Hajnal István. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Lakatos László. Új Mandátum, Budapest, 2001. (= Magyar Panteon 9.) (306 oldal, ára 2500 Ft)
Hajnal István: Technika, mûvelõdés. Tanulmányok. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt, a jegyzeteket és az összekötõ szöveget írta: Glatz Ferenc. História - MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1993. (= História Könyvtár. Monográfiák 2.) (XLII + 472 oldal, ára 630 Ft)

Hajnal Istvánról kevesen tudják, hogy ki volt, legalábbis ahhoz képest, hogy ki mindenkinek kellene ezt tudnia. Hányan, társadalomtudományok iránt érdeklõdõk, vettük a szánkra az 1970-es évek második felében Erdei Ferenc nevét, hányan, politika iránt érdeklõdõk, Bibó Istvánét. Hányan olvastuk Márkus István szociográfiai írásait, hányan tiszteltük Kemény István szókimondó szociológiai munkásságát. Ha van, akit e felsorolás érint, tekintse találva magát - joggal igényelhette volna, hogy tudassák vele: a személy, a közíró, a tudós, akire fölfigyelt, Hajnal István tanítványa (is) volt. Amikor Erdei a polgári társadalomszerkezet egyik alapjaként az üzemszerûséget és a szakszerûséget említi, amikor Bibó a Hivatalt és az Életet állítja szembe, amikor Márkus utórendiségrõl ír, amikor Kemény munkakultúra és életforma kapcsán munkás és technika viszonyát kutatja - nos, e szellemi teljesítmények Hajnal Istvánra utaló gesztusok is egyben.
Hajnal István bánáti sváb katolikus iparoscsaládból származó orvos fiaként született 1892-ben. Három testvére közül egy banktisztviselõ, kettõ állami alkalmazott volt. A budapesti egyetemen, illetve Lipcsében Karl Lamprechtnél tanult. Egyetemi évei után Bécsben kapott állást. 1915-1918 között frontkatona volt, majd visszatért Bécsbe. A forradalmak idején a középkori írástörténettel foglalkozott. Rövid hazai tartózkodás után újkori témával visszavezényelték Bécsbe. Miután 1921-ben középkorászként habilitált, politikai szolgálatok és viszontszolgálatok elszámolásának eszközeként 1922-tõl Esterházy herceg levéltárosa lett. 1927-1930 között köztörténeti dolgozatokat publikált. 1930-tól az újkori egyetemes történet tanára a pesti egyetemen, 1931-1943 között (1936-ig Mályusz Elemérrel, 1939-tõl Wellmann Imrével) Domanovszky Sándor mellett a történészek folyóiratának, a Századoknak a szerkesztõje, 1944-1947-ig a bölcsészkar dékánja volt. 1936-ban jelent meg legismertebb mûve, a Hóman-Szekfû-féle Magyar történet párjának, a Hóman Bálint, Szekfû Gyula és Kerényi Károly által jegyzett Egyetemes történetnek a harmadik kötetében: Az újkor története. E mûvétõl kezdve írásaiban fõként a - mai szóval - anyagi kultúra összefüggésében kívánta mindenkori tárgyát vizsgálni, lett légyen az a technika fejlõdése, az európai város kialakulása, az európai peremvidék története, a gépkorszak kezdete vagy akár a magyar társadalom modernizálódása (még ha a „modern" szó Hajnal kapcsán furcsának tûnhet is). 1949-ben az egyetemen nyugállományba helyezték, az Akadémián megfosztották szavazati jogától. Halála elõtt a szovjetizált Akadémiától megkapta a tudományok doktora címet. 1956. június 16-án halt meg. 1957-ben egy politikatörténeti mûvével indították újra az Értekezések a történeti tudományok körébõl új sorozatát.1
Az életút nehezen foglalható sémákba. Ha a Szekfû Gyula és Mályusz Elemér közötti vita egyik szokásos magyarázó elve a katolikus-protestáns szembenállás,2 akkor Hajnal István nem a neki elõírt oldalon állt. Ha nemzedéki ellentétként (feltörekvõk-beérkezettek) közelítünk, akkor viszont az derül ki, hogy nem fogadta el Mályusz Elemér radikalizmusát (a kifejezést itt a tudománypolitikai küzdelmekben követett eljárásokra értve).3 A nagypolitikát illetõen érezhetõen tartózkodó volt, inkább elszenvedte, mintsem alakítani akarta volna. Így nem sorolható be a bal-jobb oppozíciós sémába, pontosabban annak történelmileg konkrét megfogalmazásába, az anglofil-germanofil ellentétpárba. (Az elsõ szimpátia, például Szekfûnél, értelemszerûen vezethetett a kommunista társutasságig.)
Számomra a legkézenfekvõbb magyarázat a korszellem, pontosabban a nemzedéki szellem. Szokták hangsúlyozni a magyarországi új törekvések és az Annales kapcsolatát, akarva-akaratlanul azt sejtetve, hogy az elsõ világháború után induló nemzedék a francia Annales körétõl tanult volna. Holott mind a francia, mind a magyar történészek a világháborúból tanultak - a lövészárkokban szereztek egy életre szóló élményt.4

Ha Hajnal, akkor miért most?
