Az N&n galéria másik, most bemutatásra kerülõ kiállítása az utóbbi évek egyik legprogresszívebb kislakás-építési programjáról, a Magház programról szólt (Magház - elvetették, 2003. január 8-26.). A bemutatón négy építész, Dévényi Tamás, a Magház program fõépítésze (Magház I., VII., Rottenbiller és Hutyra F. u. sarok - megvalósult), Dobai János (Magház II., VI., Mária és Horánszky utca között - kiviteli terv), Janesch Péter (Magház III., VI., Kisstáció és Kisfaludy utca mentén - engedélyezési terv) és Janáky István (Magház IV., második generációs Magház, tervezett helyszín: XII., Budakeszi u. 69. - tervvázlat), illetve a program teljes grafikai arculatát tervezõ Parák Andrea szerepeltek. Az alábbiakban olvasható megnyitószöveg a sok vitát kiváltó és jelenleg stagnáló program ötletadója és elindítója, Iványi György szemével láttatja a történteket.

Iványi György
Ma - ennyi a magház

Egy felépült, élõ épület a Rottenbiller utca és a Hutyra Ferenc utca sarkán, amelylyel Dévényi Tamás végleg bebizonyította, hogy a kortárs építészet legjobbjainak egyike. És nem csak a magyar kortárs építészeté. Azoknak a ritka házaknak az egyike ez, amelyekben az egésznek és minden részletnek oka, célja, értelme van.
Két kiemelkedõ terv, Dobai János, illetve Janesch Péter munkája, amelyek - ma csak remélhetjük - nem maradnak papíron (pontosabban a számítógépek memóriájában).
A legvolnább volna: az a gyönyörû koncepció, amellyel Janáky István bebizonyíthatta volna, hogy van alternatívája a zöldövezeti lakóparkoknak is.
És részben vagy egészben megvalósult nagyon sok gondolat az új századforduló városlakójának életformájáról, a funkció és esztétika összhangjáról, a valós és virtuális tér kapcsolatairól. Az építészeti és vizuális kultúra egy olyan kollektív produktuma, amelynek létrehozásában, egységes koncepcióhoz igazodva, azt meghaladva és gazdagítva, egymással interaktív kapcsolatban és vitatkozva, építészek, grafikusok, web-designerek vettek részt.
Lesz-e folytatása a Magháznak?
Az építészet és az ingatlanfejlesztés konfliktusa tartósnak tûnik. Az építész - ha valóban építész - 60-80-150 évben számol. Olyan emberek életének terét teremti meg, akik még meg sem születtek. Ennél rövidebb kitekintéssel legfeljebb vásári bódékat, színházi díszleteket szabad tervezni.
Az ingatlanüzlet idõhorizontja: a bankok, befektetõk által elfogadható leghosszabb megtérülés. Jobb helyeken és korokban 8-12 év. Ma, Magyarországon két, legfeljebb három év. Az ingatlanfejlesztõ, ha ennél hosszabb idõszakra tekint elõre, ennél távolabbi jövõhöz szabja céljait és várakozásait, bajt okoz saját magának, befektetõinek, finanszírozóinak.
A tervezõ fogódzója: egy társadalmi osztály, réteg kialakult értékrendje, életformája, amelyhez az új épület teret teremt. A progresszív, elõremutató építészet, ennek az életformának és értékrendnek az alakulását látja elõre. A Loire-völgy ma is lakható kastélyait, Dél-Anglia polgárházait, Itália villáit kereskedõk építtették. Polgár-arisztokraták, akik a polgárság megszületésének korszakában évszázadokra látták elõre a várható jövõt. Versailles ma is ugyanolyan lakhatatlan, mint építésekor volt - a polgárság világa felépült, az uralkodóké összeomlott.
A mai magyar generációk leválasztott lakásokban nõttek fel. A „létezõ szocializmus" úgy gondoskodott állampolgárai lakhatásáról, ahogyan a lesoványodott, egyszeri parasztember szabott magának két új inget: abból az egy régibõl.
