Az elkövetkezõ két esztendõben az lesz a magyar kisebbségpolitika egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítse a határon túl élõ magyar kisebbségeket az EU-csatlakozást követõ változásokra. A politikusok a változások alatt elsõsorban a kisebbségvédelem jogi kereteinek módosulására gondolnak, pedig ennél lényegesen többrõl van szó. Írásomban a magyar kisebbségpolitika eleddig elhanyagolt területével, a magyar-magyar kapcsolatok szociálpszichológiai tényezõivel kívánok foglalkozni.

Kisebbségek, kipipálva
Bár az elmúlt években több olyan kutatás eredménye látott napvilágot, amely a többségi-kisebbségi viszony társadalmi-lélektani vetületeit boncolgatta (jómagam három könyv megírásában vettem részt: Ellenpróbák; Feszültség-elõrejelzõ rendszer; Confidence building in the Carpathian basin), a politikai elit nemigen vett tudomást ezekrõl a felmérésekrõl. Továbbra is abban a sémában gondolkodnak, hogy a Kárpát-medence országaiban élõ, magát magyar nemzetiségûnek valló emberek gondolatvilága, eszmerendszere, értékhierarchiája, nemzettudata, attitûdrendszere, szocializációja azonos.
Ez a homogenizáló látásmód természetesen felületes, végletesen leegyszerûsítõ, nemegyszer mitizáló jellegû, tehát a vágyálmokra, illetve valós vagy vélt történelmi hagyományokra épül, és ráadásul káros is: a környezõ országok többségi nemzeteit megerõsíti abban a paranoid téveszmében, mely szerint a területükön élõ magyarok egy titkos célért küzdõ homogén csoportot alkotnak (ahogyan a pesti boltost, a New York-i bankárt és a sydneyi színmûvészt is egy láthatatlan, Jeruzsálembõl mozgatott háló fogja össze közös céljuk, a zsidó világuralom megvalósításáért).
Ez az attitûd ugyanakkor erõsen frusztrálja is a kisebbségben élõ magyarokat, akik joggal jutnak arra a következtetésre, hogy a magyar politikai elit számára a kisebbségi kérdés egyike az ún. erkölcsileg kötelezõ, kipipálandó feladatoknak. Ezt igazolja az 1990 óta követett magyar kisebbségpolitikai trend is, amelynek mozgását leginkább az ingaóra kilengéseihez lehet hasonlítani.

Lecseszkózva, lerománozva
A kisebbségben élõk kénytelen-kelletlen elfogadták azt a tényt, hogy a második világháborút követõ négy évtizedben a magyar politika nem tudta (és a proletár internacionalizmus szellemében nem is akarta) lényegesen befolyásolni helyzetüket az utódállamokban. Ám azt már nehezebben fogadták el, hogy az anyaországi politikai elit és ennek hatására az egyszerû állampolgárok többsége gyakran még a puszta létezésükrõl sem vett tudomást. Nem véletlen, hogy a kisebbségben élõ magyarok egyik leggyakrabban hangoztatott sérelme ebben az idõszakban (és még a kilencvenes évek elején is) az volt, amikor a magyar vámosok, hivatalnokok, bolti eladók, sõt néha még a rokonok is „lecseszkózták", „lerománozták" õket, pedig õk úgy érezték, hogy turistaútjukon vagy rokonlátogatáskor valójában hazajöttek Magyarországra.
Nem véletlen az sem, hogy a nyolcvanas évek elején hatalmas, már-már kultikus tisztelet övezte értelmiségi körökben Pozsgay Imrét, akirõl úgy vélték, hogy õ az a magas beosztásban lévõ magyar politikus, aki akar és tud segíteni a kisebbségben élõ magyar értelmiségieken. És az sem véletlen, miért lett annyira népszerû az a néhány sportriporter, aki az olimpiai vagy világbajnokságok közvetítésének hevében azzal biztatta a magyar sportolókat, hogy most nemcsak otthon, de a határokon túl is szurkolnak nekik. És 1988-1989-ben nem véletlenül lett a határon túli magyarság körében annyira népszerû az MTV Panoráma stábja, illetve a Magyar Rádió néhány tudósítója, hiszen õk voltak az elsõk, akik részletesen beszámoltak a nagyközönségnek arról, hogy Szlovákiában, Romániában stb. valódi, hús-vér magyar emberek élnek.