Hajnal István életmûvének fogadtatástörténetében Lakatos László színre lépése az érdeklõdés megélénkülésének elõjele volt. E tárgyban elsõ cikkét húsz éve, 1982-ben írta. Tanulmányait 1996-ban, Az élet és a formák címû könyvében összegezte. A hajnali életmû kérdése továbbra is foglalkoztatja: 1998-ban, az újraindult Szociológiai Figyelõben közölt tanulmányában kiemeli, hogy nézeteiben hangsúlyeltolódás következett be. Ezt, kötetünk Hajnal Istvánra vonatkozó szakirodalom címû összeállítása (kiegészítve a Hajnal István élete évszámokban ide vonatkozó adataival és saját adatgyûjtésemmel) alapján, pár számadattal mutatom be. A publikációk éves számának ingadozása azt mutatja, hogy Hajnal István alkotásaival az elmúlt évszázad során két idõszakban foglalkozott a szakmai közvélemény.
Az elsõ 1937-tõl 1944-ig terjedt. Ebben a nyolc évben tizenkét írás szólt történészünkrõl vagy mûvérõl (átlagosan nyolchavonta egy írás). Hozzá kell tenni, hogy az írások kétötöde egy személytõl (Istványi Géza) származott, illetve ugyanekkora hányada egy vita részét képezte (a vitázó felek egyike Istványi volt), s ekként egy idõbõl, 1938-ból származik.
Hajnal István szakmán túli érdeklõdésre számot tartható mûvei szakmai beérkezésétõl, 1930-tól jelentek meg. 1936 végén „egyetemes történeti fõmûve", Az újkor története; 1937-ben írástörténeti felfedezését általánosító technikatörténeti tanulmánya, A technika fejlõdése; 1939-ben a Történelem és szociológia; 1942-ben A kis nemzetek történetírásának munkaközössége, illetve a kor harmadik (terjedelmében és a megcélzott közönség létszámát tekintve is) nagy és nagyszabású történetírói vállalkozásának, a Domanovszky Sándor-féle Magyar Mûvelõdéstörténetnek Az osztálytársadalom címû fejezete. Ugyancsak 1942-ben kénytelen kifejezni politikai állásfoglalását is: méltató recenziót ír Erdei Ferenc Magyar paraszttársadalmáról, elutasító bírálatot egy németbarát irányultságú historiográfiai mûrõl. 1944-ben a pesti bölcsészkar dékánjává választják, de - mivel 1947-ig tölti be ezt a posztot - ez már az élettörténetnek a következõ szakaszához tartozik.
Bár halála után az elsõ „felfedezés" a hatvanas évek elejére esik (Irinyi Károly tanulmánya a debreceni egyetemi Actában), az érdeklõdés megélénkülésének következõ kezdete a nyolcvanas évek második felére keltezhetõ, és az évezred végéig tartott (nem biztos, hogy véget ért, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a folyamat átmegy a társadalomtörténet történetének általános újrafelmérésébe). Az elõjelek már a nyolcvanas évek elején jelentkeztek, ekkor jelent meg Lakatos László elsõ írása is, melynek lábjegyzetében megjegyzi, hogy „a közeljövõben várható egyébként Hajnal válogatott tanulmányainak újrakiadása a Történetírók Tára sorozatban" (Lakatos 1982, 317). (A Történetírók Tára sorozatot Glatz Ferenc jegyezte.)
Páréves késlekedéssel megindult a közleményeknek, ha nem is árja, de csörgedezõ folyócskája. E kezdet valamilyen oknál fogva körülbelül egybeesik azzal az idõvel, amikor a magyar történésztársadalom - az intézményesülés mértékét tekintve - legjelentõsebb reformmozgalmaként a Hajnal István nevét zászlajukra tûzõ társadalomtörténészek egy konferencia megszervezésével elindultak az intézményesülés útján. A megélénkülés idõtartama is hosszabb, a publikációk is sûrûbben követték egymást (tizenöt év alatt huszonhárom írás, átlagosan szûk nyolc hónaponként egy tanulmány). Itt is igaz, hogy a termés számottevõ része (durván harmada) egy szerzõtõl származik, ebben az esetben éppen Lakatos Lászlótól, az viszont már jelentõs különbség az elsõ konjunktúrához képest, hogy ha Lakatos László közléseit kihagynók, a megélénkülés akkor is kimutatható volna. A közlési kedv részben Hajnal István születésének 1992-es centenáriumával magyarázható (két év alatt hat írás), a többi viszont komoly befogadási tevékenységrõl tanúskodik. A historiográfián (Glatz Ferenc, Kosárkó László, Lackó Miklós) kívül vizsgálták munkásságát a szociológia és szociográfia (Huszár Tibor, Márkus István), az eszmetörténet (Lakatos László), a történelemfilozófia (Kovács Gábor, Kerékgyártó Béla) és a kommunikációs médiumok filozófiája (Nyíri J. Kristóf) szempontjából.
