„Figyelembe véve azt, hogy:
- a mûvészet szabad, és ott politikai, ideológiai irányításnak, beleszólásnak helye nincs,
- a mûvészetek, a kultúra fejlõdése közügy, és ennek szolgálatában a mecénás állam szerepe semmi mással nem helyettesíthetõ,
- az állami mecenatúrának tükröznie kell a társadalom sokszínû értékvilágát, s a kultúrák sokféleségét,
- a finanszírozási döntésekben radikálisan növelni kell a testületi nyilvánosságot,
- a kultúra finanszírozásában mást jelent az állami tulajdonban lévõ kulturális intézmények (színházak, múzeumok, könyvtárak stb.) mûködésének folyamatos biztosítása, és megint mást a mûvésztársadalom, illetve az egész társadalom elõre nem tervezhetõ (és nem tervezendõ) kulturális, mûvészeti, közmûvelõdési kezdeményezéseinek támogatása,
- és ennek célszerû szervezetileg is kifejezõdnie az állami mecenatúra rendjében,
azt javasoljuk, hogy az Országgyûlés hozzon törvényt az önálló jogi személyiséggel rendelkezõ, a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumtól elkülönült Nemzeti Kulturális Alap létrehozására, amely a továbbiakban az állami mûvészetmecénálás elsõdleges intézményeként szolgálna."
Mi a Nemzeti Kulturális Alap(program) õsforrása? Lehetne éppen ez a szövegrészlet is, amely Kuti Éva és Marschall Miklós Az állam szerepe a kulturális szférában címû tanulmányából származik, még 1990-bõl. A forráskeresõnek azonban rá kell ébrednie, egyetlen õsforrás nincs, csak több forrás: az „alapötlet" több helyrõl jött. Az NKA megszületése nem köthetõ egyetlen személyhez vagy szervezethez, igazi rendszerváltás kori termék, még ha magát az Alapot létrehozó törvényt csak 1993-ban fogadták is el. Éppen úgy, ahogy az ombudsmani intézményt vagy a kisebbségi önkormányzatok felállítását lehetõvé tevõ progresszív törvényeket is. Az NKA rendszerváltó intézmény. Nem csupán a koncepció kiforratlansága, illetve az eredeti törvényszöveg megfogalmazásainak elnagyoltsága, pontatlansága miatt, nem csak azért, mert az 1993. évi XXIII. törvény lényegében két eltérõ jellegû, a kulturális járulékot bevezetõ, illetve egy állami intézményt létrehozó, mûködési szabályait megállapító jogszabályt házasít össze, és nem csak azért, mert esetében valóban parlamenti jogalkotásról beszélhettünk, hiszen a tervezetet beterjesztõ Mádl Ferenc miniszter és a kormánytöbbség nagyon sok ellenzéki indítványt fogadott el. Hanem mert gyökeresen mást akart, mint a korábbi gyakorlat: demokratikus, a kultúra autonómiájára építkezõ, a végrehajtó hatalomtól független döntéshozatali mechanizmusokat, a törvényhozástól független financiális alapot kívánt létrehozni a kultúra számára. Létrejötte példaértékû már csak azért is, mert ezzel a törvénnyel az állam lemondott arról a jogáról, hogy a kultúra teljes állami finanszírozását a saját kezében tartsa, hogy sajátos szempontjait az államilag finanszírozott kultúra minden szereplõje, intézménye felett érvényesíthesse. Forradalmi volt a törvény abban is, hogy az 1993-asnál ideálisabb állapotokra terveztetett, „maga elõtt járt", vagyis maguk a jogalkotók sem tudták, hogy hová fog továbbfejlõdni az intézmény. Az NKA osztozik a rendszerváltó progresszív intézmények sorsában abban is, hogy az állam képtelen az autonómiáját tiszteletben tartani, törekszik arra, hogy jogosítványait célszerûségi vagy politikai okokból megnyirbálja, és idõrõl idõre megpróbálja maga alá gyûrni. Próbálkozásai hol durvábbak, hol finomabbak, hol a döntési mechanizmusokat, hol a költségvetését érintik, de az a sajnálkozás világlik ki belõlük, hogy tíz évvel ezelõtt talán túlzás volt ennyi szabadságot adni az NKA-nak. Az alábbiakban azt kívánom bizonyítani, hogy nem volt.

