Beszélõ: Nem tudom, milyen egy Nobel-díj fogadtatásának az eszményi vagy adekvát módja. De az azért nyilvánvaló, hogy Kertész Imre Nobel-díjának fogadtatását nem lehet normálisnak tekinteni. Engem megdöbbentett, milyen hihetetlen mértékben tetten érhetõ volt Kertész Imre kitüntetésének sajtótálalásában a politikai-kulturális megosztottság. Az elsõ huszonnégy órában még lehetett bízni benne, hogy ez nem lesz így. Végül is a Magyar Nemzet másnap normálisan és tisztességesen hozta a hírt…
Radnóti Sándor: Hát kommentár, méltatás nem volt…
Beszélõ: …meg talán rövidebb terjedelmû volt a híradásuk, és határozottan visszafogottabb, mint a másik oldal sajtójában. De ennyi talán még belefért volna, és ezt még össze sem lehet hasonlítani azzal a fülsüketítõ fanyalgással, amely ezután következett. Elõször remélni lehetett, hogy a Nobel-díjjal kapcsolatban nem fog Kulturkampf kitörni, de aztán mégiscsak ez történt.
R. S.: Valóban nincs arra mintánk, hogy miként kell egy Nobel-díjat fogadni. Mindenesetre kétségtelen, hogy az irodalmi Nobel-díj fontos helyet foglal el a magyar kulturális képzeletben. Az irodalmi élettel kapcsolatban álló embereket hihetetlenül izgatta, hogy ki és mikor kapja meg a Nobel-díjat, és mindenki nagyon várta, hogy bekövetkezzék. Én is nagyon vártam, de azért nem jutott eszembe aznap délben hallgatni a rádiót, hogy vajon megkapta-e vagy nem kapta meg. Noha tudtam, hogy Kertész szóba került, tudtam, hogy már többször szóba került.
Szörényi László: Én Krasznahorkaitól tudtam meg, aki Szegeden felhívott, hogy örüljek. Utána órám volt, majd pedig doktori értekezlet, ahol mondtam a kollégáknak, és mindenki nagyon örvendezett. A következõ napokban nem voltam itthon, mert elutaztam Vietnamba az ottani irodalomtudományi intézet meghívására. (Közbevetõleg hadd jegyezzem meg, hogy meghívóimat is nagyon felajzotta a Nobel-díj híre, vinnem kellett magammal Kertész-mûveket, tervezett elõadásom Arany Jánosról elmaradt, és Kertészrõl tartottam elõadást helyette. Truong Dang Dung barátom, a vietnami irodalomtudományi intézet igazgatóhelyettese, Kafka és Mándy kitûnõ fordítója, már versenyben áll egy másik fordítóval, hogy melyikõjük fordítsa le a Sorstalanságot. Lesz tehát vietnami fordítása a Sorstalanságnak, lesz róla tanulmány is az ottani irodalmi lapban, amelyet valószínûleg én fogok írni.) Szóval én a Nobel-díj sajtóvisszhangját csak abból az összeállításból ismerem, amelyet a Beszélõ állított össze nekem.
Beszélõ: Mégis, mi a benyomásod?
Sz. L.: Nekem különösen az „tetszett", hogy sokan olyan könyvrõl nyilatkoztak, amelyet saját bevallásuk szerint nem olvastak. A boltban, ahová bevásárolni járok, tudják rólam, hogy irodalomtörténész vagyok, és többször megszólítottak, hogy beszéljek Kertész Imrérõl. Megtettem, de mindig fölhívtam az érdeklõdõk figyelmét, hogy Kertész könyvei könyvesboltban megvehetõk, olvassák el õket. Ettõl rettenetesen zavarba jöttek, és mondták, hogy azt már nem. Miután az összeállításban találkoztam olyan szövegekkel is, amelyekben író vallja be õszintén, hogy õ nem olvasta a Sorstalanságot, a szomszédai sem olvasták, és telefonon fölhívott ismerõsei sem olvasták, akkor elborultam, és arra gondoltam, hogy ez olyan olvasásszociológiai problémát vet fel, amely nagyon messzire nyúlik vissza a magyar nemolvasás történetébe. Nálunk ugye általában legfeljebb kölcsönkértek egymástól könyvet, hogyha valaki olyan hülye volt, hogy vett egyet, de ez már nagyon nagy dolog volt, mert különben egyáltalán nem olvastak. Lehetne ezzel kapcsolatban Csokonait vagy Aranyt idézni, akik fájdalmasan érzékelték a problémát. „Magyar Miska olyan ember, hogy a könyvet nem szereti, csak azt hányja, csak azt veti: Minek a könyv? kell is neki" stb.
