Bocsánatot kérek, nekem nem szóltak, hogy itt egy írással kell készülnöm, és kénytelen leszek rögtönözni. Kétségkívül nem tudom tanult barátaimmal fölvenni a versenyt, eltekintve attól az apróságtól, hogy Dlusztus Imrének föl kell hívnom a figyelmét arra, hogy az a tény, hogy a magyar föld minden négyzetcentimétere alkalmas bortermelésre, Trianonnak köszönhetõ: hogy elvette tõlünk azokat a hegyes területeinket, amelyek nem alkalmasak bortermelésre. Na most azt szeretném mondani, hogy a kormánnyal kapcsolatban mindannyian örülhetünk egy olyan fejleménynek, amit ezelõtt néhány évvel sokan megjósoltak, és most bevált: hogy a Fidesz által beindított folyamatok nem állnak meg egy puszta kormányzati ciklusnál. Tartós folyamatok ezek, tartós átalakulások a magyar politikában, és közölhetem, hogy ez csakugyan így van. Mondok példát.
A példa maga érinti mind a kormányzatot, mind a parlamenti pártokat, mind a sajtót, így mindenki boldog lehet. Ez a legutóbbi kuratóriumi ügy. Ugye a kuratóriumi ügyben, tudják, a tévékuratóriumi ügyben a jelenlegi kormánykoalíció, mint azt Bauer Tamás kitûnõ cikkében kifejtette a Magyar Hírlapban, megismételte tulajdonképpen ugyanazt, amit a Fidesz csinált. Ez még hagyján. Felõlem az egész tévét nyugodtan fölrobbanthatják, önmagában úgysem ér semmit, nem érdekes az egész, ugyanis mindenkit lebeszélnék arról, hogy nézze. Én nem is szoktam, és úgy érzem, hogy az életem teljes. Nos, azt akarom mondani, hogy bekövetkezett az a meglehetõsen gusztustalan dolog, hogy a legnagyobb ellenzéki pártot, amely mégis több millió választópolgárt képvisel, kisemmizték ebbõl az egyébként rémes dologból (miért akar valaki egyáltalán benne lenni?), de kétségkívül, ha már benne akarnak lenni, nem volt szép õket kihagyni.
De ez még mind semmi. Ennek egyenes következménye az, hogy Boross Péter mint egy mérsékelt jobboldali párt vezetõje vagy ihletõje pozitív szereplõként tûnik föl a balközép sajtóban. Egyszerûen Moha bácsi szerepét tölti be. Olvastam vele egy interjút a Népszavában, ahol egész egyszerûen az államférfiúi érettség, hogy mondjam, egy ilyen olvadékony, kései Wekerle-imázsát vette föl. Annak idején, amikor még miniszterelnök volt, és én még írtam politikai publicisztikát - amit ma írok, az már nem az -, és próbáltam enyhe jelzõt keresni, akkor találtam ki a jólfésült bõrfejû fogalmát Boross Péterre. És hát azok az emberek tapsolták meg ezt a jelzõs szerkezetet, akik most Boross Pétert és az MDF-et, amely párt úgy - a lehetõ leggyalázatosabban, a legpitiánerebb, áruló módon - viselkedett ebben az ügyben, hogy az valami hihetetlen dolog, megünneplik, azért, merthogy a balközépen elterjedt az a tény, föltételezés, hogy minél távolabb áll valaki a Fidesztõl, annál jobb. Ezáltal sikerült az archimédeszi pontot megtalálni. Na most ugye várom már, hogy mikor válik Csurka István pozitív szereplõvé, akinek Orbán Viktorral kapcsolatos irritáltsága egyre nagyobb. Hosszú ideje nem olvastam magyar sajtót, viszonylag hosszú ideje, és látom - megvettem a Magyar Fórumot -, hogy Csurka István kétségkívül rendkívül ideges valamiért, nem tudom, miért, ideges Orbán Viktor személyének fölbukkanásakor.
Most tehát sikerült megvalósítani azt a helyzetet, amelyben a tartalomtól teljesen függetlenül, pavlovi reflexek uralkodnak mindenféle megfontolás nélkül, ahol a hatalommaximalizálásnak a csupán mechanikus, tartalmatlan logikája uralkodik mindenen. Ebbõl az következik, hogy a politika voltaképpen teljesen kiüresedett. Az ember, ha elolvassa a jobb sorsra érdemes magyar újságokat, mindenféle cikkeket, tanulmányokat és tényfeltáró riportokat olvas semmiségekrõl. Ugyanis szeretném közölni önökkel, hogy a korrupció, valamint a vezetõ politikusok butasága nem rendszerspecifikus és nem magyarspecifikus. Nem igaz az, hogy az ország azért van rossz helyzetben, mert a politikusok következetlenek, erkölcstelenek, korruptak, buták. Bár azok. A helyzet romlása ezektõl a tényezõktõl viszonylag független. Tehát amikor valóban az a problémája a közvéleménynek, és láthatólag egyáltalán nem csak a politikán kívül álló közvéleménynek, hanem a PR-centrikus, médiacentrikus, kommunikációcentrikus, tehát látszatcentrikus kormányzásnak, hogy kiderül-e valamelyik szereplõjérõl, hogy az uralkodó etikett értelmében elkövetett valamit. (Két rossz dolgot lehet elkövetni: hogy valaki nagyon durván zsebre tesz pénzt, vagy valaki nem bizonyul lojálisnak valamelyik politikai tábor aktuális vezetõségének aktuális taktikai vonalvezetéséhez. Ezt a két bûnt lehet ma Magyarországon elkövetni.)
