A menet közeledett Arhengelszkhez. Itt lakott egy II. Katalin korabeli, gyönyörû palotában Nyikita Arisztarhovics Hruscsov gróf, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, akit a KB októberi plénuma távolított el az államügyektõl.
A palota hatalmas területét klasszikus stílusú vasrácsos kõkerítés övezte, amelynek minden egyes elemét a Hruscsovok családi címere díszítette: ötszög, körzõ és három liliom.
Sztálin már messzirõl észrevette a fényt a sötét éj borította erdõ felett: a palota ma ki volt világítva az 52 éves Hruscsov születésnapja tiszteletére.
A menet a kapuhoz hajtatott, a kapu mögött húzódott Hruscsov éjjel-nappali állandó õrszolgálatot ellátó magántestõrségének ellenõrzõ pontja. A közel hatszáz fõs alegység Hruscsov-hû gárdista tisztekbõl, a „Nagy Kelet" diverziós iskola növendékeibõl és a cserkeszek hírhedt „vad" hadosztályából állt. Az alegységet a gróf tartotta fönn, birtoka területén kvártélyozta be õket, s csakis az õ parancsának engedelmeskedtek.
Vlaszik tábornok kiszállt a ZIM-bõl két testõr kíséretében, odalépett a kapuhoz, és intett a három õrálló cserkesznek. A sötétbõrû, szakállas, széles szegélyû nemezköpenyt és zöldszalagos kucsmát viselõ alakok bizalmatlanul szemlélték a közeledõ menetet és a tábornokot. Az egyik cserkesz beszólt az õrbódéba. Kijött egy fekete egyenruhás százados, odament a kapuhoz, pár szót váltott Vlaszikkal, majd eltûnt az õrbódéban, hogy jelentsen a grófnak.
- Ezek aztán az igazi fejvadászok! - nevetett fel Sztálin sofõrje a cserkeszekre pillantva. - Hogy ezek mit mûveltek Berlinben… A bátyám mesélte, Sztálin elvtárs. Úgy kínozzák az embert, hogy kígyóra ültetik. Berlinben, amint elfoglalták az állatkertet, kiengedték a kígyóikat, szerteszét mászott mind. Mennek a parancsnokkal, látják ám, hogy egy német ezredes ott fetreng a földön, a „vad" divíziós cserkeszek meg ott állnak körülötte és röhögnek. Mert a kígyók másztak befelé az ezredes seggébe…
- Fogd be a szád - szakította félbe Sztálin.
A kapu kitárult, a százados elõjött a bódéból, tisztelgett. A cserkeszek ímmel-ámmal emelték kucsmáikhoz napbarnított kezüket.
A menet befordult a birtok udvarára. Mindjárt az õrségen túl, a fenyõfásban feltûnt két géppuska-állás. A magas fenyõkön álcázott megfigyelõpontok és tüzelõ-állások homályos körvonalai látszottak.
Enyhén kanyarodó út vezetett a pazarul megvilágított palotához. A menet megállt a magas, négyoszlopos görög bejárati árkád és finommívû kapu elõtt. Négy, terepszínû téli overált viselõ géppuskás õrizte a nagykeletiek közül. A kapu lassan feltárult, s a menet már benn is volt az alulról megvilágított félköríves oszlopcsarnok övezte Hruscsov-palota belsõ udvarán.
A Rolls-Royce a márványteraszhoz gördült, s kezében a bõröndöt tartva, szivarral a fogai közt kiszállt az autóból Sztálin.
- Erõt, egészséget, Sztálin elvtárs! - pattant elõ egy magas termetû, jóvágású, vállbojtos hadnagy, bokáját összecsapva: - Erre parancsoljon!
Kitárta az ajtót a Sztálin elõtt. Sztálin belépett a hatalmas, rózsaszín és fehér márványtól, aranytól, kristálytól csillogó elõcsarnokba.
- Önök pedig, uraim - fordult az ott maradó õrséghez -, kérem, adják le fegyvereiket, és fáradjanak a vendégfogadó szárnyba!
Az elõcsarnokban a gróf komornyikja, Aleksz várta - az alacsony, rendkívül mozgékony, lóarcú férfi -, az ünnep tiszteletére fehér frakkban.
- Jó napot, Sztálin elvtárs - köszöntötte sietve. - A gróf rendkívül örül a jövetelének. Már várják az alagsorban. Ha megengedi, a holmiját…
- Ez nálam marad - Sztálin magabiztosan elindult az alagsori lépcsõ felé. - Mi az, már megint kínvallatás folyik?
- Pontosan így van. Kínvallatnak, jelentem - szegõdött gyorsan Sztálin nyomába Aleksz. - Engedje meg, hogy elkísérjem.
- Még a vendégeket is magukra hagyta?
- A vendégek már rég elmentek.
- Lehetetlen!
- A gróf úr már tréfálni is méltóztatott e tárgyban - locsogott tovább Aleksz, apró lábaival tipegve. - Azt mondja: régebben attól tartózkodtak, hogy õt tartóztassák, most meg attól, nehogy õ tartóztassa õket.
