Csáky Marianne
Mindkét nem érzékenységével

Költõi kérdésre egy legkevésbé sem költõi válasz: a látszat ellenére engem a test önmagában egyáltalán nem érdekel, vagyis elsõsorban nem a test érdekel. Arról nem is beszélve, hogy a testrõl nekem egészen biztosan nem a szépség és az istenek jutnának eszembe. Ad absurdum, engem az emberi lélek és az emberi kapcsolatok „finom rezdülései" érdekelnek, amelyek lecsupaszítva és olykor brutális õszinteséggel mutatkoznak meg testi - nemi, szexuális és érzéki - tevékenységeinkben. Ez az, amiért a testiség, egészen konkrétan a nemi aktusok vizuális ábrázolásai megjelennek a munkáimban.
Egyik legmegrázóbb olvasmányom a férfi-nõi kapcsolatok lehetséges poklairól Szabó Lõrincnek és feleségének naplója és levelezése volt, amelyben a férfi stilizáló, a történéseket elkenni akaró és a nõ önmarcangolóan és durván õszinte levelei és naplórészletei váltják egymást. Életem súlyos mélypontján olvastam õket, távol az otthonomtól, egy brooklyni lakás magányában, a házigazdám könyvespolcáról leemelve a könyveket. Szinte elviselhetetlen fájdalommal ütött meg a gúzsba kötöttség érzése, hogy bár 60 évvel késõbb születtünk, mint õk, mégis ugyanabba a kalickába vagyunk bezárva még mindig, 1999-ben, Magyarországon. Egyrészt persze azért, mert bizonyos dolgok nem változnak („a szerelem örök"?). Másrészt azért, mert ami a férfi-nõi kapcsolat társadalmi modelljében változott a világ más részein - nem a felszínen, hanem mélyen az érzelmek és érzékek beidegzõdésében, ami a kisgyermekkori nevelõdés idõszakában dõl el -, nos, ez a változás, mondjuk úgy, „társadalmi változás", az ide, Magyarországra, bizony, még vajmi kevéssé „gyûrûzött be". A fenti Szabó Lõrinc-idézet modernista pátosszal átitatott szavai, mint „test", „hús", „szépség", „istenek", „halál", a vers kontextusából kiszakítva, a világnak pontosan azt a fajta nyomasztó rendjét idézik meg számomra, amelyet már gyerekkorom óta fojtogatónak éreztem, amikor saját nõi érzelmi, érzéki és egyáltalán, életlehetõségeimrõl gondolkodtam. Ez a rend egy olyan szerepkörbe lökött volna, és bizonyos értelemben lökött is be, amelyben nem tudtam rendesen mozogni. Mint valami torz páncéling, minden mozdulatomra fölsértette a bõrömet.
Az én eddigi életem, igazán nem dicsekvésbõl mondom, olyan, mint egy állatorvosi ló, mint egy feminista állatorvosi ló. Tanítani lehetne belõle a férfi és nõi szerep változásaiból származó összes konfliktust, azok lélegzetelállító romboló erejével együtt (itt hangsúlyoznom kell, hogy ezen szempontot nem tartom kizárólagos magyarázó értékûnek az emberi kapcsolatokban, csupán egy lehetséges aspektusnak). Jóllehet én eme konfliktusok jó részét akkor éltem át, amikor még azt sem tudtam, hogy máshol létezik egy olyan dolog, hogy feminizmus. Mulatságos visszaidézni, hogy akkoriban a nõiségemben és a férfiakkal való kapcsolataimban átélt feszültségeimre, elégedetlenségeimre olyan szerzõknél akartam gyógyírt találni, mint Platón és Freud, mondanom sem kell, nem sok sikerrel.
42 éves vagyok, és nagyon szeretnék még, ha állatorvosi lóságom eseményei ezt még fizikailag és lelkileg egyáltalán lehetõvé teszik, egy kisbabát, egy kisfiút. Merõ önzésbõl, kapaszkodó reménykedésbõl és idealizmusból, hogy sikerülhet… mi is? Az, amire Virginia Woolf is vágyott úgy 70 évvel ezelõtt - hogy sikerülhet olyan értékeket tanítanom neki, hogy õ majd ne rokkanjon bele saját érzelmeibe és vágyaiba, és képes legyen mindkét nem érzékenységével figyelni a világot, a társát és önmagát.