A második konjunktúra idején az érdeklõdésnek két oka volt. A kínálati oldalon Hajnal István írástörténeti munkásságának nemzetközi jelentõsége, melyet Nyíri Kristóf tudatosított a hazai közönségben. Ez az egy fecske azonban nem csinált volna nyarat. A centenárium is elmúlhatott volna szinte észrevétlenül, ha ebben az idõben nem fokozódik egyrészt a tudományos érdeklõdés a két háború közötti eszmetörténet, másrészt a politikaival kevert tudományos érdeklõdés Bibó István és Erdei Ferenc munkássága iránt, melyeknek iker-, illetve mellékterméke a Hajnal Istvánról szóló ismeretek gyarapodása. A keresleti oldalon jelentkeztek a társadalomtörténészek, akik példaképet kerestek törekvéseik megjelenítéséhez. Mivel mozgalmuk az etablírozott történelemtudomány ellenállása mellett fogalmazta meg magát, a nagy félreállítottak jöhettek számításba. Ezek között ketten voltak, akiknek tudományos programja máig érvényesnek tekinthetõ: Hajnal István és Mályusz Elemér. Mályusz értékelése még várat magára (a Magyar Panteon tervében sem szerepel), még ma is megrökönyödést válthat ki, ha valaki törekvéseinek korszerûsége mellett érvel (vö. Benda Gyula elõadásának vitájával a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen szervezett Bertalan László-emlékkonferencián); de ha mindez nem vetõdnék is fel, akkor sem valószínû, hogy sokan fogadták volna szívesen példaképül a legendásan mogorva természetû aggastyánt. Hajnal István ezzel szemben mindenben megfelelt, még a kifinomultabb receptorokkal felszerelt politikai korrekteknek is. Náciellenessége vitathatatlan, a fajelméletet éppen történelemszemlélete alapján elutasította, a marxista osztályharcot társadalmi fajelméletnek tartotta,5 ugyanakkor jóhiszemûen igyekezett viszonyulni a kommunistákhoz, amit ezek intellektuális féltékenységükbõl fakadóan félreállítással, illetve pályafutásának és családjának romba döntésével viszonoztak.
Lakatos Lászlót - saját bevallása szerint - nem ezek a konjunktúrák, hanem Hajnal István munkásságának önértékei indították a mû eszmetörténeti vizsgálatára. Mint írja, Hajnal István egyetemes története különbözött mindentõl, amit addig (a szövegösszefüggés alapján körülbelül 1973-ig) ismert (ÉF 16).

Ha most Hajnalt, akkor mit?
A Lakatos László válogatta olvasókönyv (HI) értékeinek mérlegelésekor kézenfekvõ a kötetet a nyolc évvel korábbi, Glatz Ferenc összeállította Technika, mûvelõdés címû tanulmánygyûjteménnyel (TM) összevetni.
Lakatos László Bevezetése elsõ jegyzetében tisztázza szövegének viszonyát korábbi könyvéhez: „ez az írás 1996-ban megjelent Hajnal-monográfiám átdolgozott, részben rövidített, részben kibõvített változata." A szerzõ kandidátusi disszertációján alapuló monográfia (ÉF) kétszázhúsz oldal, az olvasókönyv bevezetõje hatvanhárom. A monográfia Pályakép és portrévázlat címû biografikus részébõl az Amit az életrajz mond (ÉF 20-22) lett a válogatáskötet kronológiai függelékének az alapja (HI 299-302). Az indulás megtalálható mindkét kötetben (ÉF 22-24, HI 8-10), az Esterházy-levéltárban eltöltött évek (ÉF 24-27) a HI-ban egy bekezdésnyire szûkültek, A beérkezés átíratott (ÉF 27-31, HI 10-12). Az életút utolsó két évtizedét az ÉF alfejezet címei mint a szakmai életbõl való lassú kiiratkozás történetét adták elõ (A pálya szélén; A pályán kívül), a HI-ban az alcímek (A „neomarxista"; A „középkorrajongó") a Hajnal Istvánnal szemben felhozott mindenkori vádak természetére hívják fel a figyelmet.
A HI Bevezetésének második része Hajnal István társadalomfejlõdés-elméletét kívánja értelmezni (HI 14). E rész huszonnyolc alfejezete közül tíz többé-kevésbé összehasonlítható az ÉF fejezeteivel.6 A tömörítés során Lakatos László új gondolatmenetet alakított ki, sõt úgy fogalmazhatunk, hogy az 1996-os monográfiája (ÉF) valójában fejezetekké szerkesztett tanulmányok gyûjteménye volt, melynek részei a 2001-es kötetben (HI) értek egységes gondolatmenetté. A HI szövegválogatásának elvét Lakatos László saját értékelésére támaszkodva magyarázza: bár Hajnal István maga „írástörténeti-mûvelõdéstörténeti munkásságát tartotta a legtöbbre […] az egyetemes társadalomtudomány szempontjából azonban mégis fontosabbak azok a munkái, amelyekben sajátos társadalom- és fejlõdéselméletét és az európai társadalomfejlõdés magyarázatát fejti ki: tehát az újkor története és az ezt követõ nagy tanulmányok. Válogatásunk életmûvének ezt a részét igyekszik bemutatni" (HI 14). Ez röviden összefoglalva azt jelenti, hogy összeveti Hajnal István formaképzõdési elgondolásait Émile Durkheim nézeteivel, illetve a cselekvés meghatározottságairól vallott nézeteit Max Weber racionalitáselméletével.
