Várady Szabolcs
A halottakkal

A halottakkal óvatos vagyok.
Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.
Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz -
hát nem ilyenek a kísértetek.
Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.
Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg
az ágyban és az ágy szélén kuporgó
próbálja egymást megsegíteni:
oly hitelesen hiteltelenek!

Mennyi idõd van? Mennyi van nekem?
Még ugyanolyan õszinte a szájad,
üdvözlõ csókját nem csak mímeli.
Valamiképpen vágyhattam utánad.
A hóesésben elveszetten álltunk.
Milyen hideg van. Nem kel még a nap.
Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.
A hó elolvadt, téged eltemettek,
ez megmarad.

A hatvanadik születésnapod alkalmából föltettem neked néhány kérdést a Magyar Narancsban, de sok mindenrõl szeretnélek még kifaggatni, amire ott a terjedelmi korlátok miatt nem nyílt lehetõség. Kezdjük a gyerekkornál. Volt-e olyan személy kisgyerekkorodban, aki lenyûgözött, olyannyira, hogy személyiséged részévé is lett?
Hát, hogy mi lesz az ember személyiségének a részévé, azt nagyon nehéz megmondani. Apámtól biztos sok mindent örököltem, némi hedonista hajlandóságot például, de igazán meghitt kapcsolat nem alakult ki köztünk. Foglalkozni inkább nagyanyám foglalkozott velünk, nyaranta, Szentendrén, odahaza meg Ilus, a szakácsné (õ lakott a férjével az én késõbbi szobámban - mellesleg a férje nagyon imponált nekem: ellenõr volt a villamoson) meg Margit, a bejárónõ. Õ késõbb hozzánk költözött, és a nehezebb idõkben is velünk maradt. Anyai nagyapámnak volt egy gyönyörû motorja, ha felültetett maga elé a tankra, olyankor a világ tetején éreztem magam. Olyan példaképre, akihez hasonulni akartam volna, nem emlékszem. Leszámítva, mondjuk, Winnetou-t vagy Old Shatterhandet, úgy hatéves koromból.
Ha nem valamely családtag személyéhez köthetõ mint példaképhez - honnan jön a kultúrád?
Kaptam azért otthonról is egyet-mást. Zenei élményeket például. Anyámék baráti körében akadtak zenerajongók, volt lemezjátszónk, és sokat hallgattam olyan népszerû nyitányokat, mint a Tannhäuser, a Hunyadi László, a Könnyûlovasság vagy a Rossini-nyitányok, áriákat és operaegyütteseket olyan nagy énekesekkel, mint Tita Ruffo, Gigli, Galli-Curci, persze még 78-as fordulatszámú lakklemezrõl. Anyám el-elvitt az operába is. És hát a rádió! A színházi közvetítések, operák - valahogy sokkal intenzívebb élmény volt, mint ma a tévé, épp, mert nem lehetett látni, csak elképzelni, és nyilván a felét se értettem, de valami csak-csak fölszívódott belõle. Amikor 1956 karácsonyán rátaláltam az irodalomra, az elsõ emlékezetes élményeim egy kétkötetes bõ Karinthy-válogatás meg Graves Claudius-könyvei voltak. És akkortájt írtam az elsõ versemet is. Késõbb Szerb Antal világirodalom-történetébõl kijegyeztem egy hosszú listát, hogy mit kell feltétlenül és haladéktalanul elolvasni. És volt egy remek tanárom is a József Attila Gimnáziumban, Laky Péter. Nem irodalmat tanított ugyan, hanem matematikát, ami sajnos nekem nemigen ment, de irodalmár is volt, õ adta a kezembe elõször Weöres Sándort, Szabó Lõrincet.
Egyes vélemények szerint te írod kis hazánkban a legjobban megjegyezhetõ verseket. Még a nem kötött formájú darabjaidban is van valami dalszerû könnyûség-kerekség-szállékonyság. Honnan van ez? Alkatilag nem megy (tilos) a „nehéz"?
Az bizony könnyen meglehet. Soma fiam, aki foglalkozik asztrológiával, ezt azzal magyarázza, hogy születési képletemet a Vízöntõ és az Ikrek határozza meg, és ezért a levegõ elem van benne túlsúlyban.
Kik voltak ezekben a fogékony években körülötted? Ugyanolyan írásszomj fûtötte-e akkori barátaidat, mint téged, vagy más irányú volt az érdeklõdésük?
Volt az osztályban is néhány irodalmár hajlamú barátom, de nem készültek írónak. Egyik festõnek indult, majd építész lett, másik (Bálint András) színész. A József Attila Gimnáziumban, 16 példányban megjelenõ Május címû folyóirat szerzõit azonban már komoly irodalmi becsvágy fûtötte. Bence György volt a szellemi vezér és fõkritikus, a mûalkotások megértésérõl írott roppant tanulmányát több folytatásban hozta a Május. A ma is ismert nevek közül Sumonyi Zoltán, Szigethy Gábor, Kamarás István voltak még a lap munkatársai.
Vas István, akihez erõs kötelék fûzött akkor is és a késõbbiekben is, milyen költõkre hívta fel a figyelmed?
Egyszer, talán még 1961-ben, a kezembe nyomta Shelley Epipszükhidión-ját, hogy fordítsam le a Helikonnál készülõ kötetbe, jó lesz ellenszérumnak a Pilinszky-hatásra. Ez van vagy 600 sor, és messze meghaladta az én akkori felkészültségemet. Ugyanígy jártam Tibullusszal is. A figyelmemet egyébként fõleg azzal hívta fel költõkre, hogy fordította õket: Eliotot, Kavafiszt, Nelly Sachsot. No és megismerkedtem az õ révén fontos kortársaimmal, Kálnokyval, Zelkkel, Hajnal Annával, késõbb Tandorival. Érettségi után korrektor lettem a Szépirodalmi Könyvkiadónál, volt egy áldott jó fõnököm, Balázs Alajos, aki elnézte, hogy órákat lebzselek egy emelettel lejjebb, az Európánál, a nagyok közt.
A hatvanas évek fordulóján-elején járunk. Ti akkor 17-20 éves fiatalok. Hová jártatok szórakozni? Milyen zenét hallgattatok?
