A Magyarországgal szomszédos államok magyar népcsoportjai bizonyos szempontból az öszvérre hasonlítanak. Ezen nem csupán az anya- és „apa"-országuk különbözõségét értem (a ló és szamár analógiájára); hanem arra is gondolok, hogy míg ezek a kisebbségek földrajzilag és etnikailag aránylag stabil, addig jogilag és politikailag igen labilis formációkat képeznek. Ezek a kettõsségek befolyásolják a róluk kialakult véleményeket és a hozzájuk fûzõdõ viszonyulásokat is. Az etnikai azonosság, a közös történelmi múlt és az azonos nyelv az együvé (egy nemzethez) tartozás érzését táplálja, kialakítja a nagyobb és erõsebb részérõl a gondoskodás ösztönös reflexeit és tudatos vállalását - a kisebb és gyengébb részérõl pedig ezek feltétlen elfogadását. Ezzel szemben a most már sok-sok évtizedes „másik országhoz való tartozás" idegenkedést, zavartságot kelt, többek között azzal is, hogy a gondoskodás elé akadályokat gördít. Mindez - az én (nyilván szubjektív) megfigyelésem szerint - megfigyelhetõ a mindenkori hivatalos Magyarország hozzáállásában csakúgy, mint a közvéleményben. Az ambivalencia néha egyetlen állításba tömörül: „támogatunk titeket - de maradjatok a helyeteken"; máskor két ellenkezõ vélemény egyidejûségében ismerhetõ fel: „már csak ott élnek igazi magyarok", „ott már csak elfajzott magyarok élnek".
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a határon túli magyar népcsoport jogi-politikai státusának a bizonytalansága a legkritikusabb helyeken szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal is együtt jár; ahol pedig mindez még az adott kisebbség kis lélekszámával és szétziláltságával is párosul, ott - ezt könnyû belátni - válsághelyzet alakul ki.
Kárpátalját én ilyen válságövezetnek tartom, az itt élõ magyarság helyzetét pedig hosszabb távon kilátástalannak gondolom - bár tudom, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság elõtt kimondva ezzel az állítással nem lehet népszerûséget szerezni.
De miért is gondolom így?
A kárpátaljai magyarság jövõjét jelentõs mértékben befolyásolják, esetenként meg is határozzák a térségben zajló események és a végbemenõ változások. Ezeknek a befolyásoknak a hatásfoka nemcsak a ható erõk nagyságától, hanem az adott kisebbség önerejétõl is nagyban függ: ha a kedvezõ hatásokra rá tud segíteni, a kedvezõtleneknek pedig ellen tud állni, akkor van esélye a fennmaradásra, ha azonban éppen fordítva cselekszik, akkor sorsa megpecsételõdik. Én pedig úgy látom, fõleg ez utóbbi történik.
Talán érdemes ezt részletesebben is szemügyre venni.
A befolyásoló tényezõk szerintem három hatókörben ismerhetõk fel legjobban. Éspedig: a kárpátaljai magyarság kölcsönviszonya 1) Ukrajnával; 2) Magyarországgal; és mindkettõn belül: 3) önmagával.
Bizonyos, hogy mindhárom kérdéskör alapos tudományos vizsgálata adhatna pontos helyzetképet és megbízható prognózist - én csupán néhány megfigyelésbõl vonom le sommás „írói" véleményemet.

A kárpátaljai magyarság és - …Ukrajna
Meglátásom szerint Ukrajna és a kárpátaljai magyarság viszonyára leginkább egymás tudomásul nem vétele a jellemzõ. Ukrajna úgy tesz, mintha nem tartozna felelõsséggel népességével szemben (ez általában is érvényes, nemzetiségtõl függetlenül), „cserébe" a követeléseit is csak ímmel-ámmal érvényesíti. A villanyszámlát persze be kell fizetni, meg adózni is illik, no és kívánatos lenne dolgozni az ország javára - de ezt nagyon kevesen veszik komolyan, és szinte minden alól mód van kibújni, egyáltalán nem vagy csak részben eleget tenni az elvárásoknak. Ha nem biztosítod számomra, hogy becsületes munkából megéljek, ha nem fizeted ki a '92-ben zárolt banki megtakarításaimat, ha az életüket végiggürcölt szüleim nem kapnak rendes nyugdíjat, ha nem részesülök orvosi ellátásban, ha nem látom gyermekeim garantált jövõjét, stb., stb. - akkor én sem a te érdekeidet, hanem a magam hasznát nézem, kibújok az adó és mindenféle befizetés alól, halászok a fekete- és szürkegazdaság zavarosában, zsebbe fizetek és zsebbe kapok, korrumpálok és korrumpálódom - próbálok megélni, ha lehet jól, vagy akár nagyon jól. Ezt legbelül nagyjából mindenki így gondolja munkanélkülitõl a kishivatalnokon és kényszervállalkozókon át a legnagyobb gazdasági és politikai fõmuftikig (ugye láttunk már letartóztatott miniszterelnököt!). Ez a mentalitás érthetõen fokozottan érvényes azokra, akik valamely (mondjuk nyelvi) különbözõségük okán még bizonyos kirekesztettséggel is szembe találják magukat, akik kisebb-nagyobb dolgokban negatív diszkriminációt tapasztalnak, akiknek az általános nehézségeken felül saját hátrányos helyzetükkel is meg kell küzdeniük. A kárpátaljai magyarok helyzetének ismeretében talán érthetõ, hogy magunkat ebbe a kategóriába sorolom.
