Már a nyolcvanas évek elsõ felében, a Hazafias Népfront Mûvelõdéspolitikai Bizottságában mint a hazai értelmiség egyik politikai menedékhelyében felmerült valamiféle kulturális célokat szolgáló pénzalap létrehozásának gondolata. A szellemi élet felgyorsuló mozgása és a megvalósítás szûkülõ anyagi lehetõségei hozták felszínre az álmot. Álmot, mondom, mert semmi gyakorlati szerepe nem lehetett azon kívül, hogy a rendszerváltozás utáni idõk potens értelmiségében a késõbbi affinitást elõsegítette. Ennek jelentõségére még visszatérek.
Az elsõ demokratikus kormány Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumában már a kezdeti idõkben feladattá vált a gondolatával való foglalkozás, hiszen abban a kormányprogramban is szerepelt rá utalás, melynek kulturális fejezetét kialakító munkájában magam is részt vettem. Így eshetett, hogy a két különbözõ idejû kezdeményezés átfedõ személyeként, mint illetékes kulturális államtitkár kaptam miniszteri felhatalmazást Andrásfalvy Bertalantól az indításra. A privatizációs folyamat megkezdésekor ugyanis azonnal látszani kezdett, hogy az állami kulturális vállalatok (könyvkiadók, lemezgyárak, filmgyárak stb.) „eltûnésével" egyre növekvõ finanszírozási vákuum keletkezik, rohamosan csökken az önkormányzatok, kisebb kulturális intézmények megszokott támogatása, s a civil kezdeményezések rendre-másra zátonyra futnak. Vagyis a résztvevõk körében nagy bizonytalanság keletkezik. A feszültséget tovább növelte az az örvendetes tény, hogy az említett kezdeményezõk kedvét nem szegték a sikertelenségek: fél évszázada várt az ország arra, hogy szabadon tegye azt, amire készült. Kéréseikkel, követeléseikkel bombázni kezdték a minisztériumot mint az egyedüli mecénást régi, de érthetõ reflexeik szerint.
Lépésre érett az idõ. Tanácsadó körünkben sokan kezdtek el dolgozni a megoldás különféle módozatain, mint például Zelnik József vagy Gábor József és Perlik Pál a pénzügyi államtitkárságon. Ekkor kapott külsõsként megbízást Kuti Éva és Marschall Miklós a nemzetközi analógiák tanulmányozására, és adott hasznos tanácsokat Harsányi László is. A kormányzás elsõ két évének majdnem abszurd törvényalkotási tempója azonban már csak Mádl Ferenc minisztersége alatt adott alkalmat konkrét lépésre. Arra, hogy törvénytervezet készüljön, s ezt a parlament kulturális bizottsága elé vihessem konzultációra. Az ottani, szinte teljes egyetértésben jelentkezett az említett affinitás pozitív hozadéka.
A Nemzeti Kulturális Alapnak elnevezett intézményrõl szóló törvény alapgondolata az volt, hogy az állami és önkormányzati költségvetésekben garantált kulturális ellátások finanszírozása mellett, azt kiegészítve legyen egy második forráshely, melybõl pályázati úton részesülhet minden olyan kezdeményezés, amelyik nélküle nem jöhetne létre, ám indulásakor már rendelkezik kezdõ tõkével. A dolog természetébõl adódott, hogy ennek a forrásnak függetlennek kell lennie az éves költségvetésektõl, és elosztásuk nem lehet állami feladat. Ekkor az elõtanulmányokból és szakmai egyeztetésekbõl már tudott dolog volt: különbözõ európai országokban a második világháborút követõen kialakult egy gyakorlata az úgynevezett kulturális járulékoltatásnak mint speciális adóformának, befolyó pénzeit külön kezelték és osztották el. Ez a minta lett a kiindulópont, s indoklásának alapja az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a tudás mint a kultúra legfontosabb „terméke" minden emberi teljesítményben maga az éltetõ erõ, azt tehát minden tárgyi, ipari, szellemi produkció kereskedelmi hasznából visszatámogatni törvényes kötelezettség legyen. Ekképpen tartható fenn annak a kulturális újratermelésnek a folyamatossága, melynek csak korlátozott mértékben vannak piacosítható területei. Különösen vonatkozik ez a mûvészetekre és a közmûvelõdésre, közgyûjteményezésre.
