Annak, aki a határon túli magyar kisebbségek ügyét a szívén viseli, nem kis csalódással kell tudomásul vennie, hogy a rendszerváltás óta - immáron tizenhárom éve - a kisebbségi kérdés rendezése terén semmilyen érdemi elõrelépés nem történt. Bár haladás nincs, a magyar politikai élet szereplõi mégis elégedetten dörzsölik tenyerüket, legalábbis úgy tesznek, mintha az EU-csatlakozás küszöbén e téren minden a legnagyobb rendjén lenne. Talán meg is feledkeznénk az egész csõdtömegrõl, ha ezt a visszásságot, más magyar anomáliákkal együtt, néhány értelmiségi olykor itt-ott szóvá nem teszi.
Huncík Péter írása is ezek közé tartozik. Az Etnikai immundeficites szindróma - EIDS címû elemzésében nemcsak szóvá teszi ezt a csõdtömeget, hanem jó érzékkel mindjárt a darázsfészek kellõs közepébe nyúl azzal, hogy mondandóját a magyar-magyar kapcsolatokra hegyezi ki. Merthogy a magyar-magyar kapcsolatok zavarában rejlik szerintem is az egész magyar élet rákfenéje. Huncík szociálpszichológiai elemzése fontos meglátásokat tartalmaz, ami azonban a diagnózist és a terápiát illeti, az meglátásom szerint továbbgondolást igényel. A kulcskérdések:
Hogyan lehet meggyõzni a trianoni árvákat, ezt az „immundeficites szindrómában" szenvedõ népséget, hogy Magyarország csatlakozásával jobb idõk köszöntenek rájuk is? Miként lehetne a fejükbe verni, hogy a schengeni határok lezárulása nem jelenti a világ végét, hiszen nemzettársaik az európai közösség megbecsült polgáraiként többet tehetnek majd érdekükben, mint amennyi eddig tellett tõlük?

A trianoni árvák naivitása
Az elõzmények után reménytelenül ostoba naivitás volna, hogy a kisebbségek bármiféle jót reméljenek a csatlakozástól. Ahogyan megvoltak eddig, meglesznek ezután is. Fordulatot a magyar-magyar kapcsolatokban csak egy új politikai szemléletváltás hozhatna, amelyre hiába várunk több mint tíz esztendeje.
Ennek ellenére Magyarországon nem kell tõlünk, a kisebbségek menekültáradatától tartani: ezeket a politikusok által kevéssé ismert nemzetrészeket megfélemlítéssel, kisemmizéssel, népirtással, kitelepítéssel, bombázással sem lehetett a helyükrõl kimozdítani. Fogyatkozni persze fogyatkoztak, de nem jobban, mint Magyarországon.
Persze, ahogyan Huncík Péter írja, „megfelelõ retorikával természetesen jól kozmetikázható minden probléma". Jóhiszemû emberekrõl lévén szó, a kisebbségi közvélemény végül is mindent elhisz. Ahogyan elhitte, hogy a feje fölött államszerzõdéseket kötõ magyar kormányzatok jót akartak neki, az õ érdekeit tartották szem elõtt, elhiszi majd azt is, hogy ezután jobb lesz neki, akkor is, ha nem történik semmi, vagy ha éppenséggel ellenére alakulnak az események.
Huncík jól látja, hogy az anyaországhoz fûzõdõ erõs érzelmi kötõdés meggátolja a haragot, a csalódottságot, az ellenszegülést. A kisebbségieknek a túléléshez szükségük van arra a hitre, hogy egy jelentõs, nagy múltú, felemelkedõ, szép reményû nemzetnek a fiai. Nevezhetjük ezt a valósággal való szembenézés hiányának vagy - ahogy õ fogalmaz - infantilis viselkedésnek, ez a remény akkor is élteti õket. Huncík erre a - mesterségesen elõidézett - infantilizált állapotra vezeti vissza az „immundeficites szindrómát". Úgy látja: a határon túli magyarok törõdés- és szeretetigényét az anyaország nem elégítette ki, ezért ennek a szeretetnek (politikai, erkölcsi, anyagi támogatásnak) az elnyerése érdekében a kisebbségek sokszor olyasmire is vállalkoznak, ami megalázó számukra.