Másik oldalról, úgy tûnik, Ukrajnának kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a kárpátaljai magyarsággal „törõdjön". Ez egyes dolgokban roppant kedvezõtlen következményekkel jár, említsem csak a legnyilvánvalóbbat: források hiányában az állam nem tudja a magyarság számára biztosítani a kollektív nemzetiségi jogok megfelelõ gyakorlását. Másfelõl viszont nem vagy csak ritkán gördít áthidalhatatlan akadályokat az önszervezõdés elé, nem akadályozza meg, hogy magyar nemzetiségû állampolgárai (és ezek csoportjai) Ukrajna határain túlról szerezzék meg a boldogulásukhoz szükséges javakat (itt a skála mondjuk a benzincsempészés eltûrésétõl a státustörvény tudomásulvételéig terjed).
Mondhatnánk, ez csak felületi és idõleges jelenség. Igen ám, de következménye a gyökerekig hatol, mert a vázolt kölcsönviszony aszocializálja és demoralizálja a kárpátaljai magyarságot - ez ugyan rövid távú biológiai fennmaradását szolgálhatja („egyéni túlélési stratégia"?), de hosszú távon mint közösséget teljesen felmorzsolja, atomizálja.
A hatás-ellenhatás felõl nézve pedig úgy ítélem, hogy a kárpátaljai magyarság ennek a tendenciának egyáltalán nem kíván ellenállni, inkább elébe megy. Míg évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak - addig most lelkesen aláveti magát egyfajta morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.

…Magyarország
Magyarország és a kárpátaljai magyarság viszonya - finoman szólva - rendezetlen. Mondhatnám keszekuszának is, vagy állíthatnám, hogy súlyos ellentmondásokkal terhes. Egyrészt szünet nélkül folyik az agyelszívás (némi jóindulattal nevezhetjük az elit értelmiség „spontán" áttelepülésének), másrészt szünet nélkül elhangzik a legilletékesebbek szájából, hogy Magyarország a határon túli (így a kárpátaljai) magyarság helyben maradásában érdekelt, és ezt támogatja. Egyrészt minden kormány tagadja, hogy világnézeti-ideológiai alapon válogatna a magyarság szervezetei között, másrészt egyértelmûen elõnyben részesít egyeseket másokkal szemben. (Kárpátalján most zajlik a kormányváltás utáni nagy újrarendezõdés: az eddigi üdvöske kiesett az ezüst pikszisbõl - és az új üdvöske máris elfoglalta a helyét.) A pártok részérõl már-már megszokottá vált, hogy a belpolitikai játszmák során idõrõl idõre kijátsszák a kisebbségi adut - eközben mindenki a mi javunkat akarja, ám ezt olykor egymással szögesen ellentétes módon képviselik. Az egész problémakörnek igen hû leképezése a támogatási rendszer, kicsúcsosodása pedig a státustörvényt övezõ hisztéria. A kezdeményezõk olyan retorikát építettek rá, amely nemcsak a határon túli célközönségben táplált illúziókat, de a megelõlegezett megbélyegzés okán a voltaképpeni belpolitikai ellenzõket is rákényszerítette arra, hogy fenntartásokkal bár, de támogassák azt, amit talán jobb lett volna csuklóból megkontrázni. A státustörvény olyan „nemzeti üggyé" puffadt, hogy ellenzõi, kifogásolói vagy akár csak gyöngéinek megemlítõi automatikusan nemzetellenesnek, a szorult helyzetû magyarsággal szemben érzéketlennek stb. minõsültek - még akkor is, ha éppenséggel a határon túl élõként adtak hangot fenntartásaiknak. Magam is közéjük tartoztam, amikor megfogalmaztam három fontosabb ellenérvemet, ti. hogy 1) a státustörvény eltereli a figyelmet lényegibb kérdésekrõl, pl. a várható vízumkényszer áthidalhatatlanságáról; 2) olyan fokozott illúziókat kelt a határon túliakban, amelyek megalapozatlanok; 3) az eddiginél is több olyan eszközt ad a pártszerûen mûködõ magyarságszervezetek kezébe, amelynek segítségével saját hatalmi ambícióikkal visszaélhetnek, klientúrájukat megtarthatják és bõvíthetik.
