A kormányváltás óta a honvédelemmel és a honvédséggel összefüggõ kérdések szinte folyamatosan napirenden vannak a sajtóban: az önkéntes haderõ bevezetése, a Gripen-szerzõdés módosítása, a nemrég beszerzett MISTRAL-rakéták látványos kudarca, Magyarország részvétele az afganisztáni misszióban, „iraki amerikai civil katonák" kiképzése Taszáron stb., amikor pedig nyilvánosságra került, hogy NATO-vállalásainkat nem megfelelõen teljesítettük, az ágazat néhány hétre kifejezetten a közérdeklõdés fókuszába került. Bár a felmerült kérdések többsége tényleges gondot vagy legalábbis ellentmondást takart, a profin kommunikáló honvédelmi miniszter és kommunikációs csapata összességében jól jött ki a médiacsatákból. A fokozott közfigyelem ugyanakkor - szinte az októl függetlenül - igencsak ráfér a honvédelemre. A Foreign Affairs és a Washington Post cikke által keltett közéleti viharok mára elültek, helyüket újabbak váltották fel, a súlyos probléma, Magyarország NATO-beli hitelvesztése azonban megmaradt. A jelek szerint az új honvédelmi vezetés még kapott annyi bizalmat, hogy megkísérelhesse megtépázott presztízsünk helyreállítását. Érdemes ezért megvizsgálni, hogy erre milyen körülmények és feltételek között, mely eszközök biztosításával mekkora esély lehet.

Zavaró elemek
Az különösebb hozzáértés nélkül is nyilvánvaló, hogy Magyarország katonai súlya a NATO-ban elenyészõ, így a kollektív biztonság fenntartását célzó katonai és politikai erõfeszítések sikere - finoman szólva - aligha rajtunk múlik. Ebbõl a nézõpontból summázhatnánk a történteket akár úgy is, hogy sok hûhó semmiért. Az ezer sebtõl vérzõ Magyar Honvédség csatlakozása rontani azért talán tud a NATO helyzetén - tehetjük hozzá némi gúnnyal. És ez az igazi baj. Ha Magyarország - kölcsönös egyeztetések után - vállalta bizonyos katonai képességek létrehozását vagy fejlesztését, akkor azokra a szövetségi rendszerben számítani fognak, és ha a vállalások mégsem teljesülnek, az zavart kelthet az egész rendszer mûködésében. Magyarország összsúlyát tekintve persze a zavar azért nem lehet olyan óriási, de legalábbis elvben számolni kell vele.
És itt az elveken különös hangsúly van. A NATO - akárcsak az Európai Unió - nem csupán katonai-politikai, illetve gazdasági közösség, de értékközösség is, sõt az értékközösségre, az értékazonosságra épül az egész szervezet, ez biztosítja a további együttmûködés hatékonyságát. A NATO és az EU értékrendszere a nyugati polgári értékrend, amelynek kulcseleme a szavahihetõség, a megbízhatóság, a vállalt kötelezettségek maradéktalan teljesítése. Ezt követik az egyének, ezen alapul a társadalom többségének értékrendje, és nyilván ez tükrözõdik vissza az azonos kultúrkörbe tartozó államok által alapított nemzetközi szervezetekben. Magyarország NATO-csatlakozása értékválasztás volt hazánk részérõl, de ugyanígy a NATO részérõl is. Azzal, hogy Magyarországot a NATO elsõk között az új tagjai közé fogadta, egyúttal azt is deklarálta, hogy Magyarországot a nyugati értékrendszer részesének tekinti, vagy legalábbis nem lát akkora értékrendbeli különbséget, ami az együttmûködést lehetetlenné tenné. Ehhez és a kezdeti lelkesedéshez képest keltett csalódást késõbbi magatartásunk és teljesítményünk.