- Nagy vicc! - ásított Sztálin.
Az alagsorba vezetõ márványlépcsõ vasajtós pihenõbe torkollott, ahol két cserkesz posztolt. Katonásan, szó nélkül üdvözölték Sztálint, majd vaskos fogantyújánál fogva húzni kezdték az ajtót. A harminc centi vastag ajtó hangtalanul kinyílt, mire bentrõl, a félhomályos üregbõl velõtrázó sikoly hallatszott.
Sztálin elõrelépett, Aleksz hátra maradt. A cserkeszek bezárták az ajtót a vezér mögött.
A földalatti börtönt és a kínzókamrát, amelyet még Sztálin dédapja ásatott, a XIX. században teljesen elhanyagolták, a fiatal grófnak viszont, rögtön a polgárháború után elsõ dolga az volt, hogy helyreállítsa és újra berendezze. Három, faragatlan kõvel borított, kör alakú terem láncolatából állt: az elsõ az õrségnek volt fenntartva, a második harminchat magánzárkára volt osztva, a harmadik volt a kínzókamra.
Sztálin áthaladt az õrszobán, s a keskeny folyosón követte a fekete ruhás, nagykeletiekhez tartozó, szótlan nindzsát. A sikolyok egyre erõsödtek. Egyvalakitõl származtak, aki viszont hol átható majomvisítást hallatott, hol vaddisznóröfögés-szerû, gyomorból felböffenõ, majd csuklásba vagy vijjogásba fulladó hangot.
Sztálin belépett a vakítóan megvilágított, kör alakú, boltíves kõterembe. A durva padlózatba vaságy, prés, vasszék és vasderes volt beépítve, a vasdereshez most egy meztelen, fájdalomtól és üvöltéstõl kivörösödött és agyonizzadt fiatalember volt kezénél és lábánál odakötözve. Fényáradatban úszó háta fölé hajolva Hruscsov gróf dolgozott. Hóhérja nem volt, mindig egymagában, saját kezûleg kínozott. Szerszámai ott voltak mellette, kerekes zsúrkocsin.
- Isten éltessen, mon cher! - kiáltotta Sztálin, homlokráncolva.
- Joszif… - fordult felé a gróf kelletlenül, és máris visszahajolt a fiatal, izmos hát fölé.
Sztálin odalépett mellé, letette a bõröndöt a padlóra, karját keresztbefonta.
Hruscsov nagy mestere volt a kínzásnak, ami abban állt, hogy egy csöpp vér se folyt, a vér látványát ugyanis nem tudta elviselni. Áldozatait válluknál szétszaggatva vonta kínpadra, addig feszítette õket a „svédlépcsõn", míg csak meg nem õrültek a fájdalomtól, szénnel és forrasztópákával égette, prés alá téve fojtogatta õket, csontjukat törte, olvasztott ólmot öntött le torkukon. De ma kedvenc kínzásnemének hódolt: a dugóhúzózásnak. Tucatnyi különféle acéldugóhúzó hevert elõtte a zsúrkocsin, õ maga tervezte mind. Volt köztük hosszúkás és egészen rövid, volt olyan, amihez dupla, sõt hármas spirál tartozott, volt bonyolult, rugós fogantyúval kombinált konstrukció, önmûködõ és lassított mechanikájú egyaránt. A gróf úgy tudta befúrni õket az áldozatok testébe, hogy egyetlen csöppnyi vér sem serkent ki.
A szerencsétlen férfi hátából már két acélfogantyú állt ki: az egyik a vállába, a másik a lapockájába volt belemélyesztve. A gróf gumikesztyûs kézzel, lassú mozdulatokkal tekerte befelé a kíméletlen fémspirált.
Sztálin oldalvást állva figyelte.
Hruscsov gróf púpos volt, alacsony termetû, elnehezült, hosszúkás arca marabucsõrre emlékeztetõ húsos orrban végzõdött. A nedves szempár ide-oda cikázott a sûrû, õszülõ szemöldöke alatt, hosszú, õsz haja precízen lenyírva, nagy füleiben most is ott villogott a briliáns. Szívós, erõs keze leért egészen a térdéig. Vízhatlan kötény volt rajta, amely alól hófehér ing villant elõ, a csuklóját övezõ mandzsettában bámulatos, skarabeust formázó mandzsettagombbal, amelyet Fabergé alkotott aranyból, zafírból, briliánsból és smaragdból.
Hruscsov hirtelen mozdulattal mindkét dugóhúzót megcsavarta. Az ifjú felsikoltott, és elvesztette az eszméletét.
- Igen, a határ… a határ… - mormolta magában a gróf, gyors pillantást vetve Sztálinra. - Miért ilyen késõn jössz?
- Bocsáss meg, mon cher, tudod, az államügyek. Isten éltessen!
- Ajándék? - nézett a gróf a bõröndre.
- Itt az ajándék, mon cher - szólt mosolyogva Sztálin, kezét mellkasa baloldalára téve.