Az elmúlt évtized történései valóban számtalan példával szolgálnak erre a megalázkodásra. A kisebbségiek nemcsak politikai és anyagi támogatásért kuncsorognak Budapesten, hanem - Huncík Péter szavait idézve - még az egyszerû rutindöntések esetében is folyamatos megerõsítést, részletekbe menõ tanácsokat várnak tõle, s egy idõ után valóban a passzivitás és alárendeltség vált fõ jellemvonásukká, miközben az autonómia hiánya egyre inkább akadályozta felemelkedésüket.
Jómagam húsz éve foglalkozom néplélektani kutatásokkal, számos könyvet publikáltam az interetnikai viszonyokról, nemzeti karakterológiánkról, különösképpen a kisebbségi léttel összefüggõ pszichopatológiai sajátosságokról (Táj és lélek, A nemzeti identitás zavarai, Kisebbségi létértelmezések, Légüres térben, Jugoszlávia bombázása, Magyarok a forrongó Szerbiában). Így hát nem ismeretlen jelenség számomra az, amirõl Huncík Péter beszél. Megerõsíthetem, hogy a passzív, alárendelõdõ viselkedés csakugyan a kisebbségek egyik leggyakoribb túlélési stratégiája. A fõ baj azonban az, hogy a magyar kormányzatok - autonóm viselkedés hiányában - rendre túltettek a határon túli magyar kisebbségeken az autentikus nemzeti érdekek feladásában.
A nemzetkarakterológiával, a népek életének pszichológiai magyarázatával azonban felettébb csínján kell bánnunk, mivel az okot és okozatot nagyon könnyen összetéveszthetjük. Viselkedési jegyeinket nem lehet az adott körülményektõl elvonatkoztatva értelmezni, a körülmények változásával a tartósnak vélt tulajdonságok könnyen eltûnhetnek, hogy átadják helyüket új, más személyiségvonásoknak. (Gondoljunk például régi barátainkra, akiknek az elmúlt években a hatalom szárnyat adott. Milyen parádés, lélegzetelállító változáson ment át némelyikük - saját édesanyjuk ámulatára és a pszichológusok okulására.)

Magyar lélek, kínpadon
E ponttól azonban ellent kell, hogy mondjak Huncík Péternek. Az elmúlt évek történéseinek az ismeretében nem állja meg a helyét az a feltevés, hogy a határon túli magyar kisebbségek nem képesek autonóm módon viselkedni, hogy nem képesek önálló véleményalkotásra, sorsformáló döntések meghozatalára, közös fellépésre, kockázatra, áldozatvállalásra. Úgy vannak õk is a rájuk testált szereppel és viselkedési jegyekkel, mint a kínpadra feszített ember a „beismerõ vallomással". Sok mindenre rászoríthatja az élet az embert, olykor még infantilisnak látszó viselkedésre is, ezért ne ítélkezzünk elsietetten.
A határon túli magyarság helyzetébõl kifolyólag sajátos lelki alkattal élte végig a huszadik századot; a kisebbségi sorban elszenvedett sérelmei és keserû tapasztalatai ellenére mindig bizakodással tekintett a jövõre és Magyarországra. Ez a bizakodás és várakozás utóbb naivitásnak bizonyult, de én ezt nem írnám a kisebbségek számlájára. Nem csak azért, mert az elcsatolt területekre került magyarság szellemi mûhelyek és nemzeti értelmiség nélkül maradt, a jobbára földmûvesekbõl és munkásokból álló népesség pedig önnön erejébõl nem volt képes a magyar intézmények - önálló iskolák, egyetem, sajtó, tévé - és az értelmiség hiányából fakadó szellemi ûrt áthidalni, és reálisabb nemzeti stratégiát kidolgozni. Azért sem rónám fel nekik jelenlegi alárendelõdõ magatartásukat és letargikus állapotukat, mert kialakulásában a többségi népek agresszivitása és a nagyvilág közönye mellett a magyar politika is vastagon ludas.