És természetesen az sem véletlen, miért lett olyan elementáris hatása Antall József ama kijelentésének, hogy õ lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát. A magyar miniszterelnök volt az elsõ, aki nyilvánosan meg is fogalmazta azt, hogy az anyaországi és a határokon túl élõ magyarok között igenis van kapcsolat.

Határokon, ciklusokon átnyúlva
Az Antall-kormány létrehozta a Határon Túli Magyarok Hivatalát (HTMH), megalkotott egy kulturális támogatási rendszert, a határon túli magyarság társadalmi helyzetét azonban mindez lényegesen nem változtatta meg: mélyebb elemzésének hiányában a patetikus hangnem és az esetlegesség uralta az elsõ ciklus kisebbségpolitikáját. A kisebbségi sorban élõ magyarok így is elégedetten fogadták a patetikusan megfogalmazott üzenetet: lám, Budapesten igenis számon tartanak bennünket, figyelnek ránk, ha kell, segítenek. Az, hogy az elsõ demokratikusan megválasztott magyar kormány kisebbségpolitikája alig tudott elrugaszkodni a verbális szinttõl, már kevéssé érdekelte õket - ami nagyon is jellemzõ a kisebbségi mentalitásra.
Horn Gyula kormányának kisebbségpolitikája, az inga mozgását követve, ellentétes irányba lendült ki. A szociálliberális koalíció politikusai a reálpolitika elveit hangsúlyozva félretették a patetikus hangnemet, és a nemzetközi jog normáihoz igazodva próbáltak tárgyalni a környezõ országok többségi vezetõivel. Az MSZP politizálásában azonban továbbra is jelen voltak a hamis proletár internacionalizmus azon elemei, melyek szerint a kölcsönös elõnyökön alapuló kétoldalú gazdasági, együttmûködési stb. szerzõdések automatikusan magukkal hozzák a bizalom megszilárdulását és ezzel együtt a kisebbségi gondok megoldását is. Az SZDSZ politikusai az „emberi jogok- polgárosodás-gazdasági fellendülés" háromszögében vélték fellelni a probléma megoldását, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy ezeknek a fogalmaknak a térség országaiban (Mecciar Szlovákiája, Milosevics Jugoszláviája, Iliescu Romániája, Kucsma Ukrajnája) szinte semmi súlyuk nem volt.
Kisebbségi körökben megelõlegezett bizalommal várták Orbán Viktor kormányának mûködését, azt, hogy a fiatal politikusok felismerik az elõzõ kormányok hibás lépéseit, és végre rátérnek a helyes útra. A Fidesz rá is talált az új megoldásra a kedvezménytörvény formájában, csak épp ezt olyannyira nem tudta elõkészíteni és átgondoltan megvalósítani, hogy az igazi változás helyett mindössze annyi történt, hogy az inga visszalendült az Antall-kormány által meghatározott irányba. Vagyis maradt a pátosz, jöttek az új retorikai fogások, miközben növekedett az interetnikus és az intraetnikus (magyar-magyar) feszültség a térségben.
A szóban forgó ingaeffektus ráadásul joggal kelti (elsõsorban értelmiségi körökben) azt az érzést, hogy az anyaország számára a kisebbségi kérdés nem olyan fontos, hogy megoldása érdekében konszenzusra kellene jutni, hanem csupán négyéves választási ciklusokra osztható pártpolitikai kérdés, akár az adók vagy a privatizáció ügye.
Megfelelõ retorikával természetesen jól kozmetikázható ez az álláspont, a kisebbségi közvélemény meg végül el is hiszi, hogy mindegyik magyar kormány akar tenni az érdekében valamit. Emlékezzünk csak vissza, amikor a választások után a határon túli magyar politikusok uniszónóban mondták a szabványszöveget, mely szerint a kisebbségeknek a mindenkori magyar kormánnyal kell együttmûködniük! Ám a lényeg, hogy miben, minek a megvalósításában kell együttmûködni, továbbra is rejtve maradt.
Mintha az ingaeffektus kigondolói épp azt szeretnék belesulykolni a kisebbségi vezetõkbe, hogy automatikusan, spontán módon, a dolog lényegére való rákérdezés nélkül fogadják el azt a kapcsolatot, melyet az anyaország kínál fel számukra.