- A szívedben?
- A zsebemben. De itt nem fogom átadni.
- Aber natürlich, mein König - a gróf szalmiákszeszes üvegcsét tartott az ifjú orra alá. De az továbbra is mozdulatlanul feküdt.
- Igen, a határ… - a gróf most az ifjú fülébe kezdte csorgatni a szalmiákszeszt. - Igen, végül is, mindent a határ definiál. Mindent és mindenütt.
- Ki ez a fiú? - kérdezte Sztálin, miközben kialudt szivarját gyújtotta újra.
- Egy színész a társulatomból.
- Rossz színész?
- Remek. A legjobb Hamlet, a legjobb Miskin herceg Moszkvában. Soha úgy nem zokogtam, nem nevettem… Mejerhold is folyton el akarta csábítani tõlem…
- És te?
- Én? Akkora fizetést állapítottam meg neki, amekkorával egyetlen Mejerhold se versenyezhet.
- Akkor? Akkor mi értelme, hogy…?
- Minek mi értelme?
- Hát, miért kínozod? - fújta ki Sztálin élvezettel a füstöt.
- Én sohasem valamiért kínozok, kedves Joszif. Mondtam már neked. Nem is egyszer.
Az ifjú gyönyörû teste összerándult.
- Nagyszerû - simította végig a gróf az ifjú izzadságtól és könnytõl nedves arcát, és felvett az asztalról egy jókora, bonyolult, vastagspirálos dugóhúzót.
- Ötvenéves koromra rájöttem, hogy az ember legfontosabb szerve a máj - szólt a gróf, a munka folytatásához készülõdve. - A vér tisztasága a jó egészség kulcsa. A legtöbb betegség a vért rosszul szûrõ máj funkciózavaraiból ered. Mert a sok mocsok nem tud megtapadni a májban, hanem tovább cirkulál a tisztátalan vérben. A vér - folytatta a gróf, s mesteri mozdulattal májtájékon az ifjú testébe döfte a dugóhúzót - ahogy Hippokratész mondta: „a legvégsõ elvek elve".
Az ifjú vadul felsikoltott.
- De hát még nem is fáj, mit üvöltesz? - a gróf megfeszült arccal ránehézkedett a dugóhúzó fogantyújára.
A széles, többrétegû spirál lassan kezdett behatolni a remegõ testbe. Sztálinnak már csengett a füle a sikolyoktól. Távolabb lépett, a kínzószerszámokat vette szemügyre.
- Igen, a határ... akár a spirálé... - motyogott magában Hruscsov.
Sztálin megérintette a deres acélláncát, aztán átsétált az áldozatok sütésére alkalmas tepsivel kombinált vasszékhez, és lábát keresztbe vetve, kényelmesen elhelyezkedett benne.
Az ifjú teste agonizálásnak indult. Már nem kiabált, csak görcsösen rángatózott; szeme könnyezett, szép, érzéki szájából nyál csepegett.
- Nálad már Sipov is rég vallana - vetette oda Sztálin. - Berijánál meg már egy hete hallgat.
- Sipov? Szergej Benediktovics? - kérdezte a gróf, és fülelve csavarta tovább a dugóhúzót, mint a zongorahangoló a kulcsot. - Erre a tiszteletreméltó úriemberre én sohasem emelném a kezem. És különben is, Joszif. Meg kell mondjam neked, ez a ti „bankárperetek" nagyon ingatag lábon áll. A Központi Bank rég kicsúszott a párt ellenõrzése alól, de hányszor mondtam én ezt, és minden létezõ eszközzel hadakoztam a monetarizmusuk ellen. De amit te meg Lavrentyij mûveltek, az nemcsak hogy nem korrekt, de stratégiailag is veszélyes. A párt tekintélyét már így is aláásta a Buharin-ügy, és akkor most jöttök ti… - Hruscsov hirtelen elhallgatott, megtapintotta az ifjú elcsendesülõ ütõerét. - Hát, ennyi volt, vége, szép, szigorú, ifjú kedvesem.
Hruscsov nagy zajt csapva kezdte lehúzni nagy kezeirõl a gumikesztyût.
- Mi van velünk? - emlékeztette Sztálin a befejezetlen mondatra.
- Még jobban aláássátok és megingatjátok a párt tekintélyét. Elijesztitek most már nemcsak az arisztokratákat, hanem a burzsoákat is. Menjünk fel… kész a fondü.
Hruscsov levette magáról a kötényt, és széles orángután léptekkel a kijárat felé indult.
- A kék vér beszél belõled csak - Sztálin követte a bõrönddel a kezében és szivart tartva szabályos fogsorai közt.