Nem árt persze tisztában lenni azzal is, hogy a NATO-nak valójában nem Magyarország okozza a legnagyobb fejfájást. Görögország és Törökország szervezeten belüli permanens viszálykodása sokkal bénítóbb. Ezek a viszályok ritkán kerülnek ugyan nyilvánosságra, de a legkülönbözõbb rangú NATO-tisztségviselõk a megmondhatói, milyen sok felesleges idõt és energiát rabol a döntés-elõkészítés és az érdemi együttmûködés során a két ország többnyire öncélú és gyakran kicsinyes rivalizálása.
Nem fogja javítani a helyzetet Románia és Bulgária felvétele sem. Valószínûleg igaza van Huntingtonnak abban, hogy csak azok a nemzetközi szervezetek lehetnek mûködõképesek és hatékonyak, amelyek egy adott kultúrkörhöz tartozó államokat tömörítenek. A különbözõ kultúrákban alapvetõen eltérõ szokás- és magatartásrendszer jellemzõ, következésképpen mást értenek például egyes gesztusokon, ami az érdemi együttmûködést a legnagyobb jó szándék mellett is ellehetetlenítheti. (Nem véletlen, hogy az Európai Unió közel két évtizede következetesen ellenáll Törökország tagfelvételi kérelmének, és a jelenleg folyó bõvítési körbe is csak a nyugati civilizáció külsõ körébe tartozó államok kerültek be, a jelek szerint õk is csak másodrendû tagállamként.)
Görögország, és különösen Törökország, NATO-n belüli sajátos viselkedése is részben az eltérõ kultúrákra vezethetõ vissza. A görög-török problémát a NATO nagy nehézségek árán eddig kezelni tudta, további nem-nyugati tagállamok belépése azonban a szervezetet egyre inkább irányíthatatlanná és mûködésképtelenné teheti. A „megoldás" valószínûleg az lesz, hogy kialakul a tagállamok két világosan elkülönülõ csoportja: az egymással jól együttmûködni tudó, komolyan vehetõ és a fõ irányokat megszabó nyugati csoport és a maradék, a kvázi-tagállamok. Az utóbbiak közé tartozó államok különbözõ politikai és katonaföldrajzi okokból tagok ugyan, de az együttmûködés fõ körébõl majd egyre inkább kihagyják õket, nem bíznak meg bennük. Magyarország eddigi szereplésével jó úton van afelé, hogy ebbe a kategóriába sorolják.
Meg kell jegyeznünk, hogy Magyarország NATO-együttmûködését természetesen nem csak az ismertté vált negatív aspektusok jellemzik. A magyar katonák például jól helytálltak a különbözõ NATO-parancsnokságokon, a NATO által vezetett békefenntartó missziókban és a NATO-val közösen bonyolított gyakorlatokon akár még a békepartneri, akár a tagállami idõszakban. Más kérdés, hogy felszereltségük, anyagi ellátásuk sokszor csak nagy nehézségek árán volt biztosítható, vagy gyakran nem megfelelõ volt.

Amerikai-európai ellentétek
Egyre kézzelfoghatóbbá válnak az amerikai-európai ellentétek. Felelõs politikusok nyilatkozataiból, a vezetõ értelmiség megnyilvánulásaiból láthattuk, hogy az USA afganisztáni, illetve most készülõ iraki beavatkozását Európa csekély lelkesedéssel vette tudomásul. Éles nyilatkozatháború zajlott a háborús bûnösök megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Büntetõbíróság felállítása kapcsán is a Biztonsági Tanácsban és más fórumokon az USA és európai szövetségesei között. Ezekbõl és számos egyéb jelbõl arra következtethetünk, hogy kölcsönös idegenkedés kezd kialakulni a két fél között: Az európaiak egyre inkább felesleges és jogellenes konfliktusokat gerjesztõ militarista hatalmat látnak Amerikában, míg Amerika elpuhult és a saját védelmükre áldozni egyre kevésbé hajlandó szövetségeseket lát a másik oldalon. Ezen ellentét feloldását azonban az alapvetõ közös érdekek, valamint éppen a közös érdekháttér eddig mindig lehetõvé tette, és valószínûleg ez várható a jövõben is - bár egyre nagyobb nehézségekkel.
