Alig több, mint tíz éve merült fel a középkori tanszék felállításának ötlete a frissen alapított Közép-európai Egyetemen (CEU). Magától értetõdõnek tûnt számunkra, hogy a történelmi változások és a Soros György által kínált nagylelkû támogatás szerencsés egybeesése minden olyan új intellektuális vállalkozás létrejöttét lehetõvé teszi, amely értékes és hasznos lehet az átmenet szélesebb áramlatain belül. A középkori tanulmányok fejlesztésére tett javaslat mégis elég különösen hangzott ebben a környezetben. Míg senki sem kételkedett például a klasszikus filológiai kutatások fontosságában, és senki sem kérdõjelezte meg a középkori történeti hagyományok fenntartására irányuló szorgos munka érdemeit, fel kellett tenni a kérdést, valóban hozzátartoznak-e a javasolt „interdiszciplináris középkori tanulmányok" céljai a fiatal CEU küldetéséhez. Néhány társammal együtt megpróbáltunk olyan összefüggõ - történeti, módszertani és oktatáspolitikai - érvrendszert kidolgozni, amely mindenkit meggyõz arról, hogy a középkori Közép-Európát újra fel kell fedezni, s ehhez szükséges egy e témával foglalkozó s a régió országainak fiatal középkorszakértõi között szakmai és baráti kapcsolatrendszert teremtõ tanszék megalapítása. Az alábbi írásban röviden összefoglalom azokat az érveket, amelyek e javaslat hátteréül szolgáltak, és megpróbálom áttekinteni, milyen tapasztalatokkal gazdagodtunk az azóta eltelt tíz évben.1

A középkor aktualitása
Közép-Európa a középkorban vált európaivá. Ha most az új Európa része akar lenni, meg kell értenie és fel kell elevenítenie az Európához tartozás középkori alapjait: „Európa közös gyökereit", hogy Bronislaw Geremek könyvének címét idézzem.2 A középkor közelebbi vizsgálata közvetlenül hozzájárulhat annak az intézményi, kulturális és mûvészeti örökségnek a megõrzéséhez, amely egykor éppen azért jött létre, hogy ennek a régiónak az Europa Occidensbe tagolását biztosítsa, vagy éppen az elsõ csatlakozás közvetlen eredménye volt.
Ezen az örökségen belül számos olyan politikai és kulturális minta található, amely a jövõre nézve is érdekes modellként szolgálhat. Jó példa erre az a középkori kettõsség, amelyben az egyetemes struktúrák (a császárság, a pápaság, a különbözõ egyházi intézmények és rendek, a latin nyelv, a kánonjog, a római jog és - különösképpen - az egyetemek) együtt éltek a regionális vagy helyi struktúrákkal (királyságok, helyi hatalmak, monostorok, plébániák, szent helyek, népnyelvek, szokásjog stb.). Egy másik példa lehet a középkori királyságok soknemzetiségû mivolta; miként Szent István, a keresztény magyar állam alapítója írta - a közelmúltban ugyan sokszor idézett, de 1992 táján még nem ennyire „elkoptatott" - Intelmeiben fiának, Imrének: „Az egynyelvû és egyszokású ország gyenge és esendõ."3
A középkor persze jócskán kínál példát olyan robbanásveszélyes helyzetekre is, mint amilyenekkel az átmenet és az európai bõvítés jelenlegi új szakaszaiban szembe kell néznünk. A barbaricum megtérése és „nyugatiasodása", a régi társadalmi és kulturális struktúrák feldúlása és megsemmisítése, illetve az új függõségek kialakítása gyakran szült hosszan tartó ellenállást a Nyugattal szemben - az elsõ „pogánylázadásoktól" kezdve a bizánci kereszténység pártolásán át a Slavia Orthodoxa létrejöttéig és az azt követõ ellenségeskedésig. E korszakban gyökereznek az itt élõ különféle népek közötti mai etnikai és területi konfliktusok is: „A mai politikai elemzõket talán megdöbbenti Jugoszlávia darabokra hullása, a keserû és gyilkos ellenségeskedés, a szenvedélyes küzdelem az új határvonalak aprócska szakaszaiért" - fogalmazott 1994-ben egy horvát diákunk a CEU elsõ diplomaosztó ünnepségén. „Mi, középkorkutatók, kevésbé lepõdtünk meg, és elmagyarázhatnánk, hogy ezek a politikai, etnikai, vallási és kulturális ellentétek, ezek a vitatott, változó határok ezer éve ott vannak. Meg tudnánk mutatni a békés felszín alatt húzódó tektonikus vonalakat, ahol a jövõbeli kitörések és földrengések várhatók." A medievisztika azonban nemcsak a diagnózisban, hanem a terápiában is segíthet: lehetõséget adhat arra, hogy egyeztetett értelmezést dolgozzunk ki a terület népeinek közös, ezeréves történetérõl.