Az az igazság, hogy nem jártunk szórakozni. Kocsmába még csak-csak, a gimnáziumból megmaradt barátaimmal, de zenés-táncos helyekre egyáltalán nem. Zenét ebben az idõben fõleg dzsesszt hallgattam, a rádióból vettem föl magnóra, az amerikai rádió Münchenbõl sugárzott éjszakai mûsorából, aztán voltak nagy közös Bartók-hallgatások, most már mikrobarázdás lemezrõl.
Pezsgést jelentett-e számodra, vagy nyomasztó volt inkább a közeg? Egyáltalán: mennyire érintett a „világállapot"?
A világállapot nem nagyon érintett meg ebben az idõben, 17 és 22 éves korom közt. Fõleg a szerelmi bonyodalmaim kötöttek le, másrészt viszont fogadott gyereke lettem Vaséknak, bekerültem az elsõ munkahelyemre, ott is lettek új barátaim. Nyomasztani, ha mégis, leginkább én nyomasztottam saját magamat.
Rádiózás lecsószezonban címû versed így kezdõdik: „Akkor sokat hallgattunk rádiót". Mikor - akkor? És mi volt az, „amit egyre kevésbé hittetek"?
Az elõbb azt kérdezted, hogyan éltem meg a hatvanas évek elsõ felét. Most akkor rátérnék a második felére. Addigra a „világállapot" hozzám is közelebb jött. 1968-ban az egyetemi baráti körömben a tudományelmélet és a marxizmus reneszánsza után mind több szó esett a párizsi diáklázadásokról és az egyre izgalmasabb csehszlovákiai változásokról. Egy darabig talán csakugyan hittünk benne, hogy a szocializmus megreformálható. Ezeket az illúziókat aztán gyökerestõl kitépte a katonai megszállás. Akkor hetekig csüngtünk a Szabad Európa hírein, többnyire nálam. A vers tíz évvel késõbb íródott, az Esély címûvel együtt, amikorra ez a társaság már jócskán bomlásnak indult, és Petrivel is egyre messzebb sodródtunk egymástól. Õt szólítja meg mind a két vers.
Maradjunk még az egyetemi éveknél. Mire emlékszel ebbõl az idõszakból?
A magyar szakon a régi nagyok közül Bárczi Gézát csíptem még el - egy nyelvtörténet szigorlat erejéig. Ez nagy - és szerencsére jó - élmény volt. Élvezettel jártam a folklór tanszékre, Voigt Vilmos strukturalista verselemzõ szemináriumára, hallgattam Hahn Istvánt, Munkácsy Gyula filozófiatörténet-elõadásait, Márkus György speciálkollégiumát - szóval fõleg olyasmit, ami nem volt kötelezõ. Nagyon kellemes kis sziget volt az egyetemi oktatás folyamában Kardos László Dunára nézõ szobája, ahol a leglehetetlenebb idõben, szombaton egy órakor tartotta mûfordító szemináriumát. Jó fordító volt és rendkívül finom fülû irodalmár, amellett nagyon kedves ember - kellemesen lehetett sokat tanulni tõle. A leckekönyv szerinti fõ tanulmányaim során elég különös kapcsolatba kerültem Király Istvánnal (huszadik századi magyar irodalomra szakosodtam, és ennek a tanszéknek õ volt a vezetõje). Egy szemináriumi dolgozatom nagyon szíven találta, és egy idõre kedvenc tanítványai közé sorolt. Hozzá írtam a szakdolgozatomat is. Csak '68 õszén derült ki, hogy kígyót melengetett a keblén.
Az Egy kívülálló címû versedet is akkor írtad?
Igen, annak egészen konkrét apropója volt, a Varsói Szerzõdés vezetõinek levele a csehszlovák vezetõkhöz '68 júliusában, amelyben kilátásba helyezték a keményebb fellépést, magyarán a katonai megszállást, csak ezt akkor baráti segítségnyújtásnak és a szocializmus, sõt majdhogynem az egész emberiség megmentésének nevezték. A vers eredeti változata még úgy szólt, hogy „egy kívülálló, ha volna ilyen, / nemigen értené meg, / miért a saját érdekében, / a saját, no meg a világ érdekében, / a világtörténelem, sõt a világegyetem érdekében / kívánatos a befogott száj, / ajánlatos a létszámszaporulat a börtönökben, / és nem kevésbé javallott egy megszálló hadsereg…. Egy még kívülebb álló inkább azt hihetné… / mi sem kívánatosabb, mint hogy a világ ellenfelei / ne harsogjanak a világ fülébe, / mi sem ajánlatosabb, mint hogy a világtörténelem rombolóit / a törvény keze móresre tanítsa, / és aligha javallható más, mint hogy a világegyetem méltóságát / megvédje az erre hivatott helyõrség." Amikor 1974-ben elõször jelent meg nagyobb adag versem, a Ne mondj le semmirõl címû, Réz Pál szerkesztette antológiában, persze nem lehetett megfelelni a kötet címének. De a versrõl mégsem akartunk lemondani, és azt hiszem, Pali ötlete volt, hogy üssünk itt lukakat a versben („kívánatos a / ajánlatos a / és nem kevésbé javallott a"), a többit bízzuk az olvasó képzeletére. A vers aztán így fordult le angolra, kétszer is, és Kõszeg Ferenc, amikor tanulmányt írt az irodalmi cenzúráról a szamizdat sajtóban, arra hozta fel példának, hogy a cenzúra némely esetben esztétikai haszonnal járhat. Bennem néha felötlik, hogy a mai, fiatalabb olvasó képzelete talán már nem annyira edzett, mint az akkorié, és mégiscsak helyre kéne állítani az eredeti szöveget, de bizonytalan vagyok. Most, hogy nemrég a rádióban elmondhattam egy CD-re való versemet, mindenesetre a kiadatlan változatot mondtam el.
Emlékszem, az egyik Charta-aláírásban te is benne voltál. Hogyan viselted el a hetvenes évek nyomasztó idõszakát, amikor úgy látszott, hogy a Kádár-rendszer örökre bebetonozódik?