Elveszett az a kultúra, amelyik meghatározta egy-egy társadalmi réteg jövedelem- és igényszintjére szabott lakóhelye (legyen az hosszú tornácos parasztporta, proletár szoba-konyha, kispolgári garzon vagy két-szoba-hall, nagypolgári ötszobás vagy budai villa) értelmét és tartalmát. Azt a tartalmat, amelyikben helye volt minden tárgynak és tevékenységnek, amely a lakó, tulajdonos életformájához tartozott. Generációk nõttek fel értelmetlenül egymásba hatoló, aránytalan terekben, zavaros, pazarlóan szegény környezetben.
A leválasztott lakások világa visszaköszön nemegy újonnan tervezett „luxus" épületben is. Épületekben - amelyek jól-rosszul igazodnak egy-egy félig megemésztett, legfeljebb a napi divat szintjén feldolgozott stiláris elváráshoz -, legyen az „organikus", posztmodern, soha nem volt, képzelt neobarokk vagy olyan modernizmus, amelyik legfeljebb motívumaiban, körablakokkal, csõkorlátokkal, üvegfelületekkel, fehér színével idézi a XX. század világát - és csak a XX. századi építészet (és minden jó építészet) lényegérõl feledkezik el: a teremtett tér embert szolgáló funkciójáról, a funkció és esztétika összhangjának követelményérõl.
A szobrász, a festõ megkísérelheti az ugrást a jövõbe. Jövõképét szubjektumából vetíti ki. Ha téved (és gyakran akkor is, ha nem téved), eladatlanok maradnak vásznai, tárgyai. Ha igaza volt, legalább az utókor aukciós házai értékelik felbukkanó munkáit.
Az építészeti tervezés kétszeresen is alázatot követel. Az épület drága. Ha nem térülnek meg az építésére fordított milliók, milliárdok, nincs következõ. Az épület ugyanakkor eleven emberek létezésének tere, az életet szervezõ, meghatározó keret. Az építész jövõképe nem lehet szubjektív, az a mai értékek fejlõdésének felismerésébõl, a trendek extrapolációjából származik. Ám nagyon nehéz extrapolálni azt, ami - ma, itt, Magyarországon - alig felismerhetõ. A kulturális résben, amelyben élünk, az épületek tervezõje, a tervezõ építész, a fejlesztõ kevés fogódzót talál.
Amikor megfogalmaztuk a Magház program tervezési elveit, funkcionális követelményeit, úgy véltük, a zavaros felszín mélyén rejtõzõ valódi tendenciákat ismertünk fel. Dévényi Tamás Rottenbiller utcai épülete azt sejteti, hogy ebben nem tévedtünk nagyon nagyot.
Magam a program kezdeményezõjeként talán jól tételeztem fel majdani ügyfeleim, vevõim életformáját, és határoztam meg az épület „másik" tervezõjeként a tervezési irányelveket. Ingatlanfejlesztõként - több más mellett - pontosan azt a hibát követtem el saját szakmámban, amitõl a tervezõ építészeket óvni próbálom. Nem extrapoláltam, nem a forrásaimhoz rendelve határoztam meg céljaimat, hanem - sokkal inkább az építészeti koncepció, mint az üzlet idõhorizontjához mérve - céljaimhoz terveztem a forrásokat. Nem a valóságból indukáltam, hanem egy jövõképbõl dedukáltam.
Amikor azonban azt látom, hogy a koncepciót nagyszerûen megvalósító Rottenbiller utcai házban azok a városlakók és úgy élnek, akiket odaképzeltünk, mégis úgy vélem, nem a való világ vetette el a Magház-koncepciót (az ún. „Való Világ" hõse, Szabolcs, alkalmasint beköltözött), hanem a program tervezõi, építészek, grafikusok, designerek vetették el egy, a mainál méltóbb lakásépítészet magvait. Majd kicsíráznak.