Sz. Szilágyi
Gábor
Euro-CitY Budapest
E számunkban
Plesz Antal Mûhelymunka címû tárlatának megnyitószövegét
közöljük még. Az elmúlt évtizedek talán
legnagyobb hatású mesterének bemutatóját
Sz. Szilágyi Gábor mûvészettörténész
- e rovat szerkesztõje és a galéria kurátora - nyitotta
meg.
A galériában március 30-ig a Sopronban mûködõ
Alkalmazott Mûvészeti Intézet Stúdiumok címû
kiállítása tekinthetõ meg.
A galéria várja látogatóit a VI. kerület, Hajós
utca 39.-ben vagy az interneten: www.nagybalint.hu.
Plesz Antal legnagyobb hatású és minden bizonnyal legmesszebb
sugárzó mûvét, a Mûhely Szellemét, magát
a Mûhelymunkát tárja e kiállítás címe
szerint Önök elé. Semmiképp sem megszokott a téma,
és talán még szokatlanabb, különösen egy
építészgaléria részérõl, ha
azt állítom, itt az elkövetkezõ három hétben
a látogató számára az építészet
csupán ürügy marad. Ürügy arra, hogy a kiállított
munkák révén az építészet Plesz Antal-féle
mûhelyérõl beszélhessünk. Amit tehát
ezzel a kiállítással érintünk és át
is lépünk, az az építészeti munka bensõséges,
személyes tere. Plesz Antal a bemutatott terveket ugyanis nem a nyilvánosság
számára készítette, a kilencvenes években
készült munkák elnagyolt formái, vázolt koncepciói
egy otthonülõ mester unalomûzõ kedvtelései,
komoly játékai. Fel szeretném tehát hívni
a figyelmüket, hogy a mûhelybe való betekintés bizonyos
szabályok betartására int: itt, sokkal inkább, mint
egyéb más esetben, a megtekintett anyag, és azon keresztül
a kiállító, védtelenebb. Bevon minket ugayanis gondolatainak
és vívódásainak személyes világába,
olyan belsõ körbe, ahol mindenekelõtt az õ szabályai
a mérvadóak. Ezeket be kell tartanunk. Cserébe mi, látogatók,
betekinthetünk oda, ahol a tudás és a tapasztalat átadásra
kerül, ahol és ahogy a mester a tudás használatára
tanít. Mindezek után azt javaslom, fogadjuk el Plesz Antal invitálását,
és nézzünk körül a mûhelyében.
A kiállítás pillérekkel tagolt falán és
a kiállítás közepén húzódó
asztalsoron a hetvenes évek néhány tervezõintézetekben
készült munkája sorakozik. Ezek az axonometrikus ábrák,
generáltervek és fényképek az akkori idõszak
tervezés-módszertani és tervezés-technikai világába
vezetnek. Kiállításuk szándéka nem a mindent
megmutatás igénye, mint inkább az, hogyan készítették,
és mit tartalmaztak akkor e több háztömbnyi vagy kisebb
városrésznyi területeket érintõ nagyberuházások
tervei. Engem lenyûgözött mindez. Azonban némi keserûséggel
vagyok kénytelen mindehhez hozzátenni, hogy az itt látható
tervek és makettek eredeti példányai mára eltûntek
vagy teljes mértékben megsemmisültek.
A tervek készülésének idején Plesz Antal a
Mesteriskola tanára, és mint hosszú idõk óta
különbözõ állami tervezõintézetek
vezetõ tervezõje, a mûhely szellemének, a mûhelymunkának
is egyik legnagyobb hatású elindítója. Bizonyosan
nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, az ezekhez hasonló
mûhelyekbõl és hasonló szellemiségbõl
nõtt ki késõbb az óriás tervezõintézeteket
lebontó kisebb tervezõirodák és magáncégek
sora.
E régi munkákkal szemközti oldalon láthatóak
az otthonában, kedvtelésbõl dolgozó mester tervei.
A római birodalom Budapesten található katonai és
polgári amfiteátrumának és a zsámbéki
premontrei apátság romjainak megújítását
célzó elképzelések egy romantikus eszmével,
a rom mint önérték kultuszának eszméjével
szállnak szembe, és a kortárs mûemlékszemlélet
határait feszegetik. Legyünk figyelmesek, Plesz Antal ismét
tanít: a használaton kívül álló, a városi
ember elvágyódásának helyszíneként
ismert romok építészeti szempontból olyan tabutémák,
melyeket meg kell törni, hogy aztán ismét használatba
vehessük, és élettel tölthessük meg ezeket a helyszíneket.