Glatz Ferenc TM-beli, negyvenkét oldalas bevezetõ írása inkább életrajz, a HI bevezetõ tanulmánya inkább eszmetörténet. Glatz kevésbé törekszik Hajnal István nézeteinek rendszerszerû kifejtésére és e rendszer változásainak bemutatására, e nézeteket inkább az életrajz keretei között tárgyalja. Másokat jelöl meg mint Hajnal legfontosabb szellemi rokonait: nagy szerepet tulajdonít a történészként kétes hírû, de tudományszervezõként annál jelentõsebb Karl Lamprechtnek és a náci Németországból önkéntes számûzetésbe Budapestre, illetve Törökországba költözött Hans Freyernek. Glatz Ferenc a válogatással azt a tézisét kívánta alátámasztani, hogy Hajnal István „nem is annyira az új anyagok feltárásával" tûnt ki, hanem elkezdte „az építõelemeket »másként« összeilleszteni" (TM XXXVIII).
Két elv, két magyarázat, kétely. Lakatos László Hajnal Istvánt a „legeredetibb és a legnagyobb formátumú gondolkodónak" tekinti a korabeli historikusok között (HI 7). Kétes értékû dicséret egy történész számára, és az sem javít rajta, hogy a gondolkodói érdem „egy új és eredeti történetfelfogás" kidolgozása volt. Ellent kell mondanunk. Hajnal István kiváló történész volt, aki a történelmet nemcsak felfogta, hanem írta is. De Glatz Ferenc szavai is vállveregetésként hatnak. „Anyagokat" a levéltáros, a kõzettáros, a képtáros és még ki tudja, ki õriz (egyébként Hajnal is volt custos, nem is akármilyen, tanúskodnak errõl az Esterházy Miklós nádor iratai). A történész dolga, hogy a rendezetlen, „formátlan" „anyagokat" kútfõvé kanalizálja, forrássá tegye. Egyébként az életrajz megfelelõ részén Glatz Ferenc maga is hangsúlyozza, micsoda újdonság volt a korabeli médiumváltás, a fényképezés kínálta lehetõség felismerése (ez még Fejérpataky László érdeme) és a felismerés következményeinek kiaknázása (ez volt Hajnal István teljesítménye) (TM XXI-XXII).
A kiválogatott szövegekben sok az átfedés. A HI-ban közölt folyóiratcikkek mindegyike szerepel a TM-ben is. Eltérés csak Hajnal István nagy mûve, Az újkor története részleteinek kiválasztásában van. Ezen a ponton Glatz Ferenc nem volt hû saját elveihez, hiszen leszögezte, hogy „a Hajnal [!] monografikus mûveibõl nem közlünk részleteket" (TM XXXVIII). Ennek ellenére a kötet egynegyedét Az újkor történetébõl választott szövegek töltik ki, annak ellenére, hogy Hajnal Istvánnak ez az írása reprintben kétszer is megjelent. Mondhatnók, Lakatos László valósította meg Glatz Ferenc intencióit, hiszen a HI kínál olvasnivalót Az újkor történetének azokból a részeibõl, amelyek terén Hajnal István a legkevésbé végezhetett önálló kutatásokat (Az Európán kívüli kultúrák; Az európai államrendszer stb.), míg a TM a - jobbára a „feldolgozás módjában is eltérõ" - országfejezetek közül válogat.
A TM elõnye, hogy sok kéziratban maradt mûvet közöl, a HI-é, hogy lehetõséget kínál a fogadtatástörténettel (Istványi Géza, Erdei Ferenc, Márkus István, Nyíri J. Kristóf) való ismerkedésre.

Mi maradt ki?