Mi történt valójában? A vonakodó európai szövetségesek - még mielõtt a viszály kiélezõdött volna - visszavonultak, illetve felsorakoztak az amerikai irányvonal mögé. Az európai értelmiség és a társadalom szélesebb köreiben azonban nõnek az Amerika-ellenes érzelmek, és ezt a helyi politikai erõk egyre nehezebben fogják tudni összeegyeztetni szövetségi politikájukkal.

Értelmes misszió nélkül
Az elõzõekben vázolt NATO-problémák alapvetõen egy tõrõl fakadnak: A Szovjetunió összeomlása és a hidegháború befejezése óta nem sikerült a NATO-nak olyan egyértelmû értelmes missziót találnia, amely a jelenlegi formában való fenntartását feltétlenül indokolná. A NATO alapvetõ értelme az 1949-es Észak-atlanti Szerzõdés 5. cikkelyében megfogalmazott kollektív védelem volt, éspedig nem valamiféle elvont ellenséggel, hanem a Szovjetunióval és kommunista szövetségeseivel szemben. Az ellenséges blokk megszûnése után új célokat és a feladatokat jelöltek ki: egyebek között a békefenntartó, illetve a terroristaellenes mûveletekben való közremûködést, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását, a tág értelemben vett észak-atlanti térség politikai stabilitásának elõmozdítását. Ezek a feladatok igényelhetnek ugyan szervezetszerû politikai és katonai együttmûködést, ehhez azonban a NATO a jelenlegi formájában feltétlenül túlméretezett és túldimenzionált. Újragondolást igényel tehát mind a misszió, mind a szervezet, mind a mûködési elv.
Az elmúlt bõ egy évtizedben egyik területen sem születtek kellõen merész elhatározások, ezeket azonban az élet kikényszerítheti. Lehet egyfajta végkifejlet a NATO felhígítása, azaz kezelhetetlenül nagyra bõvítése és ezzel együtt eljelentéktelenítése is azzal együtt, hogy a „kemény mag" majd új, hatékonyabb együttmûködési formákat talál akár a szervezeten belül, akár azon kívül.
Némi túlzással elmondhatjuk, hogy a NATO-nak a legkisebb gondja is nagyobb, mint Magyarország szerepvállalása és teljesítménye. Ha nagyon nem megy, egyszer csak majd nem erõltetik. Nem zárnak ki, látványosan nem is konfrontálnak, de elfelejtõdünk, kimaradunk, elszigetelõdünk. Magyarországra nézve egy ilyen megítélés súlyos következményekkel jár: nemcsak a nemzetbiztonságot, hanem nemzetközi gazdasági és politikai megítélésünket és együttmûködési képességünk értékelését is veszélyezteti. Ezért is lenne alapvetõ érdek a már beindult negatív folyamatok, a kialakult negatív megítélés korrekciója, ha ez még lehetséges.
A honvédelmi miniszter egyes õszinte és radikális hangvételû megnyilvánulásaiból, egyes, újabb felülvizsgálatok haladéktalan beindításából arra következtethetünk, hogy a miniszterben megvan a szándék egy értelmes, reális és komolyan vehetõ védelmi politika és az ennek részét képezõ NATO-kapcsolatrendszer megformálására. Ennek esélyeit tekintjük át a továbbiakban.