Mielõtt azonban a római kor és a gótikus romok hasznosításával
bíbelõdõ építész képét
magunkban rögzítenénk, felhívnám a figyelmüket
a kiállítás legelején, a többi munkától
elkülönítve elhelyezett, Budapest (sõt Magyarország)
megújítását célzó tanulmánytervekre.
A rajzok, talán nem árt ezt külön is hangsúlyozni,
elsõ ötletek formájában már 1992 júliusában,
majd 1995-ben és '96-ban készültek, és Budapestet
(illetve Magyarországot) mint Euro-Cityt, majd, mint a hét torony
városáról alkotott víziót jelenítik
meg. Õszintén be kell vallanom, a kiállítás
számomra legkedvesebb darabjai ezek, hiszen egyszerre inspiratívak,
ugyanakkor le is rántják Plesz Antal szándékáról
a leplet. Nézzük most csak a véglegesnek szánt, 1996-os
vázlatot. A terv brutálisan egyszerû és abszurd.
Óbuda és Zsámbék romjainak hasznosítási
tervei után, némi iróniával és nemes egyszerûséggel,
a tervezõ egy darab A4-es papíron rendezi Budapest jövõbeni
sorsát. A várost az elképzelés szerint néhány
fontos emlék kivételével le kell rombolni. A helyén
felépülõ új város hat körcikkelyre és
egy központi magra tagolódik (innen a hét torony városa
elnevezés), szabályos gyûrûs szerkezetû, körkörös
elrendezésû, zöld parksávokkal tagolt, fõ közlekedése
metró helyett a város körül keringõ magasvasút.
(A lehetséges lakások típustervei a lépcsõ
alatt láthatók.) Természetesen tudható, Tóni
bácsi Budapestet minden hibájával együtt úgy
szereti, ahogy ma van. Azonban ez a fricska, ez a gondolati játék
bármikor megengedhetõ Mûhelyének védett falai
közt, ráadásul szellemi értelemben messzire vezet,
és rámutat e kiállítás mûhelymunka
jellegébõl adódóan sérülékeny,
mégis tiszta és mély rétegeire. Plesz Antal játszik
a gondolatokkal, játszik a gesztusokkal, játszik az üres,
fehér papírral. Határozott kijelentéseivel provokál
és kérdez, a nagyhatalmú építészt
idézi. A terv koncentrikus formája, körkörös szerkezete
a kiállításon belül visszaidézi az amfiteátrum-terveket,
ugyanakkor emlékeztet a reneszánsz nagy ideál-város
elképzeléseire és a francia forradalmi építészet
Boullée-féle kozmikus Newton-emlékmûvére
(1785) vagy Ledoux Chaux, az ideális város tervére
(1804). A mindent eltörlõ, majd újraépítõ
gesztus Le Corbusier Párizs megújítását célzó,
tegyük hozzá, ugyancsak abszurd elképzelésére
utal. Kissé már távolabbi a kapcsolat, de eszembe jut kedves
regényeim közül James Joyce Finnegan ébredése
címû könyvének szerkezeti váza.
A könyv körkörös formájával - az elbeszélés
egy mondat közepén, a mondat eleje pedig a könyv legvégén
kezdõdik - és regényszerkezetével a Joyce-mû
koncepcióját önti formába. A körbeérõ
szerkezet - a kör mint tökéletes és ideális forma
- az örök visszatérés mítosza, az idõtlenség
formája. Joyce a nyelv destruálásával új
metanyelvet teremt, az egyén általánosításával
pedig a tipikust jeleníti meg. A felépülõ új
város, amit Plesz Antal elképzel, bennem valami hasonló
érzéseket keltett. A kör tökéletes formájával
az ideát, az örök és idõtlen város eszméjét
álmodja, a város lerombolása és újjáépítése
egy futurisztikus metropolis képét rajzolja meg, és az
egy városba sûrített világ, az Euro-City, a beáramló
globális tõke által emelt metropolis a városok városát
teremti meg, hasonlóan Joyce szándékához, aki egyetlen
személybe rejti el az egész emberiség álmát.
Az asszociációk sora persze folytatható lenne, hisz tágra
nyitható e gondolatkör határa. Ezért kívánom
is, mindenki folytassa tovább, és szabadon inspirálódjon
Plesz Antal mûhelyében, de arra kérem, tartsa tiszteletben
a hátsó falon olvasható 12 pontot, A Mûhely Szellemét
A Mûhely
Szelleme...
|