Igazolva, infantilizálva
Az interetnikus feszültség jeleit ismerjük: ott vannak a magyar-szlovák, magyar-román viszonyban. Kevesebbet hallhattunk a kedvezménytörvényt követõ ún. intraetnikus bonyodalmakról. A híradásokban alig esett szó arról, hogy a kedvezménytörvény nyomán a környezõ országok magyar berkeiben újra fellángolt a kilencvenes évek elejére jellemzõ „ki az igazi magyar?" vita, amely sokszor olyan megállapításokba torkollt, hogy magyar csak az lehet, akinek van magyarigazolványa. Akinek nincs, az gyáva, vagy nem igazi magyar. Az egyik kisebbségi magyar párt vezetõsége a választási elõkészületei során azt a kritériumot is el akarta fogadtatni, mely szerint a párt listáján csak olyan jelöltek szerepelhetnek, akik már kiváltották magyarigazolványukat.
Személy szerint semmi bajom sem lenne az ún. magyarigazolvánnyal, ha az
a) kizárólagosan szimbolikus jelentõségû lenne, melyhez szimbolikusnak tûnõ, ám néha gyakorlati jelentõségû elõnyök kapcsolódnának;
b) valóban a magyar nemzetrészek egyenrangúvá tételét szolgálná, vagyis a kettõs állampolgársággal járna együtt.
Jelen formájában viszont csak infantilizáló hatása van a kisebbségekre, mert a lényeges kérdéseket nem oldja meg, csak azt a kóros anya-gyermek kapcsolatot erõsíti, melynek káros hatásaitól a kisebbségek már hosszú ideje szenvednek.
Kérdés, hogy kinek van erre szüksége?
Úgy gondolom, hogy nem is annyira a kisebbségeknek, mint inkább a kapcsolatban magasabb rendû szerepet játszó anyának.
A Kárpát-medencében élõ magyar kisebbség a világháborút követõ négy évtizedben többszörös infantilizáción esett át. Infantilizálta õt a kommunista hatalom ideológiája (természetesen nemcsak õt, hanem a többségi nemzeteket is), infantilizálták õket a kommunista országok többségi nemzetei is, hiszen meggátolták mind az egyéni, mind az intézményes fejlõdésüket. Infantilizáló hatása volt annak a történelmi-politikai helyzetnek is, pontosabban az ebbõl fakadó tudatnak, hogy a Duna túlsó partján igenis van egy igazi haza, az anyaország, amelyik nehéz helyzetében segítségére siet, vagy bizonyos komplikált feladatokat elvégez helyette. Érzelmileg is azonosulni tudott azzal, hogy valahol távol, az olimposzi magaslatokban létezik egy valódi fõváros, Budapest, ahol magyar nyelven játszanak a színházakban és mozikban, ahol az utcán nyugodtan és hangosan használhatja az ember az anyanyelvét, ahol megértik a gondjait és a vicceit is, és ahol a rendõrrel, sõt még a titkosrendõrséggel is bátran megbeszélheti a dolgait, hisz az is csak egy magyar ember, akárcsak mi, tehát segíteni fog. A két utóbb említett infantilizáció között annyi a különbség, hogy az egyik negatív, a másik pedig pozitív elõjelû infantilizációnak fogható fel.
Az ideológiai elõjelû infantilizáció - bár hatásfokában nem volt kisebb - mégis kevésbé frusztrálta a kisebbségeket, mint a többségi nemzet részérõl történõ hasonló folyamat. Ez érthetõ is, hiszen az ideológiai hatás homogén módon érintette a béketábor valamennyi állampolgárát. Ezzel szemben a többségi nemzet részérõl megnyilvánuló infantilizációnak diszkriminatív jellege volt, mely kimondottan az etnikai kisebbségek (esetünkben a magyar minoritás) ellen irányult. Érthetõ tehát, miért nem gyengültek lényegesen a kisebbségben élõ magyarokat az anyaországhoz fûzõ érzelmi kötelékeik.

Érzelmileg kötõdve
Az elsõ világháborút követõ húsz év során Kelet-Közép-Európában a ,,mindent vissza", illetve a „csonka Magyarország nem ország" szellemisége volt a jellemzõ. A kisebbségi sorban élõ magyarok nap mint nap azt látták, tapasztalták, hogy a magyar politikai elit küzd értük. Érzelmi kapcsolatuk az anyával (anyaországgal) megerõsödött, és ezen az sem változtatott, hogy az anyaországhoz való visszacsatolás után, 1938-1945 között a hazai politikai vezetés gyakran mostohán bánt velük, és a világháborút követõen - ismét kisebbségi sorsba kerülve - kemény megtorlásban volt részük minden környezõ államban.