Az új medievisztika tanszék megalapítását támogató érvelésünk egy másik része azt a tudományos újítást hangsúlyozta, amelyet egy olyan látszólag „tradicionalista" tudományág hozhatna a CEU-ra, mint a középkorkutatás. Annak a kornak a megismertetésével, amikor az universitas intézményét megalkották Európában - érveltünk -, a középkorászok hasznos szolgálatot tehetnének az új egyetem felépítésében. Kétszeresen is elkötelezettek, egyrészt abban, hogy fenntartsák a klasszikus mûveltség hagyományait, másrészt abban, hogy ezeket modern kontextusban újragondolják - ahogyan az az antiqui és a moderni 12. századi szembeállításakor történt, amelyet Chartres-i Bernát tekintélytisztelõ, mégis öntudatos metaforájában így ragadott meg: „Olyanok vagyunk, akár az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és messzebbre látunk, mint õk, nem mintha látásunk élesebb vagy termetünk nagyobb lenne, hanem azért, mert õk a levegõben hordanak bennünket, felemelnek az õ gigászi magasságukba."4 A medievisztika képviselõi úttörõ munkát végeztek a különféle tudományágak (történelem, mûvészettörténet, filológia, nyelvészet, földrajz, antropológia, néprajz, régészet stb.) közti együttmûködésben. Sok országban élen jártak a humántudományok módszertanának megújításában, mint Marc Bloch, Percy Ernst Schramm, Erwin Panofsky, Ernst H. Kantorowicz, Georges Duby és Jacques Le Goff, hogy csak néhányat említsünk a nyugati példák közül. De ezt a sort joggal egészíthetnénk ki ezen tudományok olyan kelet-európai képviselõivel is, mint Hajnal István5, Frantisek Smahel, Aron J. Gurevics, Bronislaw Geremek, Alexandru Dutu, Szûcs Jenõ. A viszonylag szórványosan ránk maradt történeti dokumentumok szûkszavúsága arra készteti a középkorászokat, hogy a társtudományok módszereit is felhasználják, hogy adataikat széles, összehasonlításon alapuló kontextusban gondolják át, és hogy a hagyományos erudíciót találékonysággal és a számítógépek modern technikájának felhasználásával egészítsék ki. Az elmúlt évtizedekben a régi vágású levéltári tudósok, könyvtármegszállottak és filológusok hatalmas adatbázisok létrehozásának, CD-ROM-kiadásoknak és különféle kifinomult számítógépes megközelítéseknek a kezdeményezõi lettek, anélkül hogy elvesztették volna eredeti identitásukat és a klasszikus erudíció iránti vonzódásukat. A sok kívánatos átmenet között - érveltünk - a CEU segíthetne az efféle újítások know-how-jának behozatalában, mert mindez a korábbi évtizedekben teljesen hiányzott a szükséges infrastruktúra és tudományos kapcsolattartás hiányosságai miatt. A filológusként kimûvelt és egyúttal digitálisan is képzett, nemzetközi együttmûködés bonyolítására képes szakértõk új nemzedéke segíthetné a múzeumok, levéltárak és kulturális örökséget védelmezõ intézetek teljes intézményi infrastruktúrájának újjászületését. Egy ilyen újítás jelentõsége nem korlátozódna persze a klasszikus mûveltség területére - gazdasági és politikai kihatásai is lennének.

„Lateiner" és másként gondolkodó értelmiség
Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a klasszika-filológiai és medievisztikai kutatás közismerten súlyos veszteségeket szenvedett a szocialista rendszerben: a marxista ideológiai közeg okozta torzulások (és a levéltári források, történeti mûemlékek hanyag kezelés okozta állagromlása) következtében a klasszikus kultúrával foglalkozó tudományosság a perifériára sodródott. A klasszikus kultúra fenntartásával foglalkozó szakértõk, a „lateiner" értelmiségiek csaknem ugyanannyit szenvedtek, mint a nyílt politikai másként gondolkodók: finom kapcsolatrendszerük újjáépítése ugyanolyan fontos egy kulturált európai civil társadalom helyreállításához, mint - mondjuk - az ügyvédeké (akik - mellesleg - szintén a lateiner csoportba tartoztak Közép-Európában). Mindez talán arra is magyarázatul szolgálhat, miért jött néhány prominens politikai másként gondolkodó a klasszika-filológiai és medievisztikai tanulmányok békés területérõl.