A két kötet alapján a figyelmes olvasó átfogó képet kaphat Hajnal István munkásságáról, nézeteinek rendszerérõl és fejlõdésérõl. Hiányolható azonban két dolog. Az egyik Hajnal István szóhasználatának módszeres feldolgozása. Hajnalt olvasni nem könnyû - ezt proszeminaristáim félévrõl félévre megerõsítik. A nehézség egyik oka, hogy Hajnal István hajlamos a németes szóképzésre, elvont fogalmak kialakítására, de ezek jelentését, meghatározás híján, csak a szövegben elõrehaladva lehet feltárni. Hajnal István (vagy a korabeli szerkesztõ) ezt maga is érezte, és Az újkor története végéhez egy rövid szószedetet illesztett, de még ez sem kínál királyi utat. (A megértési nehézség mértékének és jellegének érzékeltetéséhez legyen adalék a következõ: a magyar társadalomtörténeti törekvések megismertetése céljából az 1980-as és '90-es évek fordulóján Bak János és Bácskai Vera professzorok megkíséreltek létrehozni egy pár számot megélt, angol nyelvû társadalomtörténeti folyóiratot. Ebben kellett volna megjelennie, talán már az elsõ számban, Az osztálytársadalom angol fordításának. A terv meghiúsult. A szöveg nem adta meg magát. A tanulmányt nem lehetett lefordítani.7) A legnagyobb zavart még csak nem is a „racionalitás", hanem az „irracionális" fogalma szokta okozni, ugyanis ez nem „ésszerûtlent" jelent, hanem a társadalmi munka- és hatalommegosztás során kialakuló elkülönült célkitûzõ tevékenység, illetve hatalom („rezon") hiányát. (Lakatos László, bár monográfiájában a racionalitással hosszan foglalkozik, az irracionalitást csak részben explikálja [ÉF 134-135].) Hasonlóképpen meg lehet fejteni Hajnal Istvánnál az egyes „szerûségek" (a célszerû, az okszerû, az ésszerû, a szokásszerû) szemantikáját. Ez az aprómunka még várat magára.
A másik hiány, hogy e kötetek alapján csak a nagyon figyelmes olvasó szerez tudomást arról, hogy Hajnal Istvánnak nemcsak a középkori írás- és mûszaki fejlõdésrõl, hanem az újkori magyarországi társadalomfejlõdésrõl is figyelemre méltó elképzelései voltak. Az osztálytársadalom, bár kétségen kívül nem a legjobb mûve a szerzõnek, mégis méltó lehetne a társadalomtudományok iránt érdeklõdõ olvasóközönség figyelmére. Túl önértékein (például az 1849 utáni jogrendváltás aforisztikus jellemzésén), fontos lehetne e mû ismerete a társadalomtudományok mûvelõi számára, akik a magyar társadalomra vonatkozó történelmi ismereteiket Erdei Ferenc történeti szociológiai munkáiból merítik. Ezek az emberek könnyen hajlamosak azt hinni, hogy ami Erdei Ferenc szövegében-szövegeiben nem Karl Marx és Vlagyimir I. Lenin hatása, az Hajnal Istváné. Lényeges volna tudatosítani, hogy Hajnal Istvántól magától a kettõs társadalom elképzelése távol állt.
A hiányok után röviden meg kell említenem Lakatos László gondolatmenetének egy olyan pontját, ahol láthatólag teljesen azonos nézeten van Glatz Ferenccel, de álláspontjuk nem megalapozott. A szellemtörténetrõl van szó. A kifejezés szitokszóként sûrûn visszatér mindkét bevezetõ írás lapjain, de mindkét szerzõ úgy használja, mintha jelentése író és olvasó közös tudásának része volna. (A meghatározás nem elõírás, de hiányának néha messzire ható káros következményei lehetnek. Például Szekfû Gyula a Három nemzedék 1922-es második kiadásának elõszavában határozottan visszautasította, hogy a liberalizmust ne konyhanyelvi értelemben, hanem Concha Gyõzõ elemzéseit figyelembe véve használja. Közvetlen célját ugyan elérte, a liberalizmus szitokszó lett, de a közbeszéd mindmáig tartó zavara nagy ár volt ezért.)
Hajnal István munkássága kapcsán két különbözõ helyzetben kerül szóba az említett történetírói irányzat. Az egyik Max Weber és Werner Sombart módszertani besorolása, a másik Szekfû Gyula történetírói habitusának megállapítása.
Lakatos László a szellemtörténetet egy helyütt a „történelmi idealizmus" hirdetésének tekinti (ÉF 63). Ez az irányzatnak egy szokványon kívüli meghatározása, így a további tisztázás csak a szótári egyeztetés után lehetséges. A szellemtörténet - a kicsiny, de jó meghatározásokat adó Philosophisches Wörterbuch8 szerint - a mûvelõdéstörténetet mint a kultúrát elõállító szellem történetét értelmezõ módszer, részben eszmék, világnézetek, részben egyes idõbeni helyzetek (Zeitlage) megnyilvánulásai és tárgyiasulásai összességének (a korszellemnek), illetve az így felfogott korszellem változásainak a kutatása.9 Az irányzatot Wilhelm Dilthey nevével szokták fémjelezni.
Az elsõ helyzetet illetõen: bár mind Max Weber, mind Werner Sombart számára központi kérdés volt a modern kapitalizmus szellemének azonosítása, helyüket nem a szellemtörténet mûvelõinek táborában kellene megállapítani. Sombart a nemzetgazdaságtan történeti iskolájának mûvelõje volt, mai szakkifejezéssel kollektív institucionalista. Weber helyének meghatározását illetõen pár átkötõ mondatra van szükség.