R. S.: Mindenesetre a Nobel-díj hatására a Sorstalanság kétszázezer példányban elkelt, és még mindig van rá igény. Pedig Kertész Imre könyvei eredetileg olyan ötezres példányszámban jelentek meg. Azért ez fantasztikus dolog, mert feltételezhetjük, hogy aki megveszi, az bizonyos százalékban el is olvassa. Vagy legalábbis belenéz a könyvbe. Kétségtelen, hogy vegyes volt a Nobel-díj visszhangja, és van szélsõséges reakció is, meglehetõs arányban, és ez kellemetlen. De elõbb beszéljünk arról a meglepetésrõl, amelyet Kertész kitüntetése okozott, arról, ahogyan ez a meglepetés az elsõ reakciókban, az elsõ hírekben, ismertetésekben tükrözõdött. Például megfogalmazódott egy szemrehányás: miért nem közölték velünk a hozzáértõk, tehát az irodalomkritikusok, hogy milyen jelentõs dologról van szó? Ezt még a Heti hetesben is elmondta az a színész, aki ott a haza bölcsét domborítja.
Beszélõ: Mert õk sem olvasták természetesen.
R. S.: Talán nem. Na most az nem igaz, hogy Kertész Imrérõl ne tudta volna a humán kulturális elit, hogy jelentõs író. Hosszú évek óta, már nagy német sikere elõtt is együtt emlegették a legjelentõsebb írókkal, Nádas Péterrel és Esterházy Péterrel. Hol némiképp ironikusan, beszéltek szellemfejedelmekrõl, „három tenorról" vagy hasonlókról, hol meg nagyon lelkesen. Tehát az egy pillanatig sem kétséges, hogy az elit tudta és mondta, hogy jelentõs, nagy íróról van szó. Ugyanakkor kétségtelen, hogy jóval kevésbé volt ismert, mint Esterházy és néhány más író. Azért a nagyon alacsony példányszám mutatja, hogy Kertész kellemetlen, fájdalmat okozó témáról ír.
Sz. L.: Maga az író nyilatkozott errõl egyszer, hogy mennyire megörült, amikor rájött: mûve el nem adott példányai, amelyek számosan voltak, az Állami Könyvterjesztõ Kén utcai raktárában várnak a bezúzásra. Boldogan bement oda, és megvette fillérekért könyveit, és végre tudott adni tiszteletpéldányt azoknak, akiknek korábban nem tudott. Keserédes dolog lehetett ez, mert hát annak azért nyilván jobban örült volna, ha elfogytak volna a könyvei a piacon.
R. S.: A kérdés az, hogy mi volt a közérdeklõdés hiányának oka. Az nem igaz, hogy a Sorstalanság elsõ megjelenésekor tökéletesen üres ûrbe ment. Voltak barátságos, jóakaratú kritikák, Ács Margité például, Szász Imre kétszer is írt róla, és mások is reagáltak rá. Hét-nyolc kritika jelent meg róla, de kétségtelen, hogy nem volt áttörés. Ezt, szerintem, összefüggésbe lehet hozni a mû fordításainak történetével. Az elsõ német fordításnak szintén nem volt sikere…
Sz. L.: Az olasznak, amely ebbõl a német fordításból készült, semmilyen visszhangja nem volt.
R. S.: Az angol fordítás is sikertelen, és vannak, aki úgy vélik: a fordításnak tulajdonítható, hogy angolul a Sorstalanságnak semmilyen hatása nem volt. Ez így együtt nem lehet véletlen. Alighanem arról van szó, hogy a Sorstalanságban valamit meg kellett emészteni, valami nehéz dolgot, és ez idõbe tellett. Eleinte sem a fordítók, sem az olvasók nem akartak hinni a fülüknek, és rosszul fordították, rosszul értették. Az emésztés hosszú folyamat volt az olvasás történetében is, a fordítások történetében is.
Sz. L.: Érdemes megnézni azt a Kardos György által írott kritikát, illetve a Kardos által aláírt, egyesített lektori véleményt, amellyel visszautasították az elsõ fordulóban a Sorstalanság kiadását. Kertész többször is idézi ezt a Kudarc címû regényében. Egyszer teljes egészében, máskor pedig utal rá. A regény egyik fõ motívuma éppen ez a visszautasítás. Ebben felmerülnek azok a motívumok, amelyek a sikertelenségnek vagy a nem olvasásnak az egyik okát jelentik. Hogy a téma jelentõs, azt elismerik a cenzorok is, de kifogásolják, hogy a szerzõ a jelentõs témát nem az elvárásoknak megfelelõen fogalmazza meg, sõt olyan módon, hogy az esetleg botrányt kelthet. Azt hiszem, errõl van szó, mert hiszen Kertész szerény, de a Nagy utazást õ is bírálja, és hát viaskodik. Helyette: emlékiratokban és monográfiákban, riportkönyvekben nyomoz, nemcsak a szépirodalmi feldolgozásokban, hogy megtudjon valami újat arról, amit akkor még zsidóüldözésnek, nem pedig holokausztnak hívtak; de fájón érzi, hogy mindez az anyag és mindez az értelmezés milyen óriási távolságban van attól, amit átélt és meg akar írni.