Én két Charta-akcióra emlékszem. Az elsõ 1977. januárban volt, akkor jelentette meg a cseh ellenzéki értelmiség a Charta '77-et, és ezzel vállalt szolidaritást az a nyilatkozat, amit nekem Bence nyomott a kezembe a kiadóban, ahol átmenetileg szobatársak voltunk (akárcsak késõbb Kõszeg Ferenccel). Harmincnégyen írtuk alá. A következõt, néhány év múlva, amelyik, ha jól emlékszem, Havelék bebörtönzése ellen tiltakozott, már jóval többen. („Nem mertem nem aláírni" - mondta állítólag Karinthy Ferenc.) Nekem, a „szállékony" alkatommal (hogy a verseimre alkalmazott remek szavadat kölcsönvegyem) nem is volt olyan könnyû ilyen egyértelmûen lehorgonyozni magamat. Sokan ugyanis, akiket tiszteltem és szerettem, értetlenül vagy éppen határozott rosszallással fogadták. Mindenekelõtt Vas István. Õ sok más vezetõ humán értelmiségivel együtt úgy ítélte meg, hogy a forradalom bukása után nincs jobb lehetõség, mint kiegyezni a konszolidálódó Kádár-rendszerrel, ennél csak rosszabb jöhet, és éppen az effajta akciók miatt. Akkor ez ellen nagyon berzenkedtem, és a kapcsolatunk is kárát látta. Ma már - bárhogy döntött is a történelem ebben a kérdésben - jobban megértem az õ nézõpontját (ami természetszerûleg nem lehetett az én nézõpontom). Onnan nézve ugyanis ez végre, a fasizmus és a sztálinizmus után életében elõször, békés korszak volt, amelyben zavartalanul összpontosíthatta minden erejét az írásra. Sok megírnivalója volt, és véges ideje. És a Nehéz szerelem meg az öregkori versei végül is fontosabbak, mint az, hogy minket hogyan ítélt meg akkor. A mi nézõpontunkból viszont ez a korszak inkább olyan volt, mint amilyen neki a Horthy-korszak lehetett.
Az egykori ellenzék egy része által mûködtetett Naplóban privát életed olyan meghitt pillanatait tárod az olvasó elé, mint a gyermek felébresztése, a reggeli vásárlás stb. Semmi világundor, semmi unalom. Pedig e kettõ alaposan benne volt akkor az értelmiségi levegõben. Mennyire voltatok szoros kapcsolatban a Napló íróival (azt tudom, feleséged, Lakatos Mari is írt bele nagyon szépet)?
Az 1977-ben megkezdett Naplónak ez volt a lényege: hogy fesztelenül lehetett megnyilatkozni benne. A túlságosan is belterjes társas életünk megzápulása elleni védekezés volt az egyik fõ indítéka, és sok résztvevõjét inspirálta olyan írásokra, amelyek talán õket is meglepték. Nem publikálásra volt szánva, ez oldotta az írásgörcsöt, viszont tudni lehetett, hogy legalább 29 ember biztosan elolvassa (30 állandó résztvevõje volt a Naplónak), ez meg arra ösztökélt, hogy olyat írjak magamról, ami remélhetõleg mást is érdekel, esetleg még szórakoztat is. Mert a Napló-társak zöme, fõleg eleinte, odafigyelt és gyakran reagált is egymásra. Egyébként a világ vagy közelebbrõl a rendszer iránti undor is bõven megnyilvánult a Naplóban, hiszen az is fontos tulajdonsága volt, hogy nem ismert semmilyen tabut. Ki-ki alkata és hajlamai szerint használta, volt, aki pamfletet írt bele, én inkább naplót. A résztvevõk kezdeti körét a Napló elindítója, Kornis Mihály és az õ legközelebbi barátai jelölték ki, már nem emlékszem pontosan. Volt, akit meghívtak, de nem vállalta, és aztán késõbb is kimaradtak egypáran, és jöttek a helyükbe mások. Volt, akit személyesen nem is ismertem, vagy például Hann Endrét csak onnan, hogy õ volt a váltótársam, tõle kaptam mindig az aktuális Napló-példányt, a Széna téri távolságibusz-végállomáson. Vagy õ kapta tõlem.
Volt-e tudományos ambíciód ebben az idõben?
Sokat ültem akkoriban az Akadémiai Könyvtárban, mert ott ültek a barátaim is, de igazi tudományos becsvágyam nem volt. Ámbár fene tudja. Mert Petrivel azért sokat elmélkedtünk akkoriban a líraelmélet kérdésein, és buzgón tanulmányoztuk Lukács György esztétikáját. De mintha különbözõ életeket éltem volna egyszerre. Mert ha Vas Istvánéknál vagy Pilinszkyvel voltam, vagy ha épp verset írtam vagy olvastam, nemigen jutott eszembe, hogy én lukácsista volnék. Lukácsot mindazok az idõsebb költõ ismerõseim, akikre fölnéztem, a magyar irodalom kártevõjének tartották, vagy legjobb esetben is a költészethez teljesen botfülûnek. A költészet elmélete és gyakorlata - Arannyal szólva - kettõs úton haladt bennem.
A Petrihez fûzõdõ barátságról kérdeznélek. A Holmi Petri-emlékszámában (még kimondani is rossz ezt az „emlék"-et) említed, hogy 1966-ban egy augusztusi este Fodor Géza és P. megjelentek nálad egy üveg vörösborral, hogy kiértékeljék verseidet, aztán hajnalig tárgyaltátok a költészet lehetõségeit. Hogyan ítéltétek meg ez utóbbit?
Erre, több mint 36 év távolából, már nemigen tudok visszaemlékezni. De az máshonnan is tudható, hogy Petri akkor már évek óta nem írt verset, sõt úgy döntött, hogy végleg felhagy a költészettel, mert a József Attila-hagyomány folytathatatlan, más utat meg nem talált. Elõbb-utóbb nyilván mindenképpen megtalálta volna a maga útját, de az biztos, hogy két költõ a XX. század elsõ felébõl, aki akkoriban jelent meg magyarul, Kavafisz és még inkább Eliot, ehhez nagy lökést adott. És ugyanekkor összetalálkozott egy közvetlen nemzedéktársával, és meglepve látta, vagyis hogy úgy látta, hogy jé, hiszen ezek egész jó versek. Szóval huszonhárom évesen Magyarországon mégiscsak lehet jó verset írni. Mondanom se kell, hogy Magyarországon nagyon sokan írtak sokkal jobb verseket nálam, de azok a versek valamiért kívül estek a költõi szemhatárán. Én bejöttem a képbe, és aztán ott voltam kéznél egypár évig: mondhatni közös mûhelyt tartottunk fenn. Petriben hatalmas anyag gyûlt fel, és most megtalálta a módszert, amivel versekké tudta formálni. Folyvást hozta az új meg új opuszt, néha még nem teljesen készen - akkor nekiálltunk, mondjuk, lefaragni a fölösleget egy-egy hosszabb darabról. Még arra is jutott fölös energia, hogy merõ szórakozásból közös vershalandzsákat, stílusparódiákat, miegyebet rögtönözzünk.