- Mindig is az beszélt belõlem. Akkor is, amikor beléptem a szocdem pártba. Akkor is, amikor Caricino alatt géppuskatûzzel lekaszaboltam Mamontov lovasáradatát. Akkor is, amikor Trockij és bandája ellen küzdöttem melletted. És amikor az ostromlott Leningrádban fagyoskodtam. És amikor aláírtam a békeszerzõdést Hitlerrel. És amikor megpillantottam az atomfelhõt London felett. És amikor basszgitár-húrral megfojtottam azt a gazember kutyát, Titót. És amikor a hájas disznó Zsdanov fürdõjét fûtöttem a dácsáján. És amikor - hirtelen megfordult és megállt - Foroszból repültem a ti híres-nevezetes októberi plénumotokra.
Sztálin odalépett hozzá. Szótlanul néztek egymás szemébe.
- Mon ami, a párt nem díszhely a mauzóleum tribünjén - szólalt meg Sztálin.
- De nem is tömegsír Butovóban! - vágott vissza Hruscsov. Tudod, micsoda földieper nõ rajta?! Ekkora! - És szõrös, csontos öklét Sztálin ápolt arcához emelte.
- A párt büntetett, büntet és büntetni fog - folytatta higgadtan Sztálin, ügyet sem vetve az ökölre. - A nagy agrárországokban az entrópia valószínûsége fordítottan arányos a meggyilkoltak számával. A nagy Mao tudja ezt. Én is.
- Csakhogy egyáltalán nem kötelezõ ezt a törvényt kiterjeszteni a bankárokra. Századannyin sincsenek, mint a parasztok.
- Mon ami, nyithatunk még akár ötezer heroinpatikát, meg vagy tízezer kokainkávézót is, de egy jottányit se lesz több garancia a biztonságunkra. Az ország hemzseg az ellenségtõl. A gitárhúrnak meg édesmindegy, melyiket fojtja meg.
- Joszif! - sóhajtott lemondóan a gróf, és megindult felfelé a lépcsõn. - Mindig is tudtam, hogy nagy vagy mint tömegempirista, de hogy nem vagy egy messzelátó stratéga, az biztos.
- És még csak tarkón se lõhetlek ezekért a szavakért - szólalt meg mögötte Sztálin.
- Csak próbáld meg! - nevette el magát Hruscsov. - Harmincnyolc géppuskaállás van telepítve a palotámban. A tetõkön meg lángszórósok tanyáznak.
- A gépfegyver nem a legjobb érv egy modern háborúban - kacagott fel Sztálin -, a lángszóró meg egyenesen vicc…
A fogadótermekbõl fölmentek a karzatra, keresztülhaladtak a tágas, nagy pompával, de szigorú klasszikus stílusban berendezett termek során, és beléptek a díszebédlõbe. Az ebédlõ barna tónusú, hatalmas terem volt, benne szellõsen elhelyezett diófabútorok, kínai vázák, antik szobrok, teraszra nyíló ablakok. A fõfalon két Tiepolo-festmény: Antonius és Kleopátra találkozása és Kleopátra lakomája. A hatvanszemélyes, hosszú asztal gazdagon és ízlésesen megterítve, de ételekbõl csak könnyû falatok, sajtok, gyümölcsök voltak kirakva, meg teríték két személyre az asztal két végén. Ott termett azonnal Hruscsov állandó testõre, a mongol Adzsuba, mintha a föld alól pattant volna elõ: arca rezzenéstelen, inai pattanásig feszülten, keskeny csípõjén két revolver készenlétben. Megállt a gróf mögött, karját keresztbefonva.
- Voila! - invitálta asztalhoz a gróf Sztálint. Ma elég búvalbélelt volt itt a társaság. Remélem, legalább te felvidítod a remetét.
Sztálin elõhúzta belsõ zsebébõl a tündérek coitusát ábrázoló, bámulatos briliáns brosstût, és átnyújtotta a grófnak:
- Engedd meg, mon cher ami, hogy ezzel a szerény darabka élettelen anyaggal köszöntselek dicsõ neved ünnepén.
- Köszönöm, Joszif.
Háromszor megcsókolták egymást, oroszosan.
A szolgák három ezüstedényt hoztak be égõvel a fondü készítéséhez, aztán fehérbort, apróra vágott svájci sajtot, arany nyársakat, fokhagymát és olivaolajat szolgáltak fel.
- Kedves darab - Hruscsov futó pillantást vetett a brossra, és hanyagul az ingnyakához tûzte. - Igyunk valamit.
A szolga megtöltött pezsgõvel két poharat.
- Egészségedre, mon cher - emelte fel poharát Sztálin.
- Nem, nem - rázta a fejét Hruscsov -, már elmúlt a születésnapom. Hajnalodik. Ezért én inkább a te egyik, irigylésre méltó tulajdonságodra szeretnék inni.
- Ezek szerint van bennem valami, ami még belõled is képes irigységet kiváltani? - mosolyodott el Sztálin.
- Van, Joszif. Az, hogy igazi életmûvész tudsz lenni!
- Életemben elõször hallom ezt!
- Pedig így van! II. Miklós tudott a múltnak élni, Lenin tudott a jövõnek, de te a jelennek élés nagy mûvésze vagy. Képes vagy arra, hogy teljes energiáddal belevesd magad az életbe.