A hetedik krajcár
A központi költségvetési pénzek maradékelvû elosztása a gazdasági válsággal küszködõ országban az 1980-as évek végére a kultúra finanszírozását teljes csõdbe sodorta. A kultúrának az államtól független, pótlólagos forrásokra lett sürgõs szüksége. A szabadpiac a kulturális élet szereplõi közül csak keveseknek jelentett megoldást. Ráadásul a jogelõd Kulturális Alap, amit a giccsadóból töltöttek fel, Glatz Ferenc minisztersége alatt, amikor nagyon helyesen megszüntette a különféle állami zsûriket, szinte teljesen kiürült: a fénykorának számító nyolcvanas évek közepén beszedett évi 360-380 millióval szemben 1992-ben már csak 50 milliót hozott. A kulturális, közmûvelõdési és mûvészeti terület szereplõi számára létkérdés lett egy olyan állami pénzeket mozgósító mecénás intézmény felállítása, amely odaadja nekik a fennmaradásukhoz, tevékenységükhöz hiányzó móriczi hetedik krajcárt. Aztán persze kiderült, van, akinek a hatodikat, az ötödiket, a negyediket is.
A minisztériumban a nyolcvanas évek végén megkezdõdött a kultúrafinanszírozás átalakítása lehetõségeinek feltérképezése. Szokás szerint tanulmányok készültek, akkoriban újszerû módon külsõs szakértõk tollából. A fentebb idézett Kuti-Marschall szerzõpáron kívül megbízást kapott mások mellett Zelnik József, Vadász János és Harsányi László is. Az egymástól eltérõ koncepciók (pl. a teljes kulturális vagyon - könyvtáraktól a múzeumokon át a falusi kultúrházakig - integrálása egyetlen megaalapba, vagy egy olyan pénzalap létrehozása, ami profitot termelõ vagyonnal rendelkezik) egyetlen közös eleme az autonómiára törekvés.
Perlik Pál, az MKM Mûvelõdésgazdasági Fõosztályának vezetõje - aki 1993 óta máig az NKA igazgatója - azzal bízta meg az Alapok és Alapítványok Osztályát, hogy próbálja meg az elképzeléseket összedolgozni. El is készült a munkaanyag, ami még a tárcaegyeztetés elõtt bekerült az Országgyûlés kulturális bizottsága elé. A képviselõk azonban 1990-ben visszadobták a „Kuti-Marschall-tervként" elhíresült anyagot, amely széles körû, alacsony kulcsú adó módjára viselkedõ bevételt javasolt. A kodifikációs munka újraindult, ám a lehetõségek ekkorra már jóval szerényebbek voltak. A Pénzügyminisztérium a pénzügyi válság és az államháztartás hiányának rohamos növekedése miatt 1992 õszén már csak úgy engedélyezte az Alap felállítását, ha kulturális járulékot csak a kultúra területén képzõdõ bevételek után szednek. Ez az Alap szempontjából azért lényeges, mert máig ez a járulék adja az Alap bevételének döntõ hányadát (bár ma már nem elsõsorban a kultúra, hanem a hirdetés, kereskedelmi televíziózás, szórakoztató elektronikai termékek után beszedett pénzek). A kulturális szakma ugyan nem értett egyet ezzel, mert a kivérzett szféra újbóli megsarcolását látta benne, ám a minisztérium ilyen formában is bevitte a parlament elé, mondván, könnyebb egy törvényt az érintettek szája íze szerint módosítani, mint újat alkotni.

Barkácstörvény
A törvény tervezetét - amelynek tíz (!) tárcaváltozata is volt - a parlament kivételes eljárásban tárgyalta. Az illetékes bizottság rohamtempóban, hajnalba nyúlóan, kaotikus körülmények közepette tárgyalta, olykor az ellentétes elképzelésû minisztériumok illetékesei nyílt színen egymásnak estek, míg a képviselõk valójában kodifikátori munkát végeztek, kidolgozták például az NKA, a törvénytervezetbõl hiányzó, kétszintû döntési mechanizmusát, létrehozva a Bizottság, illetve a kollégiumok intézményét. Fodor Tamás (SZDSZ) a parlamenti vitában a bizottsági munkát övezõ körülményeket komolytalannak nevezte, és tevékenységüket „törvényhozási barkácsmûhelyként, kimittudként" minõsítette. Az ellenzék egyebek mellett azt kifogásolta, hogy a miniszternek a delegáltjai révén döntõ befolyása marad a pénzek elosztásánál, illetve, hogy a járulékfizetési kötelezettséget kiterjesztik a kultúra értékes vagy éppen csak tengõdõ részére.
Részlet Vitányi Iván (MSZP) vezérszónoklatából: „A javaslat a társadalmi civil szférát úgy szélesíti, hogy rögtön megerõsíti benne az állam vezetõ szerepét. Látszólag a társadalmasítás felé mozdul el, valójában azonban új keretet ad egy minisztériumi vezérletû centralizált újrafelosztásnak. Azt osztja fel, amit egyszer már felosztottak, és ezzel mintegy rejtekutakon növeli az állami redisztribúció szerepét. (…) Az NKA így a minisztérium álneve, az állami közszolgálat kötöttségeinek mellõzésével, ám ellátva a társadalmasítás fügefalevelével. (…) Nemcsak giccsadó, mert ha még giccsadó lenne, jó lenne - de azokat adóztatják meg, akik a jó kultúrát akarják terjeszteni: bevételüknek veszik el ilyen vagy olyan százalékát, hogy majd az alap újra kioszthassa. Új adóval sújtják a kultúrát. Azoktól veszik el, akik megtermelik, hogy egy központi elképzelés szolgálatába állítsák. Olyan ez, mintha az ember úgy táplálkozna, hogy egymás után leharapná a saját ujjait."