Hol zajlottak ezek a közös versírások? Tartottatok felolvasást is abból, ami így készült?
Többnyire az én Orlay utcai szobámban, ritkábban a Ráday utca 2.-ben, ahol P. lakott az idõ tájt. Alighanem fel is olvastuk e mûveinket a baráti összejöveteleken. Az biztos, hogy egyszer versenyt rendeztünk: találják ki, melyik strófát melyikünk írta. Valahol meg is van a végeredmény, a nevek mellett a strigulákkal.
Egyszer együtt voltatok Csobánkán hárman: Petri, Fodor Géza és te. Ott mirõl folyt a szó? Mi villanyozott úgy fel benneteket, hogy késõbb is ebbõl az élménybõl táplálkoztatok?
Csobánkára egy baráti házaspár - Endreffy Zoltán és Dezsényi Katalin - jóvoltából kerültünk. Gondolom, elutaztak valahova, és megkérdezték, nem akarunk-e addig kiköltözni az üresen álló kertes házukba. Már nem emlékszem, miért így merült fel: hogy épp mi hárman. Bár volt egy apropó: Petrivel akkoriban Szilágyi Sándor készített egy hosszú, csaknem kötetnyi interjút, amelyben végigmentek az egész életén, és Gyuri szerette volna, ha ezt elolvassuk és megbeszéljük. A szó tehát errõl kezdett el folyni. Az interjú nem sikerült jól. A mi életünkbõl viszont mindaz, ami közös volt, de amit az idõ és a körülmények erõsen megrongáltak, most, minden ballaszttól és gyakorlati korláttól megszabadulva, valamilyen elõre eltervezhetetlen módon, de kikezdhetetlen alapokról elrugaszkodó ihletettséggel életre kelt. Gyuri hozott Amerikából egy fényképezõgépet, és friss lelkesedésében el is használt ott egy tekercs filmet, illetve használtuk felváltva - a képeken is látszik, hogy mennyire jól érezzük magunkat. Szeretem is néha elõvenni õket.
Ugyancsak a Holmi Petri-emlékszámából tudható, hogy utatok valamikor a hatvanas évek végén kétfelé ágazott. Miért?
Hogy ágazott volna? Ezt így nem mondanám. És semmi esetre sem a hatvanas évek végén. Akkor még éppen hogy sülve-fõve együtt voltunk. Azazhogy… várjál csak, utána kell gondolnom az évszámoknak. „Rossz év köszönt ránk, tudtam, már szilveszter reggel" - írja Petri. Igazából újév reggelérõl van szó, és az az év, hát igen, ez az 1970-es. Abban meg a következõ két-három évben sok minden történt, de nem annyira közvetlenül kettõnk között, inkább a mi meglehetõsen belterjes és elszigetelt kis közösségünkben. A vers késõbb így folytatódik: „Jégbe zárt hajón a matrózok köztudottan egymást eszik." A legtöbb vagy legalábbis legfeltûnõbb bomlasztó bonyodalom mégis szerelmi téren adódott, megint csak nem a mi kettõnk viszonylatában. Errõl elég annyi (talán sok is), amennyi a Székek a Duna fölött címû versben olvasható. Én '71-ben megnõsültem, és Gyuri is új kapcsolatba kezdett, majd átmenetileg Gödöllõre költöztek. Ritkábban találkoztunk, de amikor összegyûlt egy újabb kötetre való verse, azt ideadta, hogy rendezzem el valahogyan, és ez így volt késõbb is, amikor már kiiratkozott a hivatalosan eltûrt irodalomból, és átment szamizdatba - ennyiben csakugyan elágaztunk, ha úgy tetszik, én azt a keveset, amit írtam, legálisan publikáltam, és a politika csak szórványosan, leginkább '68 õszén ingerelt versírásra, ahogy az elõbb már említettem.
A nyolcvanas években ösztöndíjasként jártál Amerikában. Mi dolgod volt kint? Milyen érdekes benyomások értek? Nem forgatta-e fel az Amerika-élmény az addigi világképedet?
Amerikát Kéry Lászlónak köszönhetem. Õ volt a Nagyvilág fõszerkesztõje, és tõle kért tanácsot a minisztérium, hogy kit ajánljanak az amerikaiaknak Fulbright-ösztöndíjra, olyan viszonylag fiatal írót, költõt, aki fordít amerikai szerzõket, de még nem járt az Egyesült Államokban. 1988 õszén mentem ki, öt hónapra. Az az igazság, hogy nem volt semmilyen komoly, számon kérhetõ dolgom. A kortárs amerikai költészet jobb megismerése, ilyen általánosságok, anyaggyûjtés. Még azt is sikerült megoldani, hogy két helyre mehessek, szeptember közepétõl november végéig New Yorkban voltam, aztán, a hideg beálltával, átköltöztem Los Angelesbe. Az egyik érdekes benyomásom New Yorkban az volt, hogy olyan régi barátaimmal újult fel a kapcsolatom, akikkel az egyetem óta csak szórványosan találkoztam, és akik egymással már szóba sem álltak azóta. Azon az õszön mintha az egész magyar ellenzék New Yorkban lett volna. Bencével és Örkény Antallal fölszállunk a metróra, majd a következõ állomáson nyílik az ajtó, és beszáll Kenedi. De az elsõ különös élmény még Washingtonban ért, ahova illett elmenni és levizitelni a Fulbright Alapítvány központjában. Élmény volt az is, hogy dolgok így tudnak mûködni - ahogy vártak a repülõtéren, ahogy kézrõl kézre adtak, nem a személyemnek szóló, de hivatásszerû kedvességgel. Két éjszakát maradtam, és a másodikra át kellett költöznöm egy másik szállodába. Nem volt messze, gyalog mentem, messzebb, mint gondoltam, de szálloda sehol. Elveszetten álldogáltam, amikor megszólított egy kedves fiatal nõ: „Eltévedt?" Mutattam a cédulát a címmel, mire elmagyarázta, hogy nem a keleti, hanem a nyugati valahányadik utcában van. Elindultam a buszmegálló felé, de már nagyon törte a vállamat a nehéz útitáska. (A bõröndjeimet New Yorkban hagytam, a repülõtéren.) Egyszer csak egy autó fékezett mellettem, benne az elõbbi nõ. „Láttam, hogy fáradt, jöjjön, elviszem." Mintha álmodtam volna, olyan volt. New York-i költõ barátom aztán megpróbált felébreszteni. Szerinte civil ruhás rendõrnõvel találkoztam, aki úgy találta, hogy nem biztonságos a környék egy magányos külföldinek. Remélem, tévedett. Ha nem, akkor mindenesetre ez volt a világ legbájosabb rendõrnõje.