R. S.: Hogyan lehetne ezt a különbséget megfogalmazni? Nekem van egy példám, nevezetesen az a fordulat, amelyet Szolzsenyicin hozott a szovjet lágerirodalomba. A korábbi lágerirodalom hõsei jelentõs individuumok, nagy egyéniségek voltak, akik komoly áldozatokat hoztak a forradalomért, de a forradalom felfalta õket, maguk is a forradalom áldozataivá váltak. Elõbb a tetején voltak a világnak, a Szovjetunió parancsnokai voltak, katonai meg politikai parancsnokai, és aztán egyszer csak a láger fenekén és végül is a halálhoz egészen közel találták magukat. Szolzsenyicin abban hozta a hatalmas szemléletbeli fordulatot, hogy a neves individuumok helyett a névteleneket mutatta meg, akik nem alakították a történelmet, hanem akiknek hihetetlen tömegén a történelem egyszerûen csak átment. Ha Semprunt megnézzük, tényleg nehéz volna nagyobb különbséget találni, mint amilyen Semprun és Kertész beállítottsága között megfigyelhetõ. Semprun hõse azt mondja, nem akarok zsidó halált halni. Tehát individuális halált akar halni, ha már meg kell halni, és ezért tenni is akar valamit. Kertész kisfiújának ilyen eszméi és ilyen gondolatai nincsenek. Pontosan ellenkezõleg, egyszerûen asszimilálódik egy világhoz, amely történetesen a koncentrációs táborok világa. A leggyakoribb szó a Sorstalanságban a természetes, egy tökéletesen természetellenes világra újra és újra az, hogy ez természetes. Tehát ahogy elfogadja, ahogy megérti ezt a világot, úgy találja természetesnek. Ez fantasztikus fordulat volt a holokausztirodalomban, nemcsak a cenzurális elvárásoknak szegült ellen, hanem az ún. humanista befogadói elvárásoknak is.
Sz. L.: A humanizmusról, amelyet hol idézõjelben ír le, hol pedig csak dühödten, szitokszóként használ Kertész, valami ilyesmit írt a Gályanaplóban: a humanizmus már összetört vagy nem érvényes eszmények nevében próbálja a világot továbbra is értelmezni, olyan helyzetekben is, amikor ez a rács, ez a desifrírozó alkalmatosság tökéletesen használhatatlan. Ami a „természetesent" illeti, van a Sorstalanságban egy nagyon árulkodó, totálisan egyedülálló utalás. Egyedülálló, mert ha jól emlékszem, a Sorstalanságban egyébként nincsenek irodalmi utalások. Szóval Köves Gyuri mondja: olvastam egyszer valami amerikai írótól egy könyvet, ahol összecseréli egymást egy koldus meg egy királyfi, aztán többé nem találják meg a saját sorsukat. Amikor a másodszori olvasás során eljutottam ehhez a helyhez, szinte felüvöltöttem a gyönyörûségtõl, mert két oldallal elõbb sikerült megfejtenem valamit, két oldallal korábban sikerült választ találnom egy hallatlanul idegesítõ érzésre, amilyen talán már titeket is elfogott olvasás közben, amikor tudjátok, hogy nektek az olvasottról valami eszetekbe jutott, valami, aminek semmi köze az olvasotthoz, és mégis, mintha ugyanaz volna. A Koldus és királyfi emlegetése csak visszaigazolása volt annak, hogy jó a megfejtésem, Mark Twain az, akinek semmi köze az egészhez, mégis mintha ugyanaz volna, pontosabban a Huckleberry Finn. A Huckleberry Finn, amelyet a legnagyobb erkölcsi felháborodásban és a legfeketébb swifti humorral írt meg Mark Twain, és amely hihetetlenül ellenséges érzelmeket váltott ki a korabeli Amerikában: a könyvet betiltották, bezúzták, kitiltották az iskolákból, prédikációkat tartottak, sajtóhadjáratot vezettek ellene. Akkor írta, amikor a XIX. század végén megindult egy erõteljes faji szegregáció, amely ellen õ testestül-lelkestül tiltakozott, és amely arra kényszerítette, hogy újrafogalmazza azt a paradicsomi gyermekkort, amelyet egyszer már Huckleberry Finn-nel együtt megírt a Tom Sawyerben. Megfogalmazza egy olyan elveszett gyereknek a nyelvén, akinek még nem alakult ki internalizált erkölcsi világképe. Ne felejtsük el, hogy Huckot végig rettenetes lelkiismeretfurdalás gyötri, hogy õ mint derék, keresztény kisfiú, fehér ember, egy piszkos niggert szöktet meg, és megpróbál ettõl a bûntudattól mindenképpen szabadulni. Teljesen természetesnek veszi azt, hogy fehér úriemberek embervadászatot tartanak, hogy módszeresen kiirtja egymást két család. Természetesnek tartja a csalást, a rablást, a nyilvános kivégzéseket, és mindazt a borzalmat, amely ott, azon a Délen, a folyó mellett történik. Természetesnek veszi, hogy a papáját megölik, noha Jim ezt sokáig eltitkolja elõle. És a végén még az is kiderül, hogy Jimet már régen fölszabadították, tehát Huck tulajdonképpen fölöslegesen szöktetett meg egy már szabad négert.