Új ciklus, új vezetõk, új reform
A probléma felismerése látszik abból is, hogy a honvédelmi miniszter hivatalba lépését követõen nem sokkal elrendelte a Magyar Honvédség védelmi képességeinek felülvizsgálatát. A július 26-án aláírt utasítás1 a HM politikai államtitkárának vezetésével a HM illetékes vezetõibõl, továbbá külsõ szervek képviselõinek bevonásával Védelmi Felülvizsgálatot Irányító Bizottságot állított fel. A felülvizsgálat célja - negatív megfogalmazásban - „a tervezési hiányosságok, a tervek és a rendelkezésre álló erõforrások közötti összhang hiányának, illetve az anyagi eszközök célszerûtlen felhasználásának megszüntetése". A várt eredmény pedig a következõ: „A felülvizsgálatnak egy forrásokkal megfelelõen alátámasztott, kiegyensúlyozott, koherens tervet kell eredményeznie, amely - szükség esetén - döntési változatokat, valamint a következõ tíz évre vonatkozóan a honvédelmi tárca teljes egészére vonatkozó forráselosztási javaslatot tartalmaz."
A jelek szerint tehát tizenvalahány évvel a rendszerváltás után a HM vezetõi is feltalálták a meleg vizet. Nem történt más, mint célul tûzték ki azt, amit bármely háziasszony rutinszerûen végez odahaza: végiggondolja, hogy mire lenne belátható idõn belül szüksége, megnézi, mennyi konyhapénz áll rendelkezésre, és a kettõ egybevetése alapján „bevásárlócédulát" készít, majd döntéseket hoz. Jogos a kérdés, miért kell mindehhez a HM-ben külön bizottság meg külön kampány. Hát azért, mert ma már nyilvánvaló, hogy eddig ezt nem így csinálták.
Persze ez az újítás sem elõzmény nélküli. Ugyanezen célkitûzések jegyében indult az elõzõ kormányváltáskor meghirdetett, kezdetben Wachsler Tamás közigazgatási államtitkár nevéhez kötõdõ, akkor stratégiai felülvizsgálatnak nevezett nekibuzdulás is. Az akkoriban szívesen nyilatkozó Wachsler államtitkár a közvéleménynek is többször elmagyarázta: A honvédség sok felesleges dolgot csinál, át kell ezeket nézni, le kell építeni katonai szervezeteket, jóléti szolgáltatásokat, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet, a Honvéd Mûvészegyüttest és egyebeket, hogy kijöjjünk a rendelkezésre álló pénzbõl. A kezdeti radikalizmus aztán megtorpant, sok kompromisszum közepette megszületett az önmagában véve még mindig pozitív célkitûzéseket megfogalmazó országgyûlési határozat a Magyar Honvédség hosszú távú átalakításának irányairól.2 A nagyívû, tíz évre szóló határozat idõrendi bontásban tartalmazta az alapvetõ célokat: szerkezeti átalakítás (leépítés) (2000-2003), a katonák életminõségének javítása (2004-2006), haditechnikai korszerûsítés (2007-2010). Itt azonban már alapvetõ gond volt, hogy az említett célkitûzések részletes pénzügyi megalapozása, illetve a források hozzárendelése elmaradt, a kitûzött célok ütemezésétõl nagyvonalúan eltértek, és nem építették be a költségvetésbe a NATO felé vállalt fejlesztések és beszerzések kiadásait, egyszóval mindez voluntarizmusként jellemezhetõ. E lap hasábjain még csak az átalakítást fenyegetõ veszélyforrásként jeleztük azt a haderõ-átalakítási tervekben nem szereplõ két óriási költségtényezõt, amit a tárcának saját forrásai terhére kellett bevállalnia: a 2002-tõl esedékes drasztikus illetményemelést, illetve a Gripen-bérlés költségeit (Nincs civil a pályán, Beszélõ, 2002. február). Mára már látható, hogy pénzügyileg megalapozatlan, az adott források keretei közt végrehajthatatlan óhajlistát fogadott el az Országgyûlés nagy többséggel (csak az SZDSZ nem szavazta meg a határozatot) 2000 nyarán. Érthetõ tehát, hogy újra kell gombolni a mellényt. Ezért indult újabb felülvizsgálat.