A politikai fordulat idején a határon túli magyarság szellemi-kulturális életében gyarmatosító állapotok uralkodtak. A közoktatásból, tájékoztatásból, politikából teljes egészében hiányzott (és hiányzik ma is) a magyar szellemiség. Idegen érdekek, szándékok, törekvések hatása alatt sínylõdtek a magyar közösségek, ha egyáltalán beszélhetünk közösségekrõl, hiszen sem módjuk, sem képességük nem volt közösségi érdekeiket megjeleníteni és képviselni.
És mégis, amint felcsillant a remény szikrája, ebbõl az alélt állapotból szinte napok alatt talpra állt a határon túli magyarság. Minden utódállamban késedelem nélkül létrehozta politikai érdekszervezeteit, megfogalmazta jövõre vonatkozó elképzeléseit, és a többségi népek legnagyobb elképedésére követeléseivel megjelent a nemzetközi nyilvánosság elõtt. Ebben a szervezõdésben az anyaországnak nem volt szemernyi része sem, legfeljebb a Panoráma szerkesztõségének, amennyiben hírt adott a határon túli történésekrõl.
Kezdetben a magyar diplomácia támogatta a spontán jelentkezõ önszervezõdést, amíg az formát nem öltött, az autonómiatörekvésekkel azonban nem tudott mit kezdeni. A retorika nem változott: a magyar kormány továbbra is támogatásáról biztosította a határon túli nemzetrészeket, gyakorlatilag azonban a kisujját sem mozdította értük, sorsukra hagyta õket. Mi több, heves tiltakozásuk ellenére államszerzõdéseket kötött a fejük fölött, amelyekkel szûk keretek közé szorította a többpártrendszer kialakulásával létrejött csekély politikai mozgásterüket. Az eredmény nem maradt el: a határon túli magyar kisebbségek visszakozásra kényszerültek, ami a többségi népek keményebb fellépését eredményezte.
A magyarázkodás ismert. Magyarországnak az európai uniós csatlakozás érdekében kényesen ügyelnie kell a „térség stabilitására", amit állítólag a magyar nemzetrészek autonómiatörekvései veszélyeztettek. Mit sem számított, hogy a valóságban fordított a helyzet: a térség stabilitását a nacionalista államok fékeveszett agresszivitása és kisebbségellenes magatartása veszélyeztette, és veszélyezteti ma is, a megoldást pedig - jobb híján - az autonómiák biztosítása jelentené.

Lõtt bakok, vergõdések
Ma már nyilvánvaló, hogy a magyar diplomácia az államszerzõdésekkel bakot lõtt, az adott helyzetben konstruktív javaslatokkal is elõ tudott volna állni, anélkül hogy ezzel késleltette vagy veszélyeztette volna - az egyébként minden várakozáson felül elhúzódó - csatlakozást. Az autonómiatörekvések felkarolása révén új Közép-Európa-politika jött volna létre, amelynek eredményeként a magyar nemzetrészek (és velük együtt a térség népei) ma ígéretesebb jövõ elé nézhetnének.
Hadd osszam meg olvasóimmal személyes tapasztalataimat azokból az idõkbõl. Összhangban Antall József néhai miniszterelnök kijelentésével, miszerint lélekben mind a 15 millió magyar miniszterelnökének érzi magát, a határon túli magyarság csúcsszervezetének, az 1991-ben alakult KENF-nek (Közép-európai Népcsoportok Fóruma) az elnökeként Duray Miklóssal, a szervezet alelnökével együtt megkerestem a miniszterelnök urat, hogy összehangoljuk a KENF lépéseit a magyar kormány és külpolitika lépéseivel és lehetõségeivel. Kezdeményezésünk, ismételt próbálkozásaink ellenére, nem járt sikerrel. Kérésünk a miniszterelnök úr és a magyar diplomácia részérõl nem talált megértésre, attól félve, hogy a magyar nemzetrészek közös fellépése „felébresztheti a kisantant reflexeket" a szomszédos népeknél.
Ez az elutasítás volt - az államszerzõdések megkötése mellett - a magyar kormányzat másik végzetesen rossz döntése saját kisebbségei ellenében, amely gyakorlatilag pontot tett a magyar autonómiatörekvéseknek és a határon túli magyarság politikai önszervezõdésének a végére.