Boldog idõknek tekinthetõk azok az 1992-93-as hónapok, amikor harcos, de demokratikus körülmények között folytak a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel az elõtárgyalások, majd a konkrét megállapodások. Hivatali idõm jelentõs hányadát, mintegy fél évet vettek igénybe ezek, ez volt szinte az egyetlen olyan kérdéskör, melyet majdnem teljes politikai és sajtójóindulat kísért. Nyilvánvaló oka az lehetett, hogy a megoldás megkeresésére nem a politika adott közvetlen megrendelést, hanem a politika „csak" elfogadta azt, amit a hozzáértõk a jó döntés érdekében számára kitaláltak. Amikor Antall József miniszterelnök úr számára külön beszámolót kellett tartanom a törvénytervezetrõl, nála is azt tapasztaltam, hogy méltányolja a munka szakmai tartalmát, s a kormányülésen az elõterjesztés szokatlanul rövid idõ alatt kapott zöld utat. Így volt ez a parlamenti szavazás esetében is.
A kulturális járulékoltatás mint forrásteremtési módszer tehát jogalapot nyert, s a törvény végrehajtásának indításaként kaptam Mádl Ferenctõl a Bizottság élére elnöki megbízatást. Idõközben már folyt a Bajza utcai, megszûnõ minisztériumi óvodaépület átalakítása az új szervezet befogadására, a technikai feltételek megteremtése és a mûködtetõ apparátus szervezése. Az intézmény igazgatója azóta is az a Perlik Pál, aki számomra a hozzáértõ és semleges köztisztviselõ magyar etalonja lett. Nem hagyható ugyanakkor szó nélkül, hogy ez a járulékoltatás nem egészen úgy indult, ahogyan azt az európai példák sugallták, mert ott nem csak a kultúra szûken értelmezett fogalomkörébe tartozó termékek járulékkötelesek, de kezdetnek elment. Azóta ez a helyzet is javulóban van, s remélem, hogy a tendencia nem változik. Ennek köszönhetõ, hogy a mai felhasználható összeg mintegy hatszorosa az 1993-ban indulónak, s akár ennek többszöröse is lehetne, ha elenyészõ százalékban ugyan, de mind többféle termékre terjedne ki. Forrásnövelésre ez az egyetlen lehetõség.
Az Alap elnevezésének Alapprogramra változását nem érzem szerencsésnek, hiszen a programot éppen nem az Alap adja, hanem az örvendetesen növekvõ súlyú civil szféra, az Alap csupán rásegítõ támogatás, de a kérdés nem lényegi mindaddig, míg valamiféle autarchia csírája nem lesz. Ennek pedig nem látom jelét.
A törvény szakkuratóriumi rendszert rögzített, évenként ismétlõdõ szabad pályázati gyakorlatot, szoros pénzügyi elszámolást. A támogatás szellemi tevékenységekre, mûvek létrehozására és technikai megvalósítására korlátozódik, tehát mûködésre nem ad módot, hogy ne keveredhessenek össze a pénzek intézményi mûködtetések költségvetési pénzeivel. Ezt a módszert sok kifogás éri, de máig is úgy érzem, hogy helyes és módosításra nem szorul. A kuratóriumok döntései senki által nem befolyásolhatók, a Bizottság és elnöke csak a szakkuratóriumi keretek elosztásában és fõ elveinek kialakításában érdekelt. Ebbõl származtatható a kuratóriumok teljes felelõssége is. Valamint abból, hogy az induló kuratóriumok összetétele is példásan alakult annak idején. A Néprajzi Múzeum dísztermében akkor több mint száz kulturális és mûvészeti szervezet, szövetség, szakszervezet, kamara és társaság vezetõi több héten keresztül egyeztették személyi elképzeléseiket és jutottak egyetértésre. Mádl Ferenc is példásan önkorlátozó volt, az õ választására bízott kuratóriumi tagok mindegyikét is a társadalmi szervezetek által megnevezett kontingensbõl delegálta. Ezeknek az egyeztetéseknek konszenzusát hivatali idõm legnagyobb sikerének tartom.
Az eltelt tíz esztendõ azt bizonyítja, hogy az Alap létrejötte történelmi szükségszerûségbõl adódott, mûködése érett és napi politikai intencióktól - tapasztalatom szerint - mentes tudott maradni oly mértékben, ahogy az Magyarországon ma egyáltalán lehetséges. További sikerei a kurátorok hozzáértésébõl, emberi tisztességétõl és a pályázó tízezrek innovációs adottságainak töretlenségébõl fakadhatnak. Számomra az NKA amolyan sziget a maszatos kulturális vizekben…
Ironikus alkatomból fakad a befejezõ megjegyzés: kár, hogy az alapítók, a bizottsági elnökök és kurátorok tapasztalata minden ciklus végén a süllyesztõbe kerül. A kultúra igazán nem az a terület, ami kibírja az örökös újrakezdést. Reménykedem, hogy ez a jubileumi alkalom megkérdõjelezi ennek a „csendnek" további létjogosultságát.