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy õk a középkortudósok egy nemes hagyományát folytatták e téren: Marc Blochot a francia ellenállásban való részvétele miatt végezték ki 1944-ben, Johan Huizingát koncentrációs táborba zárták 1942-ben, két vezetõ lengyel középkorkutató, Aleksander Gieysztor és Jerzy Kloczowski pedig harcolt a németekkel szembeni fegyveres ellenállásban. Csehszlovákiában az 1968 utáni „normalizáció" sok vezetõ értelmiségit - köztük neves középkorkutatókat - vagy számûzetésbe kényszerített (Frantis_ek Graus), vagy a perifériára (Frantis_ek Smahel), vagy teljes hallgatásra (Dusan Trestik). A Jan Patocka lakásán, Prágában tartott híres Platón-szeminárium a kommunizmussal szembeni értelmiségi ellenállás jelképe lett. Egy másik szép példa Bronislaw Geremek kettõs szerepe mint tudós és mint politikus: még azokban az években is, amikor Lech Walesa fõ tanácsadójaként üldözték, félig-meddig legális szemináriumokat tartott a középkori társadalom peremén élõkrõl és számkivetettjeirõl. Karol Modzelewski, a Szolidaritás egy másik vezetõje, a kora középkori szolgálónépeket s a barbár társadalmakat tanulmányozta, miután éveket töltött kommunista börtönökben. Moszkvában Aron J. Gurevics köre nem folytatott kifejezetten politikai tevékenységet, de egy másfajta tudományos hozzáállást testesített meg, kapcsolatot a francia és angolszász szellemi élettel. Szûcs Jenõ, az elmúlt évtizedek egyik legkitûnõbb középkorkutatója Magyarországon, az értelmiségi ellenzék fontos alakja lett az 1980-as szamizdat Bibó István-emlékkönyvhöz való hozzájárulása révén. A Vázlat Európa három történeti régiójáról címû híres tanulmánya e kötet számára íródott.6 Ez a munka kísérlet arra, hogy a mai kelet-közép-európai civil társadalom hiányosságait a probléma középkori gyökerein keresztül vizsgálja. A másként gondolkodók egy másik csoportja Magyarországon 1956 rehabilitálásán dolgozott, neves emigránsokkal együttmûködésben. Ebben a tevékenységben ismét fontos szerepet játszott egy középkorkutató: Bak János. Az 1956-os forradalom aktív résztvevõje volt, azután disszidált, 1959-ben a brüsszeli Nagy Imre Intézet egyik megszervezõje lett, késõbb Németországban, Angliában, majd Kanadában élt. 1989 után úgy határozott, hogy hazajön Magyarországra, méghozzá azzal a kettõs szándékkal, hogy aktív szerepet vállal két új intézmény, a CEU medievisztika tanszéke és az 1956-os Intézet megalapításában.7
Érveink váratlanul további támogatást kaptak a középkor iránti világméretû érdeklõdés éppen akkor kibontakozó megnyilvánulásaiban. Umberto Eco két regénye, A rózsa neve és A Foucault-inga ezekben az években folytatta diadalmenetét, de sok más francia, angol és amerikai középkortörténésznek is sikerült bestseller státusba kerülnie jól megírt történeti mûvekkel. Ezt a hatalmas sikert elemezte egy amerikai történész, Norman F. Cantor, 1991-es, ugyancsak bestsellerré lett historiográfiai mûvében, amely az Inventing the Middle Ages (Kitalálni a középkort) címet viselte.8 Húsz fontos huszadik századi középkorkutató életérõl és munkásságáról adott, meglehetõsen vitatott portréjában Cantor azt állította - provokatív éllel -, hogy az általuk bemutatott középkori világ nem pusztán azt foglalja magában, amit aprólékos kutatásaik révén feltártak, hanem egy nagy adag invenciót, fogalmi és mûvészi modelleket.9
A középkori Közép-Európa kitalálása ugyanebben az idõszakban Magyarországon is megkezdõdött. Mátyás király visegrádi palotájában régészek és mûvészettörténészek - rekordidõ alatt - rekonstruáltak egy szobát három közép-európai uralkodó, Károly Róbert, Luxemburgi János és Nagy Kázmér 1335-ös visegrádi találkozójának az emlékezetére. Ez az újjáépített szoba adott helyt egy új, nagy találkozónak, amely létrehozta a „visegrádi országok" posztkommunista szövetségét, 1991. február 15-én, Lech Walesa, Václav Havel, Göncz Árpád és Antall József részvételével. Az újrateremtett közép-európai szövetség politikai és kulturális céljait sok értelmiségi és sok intézmény támogatta (a CEU alapításának gyökerei is ide nyúlnak vissza), de egyre gyakrabban szembe is fordultak vele a felemelkedõ új nacionalista áramlatok képviselõi. A közép-európai középkor koncepciója szembekerült jó néhány olyan „nemzeti" középkorvízióval, amelyeket ugyanezekben az években alkottak újra. A középkor sajnos ismét csatatérré lett.
Mindezek után, az elmúlt tíz évben gyakran felmerült a kérdés: „Vajon csupán kitalált fogalom a középkori Közép-Európa, vagy valóban létezett az az egység, amelyet megkísérelhetünk újra felfedezni és rekonstruálni?" A történész természetesen inkább az utóbbi felé hajlik, jóllehet sokkal hálásabb retorikai feladat azt demonstrálni - önkritikus, de egyben önelégült módon -, hogy mindez csupán a mi találmányunk, középkorászoké. Tíz év munka után állíthatom: valóban fel tudtuk lelni az egykor valóban létezett, virágzó középkori Közép-Európa számos nyomát,10 s biztosabb kézzel próbálhatjuk ma jellemezni az újra felfedezett - és részben valóban újra „feltalált" - középkori Közép-Európát.

„Hol húzódnak Európa belsõ határai?"