Mielõtt a német történészi hivatás kialakult volna, már többféle történelemfelfogás volt forgalomban. Például Wilhelm Heinrich Riehl a német néprõl írott tanulmányait természettörténetként címkézte meg. A hivatássá váló történetírás alapját a historizmus10 képezte. Ez az emberi cselekedetek egyediségét hangsúlyozta, eljárását tekintve a szigorú forráskritikán alapuló, emberfelfogásában optimista irányzat volt, mely elsõsorban a kiemelkedõ emberek politikai cselekedeteinek megértõ feltárásában konkretizálódott. Az irányzat védjegye Leopold von Ranke. A historizmussal szemben lépett föl a Karl Lamprecht által képviselt kultúrtörténeti irány, amely magát a szociálpszichológiai szabályszerûségekre visszavezethetõ általános fejlõdés tudományának tartotta, és eljárásaként az összehasonlítást nevezte meg. A második módszertani csata (1893-1898) során a kultúrtörténet, elemzési eljárásainak kidolgozatlansága miatt, kiszorult az elnyerhetõ egyetemi tanári állásokban (professzúrákban) megnyilvánuló hivatásosságának (professzionalitásának) kritériumait meghatározni és a meghatározást érvényesíteni képes történettudomány körébõl.
Ezek alapján Max Weber a szellemtörténet és a historizmus között elhelyezkedõ társadalomtudós volt. A racionálisra vonatkozó felfogását, amely Lakatos László gondolatvezetésében fontos szerepet játszik, a „világ varázstalanítása" weberi fordulatából érthetjük meg, mely szerint tehát az ésszerûség terjedése a bekövetkezni kívánt események elõidézéséhez szükségesnek tartott ténykedések bûvölõ-bájoló mozzanataitól való megszabadulást jelenti. Ennél Hajnal István (A racionális fejlõdés és írásbeliségben [1932], TM 31-36) sem mond többet, amikor a racionalizálódást mint „a gondolkodásnak fokozódó konzekvenciáját, a gondolatépítés technicizálódását" fogalmazza meg. A weberi felfogás burkoltan haladáselvû (a késõbbi, az újabb jobb, mint a régebbi): a mágiához az emberiség történelmének pozitív stádiumában, a tudományos haladás világánál elutasító értékelés tapad, a racionalitás helyeslõ értékelést kap. Ezt az értéktársítást Hajnal István tagadja, de tagadja a történelem értelemmel való fölruházását is. Dilthey ellen szólván nem az objektivációk vizsgálatát kifogásolja, hanem azt tartja visszásnak, hogy egyrészt feladatnak (nem valami nyilvánvalónak) tartják a jelenségek mögötti szellem felismerését, másrészt e nem ismertrõl eleve feltételezik, hogy már „elõre készen van, s saját lényege szerint munkál". Ezzel szemben Hajnal István magát teleológiamentesnek valló realizmusa szerint „a társadalmi és történelmi valóságnak" „mi magunk vagyunk az anyaga", „az »egyén« csak absztrakció, a valóságban lehetetlenség" (TM 32). Talán ennyi alapján is érzékelhetõ, hogy a különbözõ módszertanok vitáját nem érdemes helyes és helytelen, jó és rossz csatájára visszavezetni.
A szellemtörténet fogalmának másik alkalmazási helyzete Szekfû Gyula történetírói törekvéseinek megítélése. Itt tudománypolitika és történetírás viszonya a kérdés. Vajon az a tény, hogy az 1920-as évek történeti átértékelése a szellemtörténet jelszava alatt zajlott, megalapozza-e azt, hogy ennek az átértékelésnek az egyik élharcosa, Szekfû Gyula a szellemtörténet egyik reprezentánsa lett volna? Az nem vitás, hogy a szakmai köztudat és a konyhanyelv róla mint szellemtörténészrõl beszél. Nem vitás az sem, hogy Szekfû Gyula törekedett arra, hogy kövesse ezt az áramlatot, ezt jelzi, hogy A magyar bortermelõ lelki alkata a magyar szellemtörténet vezetõ folyóiratában, a pécsi Minervában jelent meg. Ha azonban tipologizálási igénnyel alkalmazzuk ezt a kifejezést, akkor el kell ismernünk, hogy az, amit Szekfû Gyula megvalósított, távol áll attól, amit a Minerva spiritus rectora, Thienemann Tivadar Az irodalomtörténeti alapfogalmakban mint példát felállított. Thienemann Tivadarnak (neve az ÉF irodalomjegyzékében két tétellel is szerepel) az irodalom mûködésérõl és közegeirõl kifejtett nézetei éppen nem ütköznek Hajnal Istvánéival, hanem inkább alátámasztják azokat. Így tekintve a dolgok állására, még ha elfogadjuk is Lakatos László nézetét, hogy Hajnal István szemben állt a szellemtörténettel, be kell látnunk, hogy a szellemtörténet nem állt szemben az õ nézeteivel.
