A kormány első fél évének tapasztalatairól írtam a múlt számban, s e tapasztalatok alapján szükségesnek éreztem, hogy írásom végén didaktikus fejtegetésekbe bonyolódjak a kormányközeli véleményformáló értelmiségnek a kormányhoz való viszonyáról. Most a türelmes olvasó megértésére számítva tovább bonyolítanám didaktikus fejtegetéseimet, áttérve az ellenzékhez való viszonyra.
Az ellenzék nem lehet olyan rossz, hogy ne legyen jó valamire. S amire jó, arra más nem jó. Nincs olyan intézménye a társadalomnak, amelynek az ellenzéknél erősebb és közvetlenebb érdeke fűződne ahhoz, hogy felmelegítse a kormánypárti fejekről leolvasztható vajat, összekaparja a kormánypárti döntésekkel szemben felállítható ellenérveket, és sérelmezze a hatalom jogilag sérelmezhető intézkedéseit. Az ellenzék nem lehet annyira galád, annyira szalonképtelen, annyira kommunista vagy annyira fasiszta, hogy ezt a funkcióját elhanyagolja. Amivel az ellenzék ezen érdekeltsége szerint a nyilvánosságot ellátja, azt bízvást megvizsgálhatja, megítélheti és felhasználhatja bárki az ellenzékhez vagy az ellenzék adott csoportjához való viszonyától függetlenül. Ehhez nem kellenek közös elvek, közös célok, közös szalon. Ehhez nem az ellenzéket kell szeretni, csak a valóságot.
Gondoljunk Katynra. Sem a nácikkal, sem az Orsósokkal nem kell egyetérteni, sem az antifasiszta koalíciót nem kell elárulni ahhoz, hogy a nácik által feltárt szörnyű tömeggyilkosság tényéhez úgy viszonyuljon az ember önmaga előtt is és a nyilvánosság előtt is, ahogy egy ilyen tömeggyilkossághoz viszonyulni kell. A valóság szeretetét persze elnyomja a háború. Katynról elmondani az igazságot Berlin eleste előtt árulás, Berlin eleste után kötelesség. A békeidők kötelessége, a mi időnk pedig békeidő. Akkor is, ha képletesen minden állapotot hadiállapotnak lehet minősíteni, és vissza lehet élni ezzel a lehetőséggel.
Katyn szélsőséges példa. Ezért jó. Ami nagyban és szörnyűben is igaz, az kicsiben és kínosban biztosan az. Ha a náciknak igazuk lehetett valamiben, akkor kinek ne lehetne? Feltehetjük, hogy van olyan politikai tényező, mely számára az igazságnak egyáltalán nincs önértéke (bár ez már csak lélektani okokból sem lehetséges), de ebből nem következik, hogy ebből a forrásból valós tényeket nem ismerhetünk meg, hiszen az igazságnak eszközértéke is lehet. Ha egy politikai erőnek vannak vetélytársai, s ezek a vetélytársak nem tökéletesek, akkor máris van a valóságos tényeknek egy olyan tartománya, amit érdemes felderítenie és nyilvánosságra hoznia a valósághoz való viszonyától függetlenül. Az igazságnak persze a hazugság szolgálatában is lehet eszközértéke. És ebből a szolgálatból csak azok válthatják ki, akik a hozzákapcsolt hazugsággal nem azonosulnak.
Természetesen minden forrásból különböző mértékben igaz és hamis tényállítások folynak vegyesen. Azok a polgárok, akik az ellenzéktől távolabb állnak, mint a kormánypártoktól, nyilván úgy gondolják, hogy az ellenzéki forrásból származó tényállítások kisebb arányban, kisebb valószínűséggel felelnek meg a valóságnak, mint a kormánypárti forrásból származók. Nyilván én is közéjük tartozom, nyilván én is így gondolom, különben nem tartoznék közéjük (vagy legalább szégyellném). A tényállítás sok, a vizsgálatukra fordítható idő, erő és eszköz - kinek mennyi, de mindenképpen - kevés. Óhatatlan, hogy a tényállítások jelentős részét a forrására vonatkozó előfeltevéseink szerint ítéljük meg. Csak az a kérdés, hogy melyik részét. Ha olyanokat, amelyek számunkra kiváltképp fontosak, amelyekre lényeges következtetéseket alapozunk, amelyeknek fontos szerepük van nyilvános, közéleti vagy szakmai tevékenységünkben, akkor súlyos mulasztásban vagyunk.
A kormánypárti értelmiség bizonyos köreire rátelepedett a harcias kényelmesség. Úgymond: „az ellenzék folyvást hazudik, rágalmaz, mocskol, nem kell bemenni az utcájukba, nem kell ugrani mindenre, amit bedobnak, nem szabad megengedni, hogy a naponta általuk előkapott újabb és újabb piszlicsáré ügyekről szóljon a közélet", és így tovább. Az ellenzék retorikájához, verbális újításaihoz, sajátos történelmi észrevételeihez és ideologikus megnyilvánulásaihoz valóban lehet így viszonyulni. Tényleg érdektelen, hogy Kövér Lászlónak éppen milyen élőlény, szörny vagy ölőszerszám jut eszébe az ellenfeleiről, nem sokat veszít, aki egy hasonlatról lemarad. De a tényállításokkal, adatokkal, szakmai körökből vett érvekkel egészen más a helyzet.
Az ellenzéki tényállításokhoz való viszonyulás nem az ellenzékhez, hanem a kormánypártokhoz való viszonyulás kérdése. Az ellenzék tényállításaival szembeni vakbizalmatlanság nem más, mint a kormánypártokkal szembeni vakbizalom.
Az ember igazságszeretetét az méri, hogy mennyire képes olyan tényállítások vizsgálatára, melyek igazolódásában ellenérdekelt. Az ilyen tényállításokkal kapcsolatban a hallgatás nem lehetséges, mert a csend ugyanúgy konzerválja az igazságot, mint a rágalmat. A meggyőző cáfolatig minden rágalom érvényben van. Egy tényállítást hallgatólagosan csak elismerni lehet, a cáfolat eo ipso nem lehet hallgatólagos. Az a politikus, aki úgymond nem mocskolja be magát azzal, hogy a mocskolódásokkal foglalkozzék, objektíve mocskos, nem a közéleti mocskolódást, hanem a közéleti tisztálkodást utasítja el, és híveinek vele szembeni vakbizalmára s ellenfeleivel szembeni vakbizalmatlanságára épít. Ilyenek pedig minden pártban vannak. Sokan.
A nem-ellenzéki médiában serénykedő szerkesztő kollégáimnak igazuk van, ha azt mondják (mondják), hogy nem hajlandók az ellenzéki média után menni, nem hajlandók átvenni annak habzását és torz arányait. Igaz: az ellenzéki médiában igen nagy koncepciókat építenek igen kevés tényből, és igen kis bolhákból kitenyésztett elefántok trombitálnak igen hangosan. Ez az igazság azonban gyakran a restség fedezete. Tudniillik csak annak a súlyát lehet megállapítani, amit lemértünk. Mérés előtt nem tudhatjuk, mi mennyit ér. Nem az ellenzéki média után kell menni, hanem annak kell utánamenni, amit állít.
Attól tartok, olyan elefántok is vannak, amelyek nem bolhából készültek. Másrészt, a bolha attól még nem semmi, hogy nem elefánt. És sok bolha sokra megy. És gyorsan szaporodik. És csíp.