A szocialista táboron belül a kisebbségi kérdés egészen más dimenzióban jelent meg. Az olyan fogalmak, mint nemzet, nemzeti identitás eltûntek a közbeszédbõl, és a háborút megelõzõ korszakért mintegy vezeklõ magyar kommunista vezetõk élen jártak abban, hogy a proletár internacionalizmus szellemisége véglegesen gyökereket eresszen a régióban. A fentebb említett, többségi nemzetek által végzett kisebbségellenes lépéseket (kitelepítéseket, áttelepítéseket, majd az enyhébb formában megnyilvánuló diszkriminációt - a kisebbség infantilizációját) a folyamat szerves részének tekintették, melyet Magyarország területén õk maguk is nap mint nap alkalmaztak saját kisebbségeikkel szemben.
Csakhogy akár a mai politikai elit, õk is megfeledkeztek azokról a lélektani szálakról, azokról a néhány évtized alatt kitörölhetetlen érzelmi nyomokról, melyek a magyar kisebbséget a magyar hazához, nemzethez kötötték. És ahogy mélyült és szélesedett a szakadék Magyarország és a környezõ államokban élõ magyarok között, úgy erõsödött az a szál, amely a felhõk ködébe veszõ Budapestet kötötte össze a Felvidékkel, Erdéllyel, a Vajdasággal és Kárpátaljával. A kisebbségi magyar úgy viselkedett, mint az a mostohagyerek, aki képtelen elfogadni sorsát, és mítoszokat teremt a hûtlen anyáról. Érzelmi megnyilvánulásai búvópatakként törtek a felszínre idõrõl idõre, akár társadalmi fordulat (1956-os forradalom), akár egy sportesemény hatására (az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntõje, olimpiák, világbajnokságok, illetve olyan sportesemények alkalmával, ahol Magyarország küzdött a politikai haza sportolóival), de olyan irodalmi és mûvészeti alkotások (Száraz György, Görgey Gábor, Nemeskürty István, Kodály Zoltán stb. mûvei) is elõidézhették ezt, amelyekben expressis verbis papírra kerültek olyan kifejezések és nevek, mint Felvidék, Rozsnyó, Erdély, Galánta, Kolozsvár stb., s amelyekben az anyaország vagy saját nagyszerûségét, bátorságát nyilvánította ki, vagy nyilvánosságra került/kerülhetett benne az évtizedek óta rejtegetett titok, ti. az, hogy az anyaország és a kisebbségi magyarok között igenis létezett és még most is létezik kapcsolat.
Ez az érzelemkinyilvánítás négy évtizeden át egyoldalú volt, ti. csak a gyermek ujjongott örömében, hogy újra fényes glóriával a feje körül láthatja anyját. A hetvenes években nagyon boldogok voltunk, mert világszerte úgy emlegették a Kádár-rendszert, mint legvidámabb barakkot, és mi, kisebbségiek ezt komoly elégtétellel, a saját sikerünkként vettük tudomásul. Az meg már a kilencvenes évek legelejének abszurd története, amikor egy barátom a szlovák-magyar határon átkelve elégedetten dörzsölte a kezét, látva, hogy a forint a koronához képest megerõsödött. Igaz, hogy a pénzbeváltásnál emiatt õ kevesebb forintot kapott szlovák koronájáért, de ez eltörpült a mellett az érzés mellett, hogy Magyarország pénzügyi helyzete Szlovákiához képest javult. Az anyaországhoz fûzõdõ hûség kinyilvánításának jeleként foghatjuk fel annak a kisebbségi politikusunknak az esetét is, aki immár 13 esztendeje tagja a szlovák törvényhozásnak, de parlamenti szûzbeszédét a mai napig nem mondta el. A magyar Országgyûlésben viszont már többször felszólalt, ezzel is jelezve érzelmi és politikai kötõdését az anyaországhoz.

