Karafiáth Orsolya
Ettõl legalább boldog

Egy konyha. Tegnaptól egy éven át én bérlem, tehát egy évig az enyém. Nem sok, amirõl akár csak ennyit is elmondhatok. Tehát van egy lakás, ahol viszonylag hosszú idõn át élni fogok, és abban van ez a helyiség, amelyik - a lakással egyetemben - csöppet sem jellemzõ rám. A csempék mentén matyómintás matrica, az abrosz lemosható, s a gáztûzhelyet, amin a kávét fõzöm, már réges-rég betiltották. Létezik tehát egy ilyen konyha, de ez még nem jelent semmit. Létezik az asztal is, de ez sem lényeges. A kérdés maximum annyi lehet, hogy aki egy ilyen asztal mellett ül, ugyan mit gondolhat bármirõl? Na, azért gondolhat egyet s mást, és persze gondol is. Elsõsorban persze kérdez, csöppet sem költõien. Vajon miért folyik a kád oldalából a víz. Miért is nem mûködnek a gázkonvektorok. Miért úszik minden a ganéban röpke másfél nap után. Aztán jó esetben ránt egyet a vállán, kibontja a beköltözés ünneplésére szánt sztolicsnaját, és játék lesz a házból, amelyben csak egy újabb játék a konyha.
Tehát ülök ebben a konyhában, és játszom. Elõször azt, hogy képes vagyok megcsinálni egy vacsorát. Ez a kedvencem. Ahogy visszaemlékszem, már anyámnak is ez volt, amitõl egyenes út vezetett ahhoz, hogy vegetáriánus legyek. Elõször volt a körömpörköltesdi. Ahogy mondani szokás: szõröstül, bõröstül. Aztán a fokhagymás csirke következett, amibe anyám a fokhagymakrém helyett a hûtõben tárolt lábizzadásgátlót dolgozta bele. Aztán a játék egyre egyszerûsödött, míg végül a mirelit pacaltól eljutott az ételrendelésig. Akkor már negyvenéves volt, tehát még van idõm. Én, az õ példájából okulva, sosem bonyolítom túl a szabályokat: ehetõ anyagokból egyszerû étel, semmi variálás, ki nevet a végén.
Aztán azt játszom, hogy lezúzok a Libellába. Az albérletek változnak, a törzshely megmarad, és nem sok, amirõl akár csak ennyit is elmondhatok. Beszélgetek a kártyázó trógerekkel, simogatom a kocsmatacskókat, s az égvilágon nem jut az eszembe semmi. Ez jó, ezt szeretem, mentes minden zavartól, a szokott démonok messzire, azt játszom, üres a fejem, és tetszik ez az új szabály is. Ritkán van ez így, és ettõl még senki ne higgye, hogy ez a fajta játék a szerepléshez hasonló. Mert mikor felöltök hatalmas parókákat, vagy beöltözöm dívának, traktoroslánynak, bohócnak - az nem játék. Az akkor mind-mind én vagyok. Aznap, arra az idõre, azokkal a hangsúlyokkal. Voltam már Lotte Lenya és Karády, voltam kémnõ, voltam elmebeteg, és még korántsem teljes a paletta. (Ha arra gondolok, mi nem voltam még, az arra hasonlít, mint mikor azt szeretném végigvenni, mi is az enyém. Magamban, és úgy egyébként. Nem tölt el örömmel, hogy néha alig találok valamit.)
Aztán megunom ezt a játékot, azt találom ki (vagy azon kapom magam), hogy részeg vagyok. Kívülrõl soha nem látszik, vagy csak igen ritkán - mások szerint egyébként is sokat és harsányan nevetek - dülöngélés, sírós panaszáradat elképzelhetetlen. De mégis elmozdul bennem valami, és csak nézek, és arra gondolok, ennél a belsõ émelygésnél még a halál is jobb. Persze amolyan kényelmes, finom kis halál, teszem azt száz évig, aztán jöhetne némi ébredés, csak ne a szokott koreográfia szerint. Például másnap.
Szóval halál, el kéne játszani valahogy mégis, régóta érdekel, de ez már megint a konyha. Egy évig itt, nem sok, amirõl akár csak - de ezt már mondtam. A falon árnyjáték, hideg van (a már említett gázkonvektorok), a fürdõszoba padlója úszik a vízben, a rendetlenség miatt semmit sem találok. Olvasni kezdek, naná, hogy éppen Kosztolányit. Egyetlen kérdést újra meg újra. Akarsz-e játszani halált? Most éppen akarnék, csak nem tudok. De mivel a szabályait nem ismerem, az is lehet, hogy azt játszottam végig. Tulajdonképpen egyedül, és ettõl legalább boldog vagyok.