Sztálin komoly pillantást vetett Hruscsov mélyen ülõ tekintetére, majd koccintottak, és kiitták a pezsgõjüket.
A szolgák közben a fondü körül serénykedtek: sajtot olvasztottak fortyogó borban, speciális kanállal kevergetve.
A földalatti börtön két õre hatalmas márványlapon behozta a frissen elhunyt ifjú lecsupaszított törzsét. Még szivárgott belõle a langyos vér. A szakács késsel és kétágú villával fölé hajolt, és kérdõ pillantást vetett a grófra:
- Szûzérmét. A máj tájékáról - utasította Hruscsov.
A szakács nekilátott, hogy kimetsszen a törzsbõl két keskeny csíkot.
- Cela vaudrait le coup d'aller a Archangelskoe pour gouter une vrai fondue! - nevette el magát Sztálin, miközben asztalhoz ült. - Ami azt illeti, én most vacsoráztam.
- Az én fondümet én a nap bármely szakában képes vagyok megenni - a gróf az asztal túlsó végén foglalt helyet. - Ilyesmit a ti Kremletekben aztán nem kap az ember… Megint holmi disznóhúst zabáltatok, mi? Vagy azt az ostoba tejszínes császármadarat?
- Mon cher, az epe beszél belõled.
- Nem kérlek, az ínyenc. Egyetlen jó szakács se maradt nálatok. Jezsov meg Berija mind leültette.
- Gyere el hozzánk március 8-ra, remek francia konyha lesz. Meg egy csomó nõ, akiket ki nem állhatsz.
- Az ember nem léphet kétszer ugyanabba a Kremlbe… Mesélj inkább errõl az amnesztiaügyrõl.
- A leningrádiról?
- Igen. Mi ez a kapkodás? Azt hiszitek, nem volt tévedés, amikor Zsdanov jött azokkal a szerencsétlen kirakodóvásárokkal a rendes szovjet élelmiszerboltok helyett? Meg tényleg azt gondoljátok, hogy Voznyeszenszkij nem volt ipari szabotõr?
Sztálin óvatosan lepöckölte a hamut a szivarjáról az ametiszt hamutartóba:
- Voznyeszenszkij valóban szabotõr volt, és az angoloknak dolgozott. Ami viszont a vásárokat illeti, arról a Politbüro véleménye megváltozott.
- Tényleg? - húzta fel szemöldökét a gróf tettetett csodálkozással. - Ezek szerint a Zsdanov-vásár már nem a bocskoros Oroszország újjáélesztését jelenti?
- Tényleg volt benne sok archaikus, patriarchális elem. Ezek a nyilvános kivégzések a Szennaja téren, a felnégyelés, a botozás… a tömeges párzás a jégen… De. A téli vásárok ötlete önmagában véve egyáltalán nem volt szovjetellenes.
- Zseniális! - Hruscsov rácsapott az asztalra csontos tenyerével, mire a hosszú, sötét faasztal fenyegetõen megkondult a hûvös terem visszhangos terében. - Lenin és Sztálin felszabadította az elnyomott orosz embert, külsõ és belsõ szabadságot adott neki. Csakhogy a boldogság forrása nem vegyészek gyógykészítménye, hanem a közös tánc, a közös önkorbácsolás, Perun imádása a Szenátus téren… „Vissza a gyökerekhez!" „Merüljünk el apáink õsi örömében!" Az efféle buharini zendülést azelõtt Zsdanov meg Posztisev csempészte be - most kicsoda? Malenkov?
- Malenkovnak ehhez semmi köze.
- Akkor kinek jutott eszébe amnesztiát adni a „leningrádiaknak"?
- Nekem.
Hruscsov súlyos pillantást mért rá. Sztálin azonban higgadt, rezzenéstelen tekintettel válaszolt. Hruscsov elfordította arcát a szakács meg a szolgák felé:
- Na, mi lesz?
- Minden készen van, fenség! - egyenesedett ki a borotvált fejû szakács.
- Akkor hozd!
Egy pillanat alatt ott termett Sztálin és Hruscsov elõtt a forró olívaolajas edény, benne a lassan bugyborékoló olvasztott sajt, a tányérok, a nyársak, meg az apró darabokra kockázott emberhús.
Hruscsov beleszúrta a nyársat egy véres húsdarabba, hirtelen átsütötte a forró olajban, megszórta frissen õrölt borssal, jól belemártogatta a sajtba, bekapta és máris ivott rá egy nagy korty jéghideg Chateau Rieussec-et. Sztálin kiválasztott egy kisebb darab ember-szûzérmét, megsütötte, meglocsolta citrommal, hosszan, komótosan tunkolta a nyúlós sajtban, kivette, meglóbálta a levegõben, hogy hûljön, majd ugyanilyen kimért mozdulatokkal az ajkához emelte, és megkóstolta:
- M..m..m… Incroyable.
Egy ideig szótlanul ettek és ittak.
- Akkor még Zsdanovot is rehabilitáljátok? - kérdezte Hruscsov.