Mármost hogy a világképem… Kínos dolog bevallani, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem van ilyen. New York, ez a gigantikus amõba mindenesetre mint jelenség életre szóló benyomás volt. De bérelt autóval, egyéves jogosítvánnyal nekivágni Los Angeles autópálya-dzsungelének, az is nagyon izgalmas kaland. Kellett vennem egy iránytût, mert sokszor azt sem tudtam, északnak vagy délnek tartok-e éppen. Végül is élveztem az elveszettséget ebben a roppant tágasságban, egyedül autózni vendégségbõl hazafelé éjszaka a kihalt autópályán, eszembe se jutott, hogy valami bajom lehetne, akár abból, hogy elõtte megittam néhány pohár whiskeyt. Csak egy szomorú élményem volt: hogy írni nem tudtam egy árva sort se, pedig ennyi szabad idõm még sose volt, és talán már nem is lesz többé.
Hogyan élted meg a nyolcvanas évek végének politikai fordulatát? Számítottál-e rá? Eredményezett-e a rendszerváltás valamilyen változást a te személyes életedben?
Nagyon nehéz volna utólag tetten érni azt a pillanatot, amikor számítani kezdtem rá. 1979-ben találkoztam elõször azzal a kijelentéssel, hogy néhány kelet-európai állam a közeljövõben valószínûleg áttér a többpártrendszerre. Konrád György mondta a Szabad Európa Rádióban, és Szalai Pál idézte a Naplóban mint minden reális alapot nélkülözõ - bár persze kívánatos - abszurditást. Én sem tudom, akkor hányan hihettek ebben komolyan, ebben a közeljövõben. De az ellenzéki aktivitás évrõl évre erõsödött, megjelent a szamizdat sajtó, és ezt sokan olvasták olyanok is, akik azelõtt a Kádár-rendszert minden errefelé lehetséges világok legjobbikának látták. A végsõ fordulatot aztán éppen elmulasztottam: akkor voltam Amerikában. Mire hazajöttem, minden megváltozott. De azt nem mondhatnám, hogy ez a személyes életemben valami gyökeres változást hozott volna.
Két versesköteted jelent meg eddig, az elsõ Ha már itt vagy, a második Hátha nem úgy van címmel. Mindkét félmondatban van valami figyelmeztetés. Leginkább az, hogy: „ne törõdj bele". Kérdés, hogy mibe ne? Egyik versed a leghétköznapibb szavakkal a legtökéletesebb görög mértékben meséli el, hogyan szkanderezel egy álombeli figurával. Tulajdonképpen mivel veszi fel a harcot a verseidbeli személy?
Ami a címeket illeti... Mint te is jól tudod, a vers írása a legritkább esetben kezdõdik a címével. A cím sokszor majdnem annyi fejtörést okoz, mint maga a vers. Hát még a kötet címe! Legtöbbször úgy keletkezik, hogy az ember (vagy nem is õ, hanem a barátja vagy a szerkesztõje) addig böngészi a verssorokat, amíg rá nem akad egy szókapcsolatra, ami eléggé „kötetcímszerû". Igaz, ha már kiválasztódott (és ezeket, úgy emlékszem, én választottam), akkor címként óhatatlanul sugall valamit. Félek, hogy neked pozitívabbat, mint amit én alá tudnék támasztani. Petri a Kizökkent idõ címû versében más irányból akad bele ebbe a két címbe: „Az elsõ: tkp. álfeltételes mód (ha van ilyen), mert: akkor, akkor mi van? Mintha nem lenne akkor, mintha az elõtag nem implikálna semmit. Vagy éppen azt? És a »hátha«? Most ez óhajtó vagy gyanakvó mód?" Szóval így is lehet érteni: Ha már itt vagy - de itt vagy-e, sõt: vagy-e? Ez a kétely másokban is felmerült már velem kapcsolatban, és magam is folyvást küszködök vele. Az az álombeli szkanderezés meg - hát az inkább bohózat, mint fegyvertény, hiszen a házkutatást vezetõ tiszt erõlteti rám, de a túlerejét annyira visszafogja, hogy ettõl én se erõsködhetek. Voltaképp eléggé szájbarágós „parabola" ez, ahogy abban az idõben mondták, pedig szó szerint ezt álmodtam.
Azt mondod egy helyütt, neked fontos, hogy a verssorok mögött megtaláld a személyt, akivel kontaktusba kerülhetnél. Mit értesz ezen? Nem elég, ha egy vers jól meg van csinálva? Vagy: nem attól válik valaki lírai énné, hogy a versmennyiség egyszer csak átcsap minõségbe, úgy értem, összeáll valakivé, és akkor az olvasó azt mondja: „Aha, ez õ"?
Ilyesmit talán kezdõ költõnek szoktam írni, ha nem érzem, hogy komoly köze van ahhoz, amit csinál. De persze hogy arról van szó, nagyon pontosan mondod, hogy a versben összerakott szavak valakivé állnak össze. Nyilván nem a magánszeméllyel akarok kontaktusba kerülni, aki a verset írja - lehet, hogy utálatos, kellemetlen fráter.
Szemben a korárammal, mely a hosszú versszöveg-folyamokat részesíti elõnyben, te makacsul egyedi verseket írsz, ráadásul a legtöbbet más-más formában. Törekszel arra, hogy ne ismételd magadat, vagy ez merõ véletlen?
