Mit csinál a kormány? Dolgozik. S aki dolgozik, az hibázik. Sok munka, sok hiba. És még több magyarázat. Vagy inkább magyarázkodás. Sokszor, sokféleképpen. Aztán meg jön a fogadkozás, ígérgetés, ezentúl minden másképp lesz: etikai kódex készül, ha valaki nem tudná józan paraszti ésszel eldönteni, mit szabad és mit illik, ha már egyszer a hatalomba került. Igaz, ez már csak amolyan ráadás lesz, hab a tortán, hiszen törvény is készül, amolyan üvegzsebû, hogy aztán tényleg minden másként legyen.
Az újságírók szempontjából megközelítve a témát, megnyugodhatunk. Ez a kormány amolyan unalmas, szürke alakulatnak látszott, sehol egy Torgyán, aki a közt szórakoztatná, s aki naponta ellátta az újságokat jobbnál jobb témákkal. Torgyán nincs, ez tény, de van sok kicsi csetlõ-botló miniszter, államtitkárból pedig Dunát lehet rekeszteni, s tényleg nem hagyják téma nélkül a nyilvánosságot. Igaz, a nagyon látványos akciókra még várni kell, a sok kicsi furcsán kiosztott millió még csak egy miniszter önkéntes távozásához volt elegendõ, de ha így folytatódik, egyszer csak kasszát csinál az ellenzék, meg a sajtó, s kiderülhet, sok kicsi sokra mehet. Ez viszont egyelõre nem igaz az autópályánál. Pedig Csillag miniszter úr is sok számot bemondott már, amelyek véletlenül sem egyeztek meg, sem egymással, sem pedig a választási ígérettel. Ez esetben viszont a sok ígéret nem biztos, hogy hozza a várt eredményt.
De az se semmi, amit a honvédelmi miniszter kommunikációban összehozott mindenféle iraki tolmácsról, meg arról, hogy ennél többet aztán tényleg nem kell felajánlanunk. Kellett. Igaz, néhány hét eltelt a korábbi bejelentés óta. Lehet, hogy a miniszter volt feledékeny, de lehet, hogy bennünket gondolt annak. Az Irakkal kapcsolatos ilyen-olyan kormányzati bejelentések mindenesetre remek tananyagot jelenthetnek majd a kormányzati kommunikációs iskolában, nagy piros betûvel jelezve: így soha nem szabad a nyilvánosságot tájékoztatni. Aztán persze a hibák ismétlõdnek.
Mindezzel együtt a kormány népszerû. A legnépszerûbb az eddigi kormányok közül, pedig ennyi idõ elteltével az emberek már éppen az elsõ nagy kiábrándulásnál szoktak tartani, s ez általában nagyon meglátszik a népszerûségi mutatókon. Hogy miért kedvelhetik az emberek pl. a miniszterelnököt, akirõl ráadásul csak a választások után derült ki titkolt múltja? Vagy miért fogadják el viszonylag sokan Lamperth Mónikát, pedig aztán a rendõrség sok borsot tört az orrunk alá, gyakori magyarázkodásra késztetve a minisztert. Mintha tényleg ahhoz szokott volna hozzá a rend õre, hogy a politika kijelöli számára is a követendõ cselekvést, pl. a demonstrációk engedélyezése ügyében, vagy hogy éppen melyik hangoskodó tüntetõt kell elõállítani, mi több bíróság elé vinni. A rendõrség igazodási kényszere azt jelzi, hogy a jogszabályok nem adnak egyértelmû kapaszkodót számukra, ilyenkor jól jönne valami kiegészítõ eligazítás.
És mindezek ellenére a kormány, s több minisztere is népszerû. A hibák ellenére. Sõt, talán a hibákkal együtt. Ugyanis így derült ki, hogy a hiba most újra hiba lett, azaz a szavak itt is kezdik visszanyerni eredeti jelentésüket. Ha valaki hibázik, azt illik beismerni, korrigálni, esetleg még elnézést is kérni érte. Egy magát szinte hibátlannak gondoló kormány után, ahol ugye szinte mindenki mindig tökéletesen dolgozott, s akiket csak a „liberálbolsi" összeesküvés próbált besározni, szokatlan, ámde emberi most egy hibázó kormány. Amelyik a kritika egy részét elfogadja. Amelyik belát, változtat. Amelyik a nyilvánosság elõtt magyarázkodik. Sokszor ügyetlenül. Még akkor is, ha ez kínos, s jobb lenne az ilyen szituációkat elkerülni. De ha már nem sikerült… Az emberek értékelik az õszinteséget, a belátást, a tökéletes kormányban úgysem hisznek. Az elmúlt négy évben szinte csak a kisgazda miniszterekrõl illett bevallani, hogy bizony mégsem miniszternek teremtette õket a sors.
Az újságíróknak mindenesetre sok lehetõséget kínál egy ilyen kormány. Az elõzõ négy évben úgy érezhettük, falra hányjuk a borsot, semminek semmi következménye nem volt. Néha már az is felmerült, nem süketek vagy vakok a hatalmon lévõ politikusaink? Merthogy a szóban elhangzó kritikákra nem reagáltak, mint ahogy az írásban megjelentekre se mindig. Aztán kiderült, csak szelektív betegségrõl lehetett szó, mert azért volt újságíró, akinek a szavát meghallották.
Szóval most van egy tökéletlen kormányunk - és ez újra felizzította a sajtó harci kedvét. Lövünk mindenre és mindenkire a hatalomban. És ha néha túlzásnak is tûnik a kritika - néha viszont nagy lehetõségeket hagyunk megjegyzés nélkül -, azért ez így van jól. Jó, ha egy hatalom tudja, figyelni kell a nyilvánosságra, s nem tehet úgy, mintha semmi se történt volna. Az elõzõ kormány vereségét valószínûleg a túlzott magabiztosság, az önkritika szinte teljes hiánya, a nyilvánosság lekezelése okozhatta - persze, sok egyéb ok mellett.
Van, aki azt mondja, most más miatt következhetne be a vereség. A nyilvánosságnak való túlzott megfelelni akarás elbizonytalanítja a kormányt, az önkritika már-már önostorozásba csap át, s a nyilvánosság túlértékelése miatt olyan ügyek is közprédává válnak, amelyek pedig belsõ kormányzati ügyek lehetnének.
Lehet. De még mindig ez az elfogadhatóbb magatartás. Tökéletlen társadalom tökéletlen kormánya. Most még, legalábbis. Elõbb-utóbb persze ez a kormány is rájön, hogy hatásosabb, ha mindenki egy irányba és hasonló tartalommal kommunikál ugyanarról. Talán... Bár azt mondják, erre Magyarországon csak a Fidesz vezette kormány volt képes. De õk fantasztikus hatékonysággal. A miniszterelnök mondatait visszhangozta egy egész kormány, párt. Ott aztán nem volt szanaszét kommunikáció. Ilyenre sem a szocialisták, sem a szabaddemokraták nem képesek. Ami nekik sok gondot okozhat még, de sok remek témát adnak majd ezzel az újságoknak.