- Lehet. - Sztálin élvezettel szemlélte a húst, amint hirtelen színt váltott a bugyborgó olívaolajban. - Mondd, mon ami, már rég meg akartam tõled kérdezni: te miért nem tartasz kutyát?
- Nem szeretem az állatokat - felelte szárazon Hruscsov.
- Furcsa. Igazi hedonista, és nem szereti az állatokat.
- Nem vagyok hedonista - nézett dühösen a gróf Sztálinra.
- Még egy újság mára! Hanem akkor ki vagy, drága barátom?
- Sztálin foglya - sziszegte mogorván a gróf. Kitátotta a száját, kiöltötte húsos, fehér-sárga lepedékes nyelvét, és szemét kimeresztve megrezegtette, mély torokhangot eregetve.
Sztálin megdermedt, az arany nyárs megállt a kezében. Finom ujjai közül a nyárs a rátûzött nyers emberhússal az ölébe hullt, majd le a padlóra, és megpördült a csillogó parketten. A vezér feje hátrahanyatlott, ujjaival az asztalba kapaszkodott, és hosszú görcsös nevetési roham után rekedt kiáltás áradt szét a palotateremben…

******************

Hruscsov lassan vetkõztetni kezdte Sztálint, aki ott feküdt elõtte a hatalmas, megvetett ágyon. A gróf hálószobája fényárban úszott - három kandeláber világította meg az orgonaszín sifontapétás falakat és a három nagy, faragott aranyozott keretbe foglalt portrét. A középsõ, szürke-rózsaszín-kék Picasso-kép Larisza Reisznert ábrázolta, amint egy tejjel telt kádban ül; két oldalról pedig szimmetrikusan egy Sztálin- és egy Lenin-portré volt akasztva, Brodszkij klasszikus stílusú, vörös-barna-kék tónusban készült munkája. Egy rádiókészülékbõl Ambroise „Mignon" címû operájának közvetítése szûrõdött ki. A kandallóban nyírfahasábok tüze pattogott.
- A kölnid illata… - Sztálin megsimogatta Hruscsov napbarnított arccsontját. - Mindannyiszor elvesztem az eszem tõle.
- Örülök, te drága fiú, hogy végre valamivel meglephetlek - Hruscsov teljesen kigombolta Sztálin ingét, inas, szõrös kezével széthúzta a puha, finom selymet, és ajkával rátapadt a vezér szõrtelen, csupasz mellére.
- Semmihez se fogható, mon ami, amit irántad érzek - Sztálin behunyta a szemét. - Olyan, akár a … rettegés.
- Megértelek, te drága fiú… - suttogta bele Hruscsov az apró sztálini mellbimbókba, majd gyengéden vaskos, érzéki ajkai közé vette õket.
Sztálin felnyögött.
Hruscsov óvatosan kigombolta a vezér nadrágját, letolta a félig áttetszõ fekete gatyát, szabadjára engedve a duzzadó, barnás vezéri falloszt. Megnyálazott ujjával finoman ingerelni kezdte Sztálin mellbimbóit, õ maga pedig ajkával már haladt is lefelé a testen, le a vérrel lassan megtelõ fallosz felé.
- Ó, mennyit gondolok rád… - motyogta Sztálin. - Milyen óriási helyre tettél szert határtalan életemben…
- Masculinum… - a gróf ajka a bordó makkhoz ért.
Sztálin felkiáltott, és megragadta Hruscsov fejét. A gróf ajka elõbb lágy, aztán egyre kéjesebb játékba merült a vezéri makkal.
- A spirált… a spirált… - nyögte Sztálin, ujjait a gróf hosszú, ezüstös hajába mélyesztve.
Hruscsov heves nyelve spirális mozdulatokba csapott a makkon.
- Tudod…drága… nem… sacre… a végét! A végét! A végét! - vergõdött Sztálin a pihepárnán.
A gróf nyelve óvatosan a makk végéhez ért, és igyekezett behatolni a húgycsõbe.
- Nem, ne engedd… ne engedj… - rebegte Sztálin kigúvadt szemmel.
Hruscsov erõsen összeszorította a vezér herezacskóit.
- Nehogy kibuggyanjon… Parancsold meg! Parancsolj rám, mint régen! De finoman! Csak óvatosan!
- Add a popsidat, te édes, drága fiú - parancsolta lágyan Hruscsov, Sztálin heréire tapadva.
Sztálin szipogva hasra fordult:
- Fél a fiúcska… puszild meg a hátacskáját…
- Megpuszilgatjuk a fiúka hátikáját - Hruscsov ledobta az inget Sztálin válláról, és elborította lassú csókjaival.
Sztálin nyögdécselve fúrta bele magát a párnába.
Hruscsov szenvedélyesen csókolgatta lapockái között, majd ajkával a füléhez hajolt és ezt suttogta:
- Mitõl fél a fiúka?
- A kövér hernyótól - szipogta Sztálin.
- Hol tanyáz a kövér hernyó?