Azóta egy helyben topogunk és vergõdünk. De még ha így lenne. Sajnos, a helyzet rosszabb ennél. Attól kezdve, vagyis tíz éve, a magyar kisebbségpolitika folyamatos hátrafelé menetelés. A korábbi tervek füstbe mentek, a hosszú évek felemésztették azt az erõt és lelkesedést, amely a határon túli magyarokat fûtötte. A „konfliktuskerülés" érdekében az autonómiák ügye is lekerült a napirendrõl, ettõl azonban a szomszédos országok semmivel sem lettek kedvesebbek és engedékenyebbek. Ellenkezõleg, miután a valós igények támogatása helyett Budapest csillogó-villogó ajándékokkal próbált a kisebbségek kedvében járni, a szomszédokból ez inkább irigységet és féltékenységet váltott ki.

Térdre kényszerítõ körülmények
A politikai fordulat többféle megoldási lehetõséget hordozott magában. A határmódosítás nem volt benne a levegõben, az utódállamokat azonban az összeomlás után föderatív állammá lehetett volna alakítani, amelyekben a magyar népcsoportok a többségi néppel egyenrangú társnemzeti státust kaptak volna. Ennél jóval egyszerûbb lett volna rászorítani az érintetteket a magyar autonómiák biztosítására. Erre többször is kínálkozott volna lehetõség.
Történt-e mulasztás? Ha igen, kit, miért, milyen mértékben terhel felelõsség? Ezen a történészek majd elrágódnak. Itt csak arra szerettem volna rámutatni, hogy sorsdöntõ pillanatban korántsem a kisebbségek bizonyultak enerváltnak és maflának. Ellenkezõleg, a kisebbségek helyzetüknél fogva érettebbek voltak a változásokra, mint a szomszéd népek vagy az anyaország.
A kisebbségiek zsigereikben hordozzák a változás iránti vágyat, és az adott politikai palettán belül tévedhetetlenül mindig a jobbik, a jövõ felé mutató politikai törekvés mellett voksolnak. Maguk a szerbek is, akik pedig a más népek iránti elismerõ jelzõkkel szûken bánnak, gyakran mondják, hogy a demokratikus átalakulás igazi motorjai Szerbiában a vajdasági magyarok. Ez másutt is így van, még ha az elismerõ jelzõk el is maradnak.
Nem a magyar kisebbségek lelkületével, az autonóm módon való viselkedés hiányával van itt baj, hanem a magyar nemzetrészeket térdre kényszerítõ körülményekkel. A határon túli magyar népcsoportok tragédiája abban rejlik, hogy önmagukban gyengék jobb belátásra bírni a többségi népeket, az anyaország pedig a döntõ pillanatokban hátat fordít nekik. A nemzetközi fórumokon semmilyen konkrét követelés nem hangzott el az érdekükben egyetlen kormány részérõl sem. Hasonló helyzetben a dél-tiroli németek sem mentek volna semmire. Nemcsak a védõhatalmi pártfogás hiányzik, a magyar diplomácia kiverte a magyar nemzetrészek kezébõl (és a fejébõl) azt is, amire saját erejükbõl tellett: a jövõre vonatkozó terveiket. Csak a vak nem látja, hogy az egymást váltó magyar kormányzatok ellenérdekeltek voltak eddig minden kisebbségi kezdeményezésben az autonómiáktól a kettõs állampolgárságig.
A magyar kisebbségpolitika kudarcot kudarcra halmoz. A KENF helyét felváltó Magyar Állandó Értekezletet (Máért) Budapesten valószínûleg már olyan indítékkal hozták létre, hogy a magyar nemzetrészek ne tömörülhessenek közös szervezetbe, és ne hozhassák a magyar kormányzatot kellemetlen helyzetbe. Hivatalos indoklás szerint a Máért ülésein a parlamenti képviselettel rendelkezõ magyar pártok képviselõi vesznek részt. Vonatkozik ez a magyar kisebbségi pártokra is. A magyar kormány azt nézi, hogy ki tartja a gyeplõt a kezében, a „legitimitás" hamis jelszavával takarózik, mintha ez lenne az üdvözülés útja az elcsatolt nemzetrészek esetében.