Beszélõ: Meglepõen, de nagyon hihetõen hangzik.
Sz. L.: Itt utalnék Bernát Árpád tanulmányára, aki azt mondja, hogy tudjuk ugyan, milyen fontos volt az auschwitzi szelekciónál, hogy Köves Gyuri tizenhat évesnek mondta magát, de Köves Gyuri még a valódi koránál, a tizennégy és fél évesnél is fiatalabb. Kertész egy 10-12 éves gyerek gondolatvilágát képezi le, és ezzel nyilván valami célja van. Én azt hiszem, az, hogy egy olyan a prepubertásban lévõ hõst teremtsen meg, akinek a szájából hihetõen hangzik, hogy a botrány természetes.
R. S.: Azért az intertextualitástól - korábbi irodalmi mûvek felidézésétõl - nem teljesen mentes a könyv, nemcsak a Koldus és királyfi merült fel benne, hanem az austerlitzi csatatér is. Erre Vári György figyelt fel, és tõle nyilván függetlenül most a Múlt és Jövõben Heller Ágnes. Az austerlitzi csatatér, pontosabban a fölötte levõ ég, a Háború és béke híres helye mintegy kifordított idézetként jelenik meg a könyvben. De térjünk vissza a Nobel-díj hatásának tipológiájára. Egyik mellékága volt az a legenda, amelynek úgynevezett jobboldali és úgynevezett baloldali képviselõje is volt, amely azért növelte meg túlzó módon Kertész irodalmi mellõzöttségét, hogy példabeszédet alkosson en bloc a mellõzöttségrõl. A frusztrált szerzõk Kertész történetében, akinek fõ mûvét a két vezetõ magyar irodalmi kiadó közül az egyik visszautasította, a „sikertelen magyar író" útjában a Nobel-díjig saját megigazulásukat látták bele, holott az csak Kertészé. Én ez ellen - ahogy mondani szokták - fölvettem a harcot, itt-ott csinos listát mutattam be azokról, akik méltón, szépen és idõben írtak róla, de nincsenek illúzióim: a legenda túl fog élni bennünket, egyrészt mert olyan szép sematikus, másrészt mert nemcsak a frusztráció, hanem - mint errõl már volt szó - a tudatlanság igényeit is kielégíti, és még az imitt-amott bizonyára fölbukkanó heves irigységrõl is eltereli a figyelmet.
Sz. L.: Az irigykedõ írótársra gyönyörû példák vannak. Tudván, hogy ide készülök, ma mesélte nekem valaki, hogy egy különben hallatlanul sikeres író, aki láthatóan majd megsárgul az irigységtõl, abszolút dühösen elhárította Friderikusz Kertész Imrére vonatkozó kérdéseit, hogy õ nem ér rá tévét nézni, õ nem ér rá ilyesmikkel foglalkozni, õ dolgozik, dolgozik, dolgozik. Hát persze, persze, hát tudjuk, hogy az Imre egy jó író, de úgy egyébként… De annak az írónak a levele sem kutya, aki gyorsan feltolja saját magát Kertész mellé, gratuláció ürügyén.
R. S.: Az is vicces, aki listákat csinál, hogy ki más érdemelte volna meg. E listáknak egyébként két típusuk van: az egyik a realisztikus lista, amely a még élõ írókat veszi számba, a másik, amely már érintkezik azzal a típusú kritikával, amely kifejezetten kínosnak és helytelennek érzi, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott, a magyar irodalomnak azt a száz évét böngészi végig, amelyben Nobel-díjat kaphatott volna valaki, és tipikusan azt mondja, hogy azért jobb lett volna, ha Illyés Gyula kapja, ha Németh László vagy akár Weöres…
Sz. L.: Várjál, megint meg kell különböztetni azokat, akiket valóban ajánlottak is. Ezeket, akiket fölsoroltál, Herczeg Ferenccel, Szabó Magdával, Nagy Lászlóval vagy Pilinszkyvel, Juhász Ferenccel, együtt Esterházyval, Nádassal, ezek az ajánlottak listáján szerepeltek, ki ekkor, ki akkor. De van olyan is, aki Jókaival is elõáll.
R. S.: Nincs olyan, hogy lista.
Sz. L.: Hivatalosan nincs, de kiszivárog.
R. S.: Szép pillanata volt az irodalomtörténetnek, amikor az Amerikában élõ orosz emigráns költõ, Brodszkij együtt ebédelt egy londoni étteremben Le Carréval, és egyszer csak berontott egy hatalmas fotóriporter-sereg, körbetáncolták õket, és az a furcsa dolog történt, hogy nem Le Carrét, a nagy kémregényírót fényképezték, hanem Brodszkijt, az ismeretlen költõt. Akkor derült ki, hogy Nobel-díjat kapott. Az õ esetében lehetett tudni, hogy Naipaul elõtt kapta meg a díjat, akit én borzasztóan nagy írónak tartok, és aki végül tavaly kapta meg.