Mágikus erõt keresve
A magyar politikai elit csak a rendszerváltást megelõzõ egy-másfél évben változtatott magatartásán, és vette magának a bátorságot, hogy legalább a kirívó esetekben nyilvánosan is kiálljon a kisebbségi magyarok mellett (de akkor is csak Ceausescu Romániájával szemben). Az 1989-et megelõzõ idõszak magyar-magyar kapcsolatrendszerének eltorzulásáért, azért, hogy kialakult egy ún. dependens (függõ) viszony az anyaország és a kisebbségiek között, egyértelmûen a kisebbségi magyarság a „felelõs". Magyarország, az anyanemzet ,,mindent megtett" azért, hogy mostoha sorba került gyerekei (a kisebbségi magyarok) végleg elfelejtsék õt, de hát istenem, ilyen a gyermeki lélek - ez nem következett be.
A lélektan szerint a dependens viszony leggyakrabban a domináns szülõ és engedelmes gyermeke között alakul ki, de sokszor a helyzet teremt patologikus állapotokat. Véleményem szerint a második világháborút követõ idõszak Magyarországáról semmiképpen sem állíthatjuk, hogy domináns módon viselkedett volna gyermekével szemben. Annál fontosabb szerepet játszott a patológiás viszony kialakulásában az adott politikai helyzet: az utódállamok többségi nemzeteinek viszonyulása a magyar kisebbséghez, vagyis az a tény, hogy a második világháborút követõ elsõ idõszakban a teljes jogfosztottság, késõbb pedig a diszkrimináció, az asszimiláció és az infantilizáció keményebb, majd lágyabb módszereit alkalmazták a területükön élõ magyarokkal szemben.
A kisebbség szeretetigényét a politikai haza (nevezzük apának) nem elégítette ki, ezért nem véletlen, hogy az anyaország felé fordult, és Magyarország (az anya) szeretetének elnyerése érdekében olyasmire is vállalkozott, ami sokszor megalázó volt számára (emlékezzünk csak a kisebbségi magyarok oly gyakran használt szófordulatára egy-egy kedvezõtlen politikai döntés, helyzet után: ezek [szlovákok, románok] nem szeretnek bennünket). Sokszor még a koalíciókötéskor, hosszú távú politikai együttmûködés során is a szeretetnélküliségre való utalás volt az egyik fõ argumentum bizonyos döntések meghozatalakor.
A kisebbség az anyaországban mindenható, mágikus erõt keres, amellyel legnehezebb helyzeteit is megoldhatja. De még az egyszerû, rutindöntések esetében is folyamatos megerõsítést, részletekbe menõ tanácsokat vár tõle. Képtelen autonóm módon viselkedni, hisz épp a magánytól való félelem a fõ problémája. Ez a félelem az oka annak is, hogy jogérvényesítõ képességeit sem fejlesztette ki, ehelyett inkább bagatellizálja saját gondjait, saját problémáit sem akarja észrevenni, igyekszik helyzetének csak a jó oldalát látni és láttatni. Elsajátítja az alárendelt szerepet, azt, hogy hogyan kell a döntéseket másokra bízni, és ezzel saját sorsának alakulásából is kivonja magát. Egy bizonyos idõ után a passzivitás és az alárendeltség válik fõ jellemvonásává.
Végül is önsorsrontó ördögi kör alakul ki, melynek fõ elemei az önbizalomhiány, a kishitû önértékelés, a kapaszkodó-csüggõ kapcsolat utáni vágy.

Függést kikényszerítve
Írásom elején azt állítottam: az elkövetkezõ két esztendõben az lesz a magyar kisebbségpolitika egyik legfontosabb feladata, hogy felkészítse a határon túl élõ kisebbségeket az EU-csatlakozást követõ változásokra.
Ha Magyarország valóban effektív kapcsolatot akar kiépíteni kisebbségeivel, akkor elõször is tudnia kell, hogy kik azok, akiket eddig egységesen, homogenizáló szándékkal kisebbségeinek nevezett. Tehát minél elõbb egy átfogó felmérést, majd egy szakszerû elemzést kell készítenie, hogy pontos képet nyerjen a határokon túl élõ magyar kisebbségek egymástól különbözõ szükségleteirõl, elvárásairól, szocializációjáról, a politikai hazához (Szlovákia, Románia stb.) és a kultúrközösségéhez (magyar nemzet) fûzõdõ viszonyáról. Egy ilyen kutatás rádöbbentené a politikai elit tagjait arra, hogy az egységes magyar kisebbségpolitika mint olyan csak egy szemfényvesztõ szimplifikáció, tehát megvalósíthatatlan.