Jaj, kedves Zoli, hogy törekednék én bármire is, amikor egyáltalán nem írok verset, ki tudja, mióta? Ha bármit írni tudnék, már azzal nagyon boldog lennék. Az már csak ezért se lehetne más, mint egyedi vers, de vers közben amúgy se látok el messzebbre, mint ameddig az adott vers ér - úgy értve, hogy nem tudnék vers helyett kötetet írni. És õszintén szólva élvezni is azt a verset tudom legjobban, amelyik önmagában teljes. Szóval megcsökött konzervatív vagyok, attól félek.
Második köteted elsõ felét válogatott régi verseid alkotják. Miért hagytad ki belõle a Ha majd bejössz az ajtón címût? Ez a versed két ember baráti kapcsolatában végbement törésrõl szól. Tárgyilagos hangon, mégis oly finom és megrázó eszközökkel, mintha egy Bach-korál-variációt hallanánk. Hol van a versbeli lakás?
Az elsõ kérdésre: nem akartam, hogy a második kötetben több legyen a régi vers, mint az új. Igyekeztem szigorúan válogatni, és ezt a gyengébbek közé soroltam. Kellemes meglepetés, hogy neked ennyire tetszett. A második, az végre könnyû kérdés. Az Orlay utcai lakásról van szó, arról, ahova 1945-ben költöztünk. Van benne egy külön bejáratú kisebb szoba, 1956 után az az enyém lett, és amikor megházasodtam, egy ideig azt terveztük, hogy külön lakássá fejlesztjük, beépítve fölötte a padlásteret.
Nemegy versedben, régebbiekben (A rímszálak elkötése) és újabbakban (József Attila öregkori verse), a nyelv, a szokatlan grammatikai és szintaktikai alakzatok lendítik tovább az elnehezülni látszó tartalmat. Máskor meg éppenséggel a kancsal rímek (Eltérítések). Nem bízol eléggé a mondhatóságban, vagy éppenséggel a nyelv, a játékosság iránt erõs benned a bizalom?
Egyik fogyatékosságom a sok közül, hogy nem vagyok vizuális alkat, nemigen tudok látványokat megjegyezni, rosszul is tájékozódom a térben, könnyen eltévedek. Esz a sárga irigység, amikor kitûnõ kollégáim remek, érzékletes tárgyi leírásait olvasom. A fülem jobb, mint a szemem - jobb híján a szavakba kapaszkodom.
Egyik legrégibb szerkesztõje vagy az Európa Könyvkiadónak, a világirodalom legrangosabb hazai terjesztõjének. Mikor és hogyan kerültél oda? Te milyen területért feleltél? Mekkora szabadsága volt a szerkesztõnek régen és ma?
1969-ben, rögtön az egyetem elvégzése után, még azon az õszön kerültem az Európához, természetesen megint csak Vas István jóvoltából. Addigra a kiadó már átköltözött a New York-palotából a Kossuth térre. Egyelõre kézirat-elõkészítõnek vettek fel, de azzal az ígérettel, hogy majd elõlépek szerkesztõvé, ami körülbelül másfél év múlva be is következett. Az angolszász csoportba kerültem, amelynek akkor Szíjgyártó László volt a vezetõje. Vele éppúgy, mint az utódaival nagy szerencsém volt. Csak az igazgatónkkal, Domokos Jánossal gyûlt meg idõnként a bajom, fõleg a Charta-aláírások miatt. Abban is nagy szerencsém volt, hogy Vas Istvánnak és Réz Ádámnak lettem a szobatársa, és rendszerint hármasban is ebédeltünk, elõbb a Berlinben, egy darabig a Nagy Ignác utcai Szerb étteremben, majd a Mûvészben, a Vígszínház háta mögött. Ádám hallatlanul lebilincselõ, szikrázó szellemû ember volt, minden ebéd élmény. De sokat ültem a híres Lator-szobában is, ami Vas Pista jelenlétében mindig átalakult irodalmi kávéházzá. A kávét Katona Tamás fõzte. Ott volt még Benyhe János, a szomszéd szobából átjött Pór Judit, Somló Vera, és jöttek a fordítók, mondjuk, Kálnoky, Kormos, Orbán Ottó, hogy csak a költõk javát említsem. Nagy élet volt akkor a kiadóban, fõleg itt, a latin csoportban. És olyan erõs kohézió, hogy az újonnan jöttek szinte azonnal beilleszkedtek, ráhangolódtak a hely szellemére, humorára, amely különben Lator és Benyhe révén részint még az Eötvös Kollégiumból plántálódott át. Munka után Latorék még ott maradtak sakkozni, hátul meg, ahol ma a szerkesztõség van, pingpongbajnokság zajlott. Azért persze dolgoztunk is. A szerkesztõ dolga elvben ugyanaz volt, mint ma, õ felelt a lefordított szöveg minõségéért, csak sokkal több ideje volt rá, és talán nagyobb becsvággyal is csinálta. Jóval több volt ez, mint munkahely. Igazából attól volt élhetõ mégiscsak a Kádár-korszak, hogy ilyen helyek voltak benne - azzal együtt, hogy mûködött persze a hivatalosan elvárt öncenzúra, a szerkesztõnek lektori, vagyis hivatásos olvasói minõségében kötelessége volt az is, hogy felhívja a kiadó figyelmét a könyv megjelentetésének esetleges veszélyeire. Sok remek könyv kiadása egy-két kényes mondaton bukott meg vagy halasztódott miattuk évekig.
A politikai fordulattal egyidejûleg indult a Holmi. Te vagy kezdettõl a lap versrovatának szerkesztõje. Egyes vélemények szerint a költészet a lap legerõsebb oldala. Te milyennek látod a felhozatalt?
Hát igen, ez volt a változás mégiscsak az életemben. Amikor a lap indult, nagyon jó helyzetben voltunk, sorra közölhettük a korszak kivételes, nagy verseit, olyanokat, mint Rakovszky Zsuzsa: Decline and Fall, Petri: Hogy elérjek a napsütötte sávig, Baka István: Farkasok órája (egy számban két ekkora vers!, 1990 februárjában), Tandori: Londoni mindenszentek… Tulajdonképpen veszélyes ilyen magasról indulni. Ilyen nagy versek, pláne ilyen sûrûséggel, csak nagyon ritkán adódnak. És azóta meghalt Vas, Baka, Petri és Orbán Ottó, akinek a kései nagy versei jobbára nálunk jelentek meg. Nehezebb kiállítani a válogatottat, ami a nagyralátó becsvágyunk kezdettõl fogva. Vannak azért „törzsköltõink", akikre rendszeresen számíthatunk, Rába Györgytõl Kovács András Ferencig, és vannak kitûnõ fiatalok, akik már részben a Holmiban érlelõdtek költõvé.