A megint csak jelenség értékû tünetek összességükben mélyre hatolnak, és szerintem súlyos károsodásokat okoznak: csökkentik a kárpátaljai magyarság problémamegoldó készségét, önállóságát, kialakítják a csodavárás, a csak mástól segítséget várás mentalitását. Ezzel együtt növelik a kiszolgáltatottság érzését. Az „apa"-ország katasztrofális gazdasági helyzetének közepette a kárpátaljai magyar „ügyek" szinte kivétel nélkül az anyaországi támogatások függvényei, sõt, akik ezek felhasználására igényt tartanak, ki vannak szolgáltatva a támogatások újraelosztásának jogát gyakorló helyi szervezeteknek, bizottságoknak, kuratóriumoknak. Tovább megyek. Az „ügyek" és „támogatások" tekintetében már rég felborult az ok-okozati sorrend. A kérdés már nem úgy merül fel, hogy miként lehetne egy adott ügy megoldásához forrásokat találni, hanem hogy melyik az az ügy, amely megindítja az utóbbiak lehetõleg folyamatos áramlását. Kárpátalján már nem az eszköz szolgálja a célt, hanem a cél szolgálja az eszköz megszerzését. A támogatás csóválja az ügyet.
Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és fõleg szervezeteik) megint csak nem a megfelelõ irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezõleg: egyre inkább megelégszenek saját látszattevékenységükkel, mind elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege nem az érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem a gyors elszámolás és újrapályázás.
Sajnos ebben a magyar fél kitûnõ partnernek mutatkozik, a legritkább esetben kér számon bármit is, a minõségi teljesítményt a legritkábban.

…a kárpátaljai magyarság
A felsoroltak alapján úgy tûnik, hogy a kárpátaljai magyarság folyamatosan önmaga ellen dolgozik. A jelentõs mértéket öltõ áttelepülések és a lassú kiválasztódás következtében értelmiségi elitje alig létezik - független szinte nincs is. Aki „magyar vonalon" valamit tenni akar és tud, az beállt katonának valamelyik szervezetbe, hogy ott aztán felfelé „elkötelezetten" az alamizsnát nyújtó kezet lesse, lefelé pedig saját nevetségesen pici hatalmát gyakorolja azokkal szemben, akik meg az õ kezét lesik. Eközben az értelmiségi elit - egészét tekintve - egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttmûködésre, már rég nem akar a szó valódi értelmében partner lenni. Csak kapni szeretne, és végképp megfeledkezni látszik arról, hogy kivételes helyzetében adhatna is, hisz olyan értékkel rendelkezik, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Senki sem akad, aki tudatosítaná bennük: felbecsülhetetlen helyzeti tõke birtokosai õk, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, ha Magyarország végre felismerné, mily égetõ szüksége van erre a tõkére, s ha a kisebbségi szervezetekkel együtt nem az aprópénzre váltásában látná pillanatnyi érdekét.
A kisebbségben élõk kiváltságos helyzetének a széles körû fel- és elismerése lehetne az alapja annak, hogy Magyarország nemzetstratégiájában méltó helyére kerüljön a határon túli magyarság: ha a státustörvény erre a szemléleti alapra épült volna, akkor talán mutatkozott volna esély arra, hogy a kárpátaljai magyarság perceken belül ne váljon az európai integráció egyik igazi vesztesévé.

Tizenöt éves az Ungvári Hungarológiai Központ

A peresztrojka csúcspontján, 1988. január 14-én jött létre az Ungvári Hungarológiai Központ az ukrán és magyar minisztériumok támogatásával, Lizanec Péter nyelvészprofesszor vezetésével. Az idõközben méltán Európa-hírûvé vált központnak bõségesen volna mit ünnepelnie a 15. évfordulón, ám a jelen sanyarú helyzet inkább ünneprontásra ad okot.
Másfél évtized alatt a központ közismert oktatási és kutatási mûhellyé vált Ukrajna-szerte: itt folynak a legfontosabb magyar-ukrán nyelvi és irodalmi kapcsolattörténeti kutatások, de tudományszervezési erõfeszítéseinek köszönhetõen Ungvár a magyarságtudományi mûhelyeknek is afféle szellemi fókuszpontjává vált (magyar tanszék, hungarológiai központ, tudományos és diáktársaságok; aspirantúra, folyóiratok). Számos nemzetközi konferenciát rendeztek különbözõ témakörökben: a magyar kultúra helye az összeurópai kultúrában, szláv-magyar nyelvi és nyelvjárási kapcsolatok, a Kárpát-medence népeinek interetnikus kapcsolatai és kultúrája a magyar honfoglalás után, a hungarológiai diszciplínák oktatása és kutatása a harmadik évezred küszöbén stb. 1990-ben Acta Hungarica elnevezéssel folyóiratot indítottak: az eddig napvilágot látott kilenc számban magyar, ukrán, német, angol, francia nyelven 186 írást publikáltak (ebbõl 74-et nyelvtudományból, 47-et irodalomtudományból). A Hungarológiai Központ bázisán 1993 áprilisában létrejött a Kárpátaljai Magyar Tudományos Társaság (KMTT), melynek tagjai között 36 nagydoktor és 43 kandidátus van. A társaság folyóiratot alapított a Kárpátaljai Magyar Tudományos Társaság Közleményei címen, 1998-ban pedig létrehozta a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségét. A központ munkatársai ezenfelül számtalan tudományos cikket, 27 monográfiát, tankönyvet, szótárt és egyéb kiadványt jelentettek meg.