Sz. L.: Amit mondasz, tágabb összefüggésben is értelmezhetõ. A Nobel-díj a mesék birodalmába tartozik, az Óperenciás-tengerrel meg a tündérkirálylánnyal van egy kategóriában, legalábbis az irodalmi Nobel-díj. Mert azt nem tudom elképzelni, hogy össznépi harc törjön ki egy fizikai, egy kémiai vagy egy közgazdasági Nobel-díj körül. Senki, még a legmerészebb Nobel-díj-várományos sem hiszi azt, hogy jó fényt vetne rá, ha elkezdené pocskondiázni azt, aki valóban megkapta a Nobel-díjat, hogy az hülye, tõlem lopta az ötleteit, én és a tanársegédeim, mi sokkal okosabbak vagyunk…
Beszélõ: Pedig állítólag van ilyen is.
Sz. L.: Ha van is, nem szokta megmozgatni a népi fantáziát. Magyarországon annak az eléggé el nem ítélhetõ szokásnak a következményeképpen, hogy a népoktatás keretei között mindenkit megtanítanak olvasni - bár az utóbbi idõben ennek lassacskán sikerül gátat vetni -, és az irodalom tantárgy, mindenki azt hiszi, hogy ért az irodalomhoz, akkor is, ha az iskola óta nem olvasott egy sort sem, hanem csak tévét nézett. És megfellebbezhetetlen véleményeket alkot. Az irodalmat összekeveri az élet dolgaival, vagy avval, amit az élet dolgainak gondol, és rendkívül elégedett, hogy végre valamiben kompetensnek érezheti magát. Ez, úgy hiszem, mindenképpen az alfabetizáció egyik árnyoldala.
R. S.: Murányi Gábortól olvastam a HVG-ben, és nagyon egyetértettem vele, hogy olyan elõfordult már az irodalmi Nobel-díjak történetében, hogy valakinek a fõmûvét tekintették plágiumnak. A Csendes Donról vitatkoztak sokáig, hogy valóban Solohov írta-e, vagy esetleg egy fehérgárdista tiszt mûve. De az még nem fordult elõ, ami nálunk, hogy Kertész általa is jelentéktelennek tartott, tisztán pénzkereseti okokból legyártott bohóságának a plágium voltáról folyik vita, egy olyan termékrõl, mely cinikus kalákákban készült, s mindenki, aki arra járt, beleírt valamit. De beszéljünk most egy kicsit a reakcióknak arról a részérõl, amely nyilván nagyon vékony réteg sajátja, de amelybõl elég világosan és jól látható, és ennek megvannak a maga dokumentumai, hogy bizonyos körökben hihetetlen dühöt váltott ki Kertész Imre Nobel-díja. Ennek a csúcspontja - ha a talán csak a legendák világába tartozó minõsített hazaáruló és minõsített hülye levelet nem számítjuk, amelyben állítólag magyarok egy csoportja azt kérte a Nobel-díj Bizottságtól, kapná meg egy magyar is a Nobel-díjat - kétségkívül az a televíziós mûsor volt, amelyet véletlenül én is láttam, és amelyben két magyar irodalmi entitás, Szentmihályi Szabó Péter és Döbrentei Kornél egy közönség elõtt, egy velük egyetértõ közönség elõtt magától értetõdõ, magyarázatra nem szoruló dolognak állította be, hogy nem olvasta Kertész Imre mûveit, majd zavaros és bonyolult véleményt fejtett ki arról, hogy Kertész Imre Nobel-díjával mekkora sérelem érte a magyar nemzettudatot. Ez engem a Pulszky Károly körül a tizenkilencedik század végén kitört botrányra emlékeztet. Pulszky vásárlásaival fantasztikusan gazdagította a mai Szépmûvészeti Múzeum gyûjteményét, melynek egyik legbecsesebb darabja az Egy ifjú arcképe, amely késõbb Sebastiano del Piombo mûvének bizonyult, de felmerült az is, hogy Raffaello festette. Ebbõl a parlamentben politikai ügy lett - állami vásárlás volt, és ilyen módon a parlamentnek köze volt hozzá. Hihetetlen, folyamatos botrány volt, s ha az ellenzék vezérének más nem jutott eszébe, bekiáltotta a terembe azt a szót, hogy Piombo, és ettõl az ellenzék hatalmas röhögésben tört ki. Ez az ügy az én szememben a magyar mûveletlenség szimbóluma, az igazi, mély mûveletlenség példája. Ugyanis a kép akkor is nagyszerû kép, akkor is a Magyarországon látható legnagyobb kincsek egyike, ha nem Raffaello, hanem Piombo festette. Sõt, mivel Piombo lusta zseni volt, és kevés képet festett, a kép talán értékesebb, ha Piombo festette, mintha Raffaello festette volna. Ha ezen a szinten van értelme a piaci érték összehasonlításának. Ez a mostani hatalmas röhögés, hogy ezt a könyvet nem kell olvasni, hogy az az evidens, az a természetes, hogy nem kell olvasni, erre emlékeztetett engem. Szerencsére ennek ellentmond a kétszázezer eladott példány, ami azért nagyobb súllyal esik latba, mint a frusztrált röhögés.