Tudjuk: sok kezdõ küld verset a Holminak is. És egy reménybeli költõ lelkénél kényesebb jószág kevés van. Hogy tudsz bánni velük? Szórakoztat-e ez a halhatatlanságért indított roham, vagy fáraszt inkább?
Nagyon fárasztana, ha nem bukkanna fel idõrõl idõre egy-egy olyan sokat ígérõ kezdõ, mint amilyen például Szabó T. Anna vagy Imreh András volt, akik aztán be is váltották ezt az ígéretet. Az is nagy öröm, ha valaki, akinek az elsõ küldeményeiben még csak alig-alig csillan át a használhatatlan anyagon a tehetség, apránként mégis magára talál, mint például a késõn és nagyon nehéz körülmények közt, teljes kisvárosi elszigeteltségben induló és bontakozó Fischer Mária. Nehéz eldönteni, mikor érdemes elõször közölni valakit. Babits elvét kellene követni, miszerint az elsõ jó vers még nem elég - ha már az ötödiket is megírta, akkor publikálható. Kezdeti lelkesedésemben ezt sokszor nem gyõztem kivárni, ami aztán néha kölcsönös csalódásokhoz vezetett. Azt is nagyon nehéz kiszámítani, hogy a kezdõ költõ, akinek még sokat kellene tanulnia, hogyan reagál rá, ha ezt megmondják neki. A többség hálás érte, fõleg, ha a bírálat nem szorítkozik általánosságokra, de van, aki kikéri magának. Írói munkásságom túlnyomó részét mindenesetre a szerkesztõi levelek teszik ki. Több vaskos kötet kitelne belõlük, azt hiszem.
Volt-e olyan lírikus ígéret, aki szemlátomást elkallódott?
Az elsõ években több szép verset küldött Welker Ervin - nem tudom, mi lett vele. És néhány éve nagyobb adag versét közöltük - úgy tudom, mi elõször - Olty Péternek. A következõ küldeményében nem találtunk igazán kedvünkre valót, azóta nem jelentkezett.
Noha elismerten az egyik legjobb irodalmi folyóirat, nyilván érik a Holmit is bírálatok. Te hogy érzed: vannak-e az ízlésednek határai? Támadt-e ebbõl galiba, netán sértõdés?
Vannak határai, és támadt galiba, de azt azért szeretném leszögezni, hogy a versekrõl, mint ahogy semelyik írásról sem egy ember dönt. A rovatvezetõ fõ dolga (a levelezésen kívül) a szûrés: a beérkezett anyag többségét nem érdemes tovább olvastatni. De ami akár csak a határán van a közölhetõségnek, azt mindig többen is elolvassuk, és a szavazattöbbség határoz.
A Holmi ellen az a leggyakoribb vád, hogy konzervatív. De olyat is hallottam már, hogy egyoldalúan urbánus. Az utóbbit könnyebb cáfolni, hiszen szerzõink közé tartozik például Utassy József, Ágh István, boldogan közöltük, amíg írt verset, Csukás Istvánt, szüntelenül ostromoljuk Kányádi Sándort, és egyáltalán: a Holminak eltökélt elve, hogy csak minõségi korlátokat ismer. Ez a korlát persze szükségképpen ízléskorlát is. Nincs objektív mérce. Az én ízlésem korlátairól már esett szó, amikor az egyedi versek írásáról beszéltünk. De azért igyekszem minden verset aszerint is megítélni, hogy a saját koordinátáinak milyen szinten felel meg. Mindazonáltal kár lenne tagadni, hogy az, amit manapság kánonnak szokás nevezni az irodalomtudomány mérvadó köreiben, csak részlegesen egyezik a Holmi szerzõgárdájával.
Te honosítottad meg Magyarországon a limericket, ezt a rövid, ámde annál koncentráltabb versformát. Aztán felbujtottad a kollégáidat, és összejött egy jókora kötetnyi belõle. A könyv - a Magyar badar - óriási siker. Más antológiaterved nincs?
Mondjuk inkább úgy: szélesebb körben én terjesztettem el. Azóta rengeteg új limerik (sic!) keletkezett, talán lesz belõlük idõvel egy Magyar badar 2. Valaha terveztem egy antológiát azokból a híres versekbõl, amelyeknek sok magyar fordítása van. Benne volna az eredeti vers, a pontos fordítása prózában és a különbözõ mûfordítások, esetleg mindegyik vershez egy miniatûr esszé jegyzetekkel. Szerintem érdekes, tanulságos kötet lenne, meg kéne csinálni egyszer.
Sok költõ mûvel prózát. Te nem érzel rá késztetést?
Szépirodalomhoz, tehát regényhez, novellához késztetést éppen éreznék - tehetséget nem érzek. De amikor életemben egyszer novellát kellett írnom, persze csak játékból, egy televíziós mûsorban, egy fénykép alapján, és elõvettem hozzá a nagyapám alakját és házasságának történetét, akkor elõször a róla õrzött emlékeimet írtam le, és azóta kísért a gondolat, hogy ezt folytatni kellene. Nem teljes önéletrajzra gondolok, hanem ilyen emlékdarabkákra. Ezekbõl szeretnék majd írni egy sorozatot.
Egyszer említetted, hogy nekifogtál megírni kamaszkorod történetét. Mire jutottál vele?
Nem sokra. Írtam vagy száz oldalt, de ez legfeljebb nyersfogalmazvány, vagy inkább a tényeket rögzítõ elõmunkálat, és 1958-tól mindössze '62 decemberéig jutottam. Csináltam egy részletes vázlatot is, az 1960-tól '69-ig tart. Nagyon régen nem volt a kezemben. De majd elõszedem egyszer.
Tekintélyes fordítói életmûvet mondhatsz magadénak. Mit fordítottál a legszívesebben? Mi volt a legnehezebb munkád?