- A bácsi gatyájában.
- Mit akar a hernyó?
- Behatolni.
- Hová?
- A fiúka popsijába.
Hruscsov kigombolta a nadrágját, elõhúzta duzzadt makkban végzõdõ, hosszú, ércsomós farkát, amelynek fényes bõrére a Hruscsov-család ötszöge volt tetoválva. A gróf a tenyerébe köpött, rákente a nyálat Sztálin anusára, majd hátulról nekidõlve, apró lökésekkel kezdte bevezetni hímtagját a vezérbe.
- Te máris? …a bácsi… ne… finoman! Óvatosan! - mormogta Sztálin.
- Édes kis ólomkatonám - suttogta Hruscsov a fülébe.
- Mire való… a kín… minek az embernek… - Sztálin az ajkát harapdálta.
- Hogy felejtsen… Hogy mindent elfelejtsen, te drága fiú…
A gróf hímtagja teljesen behatolt Sztálin anusába. Bal kezével összeszorította a vezér heréit, jobb kezével pedig a farkát kezdte lassan maszturbálni.
- Te… most… még - bömbölte Sztálin. - Mit csinál a bácsi a fiúkával?
- A bácsi seggbe bassza a fiúkát - suttogta forró lehelettel Hruscsov.
- Hogy csinálja? Hogy? Hogy?
- Édesen…
- Parancsra? Mert volt parancs… Kemény parancs.
- Kemény parancsra.
- A bácsi parancsára? - szipogta Sztálin.
- A bácsi kemény parancsára.
- Jön még parancs? Jön még? Jön még?
- Jön, jön… százmillió parancs érkezik.
- Micsoda? Micsoda? Micsoda?
- Jön parancs, de nem most…
- Mikor? Mikor? Mikor?
- Majd… Majd… Majd…
- De a fiúka már… a fiúka már… a fiú már...
- Mi baja a fiúkának?
- Kész van, már kész van…
- Jön a parancs… a parancs…
- Kész a fiú, kész… Hozd már, te szabotõr!
Hruscsov Sztálint hátulról átkarolva, oldalra gördült vele együtt, ki az ágy szélére.
- Adzsuba! - szólította szaggatott hangon a gróf a mongolt.
Adzsuba menten ott is termett hat zafírral ékesített kehellyel a kezében. Térdre ereszkedett az ágy mellet, és a kelyhet Sztálin bíborvörös hímtagja alá tartotta.
- Parancs a fiúnak: elélvezni! - bõdült el Hruscsov.
Egyszerre élveztek el, nyögve, sikoltozva.
Adzsuba a kehelybe gyûjtötte Sztálin sûrû spermáját.
- Kibírtam! Sikerült! - kiáltott fel Sztálin magas fejhangon.
- Éljen! Éljen! Éljen! - bömbölte a gróf, egész testével rángatózva, és igyekezett még beljebb fúrni magát Sztálin hátsójába.
Amikor az orgazmus agóniája alábbhagyott, a szerelmespár félájult állapotba dermedt.
Adzsuba továbbra is ott tartotta a kelyhet, feszülten figyelve, amint Sztálin elernyedõ hímtagja az utolsó zavaros cseppeket kibocsátja.
- Örök visszatérés… szimbiózis - motyogta Sztálin, és elnevette magát.
- Szeretlek - hörögte aléltan Hruscsov, bele a vezér pomádés hajába. Sztálin megfogta a kezét, ajkához emelte, és megcsókolta. Hruscsov megpróbálta óvatosan kihúzni a farkát a vezér anusából.
- Maradj még, kérlek - csókolgatta Sztálin Hruscsov csontos, erõskörmû ujjait. - Olyan jó forró a spermád. Mint a láva. Olyan jó érezni itt belül…
Hruscsov megállt.
Adzsuba felfogta a kehely szélével az utolsó, legsûrûbb spermacseppet, letette az edényt a könyvekkel borított éjjeliszekrényre, és kiment.
- Sokat olvasol? - Sztálin tekintete a könyvekre tévedt.
- Mi mást csinálhatna egy remete?
- Én meg már azt is elfelejtettem, mi az, hogy könyv.
- Egy vezérnél megbocsátható.
- Vannak érdekes írók?
- Vannak. De érdekes könyv nincs.
- Ezt hogy érted?
- Hát, tudod, valami baj van az orosz irodalommal. Hogy mi, még magam se tudom.
- Rothad?
- Talán.
- Hisz rothadunk mi mindannyian. Amint már nem nõ tovább az ember, fokozatos rothadásnak indul.
- De a könyv nem ember.
- Azt akarod mondani, hogy a könyv nem rothad?
- Micsoda szofista vagy te, Joszif! - nevette el magát Hruscsov, és zsugorodó hímtagja kicsúszott Sztálin anusából.
- Ez mi? „Iván Gyenyiszovics egy napja"? - olvasta az ágy mellett, a padlón heverõ kézirat címét Sztálin.