A kutatás eredményei arra is rádöbbentenék õket, hogy újra kell értelmezni a kulcsszó: az anyaország (anyanemzet) tartalmát és jelentését. Elismerem, hogy a fent vázolt lélektani fejtegetések érvényét csakis egy szociálpszichológiai jellegû kutatással lehet egyértelmûen bizonyítani. De egy ötven éve kisebbségi sorban élõ értelmiséginek az a hipotézise, mely szerint a magyar kisebbség még ma is kettõs függõ viszonyban él, és az anyaország-kisebbség viszony jelenlegi értelmezése ezt a függõséget (és vele együtt a kisebbség további infantilizációját) tovább fokozza, talán jó kiindulópont lehet egy ilyen vizsgálódáshoz.
A magyar politikai elit, párthovatartozástól függetlenül, fel kell hagyjon e függést kikényszerítõ viselkedésmóddal. Mert különben a magyar kisebbség körében hamarosan megjelenik a címben jelzett EIDS - etnikai immundeficites szindróma összes szimptómája. Sõt, az anyaország vonatkozásában leírt tünetek akkor is kiütköznek, ha a kisebbség az adott ország többségi nemzetével kerül konfrontatív helyzetbe. Készségei közül hiányoznak ugyanis azok a védekezõ vagy immunmechanizmusok, amelyek révén nemzeti identitását a megváltozott körülmények között is hatékonyan meg tudná óvni.

Új helyzetben, kínlódva
Az EU-csatlakozás után kisebbségi szempontból valószínûleg furcsa helyzet áll elõ. Azokban a környezõ országokban, melyek nem lesznek az EU tagjai, nem következik be lényeges változás a többség-kisebbség viszonyában, s marad a jelenlegi, helyenként konfrontatív jellegû kisebbségpolitika. Tehát az ott élõ magyarok a több mint nyolc évtized alatt elsajátított védekezõ mechanizmusaikat felhasználva továbbra is relatíve effektív módon alkalmazzák majd ezeket a sztereotípiákat identitásuk megõrzése érdekében.
A csatlakozást követõ új helyzetben paradox módon épp azt a két kisebbséget fenyegeti majd a legnagyobb veszély, amelyik politikai-társadalmi-gazdasági szempontból jobb, de vadonatúj helyzetbe kerül, ahol a kisebbségi kérdés megoldásában nem lesznek történelmi tapasztalatai, tehát a Szlovákiában és Szlovéniában élõ magyarokat.
A mérleg egyik serpenyõjében ugyanis ott lesznek az európai uniós tagsággal együtt járó új és vonzó körülmények (konformitás, szabad munkavállalás stb.), a másikban pedig a nemzeti identitás megõrzésével járó, a nyílt konfrontációt és durva asszimilációt ugyan már nem tartalmazó, ám szerintem a közeljövõben nem sokat változó, mindennapos kínlódások. És nem biztos, hogy a jólét helyett az ipolysági, dunaszerdahelyi magyar a kisebbségi iskoláért folytatott harcot fogja választani.
És afelõl se legyenek illúzióink, hogy Magyarország, az EU újdonsült tagállama, kisebbségpolitikai ügyekben hatékonyan tud majd fellépni Szlovákiával, ill. Szlovéniával, az EU másik két újdonsült tagállamával szemben. Ahogyan Ausztria kivonta magát a kedvezménytörvény hatálya alól, ugyanúgy fog cselekedni ez a két ország is. És ha nem akarjuk, hogy ugyanolyan folyamat játszódjék le a magyar kisebbségnél e két országban, mint Ausztriában, akkor radikális változásokra van szükség a magyar kisebbségpolitikában.

Újragondolva
Elsõsorban autonóm kisebbségi elitre lesz szükség. Olyan komplex módon képzett értelmiségi rétegre, amelyik anyaországi szakmai segítség nélkül is képes az önálló munkára, valamint arra, hogy ebbõl a munkából tisztességesen meg tudjon élni, és szülõföldjén adekvát szakmai karriert is befuthasson.
