Nálunk az 1989-es rendszerváltozással kapcsolatban a „demokratikus átmenet" kifejezés vált közkeletûvé, és különös módon senkinek se tûnt fel, hogy ez nem átmenetet jelent a demokráciába, hanem a demokrácia átmeneti jellegét sejteti. Ez az össznépi nyelvbotlás történelmi tapasztalatot tükröz: az alkotmányos demokrácia korszakai (pillanatai?) Magyarországon mindig rövid átmenetet képeztek két nem-demokratikus politikai berendezkedés között. Addig tartottak, amíg a hazai vagy a nemzetközi erõviszonyok átmeneti kiegyenlítõdése akadályozta a gyõzteseket erõfölényük érvényesítésében.
De lehet-e a demokrácia más, mint átmeneti? Amit Platón két és fél ezer éve írt az államformák változásának dinamikájáról, máig idõszerû. A nép többsége, a szegények és a jogaikban korlátozottak mindig demokrácia után áhítoznak, és idõrõl idõre megtörik az oligarchia (a vagyonosok és hatalmasok) kiváltságos uralmát, de ezután két út áll elõttük. Vagy eltûrik, hogy a leggazdagabbak - a közvélemény befolyásolására alkalmas eszközök túlnyomó többségének birtokosai - immár a tudatlan és nincstelen többség bizalmából kormányozzanak, vagy pedig türannosz után néznek, aki az eszközökben nem válogatva megtöri az oligarchia uralmát. A nép nevében fellépõ igazságtevõ türannosz azonban különleges felhatalmazást fog követelni magának: a démosz érdekében sutba vágja a demokráciát. Aki napjaink politikatörténetében a fentiekkel rokon vonásokat keres, az találni fog.
A demokrácia ezek szerint természeténél fogva sérülékeny jószág. A mai Magyarországon azonban a népszuverenitás elvének érvényesülését ezen túlmenõen a történelmi körülményekbõl adódó különös és igen súlyos akadályok nehezítik. A továbbiakban ezeket szeretném számba venni.

Antidemokratikus hagyományaink
Kettõt említenék közülük: az egyik a politikai uralom és az alattvalók közötti szakadéknyi távolság, a másik az egypárti demokrácia. A politikai uralom és az alattvalók közötti távolság félezer éve alig és csak átmenetileg változik. Megszoktuk, hogy az uralom idegen, központja távoli, eljárásait ellenõrizni, számon kérni a nemzetnek nem áll módjában. Egyúttal megtanultuk, hogy mint egyének hogyan tudjuk ezt az uralmat kijátszani, kibekkelni, túlélni, sõt, hogy még hasznot is húzhatunk belõle - feltéve, hogy a szolidarisztikus és nyilvános eljárásoktól õrizkedünk. Ezen a távolságon a rendszerváltás, amit az ország a televízió képernyõje elõtt szurkolt végig, alig változtatott. Az egypárt ingatlanjait és stílusát öröklõ sokpárt õrizkedett attól, hogy politikáját a nyilvánosság és a választók érdemi ellenõrzése alá helyezze, talán nem is tudták, hogyan kell ezt csinálni.
Másik antidemokratikus hagyományunk, az egypárti demokrácia, igazi hungaricum. Alkotmányos korszakainkban (a kiegyezés után, a két háború között) lényegében egy párt élvezett csak teljes legitimitást, a többi, így vagy úgy, kívül állt a status quón. Ezért olyan nehéz beletalálnunk az új helyzetbe, amikor a pártok egymás egyenrangú alternatívái. Politikusaink járatlanok az effajta küzdelemben, ezért inkább az ellenfél „párbajképtelenségét" bizonygatják: nemzetidegen, alkotmányellenes stb. És ezekre a tradíciókra épül rá a két nagy és amorf tömegpártot versenyeztetõ posztmodern politikai váltógazdaság, amely a választhatóság formális minimumának fenntartásával õrzi a demokrácia látszatát. (Tolsztoj szerint a demokrácia olyan börtön, ahol az elítéltek maguk választják börtönõreiket. Gyanítom, az újabban elterjedt kétpártrendszerre azt mondaná, olyan börtönök ezek, ahol az õrök két mûszakban dolgoznak.)