Az elmúlt bõ másfél évtized honvédelmi agóniáját látva, jogosan vetõdik fel a kérdés: vajon mi a garancia arra, hogy most majd minden máshogy lesz, értelmes és megvalósítható célokat tudunk kitûzni, és nem csapjuk be többé a NATO-t? A honvédség immár valahogy úgy mûködik, ahogyan Sándor György humoreszkjében a közoktatás; az „új év, új diákok, új reform" szlogent csak egy kicsit kell átalakítanunk: Új ciklus, új vezetõk, új reform!
A reformot persze ma már nem hívják reformnak, mert az már volt egyszer. A magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy kiszolgálja a meg-megújuló igényeket: a haderõreform, haderõ-átalakítás, stratégiai felülvizsgálat terminusok szavatossága lejárt, most legújabban a „képesség-felülvizsgálat" zajlik.

Képesség-felülvizsgálók és képességeik
Nincs okunk arra, hogy a mostani képesség-felülvizsgálók képességeit vagy jó szándékát megkérdõjelezzük. A hivatkozott utasítás szerint a felülvizsgálatot 2003. március 31-ig kell elvégezni olyan ütemezéssel, hogy a prágai NATO-csúcstalálkozó elõtt már megalapozott elõzetes következtetések álljanak rendelkezésre. Remélhetõleg az elõzetes következtetések megalapozottak voltak, s a végleges lezárást követõen a közvélemény is értékelhetõ információhoz jut az eredményekrõl. Azt mindenesetre rögzíthetjük, hogy bár szükséghelyzetben indokolt lehet, alapvetõen nem helyes az a módszer, hogy egy általában koordinálatlanul s ezért értelmetlenül mûködõ rendszerbe idõnként, ha már nagyon muszáj, egy bizottság útján vagy más kampányszerû eszközökkel megpróbálunk némi értelmet bevinni. A Honvédelmi Minisztérium vezetõinek olyan szervezeti, személyi és munkamódszerbeli változásokat kellene végre elindítaniuk, amelyek révén biztosítható lenne az a nagyon elemi elvárás, hogy pénzügyileg is alátámasztott értelmes tervek szülessenek és valósuljanak meg; méghozzá folyamatosan, a rutinszerû apparátusi munka eredményeként is. Csak ez lehet az alapja a NATO-val való zökkenõmentes együttmûködésünknek.
NATO-beli leszereplésünk egyik lehetséges oka a honvédségi hiánygazdálkodásban gyökerezõ, a Varsói Szerzõdés idõszakából örökölt szemlélet és metodika továbbélése. A honvédségben (de a korábbi néphadseregben is) szinte mindig hiányzott az összhang a kijelölt feladatok és a végrehajtásukhoz szükséges anyagi, tárgyi, személyi stb. feltételek között. Ezt a feladat-végrehajtók tipikusan látszatkeltéssel hidalták át. Azaz eljátszották, lejelentették az elöljáróknak, hogy minden rendben, a feladat végrehajtva, az elöljárók, illetve részben a politikusok, akik azért sejthették, hogy gondok vannak, mindezt tudomásul vették. NATO-tagként ugyanezt a trükköt játszottuk el nemzetközi szinten: Az aktuális fõkatonák és politikusok fût-fát ígértek, miközben tudhatták, hogy mindennek nem lesznek meg a feltételei. Aztán meglepetésként jött a kemény bírálat, ami egyfajta kulturális sokként érhette a magyar illetékeseket. A történtekbõl nyilvánvaló, hogy szemléletváltásra lenne szükség, ennek elõmozdítása pedig alapvetõ vezetõi feladat.