Természetesen nem arra gondolok, hogy a társadalom minden szegmensében meg kell teremteni az értelmiségi réteg etnikai párját, de vannak olyan szakterületek (szociológia, etnológia, nyelvkutatás, oktatás stb.), amelyek nélkül egy adott kisebbség nem tud teljes életet élni. E körülmények egyik elõfeltétele a megfelelõ képzés és vezetés, a másik pedig a megfelelõ intézményi háttér kialakítása. A kisebbségi körülmények között dolgozó értelmiségiek számára olyan intézményrendszerre van szükség, amelyben az adott munkafolyamatok, kutatások teljes egészében elvégezhetõk. Szakítani kell azzal a gyakorlattal (támogatási rendszerrel), amely bedolgozóként foglalkoztatta a magyar szakértelmiség tagjait, vagyis a kisebbségi kutatók csak részfeladatokat végezhettek, a végsõ feldolgozás, a kutatás összegzése viszont Budapesten történt.
Ennek az új rendszernek elengedhetetlen feltétele a megfelelõ intézményi háttér finanszírozása. Újra kell értékelni az intézménytámogatási rendszert, és arra kell törekedni, hogy az ún. utódállamok mindegyikében létrejöjjön szakterületenként legalább egy, a modern tudomány követelményeinek minden szempontból megfelelõ kutatóintézet, melyben a kisebbségi magyar tudósok, kutatók az európai követelményeknek megfelelõ körülmények között, az európai tudományos kritériumoknak megfelelve dolgozhatnak.
A jelenlegi körülmények között a kisebbségi magyar értelmiségi igazi tudományos karriert szülõföldjén nem tud befutni, erre csak Magyarországon (illetve szülõföldjén, ám nem magyar intézetben) van lehetõsége. Ha nem változnak a körülmények, akkor 2004 után még több kisebbségi magyar kutató keres majd teljes körû érvényesülési lehetõséget magának nemcsak Magyarországon, hanem az EU más országaiban is, és így a kisebbség vezetõ réteg nélkül marad, tehát asszimilációja felgyorsul.
Magyarországnak a jövõben intenzíven támogatnia kell a kisebbségek jogérvényesítési, döntéshozatali és önállóságának megerõsítését célzó törekvéseit. Mindezt persze úgy kell tennie, a kisebbség egy pillanatig se értékelhesse az anyaország gesztusait úgy, mint (akár jóindulatú) beavatkozást sorsának irányításába.

Hóna alá nyúlva, gyámolítva
Ebbõl a szempontból érdemes végiggondolni, milyen indítékkal jött létre és milyen szellemiségben dolgozik a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért). Tudomásom szerint mind a két intézmény elsõsorban a kisebbségi magyar politikai elitet tekinti fõ partnerének. A hivatalos indoklás szerint azért, mert õk a kisebbségi magyarság demokratikusan megválasztott képviselõi. Ez önmagában rendben is lenne, csakhogy ebben a magyarázatban is van néhány komoly buktató.
Elõször is: a szimplifikáció csapdája. A Kossuth-díjas kisebbségi író, a Munkácsy-díjas képzõmûvész, az európai hírû orvoskutató stb. épp szakmájából fakadóan soha sem lesz demokratikusan választott képviselõje a kisebbségnek, mégsem mondható, hogy ne lenne megfelelõ reprezentánsa a magyar minoritásnak. Továbbá ha mi, kisebbségiek a magyar nemzettel mint kulturális közösséggel vagyunk egyek, akkor Magyarország miért a kisebbségi politikai elittel épít ki elsõrendû kapcsolatot?
Ebben az abszurditásban engem nem az irritál fõként, ami a szlovákokat, románokat, szerbeket, nem az bosszant, miért és mirõl konzultál állandó jelleggel Magyarország miniszterelnökével és más közjogi méltóságával a szlovák parlament alelnöke, a jugoszláv és szlovák miniszterelnök-helyettes, valamint a román, jugoszláv, szlovák parlament több képviselõje. És nem is az az ellentmondás frusztrál, hogy - miként a hivatalos magyar álláspont sugallja - a magyar politika úgy tekint a határon túl élõ kisebbségeire, mint egy kulturális közösség elválaszthatatlan tagjaira, miközben a valóság egészen más.
Ami engem valójában aggaszt, az az a felismerés, hogy az ilyen kapcsolat nem az anya és gyermeke közti dependencia megszüntetésére irányul, hanem ennek épp ellenkezõjére törekszik. És ismét felteszem a kérdést: Qui prodest?