Legitimációs színjáték
Nézzük meg, mi rejlik valójában a kisebbségi pártok „legitimációja" mögött. Az etnikai pártokon alapuló kisebbségi érdekvédelemrõl már évekkel ezelõtt kiderült, hogy a határon túli magyar közösségek érdekeinek a képviseletére alkalmatlanok. Arra viszont - balszerencsénkre - jók, hogy sorra legitimálják azokat a parlamenti döntéseket, amelyeket a románok, szerbek, szlovákok, ukránok a magyar nemzetrészek ellenére hoznak. Mi több, az a körülmény, hogy a kisebbségi pártok nemcsak integrálódtak a többségi nép politikai életébe, hanem díszletként kormányzati szerepet is vállalnak, azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy ezzel a színjátékkal Nyugat szemében a magyar kérdés lezárult.
Az a fonák helyzet állt elõ, hogy kisebbségi pártjainkkal inkább a többségi nép érdekeit szolgáljuk, mintsem a magunkét. Magyar parlamenti pártjainknak köszönhetõen a többségi népek egyenlõséget, nemzeti egyenjogúságot színlelhetnek a világ elõtt, miközben a demokrácia játékszabályaira hivatkozva (a többség akarata szent) jogfosztott helyzetben tartanak bennünket.
Ez az egyik probléma. A másik az, hogy nem annyira pártokra, mint inkább a magyar közösségek integrálására, érdekegyeztetõ, koordináló, szolgáltató szervezeti struktúra kialakítására lenne szükségünk. Sajnos, ezzel szemben a magyar kormányzat a kisebbségi pártokra alapoz mindent. Ami annál is érzékenyebben érint bennünket, mivel Magyarországon immár négyszer cserélõdött a politikai hatalom a többpártrendszer bevezetése óta, a határon túli nemzetrészek esetében viszont egyszer sem került sor hatalomváltásra, jószerével ugyanaz a struktúra tartja kezében a hatalmat, amelyik a diktatúra kiszolgálója és haszonélvezõje volt - csak most frazeológiát változtatott.
Magyarázat persze mindenre van. Huncík Péter is szóvá teszi azt a jelenséget, hogy választások után a kisebbségi vezetõk kórusban szavalják, hogy nekik „a mindenkori magyar kormánnyal kell együttmûködniük! Ám a lényeg, hogy miben, minek a megvalósításában kell együttmûködni" örök rejtély marad elõttünk. A fontos gondolat ezután jön: „Mintha az ingaeffektus kigondolói épp azt szeretnék belesulykolni a kisebbségi vezetõkbe, hogy automatikusan, spontán módon, a dolog lényegére való rákérdezés nélkül fogadják el azt a kapcsolatot, melyet az anyaország kínál fel számukra." Azt hiszem, hogy Huncík Péter a fején találta a szöget: a kutya itt van elásva.
Úgy tûnik, hogy a kisebbségi pártok csõdjével senki sem kíván szembenézni. Szerencsére az idõk változnak, a többségi népek mind több engedményre kényszerülnek. Ezeket az engedmények azonban ne tévesszenek meg senkit, nem a kisebbségi pártok érdemei. A többségi népek adják meg saját érdekükben, lépésrõl lépésre, mindig annyit csepegtetve, amennyit a külföldi legitimációs érdekük megkíván tõlük.

Érdekek, természetes szövetségek
A kisebbségpolitika eredménytelenségének az egyik okát Huncík abban látja, hogy a magyar politikai élet közszereplõi hamis sémában gondolkodnak. Abból a hamis feltevésbõl indulnak ki, hogy „a Kárpát-medence országaiban élõ, magát magyar nemzetiségûnek valló emberek gondolatvilága, eszmerendszere, értékhierarchiája, nemzettudata, attitûdrendszere, szocializációja azonos". Huncík Péter szerint a homogenizáló szándék tudatlanságból fakad, én viszont attól tartok, hogy jól körülhatárolható politikai törekvéseket takar. A magyar politikai életben hasonló homogenizáló szándék figyelhetõ meg a vidéki Magyarország vonatkozásában is. Sajnos a magyar politika nem tudott megszabadulni a centralista gondolkodásmódtól, a „Pesten mindent jobban tudnak" feudális örökségtõl, márpedig éppen ez a terhes örökség jelenti mind a magyar-magyar integrációnak, mind a magyar társadalom felemelkedésének a legnagyobb akadályát.