Ennek egyik, bár nem kizárólagos eszköze lehet az a másik nagy, szintén folyamatban lévõ felülvizsgálat,3 amely a HM feladatköri rendszerét tekinti át: hogyan válhatna a Honvédelmi Minisztérium ütõképesebbé, racionálisabbá. E vizsgálat, melyet a védelmi apparátus különbözõ elemeibõl összetevõdõ 16 szakbizottság úgynevezett normatív ténymegállapításai zárnak (ezek alapján a végsõ döntés a hírek szerint márciusban születik meg), a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar 2001. szeptember 1-jén bekövetkezett integrációja során létrejött szervezeti rendszer bírálataként is értékelhetõ, egyébként aligha kellett volna egy alig egy éve felállított szervezet újabb átalakításába belefogni (az integrációról lásd a Beszélõ hivatkozott írását). Az átszervezés egyébként indokoltnak látszik. Ugyanolyan vagy hasonló jellegû feladattal ma a közigazgatási és a vezérkari blokkból álló, formailag egységes, funkcionálisan azonban továbbra is széttagolt minisztériumban több szervezet is foglalkozik, a feladatok és a felelõsségi körök elhatárolása nem elég precíz, ez szükségtelen vitákhoz és rivalizáláshoz vezet, nehezíti a hatékony irányítást és koordinációt, valamint a külsõ (NATO) együttmûködést is, az összlétszám pedig túlzottan magas.

Politikai csaták, ellenséges vagy közömbös közvélemény
Magyarországon a védelmi szféra társadalmi támogatottsága, s ennek megfelelõen politikai súlya meglehetõsen csekély. Az utóbbi idõben azt azonban már tapasztalhattuk, hogy a védelemmel és a biztonsággal összefüggõ kérdések arra jók lehetnek, hogy a politikai konfliktusok terepeként szolgáljanak. Az elsõ két parlamenti ciklusban ez még nem volt így. Bár voltak nézeteltérések és többnyire belsõ szakmai viták, a látványos politikai konfrontációra ezen a téren nem került sor. Talán még komolyabban gondolhatták a politikusok, hogy a nemzetbiztonság és a külpolitika alapkérdéseiben konszenzusra kell törekedni, így az Országgyûlésben a honvédelmi tárgyú, jelentõs részben kétharmados törvények és határozatok is bizonyos egyeztetések után mindig megalkothatók voltak.
A fordulópont 1998 végén következett be, amikor is az MSZP és az SZDSZ - bár néhány nappal korábban egyetértésüket adták - a parlamenti szavazáson mégsem szavazták meg a NATO-csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosító javaslatot: így kívánták „büntetni" a kormányt a közmédiumok kuratóriumi elnökségeinek megválasztása miatt. Más kérdés, hogy a kormány alkotmánymódosító javaslata szakmailag is kiérleletlen és több ponton hibás volt, ami a politikai magyarázat nélkül is elegendõ indok lett volna az elutasításra. (A módosítást végül más formában mintegy másfél éves késéssel elfogadták.)
Ezt a trendet folytatja most a Fidesz azzal, hogy megakadályozta õrzõ-védõ szakasz kiküldését Afganisztánba (2/3-os döntés kellett volna), illetve hogy erõteljesen hangsúlyozza a taszári bázison folytatott amerikai kiképzés problematikus jellegét. Bár ez a magatartás eddig Magyarországnak jelentõs kárt nem okozott, a jövõben feltétlenül számítani lehet arra, hogy ha NATO-szövetségeseink felkéréseit nem lehet teljesíteni, az Magyarország hitelességét, megbízhatóságát legalább annyira rombolni fogja, mint a kormányzati hatáskörben tett vállalások nem teljesítése.
Bár a fokozott nyilvánosság a honvédség számára politikailag és nemzetközileg bizonyos veszélyeket rejt magában, annyiban feltétlenül hasznos, hogy a problémák közismertté válása is módosíthatja a társadalmi megítélést. Márpedig ez utóbbi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a honvédség feszítõ anyagi problémáit a társadalom és a politika elismerje vagy netán enyhítse.