Ez a kérdés, amellyel Szûcs Jenõ Európa három történeti régiójáról szóló, húsz éve megjelent híres tanulmánya11 kezdõdik, azóta nem megy ki a történészek fejébõl, amióta az ókorban Európa fogalma kialakult: már Tacitus tudatában volt Észak és Dél különbözõségének, Kelet és Nyugat elválását pedig a Római Birodalom kétosztatúsága (amely részben a latin és a görög kultúra kettõsségén alapult) legalább Diocletianus korától fogva nyilvánvalóvá tette.12 Ezek az Európán belüli választóvonalak a késõbbiek során, amikor Europa Occidens a Karoling idõkben ismét helyet követelt magának,13 összetettebbekké és árnyaltabbakká váltak, de lényegében máig megõrizték vitalitásukat. Minden egyes alkalommal, amikor a földrészt ellentétpárokban gondolták el, Európa politikai és kulturális földrajza ezt a négyes tagolást keltette újból életre. A középkori kereszténység a nyugati latinságot a görögök és a szlávok keleti ortodox egyházával állította szembe. A reneszánsz idején a „barbár" Északot ismét szembeállították a mediterrán Déllel, a felvilágosodás pedig újra felfedezte az egzotikus Kelet-Európát.14 Csak sokkal késõbb, a tizenkilencedik és a huszadik században figyelhetõ meg Közép-Európa mint egy közbeesõ történeti régió eszméjének fokozatos kialakulása. A modern Mitteleuropa gondolatának figyelemre méltó sikere teremtette meg a késõbbiek során annak igényét, hogy megvizsgálják e problematikus földrajzi egység történeti genealógiáját.
A lengyel, magyar és cseh történészek már a húszas évektõl kezdve sokat foglalkoztak e régió-problémával. A lengyelek között meg kell említeni Marceli Handelsman és Oskar Halecki munkásságát, akik 1927-ben megalapították a Kelet-európai Történelmi Társulatok Szövetségét, és évtizedekig foglalkoztak azzal, hogy meghatározzák Kelet-Közép-Európa helyét az európai történelem egészében.15 Idézem, hogyan fogalmazta meg Halecki a problémát néhány évtizeddel késõbb A nyugati civilizáció peremén16 címû összefoglaló mûvében. Szerinte az jellemzi a történeti érdeklõdést, hogy vagy teljesen (a „gyakorta az egész földrésszel azonosított") Nyugat-Európára koncentrál, vagy Bizánc, az Oszmán Török Birodalom, illetve Moszkva újrafelfedezésével egészíti ki Európa látképét. Majd így folytatja: „az európai történetírásnak maradt azonban egy hatalmas terra incognitája: Közép-Európa keleti része, egyfelõl Svédország, Németország és Itália, másfelõl pedig Törökország és Oroszország között. Ebben a régióban Európa története során számos különféle nép teremtett magának saját, független, néha egészen nagy és erõs államot, amely Nyugat-Európával kapcsolatban állva kifejlesztette a saját egyedi, nemzeti kultúráját, és hozzájárult az európai civilizáció általános haladásához." Ezután rákérdez arra, hogy „milyen valóban találó névvel illessük Európa ezen részét… Ha csak két részt különböztetünk meg, Nyugat-, illetve Kelet-Európát, képtelenség megfelelõ helyet találni egy olyan térségnek, amely teljes egészében egyik részhez sem tartozik. Ha ezt kiegészítjük egy Közép-Európa-koncepcióval is, tüstént le kell szögeznünk, hogy ennek a központi régiónak lényege a kettõsség. Nyugati, egyöntetûen német szárnyától eltekintve, csak keleti részét azonosíthatjuk durván azzal az »új« vagy »ismeretlen« kutatási területtel, amelyet most be kívánunk illeszteni az európai történelem általános keretei és mintái közé. Ennél az oknál fogva a Kelet-Közép-Európa elnevezés látszik a legmegfelelõbbnek."17
A magyar történettudományban Hajnal István foglalkozott a húszas évektõl kezdve azzal a kérdéssel, hogy miként lehet történelmi régiókat megkülönböztetni a közép- és kora újkori Európában, az írás elterjedése és gyakorlata alapján.18 Hasonló regionális összehasonlítási kísérlet elõfordult ugyanezen idõszak két vezetõ történészének, Szekfû Gyulának19 és Mályusz Elemérnek20 a munkásságában is. 1935 és 1944 között adta ki Lukinich Emil az Archivum Europae Centro-Orientalis címû folyóiratot. A cseh történettudomány legnagyobb eredményeit ezen a téren Francis Dvornik érte el, aki a térségbeli államok kialakulási folyamatának és a kereszténység felvételének összehasonlító bemutatására törekedett.21
A második világháború után a társadalom- és gazdaságtörténészek újrafogalmazták Közép-Európa történeti problémáját. Magyarországon Pach Zsigmond Pál vetette fel a kérdést az agrártörténet területén - azt állítva, hogy a kora újkorban Közép-Európa fejlõdési útja „elkanyarodott" a nyugat-európai mintáktól22 -, Szûcs Jenõ pedig a városfejlõdés kora újkori „megtorpanásával" kapcsolatban.23 Végül Makkai László volt az, aki a különféle regionális mutatókból egységes képbe összegezte a régió „eredeti jellegzetességeit" („caracteres originaux" - Marc Bloch terminológiáját használva), és aki bemutatta, hogy a nyugati modellel strukturálisan kompatibilis részegységek jöttek létre az igen sokszínû kelet-európai nyersanyagból.24 Ebben a kontextusban fordult Szûcs Jenõ a regionális összehasonlító történeti kutatás egy másik területe, az identitás és az etnikai-törzsi tudat, a „gentilizmus" problémája felé. Pontosan azonosította azokat a közös jegyeket, amelyek 1000 környékén megkülönböztették Közép-Európa frissen megtérített „új barbárjait" mind az