Nos ezeknek a dolgoknak semmi köze nincs ahhoz, hogy az aktív korú lakosság felének nincs állandó munkája, amely tény nem nagyon szokott megjelenni a közvélemény elõtt. Nagyon sok érdekes szociálpszichológiai fejtegetést lehetett olvasni arról, hogy miért olyan népszerû a kádárista, posztkádárista, pszeudokádárista, kvázi kádárista beállítottság a magyar közvélemény jelentõs részében, hogy miért mondják azt az emberek a közvélemény kutatásakor, hogy a XX. század magyar államférfija Kádár János volt. Rendkívül szubtilis fejtegetések alakulnak ki pro és kontra: az egyik póluson azok a szociálliberális szemleírók állnak, akik azt állítják, hogy voltaképpen a Kádár-rendszer nem is volt olyan rossz, a másik póluson pedig az hallható, hogy a magyar nép egy emberként elutasítja a Kádár-rendszert, hogy a Kádár-rendszer szörnyû volt. Nos, az az egyszerû tény, hogy a Kádár-rendszer mint komparatív terminus - hiszen eredeti politikai gondolkodással nem rendelkezünk - továbbra is egy pozitív pólus, egyszerûen annak köszönhetõ, hogy korábban magasabb volt a magyar népélet színvonala, hogy magasabb volt az egy fõre esõ reálbér és egyéb apróságok, tehát a politikai attitûdöknek, csatáknak, véleményeknek és konfliktusoknak az a része, amelyhez a magyar népnek valami köze van, teljes mértékben a misztikus ködbe csúszik el. Tehát mindenki úgy beszél, például, teszem azt a jelenlévõkhöz a Medgyessy-kormánynak arról a valóban kissé ügyetlenül végrehajtott lépésérõl, hogy bizonyos évtizedek óta megígért fizetésemeléseket végrehajtson (ez pusztán úgy jelenik meg, nem tudom, hallották-e itt az elõttem szólóknál), hogy egyrészt bizonyos gazdasági doktrínákat sért, másrészt pedig hogyan viszonyul a választási ígéretekhez, tehát kizárólag a kormány sikerességének és népszerûségének a szempontjából nézve. Az, hogy történetesen mi történik a magyar egészségüggyel és a magyar iskolával, amelynek a végsõ összeomlását a kormány ezzel a fizetésemeléssel megpróbálta megakadályozni, ez láthatólag a politikai vitákban nem játszik szerepet, tekintettel arra, hogy a szülõk, a gyerekek, a betegek, a páciensek, az ápolónõk és egyebek érdekeirõl van szó, akik láthatólag ebben a drágalátos demokráciában nem léteznek.
Na mármost ez nem politika. Ez a politika ellenkezõje, legalábbis a demokratikus politikának az ellenkezõje. De ez nem is arisztokratikus politika, mert az arisztokratikus politikának az az elõnye, hogy a vezetõknek nem kell népszerûnek lenniük. Hogyha valaki annál fogva uralkodik, hogy kék a vére, nyugodtan megengedheti magának, hogy népszerûtlen legyen, okos, elegáns és hõsies, amely egy demokratikus politikában nem lehetséges. Na mármost, itt még errõl sincs szó, itt egy olyan politikáról van szó, amelynek az irányítóit demokratikusan választják ki, következésképpen nem lehetnek elegánsak, hõsiesek, eredetiek és jópofák, hiszen a közvélemény ezt nem tûrné, és miután ilyen demokratikus módon kiválasztották õket, hirtelen elkezdenek antidemokratikusan viselkedni négyévenként, ugye, miközben a társadalomnak voltaképpen igenis demokratikus politikára van szüksége. Tehát például arra, hogy nyílt megvitatás tárgyát képezze ebben az ún. demokratikus társadalomban az, hogy melyek is a fontos társadalmi csoportok legitimnek elismert érdekei. Errõl vitatkozni kéne, mert nem érthetõ magától, mint ahogy arról is, hogy az érdekek kielégítésére milyen mód kínálkozik, és hogy lehet-e a legitimnek elismert érdekeket a jelenlegi társadalmi szerkezetben kielégíteni? Ez az, ami számít. Ez az, amirõl nincs szó. Milyen demokrácia az, amiben nincs demokratikus politika? Hát ilyen.