Sz. L.: Én nem láttam ezt a tévémûsort, ehhez nem tudok hozzászólni, de magam is tapasztaltam hogy vannak olyanok, akik saját bevallásuk szerint nem olvasták a könyvet, de van kerek véleményük a könyvrõl vagy a zsidókról. És olvasni is olvastam olyat, hogy valaki megnyugszik abban, hogy õ nyilván olvasta volna, ha ennek lenne valami értéke, de mivel nem olvasta, ez önmagában érv a könyv értéke ellen. Ez sajátos álláspont, de egyáltalán nem csodálkozom rajta, mert ha az ember a magyar kultúra régebbi századaiban is körülnéz, akkor ott talál valamilyen iszonyatos erõteljes gõgöt, amely mindenfajta szokatlan dologgal szembeállítja a jámbor olvasót, illetve azt, aki olvasónak képzeli magát azért, mert a betûket megtanulta.
R. S.: Jó, de beszéljünk az emögött levõ lényegi kérdésrõl, nevezetesen a politikai kritikának a lényegi kérdésérõl, ami egyszerûen abban foglalható össze, hogy Kertész Imre zsidó író, másodszor, hogy zsidó tárgyú mûvet alkotott, harmadszor pedig azt, és ez tulajdonképpen a legérdekesebb számomra, a legérdekesebb kérdés, hogy mélyen benne van-e a magyar irodalmi tradícióban vagy nincs olyan mélyen benne a magyar irodalmi tradícióban. Ugye ez a három kérdés volna itt, mert vannak zsidó írók, zsidó származású írók a magyar irodalomban, akik tökéletesen integrálódtak. Nem állítom, hogy a radikális jobboldal szívesen veszi az ajkára Radnóti Miklós nevét, de akkor inkább nem említi. Nem szokott vitakérdés lenni a Radnóti Miklós-kérdés. Van zsidó tárgyú irodalom, például Pap Károly zsidó tárgyú irodalma, amelyrõl mégis úgy érezzük, hogy ez a zsidó tárgy nagyon erõsen be van ágyazódva a magyar irodalmi tradícióba. Végül van a harmadik kérdés, hogy a holokausztirodalom - én ezt elfogadom mûfajkategóriaként - milyen mértékben ágyazódik be a magyar irodalmi tradícióba. Az asszimiláns - azaz a magyar tradíciót elsajátító - zsidót, a népi - azaz a zsidó tradíciót fenntartó - zsidót és az Auschwitz-zsidót (ami Kertésznél azt jelenti, hogy csak és kizárólag Auschwitz révén zsidót, akinek azonban minden tradícióját szinte kisajátítja Auschwitz) persze összeköti a leglényegesebb, hogy magyarul írnak, s ha jelentõs írók, a magyar nyelv lehetõségeit bontakoztatják ki és nyitják meg. Számomra ez az ultima ratio. Mégis érzem, hogy az a vélemény, amely nemcsak antiszemita, hanem militáns zsidó oldalról is megfogalmazódik, hogy ugyanis Kertész nem magyar, hanem zsidó író, az erkölcsileg jogos ingerült legyintésen és közhelyek ismételgetésén túl súlyosabb kritikai megfontolásokat is érdemelne. Maga Kertész egyszer azokkal a Kelet-Európában bolygó hatalmas írókkal való rokonszenvét hangsúlyozta - Kafkával, Joseph Rothtal -, akiket, persze nyelvük révén, a befogadó német irodalom integrált, s talán az sem véletlen, hogy a Kaddis író-hõsét, abban a nevezetes passzusban, ahol a sikeres és a sikertelen író szégyenérõl beszél, magyarországi írónak nevezi. Ez megérne egy elfogulatlan vizsgálódást. De bármennyire is nyilvánvaló, hogy Kertész útja a Nobel-díj szimbolikus világsikeréig a német fordítások sikerén keresztül vezetett, az a számunkra jelentõs kisebb kérdés sem kevésbé nyilvánvaló, hogy ez a magyar irodalom sikere is, amelyben - mint minden jelentõs mû minden nemzeti irodalomban - ha nem kifejez, akkor megnyit egy tradíciót. S általában is elmondható, hogy egy kultúra érettségének a jele, hogy ne kívánja meg az elképzelt sémához való igazodást jeleseitõl, hanem tolerálja külön útjaikat, hiszen minden jelentõs út külön út. Kertészrõl sem kell sem pozitív, sem negatív értelemben például nemzettudat-teljesítményi bizonyítványt kiállítani.
