Mottó: Medgyessy politizálásra kérte minisztereit
(cím a Népszabadságból, 2003. január 17.)

Mit csinál a kormány? - kérdezte a forradalom költõje nem titkolt szemrehányással a szavaiban a néhány hete hivatalba lépett felelõs magyar kabinettõl. Amikor a végrehajtó hatalmat lassan tíz hónapja gyakorló Medgyessy-kormány esetében feltesszük ugyanezt a kérdést, a fenti idézet alapján egyet biztosan tudhatunk: eddig nem politizált. Pedig azt hihettük, hogy egy kormány a választásokon többséget szerzett párt(ok) elképzelésein alapuló politikai program végrehajtására szövetkezik, ám ha az egyes miniszterek nem politizálnak, akkor ez a kormány egészérõl is elmondható. E logika mentén haladva akár azt is kijelenthetnénk, hogy bizonyos értelemben Magyarországnak jelenleg nincs is kormánya. Ezt az érzésünket erõsíti a sajtó viselkedése, amely gyakran még ma is inkább látszik az elõzõ, mint a jelenlegi kabinet éber ellenõrének. Így fordulhatott elõ, hogy a davosi világgazdasági csúcs napjaiban nem azt firtatta a közszolgálati média, hogy miért nem képviseli senki hazánkat a rangos tanácskozáson, miért nincs ott Medgyessy Péter, hanem arról adott hírt, kivel ebédelt Orbán Viktor.
Elsõ pillantásra egyébként politikai szempontból kifejezetten sikeresnek tûnik a második szocialista-szabad demokrata kabinet elsõ fél éve. A hatalomváltás (több mint kormányváltás) akadálytalanul, gyorsan, kíméletlenül ment végbe, s ingatag parlamenti többsége ellenére a koalíció minden, számára fontos intézkedést könnyen elfogadtatott a törvényhozással. Ellenfele hibáinak és választási ígéretei korántsem teljes, de így is jelentõs társadalmi csoportok számára érzékelhetõ megvalósításának, valamint médiatámogatásának köszönhetõen növelni tudta népszerûségét, átütõ sikert aratott az önkormányzati választásokon. A miniszterelnök az SZDSZ kegyelmébõl túlélte a D-209-es botrányt, majd a rendszerváltozás morális alapjait is kikezdõ, gyomorforgató kampánnyal az egész ügyet a maga javára fordította.
Mellékszálként itt kell szót ejteni az SZDSZ-rõl, amely a népszerûség-növekedésbõl semmit sem profitált. A D-209-es botrány során tanúsított viselkedése nemcsak a párt erkölcsi erózióját tette nyilvánvalóvá, hanem az MSZP számára is megmutatta, hol húzódik zsarolhatóságának határa. A Kuncze-féle doktriner pragmatizmus, valamint négy bársonyszék és számos gazdasági tisztség birtoklása szinte kirobbanthatatlanná tette az SZDSZ-t a kormányból, így annak sincs gyakorlati következménye, hogy az MSZP elszabotálta a Medgyessy maradásának feltételéül szabott új ügynöktörvényt. Ha valamely megmagyarázhatatlan okból a miniszterelnök az aktuális kormányülés kezdetén egyenként felpofozná a szabad demokrata minisztereket, válaszként az a pártelnöki dörmögés érkezne, hogy mindez ellentétes a koalíciós szerzõdéssel, nem volt elõre egyeztetve, ezért haladéktalanul tárgyalóasztalhoz kell ülni a szocialistákkal. A megroppant gerincû SZDSZ politikusait azonban a megaláztatásokért kárpótolja a hatalmi pozíció, a klientúra megkapja a megrendeléseket, a holdudvar pedig beéri lelki igényének szabad kiélésével: bátran lefasisztázhatja, leantiszemitázhatja a másként gondolkodókat.
Elhagyva a mellékszálat, térjünk vissza a nem politizáló, az év végéig sikert sikerre halmozó kormányhoz, amely januárban mégis mintha egy kicsit elbizonytalanodott volna. A kampányban letagadott áremelések bejelentésével, a megszorító jellegû idei költségvetés elsõ aknáinak mûködésbe lépésével, az elbocsátási hullámmal világossá vált, hogy a kormánynak valóban nincsenek hosszabb távra érvényes gazdaság- és társadalompolitikai elképzelései. A száznapos programot egy veszettnek látszó választási küzdelem kétségbeesése szülte, melynek részbeni végrehajtásával Medgyessy és László Csaba erõszakot tett saját magán, miközben, a szükségbõl erényt kovácsolva, a féktelen költekezésre ráhúzták a jóléti rendszerváltás tetszetõs szlogenjét. Januárra kimerültek a politizálás helyett csupán ügyintézésre korlátozódó kormányzati stratégia tartalékai, így vagy úgy, de valamilyen irányban el kellett (volna) indulni.
Ebbõl a szempontból tartom fontosnak Medgyessy Péter parlamenti országértékelõ beszédét. Ha mégoly sután is, de megjelent a politikai vízió, a koherens jövõkép igénye, kigúnyolt elõdjéhez hasonlóan a kormány szimbólumokban, tervekbe, programokba foglalható, hosszabb távra szóló cselekvéssorokban próbál meg gondolkodni, politizálni. Ez a törekvés azonban jellemzõ módon akkor jelent meg, amikor az ügyintézés válságba került: axiómaként rögzíthetõ, hogy nyolc-kilenc hónap szocialista-szabad demokrata kormányzás után egyensúlyi zavarok jelentkeznek a gazdaságban, de talán ennél is súlyosabb következményei lehetnek annak a külpolitikának, amelynek egyetlen vezérlõ elve az aktuális tárgyalópartnernek való megfelelés. (Medgyessy néhány napja a francia elnökkel, Kovács László most a brit külügyminiszterrel értett egyet szinte mindenben.)