Végül egy apró, magyarázat nélkül maradt megfigyelésre kínálok megoldást (HI 14). Amikor 1949-ben a Szabad Nép megtámadta Hajnal Istvánt a Válaszban közölt technikatörténeti cikkéért, neve következetesen „Haynal professzor"-ként jelent meg. Haynal Imre neves orvosegyetemi tanár volt, többek között pártállami káderek kezelõje is. Lehet, hogy a pártlap szerkesztõinek csak nem volt megfelelõ helyzetismeretük a hazai értelmiségi elit vonatkozásában, lehet, hogy csak figyelmetlenségük okán nem tûnt föl nekik, hogy van egy másik hasonlóan hangzó nevû egyetemi tanár is, de némi rosszindulatot föltéve részükrõl, lehet, hogy nagyon is volt, és akkor két értelmiségi legyet üthettek egy csapásra.
Összességében a HI alkalmas lehet arra, hogy a szélesebb közönség két nagy újító történészünknek legalább egyikét célirányos válogatásban megismerje, a könyv bevezetõje pedig arra, hogy utólag még érthetõbbé tegye Lakatos Lászlónak Hajnal István történelemszociológiájáról szóló korábbi munkáját. A TM Glatz Ferenc által írt bevezetõje nem ígér s nem is ad koherens életrajzot,11 ugyanakkor, egyszerûen azáltal, hogy teljesebb szövegeket közöl, oktatási célokra a TM használhatóbb. (Sajnos, mint az megannyiszor kiderül, ha egy kézirat elfekszik, akkor romlani kezd. De a romlásnak is vannak virágai: „minden anyagias forma mögött, legyen az a földmûvelõ ekejárása, a kézmûves szerszáma, az öregek meséjének hagyományos szövege, a hivatalnok vagy a költõ írása: társadalomképletet kell keresnünk, generációkon át egymáshoz igazodott egyének együtteseit, mint az élet nagy eszközeinek kitermelõ, kezelõ és továbbalakító üzemeit."12 Az idézet pátosza jellemzõ Hajnalra, ennek ellenére a szöveget nem sikerült a megadott helyen, a Történelem és szociológiában föllelnem.)
Hajnal István megírta a maga változatát a magyar társadalom ki- és átalakulásáról, még ha rejtett formában is.13 A történet elsõ része Az újkor története14 , a második a Magyar mûvelõdéstörténet15 egyik fejezeteként jelent meg. E második rész ma sokakat (legalábbis elsõéves történészhallgatóim nem kis részét) a továbbolvasástól elriasztó pár mondattal kezdõdik, pedig csak arról van szó, hogy Hajnal István már ismerte Émile Durkheimet és még ismerte Oswald Spenglert (a Társadalmi munkamegosztásról teljes szövege csak 2001-ben jelent meg magyarul, A Nyugat alkonyát pedig 1994-ben adták ki ismét, miközben évtizedeken keresztül kiátkozott könyv volt). Továbbá ismerte Marxot is, de nem az -izmus változatában, amiként az nálunk mindmáig hatóan rögzült (ennek megfelelõen a „társadalomosztályok" kifejezés helyébe kéretik nem az „ugyanakkora jövedelemmel és ugyanolyan vagyoni helyzetben lévõ emberek csoportjait" behelyettesíteni). A szöveg olvasását nehezítõ másik tényezõ, hogy az eredeti kiadásban nincsenek alcímek, csak az oldalak futócímei segítenek a tagolásában.16
Az itt közölt, kizárólag az érdeklõdés felkeltésére szolgáló s a helyszûke miatt megkurtított szemelvény a nemességre, a rurális együttélés világára, illetve az értelmi hivatásokra vonatkozó részeket tartalmazza (az eredeti írásmódot megõriztem, a kihagyásokat […] jelöltem. Nem jelöltem viszont az esetleg mondatkezdõvé elõlépett szókezdõ betûk kicsirõl naggyá változtatását).

Jegyzetek
1 Az életrajzi vázlat az ismertetésben szereplõ két szöveggyûjtemény bevezetõ tanulmányai alapján készült.
2 L. errõl Erõs Vilmos alaposan dokumentált, kritikus szemléletû tanulmányát: A Szekfû-Mályusz-vita. Csokonai, Debrecen, 2000, 160-168.
3 Erõs V., Szekfû-Mályusz 125-159.
4 Benda Gyula: Utószó. In: Bloch, Marc: A történész mestersége. Hajnal István levelezését Huszár Tibor készül(t) kiadni.
5 Márkus István elõadása az egyesület megalakulása alkalmából tartott budapesti Hajnal-emlékülésen.
6 Rendre: A társadalomtörténeti érdeklõdés gyökerei, Találkozás a szellemtörténettel (ÉF 55-58, HI 16-17); Írásbeliség és történetiség (ÉF 68-73, HI 17-18); A technikatörténeti fordulat hozadéka (ÉF 74-76, HI 25-26); A szociológiában való csalódás okai (ÉF 97-102, HI 26-28); Vitalitás és struktúra, A formaképzõdés menete (ÉF 128-137, HI 29-31), Tenyészet vagyunk (ÉF 115-119, HI 33-35); Okszerûség és szokásszerûség (ÉF 124-128, HI 38-41); Szakszerûség és jogszerûség (ÉF 172-174, HI 50-51).
7 Bár vannak (voltak, mint Csontos László), akik vallották, hogy egy gondolat tisztasága szempontjából crucial experiment az, hogy lefordítható-e angolra, állítom, hogy ebben az esetben más a helyzet.