Sz. L.: Errõl elsõként az jutott eszembe, hogy Kertész a Gályanaplóban azt írja: számára a legkedvesebb, legfontosabb könyve a Kudarc. Ha valami a magyar valóságról szól, akkor a Kudarc arról szól. A Kudarcnál kísértetiesebb és pontosabb regényt a Rákosi-korszakról én nem ismerek. Persze hogy fölrémlik mögötte egy jó pár, nyilván örömmel vállalható mû. Bár szerintem a Kudarc jobb, mint a G. A. úr X-ben. Különösen vonzó a swifti hagyományra visszanyúló, Karinthyval is hitelesíthetõ, de a sci-fikbõl is ismerõs megoldás, amely térbeli utazókká transzformálja az idõutazást. És így az õt végleg íróvá avató mû, a Sorstalanság elõtörténeteként tudja ábrázolni az egész hideglelõs Rákosi-kort. Tehát nem lehet azt mondani, hogy Kertésznek egy témája volna, amit õ hol vállal, hol elnézõ mosollyal tudomásul vesz, ha mondják, hol meg küzd ellene. De a Kudarc mint regény mutatja, hogy ez az egyetlen téma, hogyha egyetlen téma, akkor az a totalitarizmus témája, és nem pedig önmagában a holokauszté. Tehát a magyar valóság nagyon is ott van Kertészben, aki a Kudarcot olvasta, tudja. De megint arról van szó, itt is arról van szó, hogy hallomás és pletyka után tájékozódnak azok, akik politikai állásfoglalások alátámasztására ráncigálják elõ a könyvet, illetve gyalázzák vagy dicsérik az írót. A mû, az életmû, a megszenvedett életmû nemismeretében. Ezt azért mondom, mert szerintem Kertészt mind Pap Károllyal, mind Radnótival párhuzamba lehet állítani, ha már felhoztad õket. Miért maradt itthon Kertész? Azért, mert a nyelv az egyetlen, amely õt életben tartja egy feladat elvégzéséért, azért, hogy megírja azt, amit meg akar írni ezen a nyelven. Ez a nyelv viszont magával rántja azt az egész, a nyelv múltját jelentõ közösséget, amit történelemnek hívunk. Van neki egy esszéje Krúdy Gyuláról, ami meglepõ lehet mindazoknak, akik Krúdyt emblémaként vagy jelvényként ki tudják tûzni magukra, mint a magyar múltnak a kvintesszenciáját, akivel kapcsolatban föl sem merülhet a hiteltelenség kérdése. Krúdyról olyan erõvel ír, és ráadásul azt a mûvét, az Asszonyságok díját a középpontba állítva, amitõl vissza szoktak riadni az elemzõk. Tehát megvan neki a magyar beágyazottsága. Efelõl nem lehet semmi kétség, ehhez megint csak olvasni kell.
Beszélõ: De van egy kifejezetten politikai interpretációja is a Nobel-díjnak, amely egyáltalán nem csak a Magyar Fórumban jelenik meg. Nyíltabban-rejtjelezettebben azt sugallják, hogy ez egy politikai Nobel-díj, amivel a Nyugat - vagy egy még ominózusabb lobbizó csoport - a spirituális gyarmatosítás okán bûntudatot akar csepegtetni a magyarságba. A kertészi életmûvet lefitymáló vélekedésekben egyfelõl az ezzel szembeni rettenetesen erõs ellenérzés tükrözõdik. Másfelõl a kitüntetést egyesek szinte a belügyekbe való beavatkozásnak tekintik azon az alapon, hogy a holokauszttal való szembenézés programját valóban inkább a szociálliberális oldalon szokták megfogalmazni.
Sz. L.: Teljesen függetlenül, hogy sejtettük-e vagy nem sejtettük, hogy Kertész Nobel-díjat fog kapni vagy nem fog kapni, több mint tizenöt éve mûködünk együtt Bányai Jánosékkal az újvidéki magyar tanszéken. Minden évben egy élõ íróról tartunk konferenciát, hol Újvidéken, hol Budapesten. Tavaly Krasznahorkai volt a téma, és mindig ott a konferencián határozzuk el, hogy ki lesz a következõ, és a következõ Kertész Imre lett. Volt egy szép nagy konferencia Újvidéken, ahol a XX. századi osztályunk öt tagja - köztük talán legizgalmasabban Kappanyos András - és az újvidékiek elemezték minden olyan szempontból Kertészt, amilyenbõl tudták. Tehát az irodalmárok között ez a fajta politikai szempont nem számít. A napi sajtó vagy a tévé vagy a hasonló orgánumok reakciói olvasásszociológiai szempontból izgalmasak, tehát megérne feltétlenül egy recepciótörténeti nagy tanulmányt, olyat, mint amilyet Kamarás István írt annak idején Bulgakov magyarországi fogadtatásáról, amely szintén egy hallatlanul izgalmas sztori. Amit mondasz, az bizonyára igaz, de aki így reagál, az az irodalmat csak egy politikai álláspont illusztrációjaként használja.
