A Magyar Köztársaság képviseletében miniszterek, államtitkárok és más fontos tényezõk a fáradságos tárgyalások befejeztével, orosz partnereikkel közepes minõségû francia vörösborral koccintottak Moszkvában. E közismert eset értékelése megtörtént, de a tanulságok többet mondatnak ki annál, hogy nem szabad így és ekkorát hibázni.
Az ügy épp hogy kipattant, amikor az illetékes politikai államtitkár bejelentette, elkészült a hazai borászat két évtizedre tervezett nemzeti stratégiája. Amit úgy kell értenünk, hogy a hiba valóban megtörtént az orosz fõvárosban, a magyarban viszont hosszú távú program megalkotásával válaszoltak a sorskérdéseink iránt aggódóknak.
Mert a bor sorskérdés, szögezzük le.
A gond az, hogy ez a bizonyos borstratégia sem három hónappal ezelõtt, sem most, március idusán nincsen kész. A négy különbözõ bizottságban komoly szakértõk küzdenek a szövegezéssel, hogy aztán szintézis szülessék e négyféle téma összefércelésébõl. Véletlenül több borászt ismerek a bizottságokban tevékenykedõk közül, így én nyugodtan hajtom álomra fejem, ha a munka tartalmi elemeire gondolok. De hajnali háromkor föl is riadok, mert rémálom nyomaszt, mégpedig az, hogy elkéstünk megint, lekéstük a csatlakozást. Elment a vonat, kifutott a kikötõbõl a hajó, felszállt a gép, és mi nem vagyunk rajtuk.
Helyezzük egy rövidke paródia erejéig francia viszonyrendszerbe ezt a mi moszkvai történetünket. Kimegy a fél francia kormány, és fontos kérdésekben megegyezésre jut az oroszokkal. Az esti fogadáson - felelõtlenségbõl, lustaságból, hanyagságból vagy bármi más okból kifolyólag - magyar borral koccintanak. A francia sajtó másnap reggel fõcímben hozza a fél kormány eme ballépésének hírét és kicsi keretesben, ahogy mi mondjuk: anyag az anyagban a tárgyalások eredményét.
A jó magyar bortól és a munkasikerektõl megittasodott fél francia kormányt még a szállodájában, csomagolás közben éri a hír: nem kell hazautazniuk, mert a nép leváltotta õket, állampolgárságukat elvette, és a zsarnokságtól való félelmükben, pusztán prevenciós okokból a Bastille hûlt helyére vonult.
Nálunk a válasz az volt, hogy a kormányfõ összehívta hibázó minisztereit (autópálya, hosszúbájt, foglalkoztatás, Peugeot-gyár stb.), és alapos fejmosás mellett megkérte õket arra, hogy ami gázos, arról erõsen hallgassanak, más dolgokról viszont minél többet nyilatkozzanak. Fiaim, csak kommunikáljatok!
Ekkor jött az illetékes államtitkár a borstratégia hírével.
Épp kettõszáz éves Ferenc császár törvénye: „Mától kezdve a császári asztalra semmiféle külföldi bort nem szabad tenni, mert a belföldi, különösen a magyar borok kitûnõ minõsége mindennemû külföldi bort nélkülözhetõvé tesz." Majdnem azt írtam, hogy e kétszáz esztendõben Habsburg Ferenctõl Medgyessy Péterig íjként feszül az országimázs szivárványa, ám megálljt parancsolt klaviatúrámnak az igazságérzet (no meg az, hogy ebbõl a metaforából nehezen lövell ki a vesszõ). Az ugyanis tény - s ezt százból száz borász fogalmazza vagy erõsíti meg -, hogy az országmarketing legkifejezõbb, legáltalánosabb és legdinamikusabb eszköze a bor.
Ezt mondjuk mi magunk, hétköznapi borivók is, amikor elõadásokat tartunk nemzeti kincsünkrõl fogadásokon, családi és üzleti ebédeken, valamint minden olyan szóközben, amelyben négy évtizede még Albert, Farkas és Mészöly neve, késõbb Nyilasié és Törõcsiké hangzott el oly intenzitással, mint most Tiffáné, Geréé vagy Thummereré. És ezekben a hömpölygõ, alélt monológokban úgy áradozunk a cabernet sauvignonokról meg chardonnay-król, hogy közben észre sem vesszük: e francia szõlõfajták emlegetésével épp a magyar kultúra magmatikus lényegét szabadítjuk föl a tudatalattink mélyrétegeibõl. Mert mi befogadó ország, befogadó, ezért szintetizáló nemzet vagyunk.
Legmagyarabb kékszõlõnk, a kadarka valószínûleg a Balkánról, talán épp Albániából származik. Az az egri vörösbor, amiben a dobói falak erejét véljük fölfedezni, jelentõs részben vallon származású telepesek szõlõjébõl, a török elõl északra menekült rác borász családok receptje alapján készült. Legtakarosabb pincefalvainkat, Györköny, Villánykövesd, Palkonya, Hõgyész, Hajós, Németbóly fehér gyöngyfüzéreit betelepített németek illesztették lágyívû dombjaink nyakába.
Olyan ez épp, mint a magyar kultúra. A borunk pontosan, ugyanakkor szelíd, mindenki által érthetõ nyelven mondja el, amit mindannyian tudunk, de nem elégszer képviselünk, hogy a magyar: multikultúra. A magyar bor is multikultúra.
Francia filozófusok, írók számára evidencia, hogy az ott termett bor nem csupán jelképezi vagy bizonyos esetekben helyettesíti a francia kultúrát, hanem egyenesen azonos vele. Francia földön nem születik olyan film - legyen az kosztümös, fantasztikus, üldözõs vagy Godard-Truffeaut -, amelyben ne fogyna el legalább egy pohár bor. Ha a forgatókönyv írója vagy a rendezõ megfeledkezne róla, a kellékes biztosan odahelyezi az asztalra a jó vöröset.
Külföldi számára alig érthetõ és nehezen fordítható nyelvünk helyett kitûnõ kommunikációs eszköz és minden lényegi elemünket pontosan kifejezõ szimbólum a magyar bor. Kellem, erõ, romantika, sokszínûség, konok gerinc, illatos gyümölcs. A borhoz való viszony arról árulkodik, hogy az adott személy vagy szervezet mit gondol a Kárpát-medence történelmérõl, a sorsunkról, valamint a közösség iránti felelõsség vállalásáról.
Szent István adótörvényeiben az elsõ helyen szerepel a bor. Mátyás idején Európa legnagyobb bortermelõje és elsõ számú exportõre volt Magyarország. A filoxéravész óta a világ legelterjedtebb szõlõ klónja a Teleki Zsigmond villányi anyatelepérõl kikerült vesszõ. Egy országban sem találkozik ilyen természetes gazdagságban az északi és a déli típusú borok karaktere, mint épp hazánkban. És végül: a Föld egyetlen országa Magyarország, amelynek minden négyzetmétere alkalmas szõlõtermesztésre.
Lehet, hogy a magyar gazdaság leghatékonyabb kitörési pontja a gyógyvizeinkre és a konyhánkra hangszerelt beutazó turizmus. A gasztroturizmus. A borturizmus.
Ezért nem mindegy, hogy mivel koccintunk.
Apropó! Milyen érdekes, hogy a sörrel Arad után százötven évig nem koccintott igaz magyar. A tiltakozást tehát betartottuk. Milyen büszkék is vagyunk erre a NEM-re.
Végül pedig a kérdés, hogy mit csinál a kormány?
Koccint, iszik és prédikál. Hogy mivel, hogy mit?
Ezt taglalta ez az írás.