Vagyonfelosztás
A rendszerváltás, úgy, ahogyan végbement, tovább erõsítette a politikával szembeni elõítéleteket. Az új rendszer erkölcsi legitimitását eleve és jóvátehetetlenül aláásta az a mód, ahogyan az egykor államosított nemzeti vagyon feletti osztozkodás végbement. Közhely, de nem lehet elégszer elmondani: Magyarországon az eredeti tõke enyhén szólva nem a piacon halmozódott fel, hanem politikai érdemek fejében és alkuk keretében került nagyrészt a régi állampárt (az egykori államosítók jogutódai és elvtársai) kezébe, kisebb részben az új pártok nómenklatúrájának birtokába. Történelemtanár barátom nem ok nélkül hasonlította a rendszerváltást a hûbériség korai korszakát lezáró átalakuláshoz: itt is, ott is az uralkodó szolgálatában elnyert benefíciumok allódiumokká való átalakítása zajlott. A magántulajdonossá lett zöldbárók, kulturális helytartók, bányakapitányok és KISZ-vezérek birtokszerzése éppen a békés rendszerváltást biztosító Kádár kori középosztályosodás kedvezményezettjeinek a rovására történt. Az elsõ gazdaság és az állami adminisztráció vezetõi kemény osztályharcban gyõzték le és tették tönkre a 70-es és 80-as években kibontakozó második gazdaság, második nyilvánosság vállalkozóit. Ez volt a rendszerváltás fõ gazdasági tartalma. Ami a nemzeti vagyonból közkézen maradt, kézen-közön az is elolvadt: az egymást követõ kormányok, helyi önkormányzatok elõbb a termelõ üzemek, utóbb az ingatlanok eladásából pótolták költségvetési deficitjüket. (A rablógazdálkodás egyik látványos következménye a fõvárost és környékét pusztító beépítési láz.) A régi-új politikai osztályt hiteltelenné teszi a választók szemében az a gátlástalanság, amellyel önmagát „feltõkésítette".

Szociális feszültség
A tulajdonkérdés elintézésétõl egyáltalán nem függetlenül, Magyarországon a 90-es években elviselhetetlen mértékben kiélezõdött a feszültség szegények és gazdagok között. Nem lehetséges demokrácia ott, ahol a társadalmi szolidaritás minimuma is hiányzik. Ezt a minimumot semmisítette meg az elszegényedõ és viszonylagos szegénységét egyre érzékenyebben észlelõ (mondjuk) hárommillió ellenszenve a gazdagok iránt, az újgazdagok tíz- és százezreinek félelme a szegényektõl, egymástól. Magyarországon ma érthetetlenül sok a gazdag ember. És nyomasztó a szegénység. A politika nem is ígér, még kevésbé nyújt megoldást az újszegényeknek - „enrichissez-vous", vágja a képükbe napról napra -, mintha sejtené, hogy a szegényekben felgyülemlõ indulatok, a szegény ember kiszolgáltatottsága még jó szolgálatot tehet a politikában. Nem a demokrácia híveinek, ez magától értetõdik. A mai magyar társadalom viszonyát a politikához mégsem az elvakult indulatok jellemzik - ezt meghagyják a pártos értelmiségnek -, hanem a csalódott közöny. S hadd tegyem hozzá, a mindennapos kenyérharc, a nyomorúság elleni leleményes védekezés le is köti azokat az energiákat és ambíciókat, amelyekkel az öntudatos polgár a közügyek felé fordul. A nyomor veszedelmes a köztársaságra.

Nyilvánossághiány
Nincs demokrácia a hatalomtól független, a kormányzat elszámoltatására képes nyilvánosság nélkül. Magyarországon pedig a rádió- és televízióállomások, a nagy napi- és hetilapok közvetve vagy közvetlenül a politikától függenek, amely ellátja témával, pénzeli és cenzúrázza õket. A nyilvánosan gyûlölködõ értelmiség két tábora, a rendelkezésükre álló orgánumokkal, két zárt és befelé forduló világot alkot, melyek között lassan minden érintkezés megszûnt. A fogalmak és értékítéletek nem szorulnak többé igazolásra, senkit nem zavar, ha „odaát" ugyanazoknak a szavaknak gyökeresen más értelmet tulajdonítanak. A kritikai szellem eltunyul a gyûlöletközösség akolmelegében: rutinosan gyalázza, akinek a nézeteire már régen nem kíváncsi, s rossz lelkiismerettel, kelletlenül mentegeti az övéit. (A la Lukács György: a legrosszabb szocializmus is jobb a… Fidesznél?) A két politikai tábor vezetõi kizárólag azoknak a médiumoknak a véleményére adnak, amelyek az õ nótájukat fújják. Úgy bánnak a sajtóval, mint egykor Churchill a statisztikával, amikor kijelentette, hogy csak olyan adatoknak hisz, amelyeket õ maga hamisított.