A magyar politikai elit ugyanis ezzel a magatartással azt sugallja a felnõttkorban lévõ (felnõttkorba lépõ?) gyermekének, hogy nem kell félnie, bármi is történjék, az anya itt van. És még mit? Talán hogy segít, ha kell? Vagy csak meghallgat? Vagy ha baj van, hozzá bármikor visszatérhetsz? Vagy csupán gesztust gyakorol? Vagy talán épp az anyának van szüksége minderre, hogy anyai identitása megerõsödjön?
Merthogy gyermekei közben eladósorba kerültek, megházasodtak. Azt ugyan keserû szájízzel elmondhatjuk, hogy ez bizony afféle kényszerházasság volt, de a tényeken ez mit sem változtat. Azok a konkrét gyermekek, akikkel az anya a Magyar Állandó Értekezleten tárgyal, tulajdonképpen nem panaszkodhatnak, hiszen egyikükbõl képviselõ, a másikból miniszter, a harmadikból kormány- (vagy parlamenti) alelnök lett. Nem biztos, hogy az anya mellett is ilyen karriert futottak volna be. Bugár, Csáky, Markó és a többi gyermek valószínûleg már tudatosította is ezeket a tényeket. Nem tudom róluk elképzelni, hogy valódi házassági-családi ügyeiket (ne adj' isten a feleségüket) - Állandó Értekezletként megjelenõ - édesanyjukkal beszélnék ki: felnõtt ember nem tesz ilyet. Az ember édesanyjával megbeszélheti a karácsonyi ünnepek menetét, a születésnapi programot, de például a család pénzügyeit már nem vele fogja megvitatni. És egy igazi anya ezen nem sértõdik meg. Igaz, hogy miniszterelnök-helyettessé (államtitkárrá stb.) lett gyermeke neki örökké ,,kisfiam" marad, de azt is tudja, hogy ez csak az õ szívében és emlékeiben van így. És ha gyermekének segítségre van szüksége, akkor az igazi anya nem sokat kérdezõsködik. Végiggondolja magában a helyzetet, megnézi, milyenek a lehetõségei, aztán ellenszolgáltatás nélkül segít.
Ha viszont a HTMH és a Máért továbbra is a kisebbség politikai elitjével tart fent állandó kapcsolatot, ezzel azt a lélektani üzenetet küldi felé, hogy nem tartja õt még elég érettnek az önálló életre, magának a kisebbségnek meg azt sugallja, hogy az politikailag (és nem kulturálisan!) továbbra is hozzá tartozik, és számíthat a gyámolításra.
És Kelet-Közép-Európa kisebbségei hajlamosak a mítoszképzésre és az álmodozásra. De a mesevilágban élõ ember gyakran kivetíti álmait a való világba is, és ilyenkor képtelen adekvát módon reagálni környezete kihívásaira. Pedig itt a kisebbségeknek még sokáig szükségük lesz a gyors és hatékony védekezõ és válaszreakciókra.
Magyarország pénzügyi támogatására természetesen továbbra is szükség lesz a különbözõ kisebbségi tervezetek megvalósításához, az intézmények mûködéséhez, az ösztöndíjak stb. fedezéséhez. De ezek a támogatások semmi esetre sem kötõdhetnek politikai kritériumokhoz (ahogyan az elmúlt 13 esztendõben a támogatások többsége történt, vagyis a szûkkeblû pártpolitikai aspektus vagy a klientizmus alapján). A támogatási rendszer szellemisége nem változhat a parlamenti ciklusok váltakozásával: az egyetlen feltétele az életképesség, a célszerûség, nem pedig az, hogy Magyarországnak és ezen belül egy szûk politikai/gazdasági stb. csoportosulásnak épp mire/kire van szüksége.
És végül: Magyarország egyértelmû, reális és félreérthetetlen üzenetet kell küldjön a környezõ országokban élõ kisebbségei - és rajtuk keresztül ezen országok politikai elitje - számára arról, hogy 2004-ben (és a késõbbiekben), történjék bármi, a határain kívül élõ magyarokat a magyar kulturális közösség egyenrangú részének tartja, és anyanyelvének, nemzeti önazonosságának, kultúrájának megõrzését célzó törekvéseit minden körülmények között támogatni fogja. Ennyit. Sem kevesebbet, sem többet. Mert ez Magyarország, a magyar nemzet és nemzetrészek, valamint egész Európa érdeke.