A katonaság a pártállami idõszakban tudatosan elszigetelõdött a társadalomtól, és ezek a beidegzõdések ma is csak nehezen oldódnak. Elszigeteltségben élni bizonyos értelemben persze kényelmes, de a demokrácia viszonyai között ezt egy költségvetésbõl élõ szervezet, így a honvédség sem engedheti meg magának, mert a költségvetési forrásokért folyó politikai és szakmai alkukban szükségszerûen alulmarad.
Sokat rontott és ront a honvédség presztízsén a sorkatonai szolgálat. A sorkatonaság során szerzett negatív tapasztalatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a lakosság jelentõs része értelmetlen pénzkidobásnak tart a honvédségre költött minden egyes forintot. Az ugyan megint csak pénzkérdés, miért nem tud a honvédség értelmes kiképzést és megfelelõ ellátást biztosítani a sorkatonáknak, az elõforduló durva bánásmódról, a nyomasztó laktanyai légkörrõl viszont már tehetne a mindenkori honvédelmi vezetés.
A kormányprogramban szerepel a sorkatonai szolgálat eltörlése 2006-tól, a Honvédelmi Minisztériumban pedig megkezdõdött az önkéntes haderõre való áttérés koncepciójának elõkészítése, amirõl a honvédelmi miniszter utasítást adott ki.4 Az utasítást a Honvédelmi Közlönyben nem tették közzé, azt csak a végrehajtásban érintettek kapták meg.
A nagyobb társadalmi kontroll jót tenne mind a honvédségi, mind a NATO-feladatok teljesítésének. Ezt az egyik oldalon a még mindig elõforduló öncélú titkolózás akadályozza, a másik oldalon viszont nem alakult ki a honvédelem környékén érdemi véleményt képviselõ, civil szakmai szervezetek hálózata.
Pedig jó lett volna például, ha nem a Foreign Affairsbõl vagy a Washington Postból kellett volna megtudnia a magyar közvéleménynek, hogy baj van, mert talán egy korábbi hazai szakmai jelzés még idõben ráirányíthatta volna a figyelmet a tervezési hibákra vagy a NATO-val kapcsolatos alulteljesítés következményeire. Úgyszintén rászorulna a honvédelem arra, hogy külsõ szakemberek is részt vegyenek fontos szakmai koncepciók elõkészítésében, hogy kiküszöbölhessék a szükségképpen belterjes és az elméleti munkában kevésbé jártas apparátusok hiányosságait. Ráadásul, mint a föntebb említett felülvizsgálatok esetében, ha kizárólag az apparátus méri fel és értékeli a saját helyzetét (védelmi képességek felülvizsgálata, feladatköri rendszer felülvizsgálata), aligha várható objektív és teljesen szakmai alapon álló megközelítés. A honvédelemben szinte ismeretlen továbbá a belsõ szakmai vita, ahol a kidolgozó munkába közvetlenül be nem vont érintettek mondhatnának véleményt: pedig a szakmai hibákat és egyoldalúságokat egyebek között így lehetne kiszûrni.
Fontos érdek fûzõdik ahhoz, hogy a magyar társadalom többsége megértse a NATO-val kapcsolatos kötelezettségeink vállalásának és teljesítésének a fontosságát, elfogadja az ezzel kapcsolatos anyagi és egyéb áldozatvállalást, sõt hogy akár ki is kényszerítse mindezt a netán vonakodó vagy hanyagul teljesítõ kormányzatból. Jól jön persze egy-egy botrány is, hogy a témára egyáltalán fölfigyeljen a közvélemény, valójában azonban a társadalmi érdeklõdés, netán a szimpátia felkeltése a kormány, illetve a HM-kommunikáció dolga lenne elsõsorban.

Jegyzetek
1 65/2002. (HK 22.) HM ut.
2 61/2000. (VI. 21.) Ogy. hat.
3 74/2002. (HK. 25.) HM ut.
4 84/2002. (HK. 27.) HM ut.