8 16. kiad. Kröner, Stuttgart, 1961.
9 Magyarán ez a mûvészettörténész kérdése: vajon ki-mi vezette egymástól függetlenül alkotó festõk ecsetet tartó kezét, ha a kései kor megfigyelõje utólag visszatekintve azt tapasztalja, hogy egymáshoz idõben közel, de esetleg térben távol készült képek bizonyos, megfogalmazható szempontok szerint hasonlítanak egymásra.
10 Bár a német „Historismus" szó angol megfeleltetése a „historicism", a szótárak és lexikonok meghatározásait egybevetve megállapítható, hogy a terminus alatt mást és mást értenek az angolok és a németek.
11 TM VIII.
12 TM XXV., XLI.
13 Amikor történetírás és politika viszonyáról gondolkodunk, általában nem az jut az eszünkbe, hogy kinek adatik meg a lehetõség a Nagy Történet (ami nálunk a Hóman-Szekfû) megírására, kinek adatik meg az, hogy nézeteitõl ne lehessen szabadulni (lévén, hogy még az ellenzõk is õt kénytelenek ellenezni), holott ez nem csak a kiadói piac esetlegessége. De, még ha az is, akkor ezek a véletlenek hosszú idõre befolyásolják gondolkodásunkat. Hajnal Istvánnak (és Mályusz Elemérnek) csak a rövid, vázlatos, apparátus nélküli kifejtés lehetõsége jutott. (Mályusz felfogására: Mályusz Elemér: Kossuth mûködésének társadalomtörténeti háttere. Napkelet 11 (6:3), 1928, 166-183.)
14 Hajnal István: Az újkor története. In: Hóman B. - Szekfû Gy. - Kerényi K. (szerk.): Egyetemes történet. Révai Testvérek, Budapest, 1936. 146-160. (II. rész, Európa az újkor elején: 5. fejezet. Magyarország helye az európai fejlõdésben)
15 Hajnal István: Az osztálytársadalom. In: Az új Magyarország. Magyar Történelmi Társulat, h. é. n. [Budapest, 1943]. = Domanovszky Sándor [szerk.]: Magyar mûvelõdéstörténet. 5.)
16 A futócímek:
A „bocskoros" nemesség;
A nemesség rétegzõdése;
A középnemesség a társadalomvezetésben;
A polgári rend;
A kézmûves polgárság;
A parasztság;
A jobbágyság rétegzõdése;
A jobbágy kötelezettségei;
A nyugati és a magyar parasztság;
A jobbágyság fölszabadulása;
A társadalmi szerkezet hibái;
A tõke uralma;
A munkásság és mozgalmai;
Az agrártársadalom;
Az agrármunkásság helyzete.
17 A szóhasználat félrevezetõ: ebben az elsõ mondatban Hajnal István, az olvasó figyelme megnyerésének erejéig a „rendiséget" szokásos („korszerû") jelentésében („a szabadságnak a múltból itt maradt elavult, s eltörlendõ akadálya") használja. A továbbiakban a rendiség régi, platóni, organikus funkcionális értelmében szerepel: a régi, irracionális (nem az államrezon vezérelte) emberi együttélés formája, testületiség.
18 Vö. Durkheim, Émile: A társadalmi munkamegosztásról (1893). Osiris, Budapest, 2001. Elsõ könyv.
19 Durkheim, É.: A társadalmi… Második könyv.
20 Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Európa, Budapest, 1994, 67-75.: „Valamennyi kultúrának megvan ugyanis a maga „civilizációja." Érdemes felfigyelni arra is, hogy Hajnal István értelmezésében létezik igazi osztálytársadalom (melynek nem elégséges feltétele a jogrend), létezik modern osztálytársadalom (melynek csak szükséges feltétele az egyén szabadsága), és létezik „osztálytársadalom", mely a rendiségre mint spengleri eleven kultúrfázisra következõ megdermedés, a civilizáció fázisa. Ha valakinek az „igaziról" és a „modernrõl" Max Weber kapitalizmusa ugranék be, az sem volna véletlennek tekinthetõ.
21 Durkheim, É.: A társadalmi…: „A társadalmi környezet kitágulásával a kollektív tudat egyre jobban eltávolodik a konkrét dolgoktól, és következésképpen egyre absztraktabb lesz. Ezt alátámasztó tények: Isten fogalmának transzcendens volta; a jog, az erkölcs és általában a civilizáció racionálisabb jellege. Ez a meghatározatlanság egyre nagyobb teret hagy az egyéni változatosságnak."
22 Vö. Tocqueville, Alexis de: A régi rend és a forradalom (1856). Atlantisz, Budapest, 1994.
23 Mérlegelték az álláspontokat, a lehetõség szerinti együttes és egybeillõ vélemény kialakítása érdekében.
24 Az eredetiben elírás: „bene prossessionati".
25 Az „irracionális" itt nem a hajnali terminológia szerinti, hanem a köznapi „ésszerûtlen" jelentésben szerepel.