Erényei ellenére azonban az országértékelõ beszéd éppúgy adós maradt az Európa-terv vagy a köztársasági gondolat tartalommal való felruházásával, ahogy korábban a szociáldemokrata imázshoz elengedhetetlen Tony Blair-i blablát mantrázó Gyurcsány Ferenc nemzeti közép fogalmáról sem lehetett pontosan tudni, hogy mi is az valójában. Egyelõre úgy fest a helyzet, hogy a gazdasági problémák kezelésében teljes tanácstalanság és fantáziátlanság jellemzi a koalíciót: az erõs forint és a magas (!) minimálbér kárhoztatása nem a Smart Hungary (Okos Magyarország), hanem a Beggar Hungary (Koldus Magyarország) programjának a megvalósítását vetíti elõre. Ennek azonban már semmi köze sincs a jóléti rendszerváltás baloldali ihletésû programjához, melynek folytatását - a tavalyi egyszeri, huszáros roham után - a kormány bizonytalan idõre elnapolta.
Hangsúlyosan illik e körben szót ejteni a kormány azon ígéretérõl, amely a demokratikus intézményrendszer tekintélyének helyreállítására vonatkozott. Az elmúlt tíz hónap tapasztalatai alapján bátran ki merem jelenteni, hogy a mostani kormány ezen a téren - sokszor a sajtó már-már a bûnrészesség határát súroló asszisztenciája mellett - pontról pontra elköveti mindazt a vétséget, amellyel elõdjét okkal vagy ok nélkül folyamatosan vádolta. Mint kiderült, az APEH-nél Simicska Lajos idején nem volt hosszú bájtok éjszakája, a mostani kormányváltáskor azonban nem csupán az adóhatóságnál, hanem számtalan más állami intézménynél, kormányzati utasításra, ismeretlen céllal, az adatvédelmi biztos szerint törvénytelenül kimentették és lemásolták a teljes hozzáférhetõ adatállományt. A Magyar Nemzet által eddig feltárt kormányzati visszaélések, korrupciógyanús ügyek ismeretében nyugodtan kijelenthetem, hogy Kiss Elemér ügye súlyát és - ha ez mérhetõ - erkölcsi romlottságát tekintve nincs az elsõ fél tucat között, így a bukott kancelláriaminisztert, kormányfõ-helyettest politikai értelemben tekintsük egyszerûen a szocialista párt saját halottjának.
De maradjunk egy olyan területnél, ahol vitán felül elmarasztható az elõzõ koalíció gyakorlata. Eddig azt hallottuk, hogy, szakítva a korábbi szokással, minden ellenzéki kezdeményezésû parlamenti vizsgálóbizottság létrehozásához hozzájárul a kormánytöbbség. Nos, a héten olyan apró kérdésben szegte meg ezen ígéretét a két kormánypárt, mint a magyar légtér, pontosabban a magyar alkotmány és szuverenitás megsértésének ügye. Aki a demokrácia minõségi javulását remélte a kormányváltástól, annak - ha õszinte magához - csalódnia kellett. E szavazó számára találta ki egyébként a kormány Keller Lászlót. Az elõdök lejáratását célzó végtelenített korteshadjárat melléktermékeként a kormány kénytelen legalább szavakban magasra helyezni az erkölcsi mércét, amit azonban a gyakorlatban lépten-nyomon levernek a szocialista és szabad demokrata politikusok és klienseik.
Összegzésként megállapítható, hogy a népszerûségi szempontokat maximálisan szem elõtt tartó kampánykormányzás hónapjai után a Medgyessy-kabinet felismerte: valamilyen irányt kellene szabni a kormányzati cselekvésnek. Ehhez világos politikai vízióra lenne szükség, amivel a gyakran változó szlogenek, hívószavak hangoztatásán túl egyelõre adós a szocialista kabinet, miközben a szaporodó nehézségek az eddig elfojtott belsõ konfliktusokat is a felszínre hozzák. A még kezelhetõ gazdasági válságjelenségekre a régi receptet (Bokros-csomag) még egyszer aligha meri alkalmazni ez a kormány, más gyógymódnak azonban nem látni jelét. A tanácstalanság lenyomata a szánalmas, de annál költségesebb uniós kampány, valamint a koalíció vezetõi által használt beszédmód. Átgondolt érvek híján a helyesnek gondolt álláspontok alternatíva nélküliségét hangsúlyozza a kommunikáció: az EU-csatlakozásnak éppúgy nincs alternatívája, mint a koalíciónak vagy az SZDSZ élén Kuncze Gábornak. Ennél azért nemcsak általában Magyarország, de a kormánypártok hívei is többet érdemelnének.

P.S.: Talán feltûnt Önöknek, hogy, bár most az 1848-49-es magyar forradalomra és szabadságharca emlékezõ rendezvényen vagyunk, a kormányról szólva kerültem mindenfajta történelmi párhuzamot, utalást a másfél évszázadnál is régebben történt eseményekre. Ez nem véletlen: nem képzelem magam korunk Petõfijének, aki számon kéri a kormányon a forradalom - akarom mondani, a rendszerváltozás - követeléseit, eszméit. Legfõképpen azonban azt akartam elkerülni, hogy bármilyen módon párhuzamot vonjak egy mártír miniszterelnök és az idegen diktatúrát szolgáló egykori titkosrendõr által irányított kormány között.