évszázadokkal korábban kereszténységre tért germán népektõl, mind a bizánci, majd oszmán-török befolyás alá kerülõ Délkelettõl és az orosz, majd mongol uralom alatti Kelet-Európától.25 Ennek a közép-európai modellnek a hosszú távú fejlõdésével elõször a nemzettudatról szóló tanulmányaiban foglalkozott, majd ezt folytatta a három történeti régióról szóló esszéjében.26 Rámutat arra, hogy a kelet-közép-európai államok és a Kijevi Rusz között kezdetben, a 11-13. században fennálló hasonlóság után a tatárjárás törést hozott, mely arra késztette Közép-Európát, hogy intenzívebben hasonuljon a Nyugathoz. A gyorsan bekövetkezõ és a központi hatalom által ambicionált modernizáció azonban számos mellékhatással járt: aránytalan a nemesség létszáma, nagy a lemaradás a városfejlõdés terén. Mindez lehetõvé tette, hogy a nyugati orientációt a késõbbiek során jó néhányszor visszájára fordítsák, arra késztetve a régiót, hogy ingaszerû mozgásban (Adyra rímelve „kompországként") sodródjon ide-oda, hol a Nyugathoz, hol keleti szomszédaihoz hasonulva.27

Az „új jövevények"
A történészek Lengyelországban is a társadalmi és gazdasági témák újszerû megközelítésébõl indultak ki. A lengyel középkorkutatás „doyen"-je, Aleksander Gieysztor számos tanulmányt írt Lengyelország, illetve a régió városfejlõdésérõl és az államiság kezdeteirõl.28 A mintát a Marian Malowist29 és Witold Kula30 által végzett összehasonlító gazdasági kutatások szolgáltatták. Eközben sok lengyel történész tett meg minden tõle telhetõt azért, hogy a lengyel történelmet egy tágabb európai összehasonlító kutatás összefüggéseibe helyezze: a Joachim Lelewel31 úttörõ munkáival kezdõdõ tizenkilencedik századi hagyomány folytatásában Gieysztor ilyen írásai mellett32 Bronislaw Geremek33 és Henrik Samsonowicz34 könyvei és tanulmányai a legfontosabbak.
Nem hagyhatjuk említés nélkül a német (és részben cseh) történettudomány eredményeit sem: mindenekelõtt Ferdinand Seibt Westmitteleuropával kapcsolatos kutatásaira kell utalnunk. Seibt (és a német, illetve osztrák Ostforschung tradíciója) azért alkotta meg ezt a fogalmat, hogy elemezhetõvé váljon a kereskedelmi kapcsolatok, a városi társadalmak és a szerzetesrendek története terén Németország gazdasági, társadalmi és kulturális hatása a régióra. Ha belegondolunk azonban a Westmitteleuropa-fogalom magyarázó erejébe, úgy tûnik, hogy segítségével számot lehet adni jó néhány olyan fontos hatásról, amely Németország vagy a pápaság irányából érte ezeket az országokat. A kereszténység felvételétõl kezdve a város és a vidék társadalomszervezeti formáinak alakulása, a bencés, ciszterci, premontrei és kolduló rendi kolostorok, a román és gótikus építészet stílusjegyei, a várépítés, az udvari társadalom, a társadalmi mozgalmak mind errõl - a nyugati és délnyugati szomszédok felõl érkezõ - modernizációs hatásról tanúskodnak.36 Ezek a minták azonban nemcsak Közép-Európa helyi tradícióival ötvözõdtek, hanem a másik oldalról, Bizánc és Slavia orthodoxa felõl is érkeztek. Miközben gyakran fenyegette az a veszély, hogy a keleti és a nyugati nagyhatalmak (a Német-római Birodalom, Bizánc, a tatárok, az Oszmán-Török Birodalom, Oroszország) ütközõzónájává és prédájává válik, ez a régió a középkorban a nyugati és a keleti, az északi és a mediterrán kultúrák egyedülálló találkozóhelye volt.
Aleksander Gieysztor könyve - Az új Európa 1000 körül: A pápaság, a császárság és az „új jövevények"38 - a középkori Közép-Európa születésére vonatkozó legújabb kutatások elegáns szintézisét nyújtja, miközben részletekbe menõen tárgyalja a három keresztény közép-európai állam - a cseh, a lengyel és a magyar - kialakulását, és bemutatja, hogy néhány nagy történelmi személyiség sajátos egyéni hatása miként járult hozzá ahhoz, hogy a régió az európai struktúrák részévé váljon. Könyvét a mártírhalált halt misszionárius püspök, Szent Adalbert bemutatásával indítja, aki az általa létrehozott, Róma-központú, egész Európát átfogó személyes kapcsolatrendszer révén hozzájárult ahhoz, hogy szülõföldje, Csehország és két szomszédja, Magyarország és Lengyelország minél jobban beilleszkedjen a Christianitas világába. Találkozunk az ezredforduló mûvelt pápájával, Gerbert d'Aurillackal, más néven II. Szilveszterrel - akirõl Hartvik püspök 12. század eleji legendája azt állítja, hogy õ küldött koronát Szent Istvánnak -, és tanítványával, „a világ csodájával", a nagy császárral, III. Ottóval is, aki úgy döntött, ahelyett, hogy megpróbálná meghódítani, inkább megtéríti és integrálja a régiót, és akit korai, 22 éves korában bekövetkezett halála megakadályozott abban, hogy beteljesítse utópikus tervét.39
Gieysztor könyve alapján arra is következtethetünk: valóban, Közép-Európát ki kellett találni, de ez ezer évvel ezelõtt történt. Kitalálhatjuk újból, de szerencsére ebben már támaszkodhatunk az ehhez kapcsolódó történeti tradíció egyre teljesebb feltárására, s nem utolsósorban a CEU-ról kikerült sok száz elkötelezett, nemzetközi mércével is kiválóan képzett fiatal középkorszakértõ együttmûködésére, akik ezekben az országokban különféle múzeumokban, levéltárakban, könyvtárakban, egyetemi tanszékeken és a kulturális örökség kezelésével kapcsolatos intézményekben dolgoznak.