Ne essünk túlzásba! Az életmû túl nagy szó az én esetemben. Fordítottam, ami éppen adódott. Persze volt, amit szívbõl, ha felkérésre is, mondjuk, Hadrianus császár híres kis versét, az „Animula vagula blandulá"-t, Browning Andrea del Sartó-ját, Thomas Hardyt, a színdarabok közül Stoppard Árkádiá-ját például. És hát nagyon nagy dolog volt, mindjárt az elején, hogy Vassal közösen fordíthattam egy kötet Archibald MacLeisht. A legnehezebb, de egyben talán legélvezetesebb a portugál Pessoa angolul írt, a nyelvet elképesztõ szabadsággal kezelõ, egyszerre szövevényes, sõt nyakatekert és áttetszõ angol szonettjeinek a fordítása volt. Most már inkább csak a magam kedvére fordítanék. Aki olyan lassan dolgozik, mint én, a mai honoráriumok mellett ezt úgyis csak hobbiként mûvelheti. Régóta szerettem volna lefordítani a XVII. századi Herricknek egy finom kis dalát, ami limerick-strófákban íródott. Most talán sikerült.
Színházi feladatoknak is szívesen teszel eleget. Kikkel dolgoztál együtt, és melyik színházi munkád volt emlékezetes?
A három testõr volt az elsõ és talán a legemlékezetesebb, 1974-ben - már csak a körülmények miatt is. Babarczy László rángatott bele, akivel még fõiskolás korában barátkoztam össze. Be akarta mutatni Kaposváron Roger Planchon adaptációját, de kétségessé vált, hogy megkapják-e a jogot, és Babarczy úgy döntött, hogy csináljunk hamar egy saját változatot. Az elsõ részt már próbálták, mikor a második készült. A zeneszerzõvel, Székely Ivánnal le kellett költöznünk egy idõre Kaposvárra, a színházban aludtam - izgalmas volt. Aztán még írtam Babarczynak dalbetéteket Bulgakov Bíbor szigetébe, meg néhányat A Mester és Margaritába is, ezeket Hevesi András zenésítette meg. Késõbb Bognár Robi barátom dramaturg lett Nyíregyházán, így keletkezett A peleskei nótárius, Slanger András rendezésében, Darvas Ferenc zenéjével. De vele nem is ez volt az elsõ közös munkánk Nyíregyházán, hanem a Lyuk az életrajzon, Gádor Béla darabja, azt Zoltán Gábor rendezte. Õ még Szigligetre is lejött utánam, megbeszélni a dalszövegeket. Darvas Ferivel azóta rengeteget dolgoztunk együtt, Léhner Péter megrendelésére Nyíregyházán, majd a József Attila Színházban. Volt néhány közös dalunk a rádióban meg filmen is, meg még a Kék angyal a Radnóti Színházban. A József Attilában Mácsai Pál játszotta - és énekelte - Liliomfit, aminek meg az lett a következménye, hogy verseket rendelt a saját színházába, a Jelenetek egy kivégzésbõl címû darabhoz. A többi vers szórakozás volt, humor és paródia - ezt muszáj volt komolyan venni. Melis László írta a zenéjét. Vajda János pedig, amikor elhatározta, hogy operát ír a Leonce és Lénából, a fejébe vette, hogy nekem kell megírni a librettót. Azóta túl vagyok (?) a Karnyónén is, õ most dolgozik rajta.
Szeretsz felolvasni, másoktól is. Verset, de még prózát is. (Például Mosonyi Aliz Boltosmeséit) Kiválóan csinálod. Valaki egyszer azt mondta, biztos otthon tükör elõtt gyakorolsz. Mások szerint veled született színészi vénád van. Hogy is van ez?
Amikor színészek mondanak verset, gyakran zavar, hogy nem a verset mondják. Mert a versnek, akármirõl szól is, a voltaképpeni cselekménye az a folyamat, ahogyan a szavak formába szervezõdnek. Furcsa, de elvonja a figyelmemet a tartalomról, ha nem hallom a formát. Ezért szeretem magam mondani a verseimet. Az már Zoltán Gábor ötlete volt, amikor fölvették a rádióban a teljes Rongyszõnyeget, hogy a versek egy részét költõk mondják, és õ biztatott arra is, hogy a kedvenc verseim egy részét én mondjam el, amikor ezekbõl alkalmam volt egy ötrészes összeállítást készíteni. Igaz, ami igaz: túl sok biztatásra nem volt szükség. Úgy látszik, tényleg van bennem egy adag színészi hajlandóság, az amúgy elég erõs gátlásaim feloldódnak, ha verset kapok a kezembe. Prózát csak egyet mondtam, és csak azért, mert Aliz megkért rá.
Beszélgetésünk vége felé közeledve megkérdezem: milyennek látod a mai magyar lírát? Úgy értem: képes-e még valóságos életfunkciókat ellátni: akár a költõt életben tartani, úgy, hogy közben nem erodálódik a költészetbe mint élettevékenységbe vetett hit (Tandori-Rimbaud); akár az olvasót azonosulásra bírni, úgy, hogy „lám, itt az én életem vagy az én életlehetõségem élhetõ meg". Vagy ez az egész versírás merõ magántéboly, s a költészet mint olyan a tébolyda egyik - egyelõre legitim - formája?
Nehéz volna versrovatot szerkeszteni, ha a helyzetet ennyire sötéten látnám. Igaz, könnyebb volna viszont elszámolni a tálentommal. Én mégis inkább magamat okolom, ha nem tudok verset írni. Ha meg tud az ember, akkor úgyse arra gondol, hogy lesz-e, aki elolvassa.

Robert Herrick
Esti dal Júliának

Jánosbogár vezessen,
Hullócsillag kövessen,
S ahány a manó
- Szeme villanó
Szikra - mind óvón szeressen!

Lidércfény meg ne csaljon,
Kígyó, gyík meg ne marjon;
Csak jöjj, ne habozz,
Nincs semmi gonosz,
Út közben hogy megriasszon.

A sötéttõl ne félj te!
A hold ha tán henyélne,
Csillagmiriád
Fényt hint le reád,
Mintha sok-sok gyertya égne.

A jöttödért esengnem,
Júlia, hát lehet, nem?
Lábad ezüstlõn
Elémbe tûnjön:
Én beléd öntöm a lelkem.

(Várady Szabolcs fordítása)