ez a páros a befutó.

***********************

Három új könyv erényeit és hibáit érintettem. Úgy érzem, a merítés túlmutat önmagán: az egyes szerzõk konkrét mûveihez kapcsolódó megfigyelések bizonyos vonatkozásaikban kiterjeszthetõk a kárpátaljai magyar prózairodalom egészére. Mégis, az hiszem, az általánosítást és még inkább a messzebb mutató következtetések levonását célszerû késõbbre halasztani. Akkorra, amikor már nem a pályatárs elfogult érdeklõdése és szenvedélyes-gyötrelmes szembesülése, hanem az idõ józan távlata szolgáltat alapot a megfontolt és minden szempontból igazolható értékítélethez.

Horváth Sándor: Álmos tájakon járok. Intermix, Ungvár-Budapest, 2002.
Penckófer János: Hamuther. Magyar Napló, Budapest, 2002.
Nagy Zoltán Mihály: Páros befutó. Intermix, Ungvár-Budapest, 2002.