Befejezésként két megjegyzést szeretnék tenni arról, milyen váratlan, elõre nem látható következményekkel járt Közép-Európa „kitalálása". Az a tény, hogy 1000 körül kitalálták Közép-Európát, lehetõvé tette, hogy Europa Occidens kiterjedjen Kelet felé, és mindenekelõtt, hogy a Német-római Birodalom a Christianitas középpontjába kerüljön. Azt nem láthatták elõre akkoriban, III. Ottó idejében, hogy Európa ilyetén kiterjesztése hamarosan összeütközésbe kerül a kelet felõl érkezõ ellenállás különféle formáival, és hogy ennek a „centrális" régiónak a keleti része azáltal nyeri el sajátos identitását, hogy konfliktusokkal terhelt köztes térség - antemurale, ütközõzóna - marad Kelet és Nyugat között, vissza-visszatérõ létbizonytalansággal és gyakran újjáéledõ tudathasadásos állapotokkal.
Közép-Európa újrafelfedezése 1990 után - legalábbis a Közép-európai Egyetemen - egészen más hatással járt: nemcsak a hagyományos Kelet- és Délkelet-Európa képviselõi tûntek fel ebben az új közép-európai egyetemi közösségben, hanem a Kaukázusból, Közép-Ázsiából, sõt Dél-Afrikából származó diákok is. A medievisztika tanszéknek ki kellett tágítania eredeti érdeklõdési körét a latin kereszténységtõl a latin, görög, szláv és keleti kereszténység összehasonlító kutatása irányába. Ez valóban felfedezés volt a számunkra: felismerni az európai civilizáció fokozatos, már a középkorban elkezdõdõ kiterjeszkedésének különféle formáit és határait.
Közép-Európa mint nyitott, befogadó, invenciózus laboratórium a Nyugat-Európától kelet felé elterülõ határtalan világ számára: ez sajnos egyelõre utópia. De ez az utópia mindannyiunkat inspirálhat, és ellenállóvá tehet az „átmenet" más, kevésbé kellemes következményeivel, az ugyancsak újra felfedezett és újra kitalált „szittya örökséggel", a középkori Közép-Európa vizsgálatát ezeréves kultuszok politikai kiaknázására és ezeréves nemzeti viszályok újra-felmelegítésére felhasználó törekvésekkel szemben.

Jegyzetek
1 A tanulmány eredetije a Soros György 70. születésnapjára készített emlékkönyvbe készült. Medieval Origins of Central Europe. An Invention or a Discovery? In: Lord Dahrendorf, Yehuda Elkana, Aryeh Neier, William Newton-Smith and István Rév (eds.): The Paradoxes of Unintended Consequences. Budapest, CEU Press, 2000, 251-264. Átdolgozott, bõvített, kommentárokkal ellátott magyar változatának közzétételét az teszi aktuálissá, hogy a medievisztika tanszék idén ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Fordította Banyó Péter.
2 Bronislaw Geremek: The Common Roots of Europe. Cambridge, Polity Press, 1991. Elõször Olaszországban jelent meg Le radici comuni dell'Europa címen az Arnoldo Mondadori kiadónál.
3 Josephus Balogh (ed.): „Libellus de institutione morum". In: E. Szentpétery (ed.): Scriptores Rerum Hungaricarum. Vol. II. 614-621. Budapest, Stephaneum, 1938; Szûcs Jenõ: István király Intelmei - István király állama. In: Szûcs Jenõ: Nemzet és történelem. Budapest, 1974; Uõ: Szent István Intelmei: az elsõ államelméleti mû. In: Glatz Ferenc - Kardos József (szerk.): Szent István és kora. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 32-53.
4 Vö. Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban. Budapest, Osiris, 2000, 36.
5 Róla szóló írásunkat l. a Beszélõ 2003. január-februári számának 82. oldalán.
6 Szûcs Jenõ: Vázlat Európa három történeti régiójáról. In: Bibó emlékkönyv. Budapest, Századvég, 1991, 161-218.
7 Illõ szerénységgel legyen szabad hozzátennem, hogy magam is e kettõs kötõdésben munkálkodtam az 1980-as években: részt vettem mind a középkorkutatók és történészek szakmai köreinek nyilvános, mind a demokratikus ellenzék többé-kevésbé titkos tevékenységében. Az új CEU-tanszék megalapításánál a közép- és kelet-európai medievisztika „ellenálló" múltjának felidézése természetesen nem azt a célt szolgálta, hogy valamiféle „ellenszolgáltatást" kérjünk ezekért a „történelmi érdemekért", hanem inkább azt, hogy példázzák az értelmiségiek e jelentõs csoportjának az elkötelezettségét olyan célok megvalósítására, amelyeknek szerintünk méltó helyet kellett kapniuk a Közép-európai Egyetem jövõbeli küldetésében.
