Mogorva ember volt a nagyapám. Nem sok szavát lehetett hallani. Déltájban jött meg mindig, ült is mindjárt az asztalhoz, viszont jól tûrte, hogy a papagáj, amit ilyenkor kiengedtek, a vállára telepedjen, és a fülét csipkedje. Ezt a papagájt egy partvissal kellett aztán leszedni a függönyrúdról. Ha kitartóan tartották neki a partvist, elõbb-utóbb ráült, és vissza lehetett ügyeskedni a kalitkájába. Mi gyerekek nemigen értettük, de nem is firtattuk, hogy hogy van ez a nagyapámmal. Hazajön délben, megebédel, megissza a kávét, egy kicsit veszekszik a nagyanyámmal, illetve a nagyanyám vele, aztán már megy is. „A klubban alszik", ezt mondták nekünk. Mármint a Ferencvárosi Torna Clubban, amit akkor ugyan Kinizsinek hívtak, sõt talán még nem is Kinizsinek, hanem ÉDOSZ-nak, és valahol az NB I alsó felében tanyázott, de az még mindig igen elõkelõ hely volt a motorszakosztályéhoz képest. Úgy rémlik, egyetlen versenyzõje volt akkor az egyesületnek, a féllábú Hackermüller. Úgy tették rá a motorra a verseny elõtt, de azért végigment rendesen. Nem volt persze olyan nagymenõ, mint a félszemû Szabó, mondjuk, aki az ötszáz köbcentis kategóriában többször nyert, mint nem. De az ötszázasból kétfajta volt: széria és speciál. Az egyikben Szabó, a másikban Kurucz volt a legjobb. Csak arra nem emlékszem már, hogy melyik melyikben. Amióta az eszemet tudom, minden motorversenyen kinn voltam, elõször a Várban, aztán a Népligetben. Nagyapám pályabíró volt, ott állt a kanyarban a járda szélén, és kockás zászlója volt, hogy leintse a versenyt, ha szükséges. De a legfõbb dolog az volt, hogy a gyõztes, amikor tiszteletkört ment, mindig szertartásosan megállt, és a nagyapám homlokon csókolta. Szóval köztiszteletben állt a nagyapám, és én nagyon büszke voltam rá. Az elsõ szerelmem is, hatéves koromban, motorversenyzõ volt, Orosz Emília. A nõk együtt indultak a férfiakkal, csak külön számították az eredményüket. Hárman voltak, úgy emlékszem, de én csak Orosz Emíliába voltam szerelmes. Nagyapám is versenyzett valaha, és késõbb is volt motorja. De még milyen! Csodájára járt mindenki! Sun-Beam, ez volt a márkája, és már volt vagy húszéves, de vadonatújnak látszott. Nem tudom, mást szeretett-e nagyapám, de a motorját biztosan. Ja és hát még állítólag a Rózsit, de errõl én akkor semmit sem tudtam. Csak felnõtt koromban értesültem, hogy nem is a klubban lakott a nagypapa, hanem volt neki egy másik élete a házassága mellett, és abban egy egészen másik ember volt, mint amilyennek mi ismertük. Csupa derû és életvidámság. Az egész ház kedvence.
Nagyanyám azzal kezdte a házasságot, hogy nem ült fel a motorra. Õ nem benzintyúk, mondta. Aki fölül a motoros mögé a hátsó ülésre. Nagyanyám nem ült fel, és más technikai berendezésekkel szemben is fenntartásai voltak. Például a gázbojlert nem volt hajlandó begyújtani, lavórban mosakodtunk a húgommal, amíg nála laktunk. Nem nagyon szerettük akkor a nagymamát, az az igazság. És féltünk tõle. Nagyapám nem félt, csak elhúzta a csíkot a kávé után. Viszont engem elvitt a versenyekre, és ott sütkéreztem a fényében, és képzelegtem Orosz Emíliáról, aki különben egy másik nagylányra emlékeztetett, akibe szintén szerelmes voltam, és Liának hívták, tehát nyilván õ is Emília volt. Buktam az Emíliákra hatéves koromban.
Nagyapám soha nem volt beteg. Amíg egyszer mégis beteg nem lett. Bélcsavarodás, úgy emlékszem, ezt mondták. Nagyanyám vitt be neki a kórházba valami jó nehéz ételt, szegény drágámnak, talán éppen abba halt bele. Mindenesetre nagy volt a gyász, akkor már õ volt a legjobb férj, a legderekabb ember, akit a föld a hátán hordott, és nagyanyám be akart feküdni mellé a koporsóba. Hát hiszen volt némi restanciája.
A Rózsiról akkor még mindig nem tudtam semmit. Aztán váratlanul összeértek a szálak, mert kiderült, hogy a mi õsrégi bejárónõnk, a Margit, egy házban lakik a Rózsival, aki szintén takarított, és vele élt a nagyapám, mondom, boldogan és derûsen, az ebédidõt kivéve.