- Gyenyiszóvics - javította ki a hangsúlyt Hruscsov, aléltan hanyatt fordulva. - Egy fura alak írta, és elhozta nekem. Gyalog jött ide, Arhangelszkojéba egészen a Krímbõl, a kényszerszerelem lágerekbõl.
- A LOVE-lag-ból?
- Azt mondta, négy pár csizmát elnyûtt útközben. Persze rögtön kételkedni kezdtem.
- Ott ült? - Sztálin elvett az aranytálról egy fürt szõlõt, leszakított egy szemet, és Hruscsov szájába tette.
- Igen, azt hiszem, hét évet. Aztán számûzetésben volt, Koktyébelben. És megírta ezt a kisregényt. A LOVE-lag életérõl.
- Hallottam, hogy most divattéma lett. És amit írt, érdekes?
- Inkább különös… Mintha hitelesen és élethûen lenne megírva, de van benne valami, ami eleve hamis…
- Meséld el - Sztálin élvezettel csipegette a szõlõt.
- Igazából nem nagyon van rajta mit mesélni - ásított Hruscsov. - Ivan Leonyidovics Gyenyiszóvicsot, a hétpróbás odesszai zsidót, 10 év LOVE-lag-ra ítélik harmadfokú szexuális perverzió miatt. Zongorakísérõ volt az odesszai filharmonikusoknál. Elcsalta a lakására a felsõ tagozatos lányokat, és likõrbe kevert altatót itatott velük. Amikor elaludtak, az összes létezõ résükbe behatolt, szart tömött a vaginájukba, és bevarrta aranycérnával. Aztán menyasszonyi ruhába öltöztette, elvitte a Vidámparkba és beültette õket a körhintába, és addig hintázott velük, amíg fel nem ébredtek. Az tetszett neki legjobban, amilyen az arckifejezésük volt ébredésük pillanatában. És voltaképp a regényben azt írja le, hogy milyen volt egy nap a lágerben. Õ hogyan közösül, és vele hogyan közösülnek.
- És mi benne a hamis, mon cher? - Sztálin etetni kezdte Hruscsovot.
- Elõször is, száz oldalra nem jut egyetlen olasz szó sem. Hogy a franciáról ne is beszéljünk. Angol kifejezés még csak-csak elõfordul, de nagyon ritkán. Azt jelentené ez, hogy minden elítélt oroszul beszél? Micsoda arrogancia ez!
- Tényleg különös - fürkészte Hruscsov arcát Sztálin.
- Másrészt, egészen ártatlan, gyermeki közösülésmódokat ír csak le. Nincs májba baszás, szarbaszás, bõr alá baszás. És hol marad a klasszikus lágerbaszás, a katéteren keresztüli, öregerõszak?
- Pedig errõl még az én Veszta lányom is tud.
- Harmadrészt, a konyha. Ez a Gyenyiszóvics prüszköl, hogy hányingere támad a spárgalevestõl, meg a magyaros tyúkhúslevestõl, amivel naponta tömik õket. Brigádvezetõjük (kényszergyöngyhímzés és csipkeverés van bevezetve náluk) gyomorégésben szenved, ezért mindig odaadja egy másik elítélnek a „megkeseredett, odakozmált, túlsütött, elviselhetetlen kinézetû, gyomort keserítõ" szarvasgombát, aki aztán „örömmel hajol fölé". Bort meg állítólag csak krímit kapnak, francia bornak híre hamva. A kokakávézóban meg cukrot kevernek a kokainhoz.
- Ez baromság. A LOVE-lag-ba igazi, elsõ osztályú kolumbiai kokaint szállítunk, a minõséget maga az MGB felügyeli, a kokakávézóban az összes bárfiú állambiztonsági tiszt, nekik aztán eszükbe se jutna felhígítani az anyagot…
- Egyszóval, gyanús ez a láger nagyon… Meg aztán az az alak is ellenszenves volt mindjárt. Ravasz volt. Márpedig egy orosz író ne legyen ravasz. Lehet durva, pimasz, gonosz - na de ravasz… Itt szolgál nálam egy Varlam nevû fickó, fél életét a krími LOVE-lagban töltötte le. Színes egy figura, igazán. Orrba baszásra való, duplacsövû fallosza van. A keze meg emberifej formájúra görbült. Ezerszámra dugta az embereket orron. Odaadtam neki, olvassa el. Rögtön azzal kezdte: „Ilyen lágereknek színét se láttam". Na és negyedrészt…
- Negyedrészt pedig, szeretlek - csókolta meg Sztálin a szõlõt rágcsáló ajkat.
Hruscsov hosszú csókkal viszonozta. Aztán sebesen felállt, fogta a kelyhet, és egyetlen hajtásra felhörpintette.
- Mutatok neked még valamit, mon cher ami … - szólalt meg Sztálin, a hálószoba ajtaja mellé tett kis bõröndre pillantva. - Valami nagyon fontosat. 16 éve várunk rá.
Hruscsov megdermedt egy pillanatra a kehellyel a kezében, és lassan Sztálin felé fordult…