8 Norman F. Cantor: Inventing the Middle Ages. The Lives, Works, and Ideas of the Great Medievalists of the Twentieth Century. New York, William Morrow and Company, 1991.
9 Soros Györgynek jó szeme van arra, hogy észrevegye, mi az, amit a váratlan divatok hirtelen felszínre hoznak. Nyilvánvalóan nem kerülte el a figyelmét, hogy újra kitalálták a középkort Franciaországban, Angliában, Németországban vagy éppen az Egyesült Államokban. Mindenesetre 1992 nyarán úgy döntött: „Akkor gyerünk, találjuk ki a középkori Közép-Európát!"
10 Laszlovszky József irányításával „tereptanulmány-utakon" vizsgáltak CEU-s diákok és tanárok olyan középkori városokat, mint Sopron, Kutná Horá, Telc. Cesky Krumlov, Krems, Sandomierz, Lõcse, Kolozsvár, Nagyszeben, Zágráb, Rovinj, Porec; vagy középkori apátságokat, mint Pannonhalma, Pécsvárad, Zlatá Koruna, Sázava, Klosterneuburg, Heiligenkreuz, Tyniec, Koprzywnica, Moldovita, Sucevita, Voronet; vagy éppen fényes királyi várakat és palotákat, mint a Hradcani Prágában, a Karlstejn, a Premysl-palota Olomoucban, a Wawel Krakkóban, a Burg és a Schatzkammer Bécsben, és össze tudtuk hasonlítani õket Budával, Esztergommal és Visegráddal és olyan fõúri várakkal, mint Vajdahunyad, Suceava, C_esky Sternberk, Szepesvár, Árva, Sárvár, Sümeg vagy Siklós. Mindig élmény volt, amikor a tanáraink és diákjaink nemzetközi csoportja birtokba vette, együtt élvezte a közös történeti örökség egy-egy darabját, amelyet értelmezni tudtak a saját hagyományaik alapján, és ugyanakkor beleillesztették egy újonnan megértett és feltárt középkori Közép-Európa egységébe. Olykor komoly töprengést is okoztunk a helyi gondnokoknak, akik vagy lokálpatrióta iskolai osztályokhoz, vagy kíváncsi, de tudatlan nyugati turistákhoz voltak szokva. Egy kialakulófélben lévõ új szakmai közösség fedezte fel itt a saját történelmi területét.
11 Szûcs, Vázlat Európa három történeti régiójáról, 161.
12 Európa fogalmának kialakulásához l. Federico Chabod: L'idea di Europa. Bari, Laterza, 1958; Oskar Halecki: Európa millenniuma. Budapest, Századvég - 2000, 1993; Jean-Baptiste Duroselle: L'idée d'Europe dans l'histoire. Párizs, Denoel, 1965; Denis Hay: Europe. The Emergence of an Idea. Edinburgh, Edinburgh University Press, 1968; Robert Bartlett: The Making of Europe. Conquest, Colonization, and Cultural Change 950-1350. Harmondsworth, Penguin Books, 1993; Jacques Le Goff: Le vieille Europe et la notre. Párizs, Seuil, 1994; Brian Patrick McGuire (ed.): The Birth of Identities. Denmark and Europe in the Middle Ages. Koppenhága, C. A. Reitzel, 1996; Peter Rietbergen: Europe. A Cultural History. London-New York, Routledge, 1998.
13 Jürgen Fischer: Orients-Occidens-Europa. Begriff und Gedänke 'Europa' in der Spätantike und im frühen Mittelalter. Wiesbaden, 1957.
14 Larry Wolff: Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford, Stanford University Press, 1994.
15 Mindezt leírja: Jerzy Kloczowski: L'Europe du Centre-Est dans l'historiographie des pays de la région. Lublin, Institute of East Central Europe, 1995.
16 Oskar Halecki: A nyugati civilizáció peremén. Kelet-Közép-Európa története. Budapest, Osiris-Századvég-2000, 1995.
17 Uo., 3-4.
18 Hajnal István: Technika és mûvelõdés. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, História, 1993; Uõ: L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales. Budapest, 1954.
19 Szekfû Gyula: A magyar bortermelõ lelki alkata. Történelmi tanulmány. Budapest, Eggenberger, 1922.
20 Mályusz Elemér: Árpádházi Boldog Margit (A magyar egyházi mûveltség problémája). In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, 1933, 341-384.
21 Francis Dvornik: The Making of Central and Eastern Europe. London, The Polish Research Centre, 1949; Uõ: The Slavs in the European History and Civilization. New Brunswick, Rutgers University Press, 1962.
22 Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlõdés a XV-XVII. században. Budapest, Kossuth, 1963.