A centralista látásmód csak fölé- és alárendeltségi viszonyokat fogad el, ezzel azonban ma már semmire sem lehet jutni. Nagyjából Huncík is erre a következtetésre jut, amikor kijelenti, hogy „a magyar politikai elitnek, párthovatartozástól függetlenül, hozzá kell látnia ahhoz, hogy ezt a függõ viselkedésmódot a maga részérõl megszüntesse. Különben a magyar kisebbségnél már a közeljövõben megjelenik a címben jelzett EIDS - etnikai immundeficites szindróma összes szimptómája."
Nos, a magam részérõl kétlem, hogy ez a dolog ilyen egyszerû volna. A magyar-magyar kapcsolatok átértékeléséhez politikai paradigmaváltásra van szükség. Annak felismerésére, hogy a nemzet felemelkedéséhez az egyes nemzetrészek valós érdekein és természetes szövetségén alapuló új nemzetstruktúrát kell kiépíteni.
Ez a jövõkép sajnos szinte teljes egészében hiányzik mind a magyar politikai és közgondolkodásból, mind a szomszédos államokéból. Hiányzik a decentralizációra való hajlandóság, a jogköröknek és hatalomnak a megosztására való készség, márpedig e nélkül üres szóbeszéd demokratikus átalakulásról beszélni.
A kisebbségek lelkületét elemezve, az önállóság és az autonóm viselkedés hiányából fakadó tüneteket szemügyre véve többféle diagnózist állíthatunk fel. Nevezhetjük ezt „dependenciának", „infantilizmusnak", „immundeficites szindrómának" is, vagy aminek akarjuk. A helyzet megoldásának a kulcsa nem a pszichológiai címkéken és diagnózison múlik, mert a bajokat nem lehet valamiféle kognitív csoportterápiával orvosolni. A kisebbség körében kialakult társadalompatológiás helyzet csak jobbító szándékú politikai akarattal változtatható meg, ami egyelõre hiányzik.

Üzenetek helyett…
A továbblépést illetõen Huncík Péter fontosnak feladatnak tartja, hogy létrejöjjön egy autonóm kisebbségi elit, amelynek kineveléséhez, megtartásához stb. további támogatásra van szükség - de: politikai kritériumok nélkül. Mindezzel egyetértek, sõt továbbmegyek: a magyarországi támogatási rendszer átstrukturálása ez idõ tájt a legfontosabb nemzetstratégiai kérdés.
Lehetséges, hogy az anyaországi támogatással kapcsolatosan készültek hatékonysági vizsgálatok, nekem sajnos nincs tudomásom róluk. Azt viszont tudom, hogy a határon túli magyarságnak nyújtott segítség az eddigi formájában nem szolgálta a nemzeti közösségek fennmaradását, mert a támogatás egy része pártkasszákba került, más része a szomszédos országok költségvetését tehermentesítette. Az eddigi segítség, bár nem nagy összegrõl van szó, átgondolt támogatási program keretében elegendõ lett volna egy magyar intézményrendszer alapjainak a lerakásához. Egyelõre nem látom semmi jelét a szemléletváltásnak, ezért nem hiszem, hogy a határon túli magyar közösségek egy új támogatási politikának köszönhetõen gyors és tartós fejlõdésnek indulnának.
Huncík Péter azt várja a csatlakozás küszöbén álló Magyarországtól, hogy az „egyértelmû, reális és félreérthetetlen" üzenetet küldjön a környezõ országokban élõ kisebbségeinek, arról, hogy a határain kívül élõ magyarokat a magyar kulturális közösség egyenrangú részének tartja, és azok megmaradását minden körülmények között támogatni fogja. Meglátásom szerint az ilyen értelmû üzenetekbõl (nyilatkozatokból, fogadalmakból) eddig sem szenvedtünk hiányt, és egy újabb üzenet (nyilatkozat, fogadalom) nem sokat segítene rajtunk. Én inkább szeretném határozott jeleit látni annak, hogy a magyar kormányzat és a politikai élet közszereplõi csakugyan érdekeltek a határon túli magyar közösségek talpra állításában, s hogy partnerként viszonyulnak hozzájuk.