Beszélõ: Ki vállalkozik a zárszóra?
Sz. L.: Nem egészen illedelmes dolog egy olyan szerzõ értékelésébe belevonni a megélhetési szövegkönyvírást, aki hirtelen merült fel egy regény szerzõjeként az irodalmi alvilágból. Tudniillik Kertész Imre világosan leszögezi, hogy hogyan viszonyult õ ehhez a kettõsséghez, hogy egyrészt írta a sikerdarabokat, és ide kapcsolódik a plágiumvád, másrészt dolgozott a regényen, amely nemcsak az operettek képviselte derûs világképtõl rugaszkodott el, hanem attól a kötelezõ minimumtól is, amelyet a kádári cenzúra általában mindenfajta tragikum képviseletével szemben támasztott. Ábrázolni a holokausztot, ábrázolni azt, ami akkor még nem volt, mert akkor még nem volt sem holokauszt, sem soa. Zsidóüldözés volt rá a hivatalos szó. Ezt természetesen csak úgy volt szabad ábrázolni, és a jóisten kíméljen meg attól, hogy most neveket soroljak, hogy ez véletlen baleset volt, amely belecsúszott a magyar történelem egészébe, amelyben egyébként minden a haladás felé mutatott. A haladás felé, amelynek megvalósulása természetesen a létezõ szocializmus. Ehhez képest minden elévül és elavul. Nem szabad beszélni a korábbi fázisokról, amikor talán még nem volt minden olyan biztos. De attól kezdve, hogy mindenki, zsidó és keresztény egyaránt, „haladó elem", mind a kettõ „szolgálja a szocializmust" mint a történelem által kívánt valóságos aranykort, attól kezdve veszélyes volt arról beszélni, hogy valaki megbontotta-e valaha ezt a békét. Jobboldali és baloldali reakcióról a regénnyel, illetve Kertész Imre személyével, illetve Kertész Imre Nobel-díjával kapcsolatban beszélni csak akkor van értelme, hogyha elfelejtjük, hogy a magyar irodalom, amely nem volt cinkos, amely nem feküdt le, hogy finoman fogalmazzak, az elvtársaknak, akik mindig a megbékélésre törtek, olyan megbékélésre, amely éppen megfelelt az akkori pártfunkcionáriusoknak, hogy semmilyen botrány ne törjön ki. Ehhez képest botrányos volt természetesen. De botrányosak voltak mások is. Mészöly Miklós. Ha õ nem hal meg egy éve, rengetegen reméltük azt, hogy Nobel-díjas lesz. Õ ennek a korszaknak a legfontosabb tanúja. De egy külföldi számára mi a legmegfoghatóbb abból a rettenetes botrányból, amit a magyar identitással csináltak? Nyilván egy olyan tanú a leghitelesebb tanú, akit elvittek Auschwitzba. Ez ellen tiltakoznunk nemhogy nem szabad, hanem ízléstelen. Ha ezt felfogjuk, ha ezt igazán megértjük, jobb- és baloldal hiába csap össze egy olyan életmûvön, amely arról szól, hogy Szálasi undorító volt, Rákosi meg gusztustalan. Mit vitatkozzunk ezen? Miért gondoljuk azt, hogy Szálasi magyarabb volt, mint Rákosi? Miért álljunk mögéjük, akár Szálasi, akár Rákosi mögé, hogy utólag próbáljuk igazolni azokat, akiknek õk tetszettek? Próbáljunk idegenszívûséget rájuk sütni? Uramisten. Remélem, senki nem jutott idáig. Remélem, hogy ennek a vitának csak a legfõbb - legyünk optimisták - kiváltója a nagy magyar nemolvasás mint varázsszó. Próbáljunk meg megtörve mindenfajta nemzeti hagyományt könyveket olvasni, és nem olyan nagy jelentõséget tulajdonítani nemzetközi elismeréseknek, de ha egy nemzetközi elismerés reflektorfényt bocsát ránk, a pofánkba süt, hogy úgy mondjuk, akkor ne szégyenkezzünk, ne szégyenkezzünk, magyarok vagyunk, magyar nyelven írták rólunk azt, amit. Ha egy csendõr a határon oly módon beszél hozzánk, mint ahogy egy ÁVH-s szokott beszélni, és a csendõr és az ÁVH-s azonosítására elég az, hogyha legalább két könyvet elolvasunk Kertész Imrétõl, akkor olvassunk el legalább egyet, és higgyük el a csendõrrõl, hogy ÁVH-s, amennyiben a Sorstalanságot olvastuk, és higgyük el az ÁVH-sról azt, hogy csendõr, amennyiben elolvastuk a Kudarcot. Zsidó, mondjuk, és nem tudjuk, mit beszélünk. Áldjuk a Jóistent, hogy nekünk adott tanút. Köszönjük meg. Jó?