A központ persze nem a semmibõl „teremtetett": az ungvári egyetem magyar filológiai tanszéke 1966-tól már rangos kutatások sorozatát végezte el a magyarságtudomány több témakörében (a kárpátaljai magyar nyelvjárások leíró és nyelvföldrajzi tanulmányozása, kárpátaljai magyar népköltészeti és néprajzi vizsgálatok, ukrán-magyar nyelvi és irodalmi kapcsolatok, a kárpátaljai magyar irodalom stb.). E témák és eredmények természetes alapul szolgáltak a központ új terveihez, amelyek némelyikéhez az új körülmények között azonnal közvetlen, gyakorlati feladat is társult: 1991-ben az intézet célul tûzte ki a kárpátaljai, többségében magyarlakta települések történelmi nevének visszaállítását. Történelmi dokumentumok alapján kidolgozott javaslataikat a Kárpátaljai Megyei Tanácshoz, illetve az Ukrán Legfelsõ Tanácshoz nyújtották be: a parlament jóváhagyása alapján mostanra 95 településbõl 52, többségében magyarlakta község kapta vissza történelmi nevét.
A távlati kutatási tervbõl végül is tíz téma kapott állami támogatást, köztük a kárpátaljai magyar nyelvjárások szótára és atlasza, Kárpátalja szláv és nem szláv lakossága kultúrájának komplex onomasztikai és etnikatörténeti kutatása, a Kárpát-medence nyelvi (nyelvjárási) interferenciája, a magyar irodalom és a szomszédos népek irodalmának kapcsolatai stb.
A munkaterv két újdonsága és sarokpontja az interdiszciplinaritás és a nyelvek közötti összehasonlítás követelménye, ami eleve feltételezte, hogy a központnak olyan kutatókra volt szüksége, akik magyarul és ukránul egyaránt mûvelik a tudományukat, sõt: tudományaikat (mindemellett tudományos fokozattal is rendelkeznek). Ez csaknem megoldhatatlan volt. A központ végül is 15 fõs kollektívával indult, de miután 1995-tõl kezdõdõen katasztrofálisan csökkent az intézmény költségvetése, a fizetést több hónapi késéssel kapták a munkatársak, a félállásokat kénytelenek voltak csaknem teljesen megszüntetni. Több kutató máshol, leginkább Magyarországon keresett magának megélhetési lehetõséget, új munkatársakat az egyetem nem vett fel. 1999-re mindössze két félállású tudományos munkatárs és két mûszaki munkatárs maradt, ma pedig csupán két teljes állásban dolgozó munkatárs és egy félállású igazgató van.
1997-tõl például a magyar oktatási tárca támogatta az Acta Hungarica és A kárpátaljai magyar nyelvjárások szótárának kiadási munkálatait, a Fidesz-kormány azonban ezt már nem szorgalmazta.
A Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatás a magyar-ukrán szótár elsõ kiadásának költségét (2000 példány) kilencven százalékban biztosította, szerkesztõbizottság jött létre az ukrán-magyar szótár megírására is. Ez rendkívül fontos lenne mind az ukrán, mind a magyar anyanyelvûek számára, csakhogy - forrás egyelõre nincs. Nincs pénz az elmúlt években összegyûjtött tekintélyes mennyiségû dialektológiai, népköltészeti, néprajzi, onomasztikai anyag feldolgozására. Ukrajna önmagában nem tudja biztosítani a magyarságtudományi kutatások anyagi támogatását, noha sem a szakemberek, sem pedig az illetékes hivatalok nem vonják kétségbe, hogy az ukrajnai hungarológiai kutatásoknak van perspektívájuk - miként erre az Ungvári Nemzeti Egyetem rektora, Szlivka Volodimir professzor is utalt ünnepi beszédében. A 72 éves Lizanec Péter professzor, aki szláv filológusként a magyar kultúra és tudomány kimagasló mûvelõje lett Kárpátalján, valamint a központ közössége a 24. órában várja, hogy felfigyeljenek segélykiáltásaikra.

Udvarvölgyi Zsolt