A népszuverenitás elvét s a köztársaság alkotmányos rendjét fenyegetõ veszélyek tehát számosak, s ezek között maga a „létezõ demokrácia" (a szó hétköznapi értelmében véve: a többségi elvet és a képviseleti elvet értve alatta) nem a legutolsó. Az ipari tömegtársadalmakban e kettõ együttes érvényesülése a világon mindenütt azt jelenti, hogy:
1. az emberek átlagosan négyévenként egyetlen csomagban kénytelenek véleményt nyilvánítani ezernyi elõre nem látható kérdésrõl, amelyek megítéléséhez a nélkülözhetetlen tudnivalókat nem bocsátották a rendelkezésükre,
2. épp ezen alkalmakkor a nyilvános hazudozás bocsánatos bûnnek számít, amit a jó ügy érdekében mindenki elkövet,
3. a tájékozatlan és az épp szóban forgó dolog iránt közömbös többségre hivatkozva a közvetlenül érintettek és illetékesek akarata semmibe vehetõ, hiszen õk mindenkor csak egy töredék kisebbséget képviselnek,
4. minden további kérdésben a szuverén nép ismeretlenekre ruházza a döntés jogát, akik nem neki tartoznak felelõsséggel és engedelmességgel, hanem a pártbürokráciának, amely számukra információkat, elõmenetelt, választókat biztosít.
Ezért megragadom az alkalmat, hogy hangot adjak meggyõzõdésemnek: a demokrácia csak úgy lehet tartós, és csakis akkor nem önveszélyes, ha mûködésmódjába lényegétõl „idegen" elemeket is képes beépíteni. (A történelemben számos sikeres példa bizonyítja, hogy képes erre.) Ezek közül ismét négyet emelnék ki:
1. Az elitek minõségi szelekciója. A fogyasztói társadalmakban a már jól mûködõ technokratikus uralom meglepõen gyenge színvonalú káderállománnyal, kisszerû politikai marketing-szakemberekkel, államférfiúi képességek nélkül is mûködik. Mi ezt a fényûzést aligha engedhetjük meg magunknak. A rendszerváltás után verbuválódott politikai elit tehetségtelensége, fantáziátlansága és korruptsága jóvátehetetlen károkat okoz az országnak, olyan károkat, amelyek több nemzedék sorsát megpecsételik. Az alkalmatlan döntések, kormányzati balfogások többségének oka nem világnézeti, és nem is a kapzsiság, hanem egészen egyszerûen a döntéshozók rátermettségének hiánya.
2. Társadalmi szolidaritás. Az éles társadalmi, politikai és világnézeti konfliktusok az átalakulás természetes velejárói. Ahhoz, hogy ne feszítsék szét a rendszer kereteit, nélkülözhetetlen a szolidaritás, összetartás és kölcsönös felelõsségvállalás minimuma az egymással szemben álló csoportok között, hogy a gyõztes többség a legyõzött kisebbséggel, a gazdag és sikeres kisebbség a szegény sokasággal szemben méltányosan járjon el. A szolidaritás legjobb iskolája, persze, a közösségi önrendelkezés gyakorlatában szerzett tapasztalat, amellyel ugyanúgy nem rendelkezünk, mint közös nyelvvel, amelyen a történelmi-kulturális hagyomány értelmérõl zajló viták lefolytathatók.
3. A többségi és képviseleti elven mûködõ intézmények hatalmának korlátozása. Gondolok itt a hatalmi ágak megosztása mellett (amivel világszerte nagy baj van, mert a törvényhozást lenyelték a végrehajtó hatalom eszközeiért pártmezben versengõ technobürokráciák és cégbirodalmak) az angolszász liberalizmus egyik alapelvére, hogy a törvény hatalmasabb a törvényhozónál. Vagyis a pillanatnyi többség akarata nem bírálhat felül olyan törvényeket és jogszokásokat, amelyekben több egymást követõ nemzedék tapasztalata jut kifejezésre.
4. Decentralizáció, lokalizáció, szubszidiaritás. Ez a sok szép idegen kifejezés mostani témánk szempontjából mind ugyanazt jelenti: nevezetesen, hogy a helyben, az érintettek részvételével születõ elhatározás mindig méltányosabb, kíméletesebb, öko-logikusabb és végrehajthatóbb, egyszóval életszerûbb, mint amit tõlük távol hoznak elvont számítások alapján, általános elvek és szisztémák szerint. A demokrácia méret-függõ: minél távolabb vannak a kormányzottak a kormányzóktól, annál kisebb az esély az utóbbiak ellenõrzésére, a közakarat érvényesülésére. A magyar önkormányzati rendszer morális, szakmai és anyagi csõdje nem cáfolat erre - éppen ellenkezõleg, azt mutatja, hogy a kizárólagosan a központi és pártközponti jóakarattól függõ helyi vezetõk önkormányzása egy demokratikus hagyományokban (és egyébként is) szegény országban korántsem vezet az „autonómia kicsiny köreinek" megteremtése felé.