23 Szûcs Jenõ: Városok és kézmûvesség a XV. századi Magyarországon. Budapest, Mûvelt Nép, 1955; Uõ: Das Städtewesen in Ungarn im 15-17. Jahrhundert. In: Székely György (szerk.): La Renaissance et la Réformation en Pologne et en Hongrie. Budapest, Akadémiai, 1963.
24 Makkai László: Les caracteres originaux de l'histoire économique et sociale de l'Europe orientale pendant le Moyen Age. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungariae 16 (1970), 261-287.; Klaniczay Gábor: A feudalizmusról és az eredeti jellegzetességekrõl. A Történelmi Szemle vita-ankétja. Történelmi Szemle 21 (1978), 202-213.
25 Ez a 1970-es években írott könyv csak posztumusz került kiadásra: Szûcs Jenõ: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Két tanulmány a kérdés elõtörténetébõl. Szeged, Magyar Õstörténeti Könyvtár, 1992; És uõ: Zwei Fragmente. In: Studien zum Nationalen Bewußtsein: Mittelalter und Gegenwart. Szerk. Bak M. János. East Central Europe-L'Europe du Centre-Est. Eine wissenschaftliche Zeitschrift, 20-23 Pt. 2. (1993-96), 55-90.
26 Szûcs, Vázlat Európa három történeti régiójáról.
27 A középkor és az újkor kutatói e kérdéskörben örömmel fedezték fel a közös eszmecsere új területét: 1986-ban Szûcs Jenõ az MTA Történettudományi Intézetében emlékezetes vitán vitatta meg Hanák Péterrel Európa történeti régióinak problémáját. Érdemes itt megemlíteni, hogy a CEU alapításában jelentõs szerepet játszottak Hanák Péter szuggesztív elemzései arról, milyen helyet foglaljon el Magyarország ebben a modern Mitteleuropában. Hanák hozta létre késõbb az egyetem történelem tanszékét, amelyet évekig vezetett. A hivatkozott vitáról l. Szûcs Jenõ és Hanák Péter: Európa régiói a történelemben. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1986; Hanák Péter: Ragaszkodás az utópiához. Budapest, Liget Könyvek, 1993.
28 Aleksander Gieysztor: Le origini della citta nella Polonia medievale. In: Studi in onore di Armando Sapori. I. kötet, Milánó, 1957, 129-146.; Uõ: Les structures économiques en pays slaves a l'aube du Moyen Âge jusqu'au XIe siecle et l'échange monétaire. In: Moneta e scambi nell'alto medioevo. Settimane di studio del Centro italiano di studi sull'alto medioevo 8. Spoleto, CISAM, 1961, 455-484.; Tadeusz Mannteufel és Aleksander Gieysztor (eds.): L'Europe aux XXie siecles. Aux origines des états nationaux. Varsó, 1968; Aleksander Gieysztor: Trade and Industry in the Middle Ages: Trade and Industry in Eastern Europe before 1200. In: M. M. Postan - E. Miller (eds.): The Cambridge Economic History. II. kötet, Cambridge, Cambridge University Press, 1987, 474-524, 912-917.
29 Marian Malowist: Croissance et régression en Europe XIVe-XVIIe siecles. Recueil d'articles. Párizs, Armand Colin, 1972.
30 Witold Kula: Théorie économique du systeme féodale. Pour un modele de l'économie polonaise XVIe-XVIIIe siecles. Párizs-Hága, Mouton, 1970.
31 Geremek: Western Europe in the Middle Ages. In: The Common Roots, 11-19.
32 Alaksander Gieysztor: La Polonia medioevale tra Occidente ed Oriente europeo. Studi storici 9 (1968), 247-260.; Uõ: L'Europe médiéval du Centre-Est: frontieres mouvantes de cultures. In: Girolamo Arnaldi - Guglielmo Cavallo (eds.:) Europa medievale e mondo Bizantino. Contatti effettivi e possibilita di studi comparati. Róma, 1997, 213-220.
33 Geremek, The Common Roots.
34 Henryk Samsonowicz: Miejsce Polski w Europie (Lengyelország helye Európában). Varsó, Bellona, 1995.
35 Ferdinand Seibt: Von Prag bis Rostock. Zur Gründung der Universitäten in Mitteleuropa. In: Helmut Beuman (ed.): Festschrift für Walter Schlesinger. Köln-Bécs, Böhlau, 1973, 406-426.; Winfried Eberhard, Hans Lemberg, Heinz-Dieter Heimann és Robert Luft (eds.): Westmitteleuropa-Ostmitteleuropa. Vergleiche und Beziehungen. Festschrift für Ferdinand Seibt zum 65. Geburtstag. München, Oldenbourg, 1992.
36 Ezt a szisztematikus belsõ homogenizálódást, „Európa európaivá válását" Robert Bartlett vizsgálta: The Making of Europe, 269-291.
37 Vö. Arnaldi-Cavallo: Europa medievale e mondo Bizantino.
38 Aleksander Gieysztor: L'Europe nouvelle autour l'An Mil. La Papauté, l'Empire et les 'nouveaux venus'. Róma, 1997.
39 L. még: Pierre Riché: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Budapest, Balassi, 1999; Uõ: Les grandeurs de l'an mil. Párizs, Bartillat, 1999.