A történeti hûség kedvéért: az ellenzék dühét nem elsõsorban a „kiérleletlen" tervezet váltotta ki, hiszen a legtöbb javaslatukat a miniszter támogatta, és az Országgyûlés elfogadta. Sokkal inkább az akkoriban minisztériumi suba alatt létrehozott és feltõkésített Mûvészeti és Szabadmûvelõdési Alapítvány, illetve a Duna Televíziót mûködtetõ Hungária TV Alapítvány. Míg ugyanis akkoriban az NKA-nak évi 700 milliós jövedelmet terveztek, addig a két suttyantott alapítványnak a vagyonhoz juttatása közel hatmilliárd forint közpénzt emésztett fel.
Részlet Rajk László (SZDSZ) felszólalásából: „Amirõl mi tegnap tárgyaltunk a kulturális bizottságban, az a 700 millió, az mondjuk, Veresegyháza évi költségvetése. Tehát a kormány úgy tekinti a magyar parlament kulturális bizottságát, hogy koncként odadobja ezt a Veresegyháza nagyságrendû évi költségvetést: ezen rágódjon, ezzel foglalkozzék a kulturális bizottság, míg teljes ellenõrzés nélkül egy Komárom évi költségvetését ki tudja vinni magánalapítványokba."
A kormánypártok a magyar kultúra elõtt kínálkozó lehetõség elszalasztásának tartották volna, ha nem jön létre az NKA. Neki lett igazuk. Tóth Sándor (KDNP) így érvelt: „A hiányosságok ellenére biztosra vehetjük, hogy már középtávon bekövetkezik a forgalom növekedése a mûvelõdés területén is, ami automatikusan növeli az alapot.
A késõbbi módosítások új forrásokat tárhatnak föl."
Mádl Ferenc miniszter (MDF) a demokratikus jogállam kötelezõ semlegességére hivatkozva érvelt amellett, hogy miért kell minden kulturális terméket megadóztatni: „Esztéta legyen a talpán, aki egyes világhírû regényírók vagy filmrendezõk alkotása esetében meg tudja határozni, mekkora szerepe van sikerükben a szellemi izgalomnak vagy a testi szerelem érzékletes megjelenítésének. (…) Ki mondja meg, hol a határ a mûvészi színház és a szórakoztatóipar között? (…) A szórakoztatóipar sajátossága, hogy módszereit, technikáját, s bizonyos értelemben mondanivalóját is az úgynevezett magas mûvészettõl veszi át. (...) A határmezsgyék itt is meglehetõsen szélesek. Ezen pedig nem szívesen húzunk válaszfalakat. Ma nyilvánvaló, az üzleti hasznot hozó vállalkozásokból támogatni kell azt a kulturális értéket, ami a dolog természetébõl adódóan ráfizetéses. Elméletileg megoldás lehetne egy hatékony cenzúrabizottság fölállítása, amely eldöntené, milyen mértékben lehet és kell különbözõ kulturális termékeket és szolgáltatásokat megkülönböztetni a maguk értéke szerint, és ennek függvényében adóztatni. Az a társadalom azonban, amely éppen most szabadult fel a politikai cenzúra diktatúrája alól, aligha vállalná a jogilag meghatározhatatlan ízlés- és feldolgozásbeli döntések, erre vonatkozó megállapítások végrehajtását. Ezért olyan rendszert dolgoztunk ki, amelyben minden kulturális termék és szolgáltatás értékesítése után a vásárlónak, illetve a felhasználónak igen kis mértékû járulékot kell fizetnie, ami aztán teljes egészében visszafordítható a kultúra támogatására. (…) Nem tehetünk kivételt, ha végrehajtható törvényt akarunk alkotni. A kisebbik rossz, ha 1-2%-os hozzájárulás kérünk azoktól is, akiket egyúttal támogatunk is."

Terjed a járulék
A jogilag 1993. április 1-jén létrejött NKA a tulajdonképpeni tevékenyégét 1994 elejétõl indította el. Bár már létezett a törvény, amely megállapította az alap finanszírozási módját, megszabta a kereteket, amelyek a szervezet mûködését, a támogatások odaítélését szabályozták, de a részletszabályok kidolgozását a miniszterre bízta. A végrehajtási rendelet viszont egészen 1994. április 26-ig nem készült el, így az NKA abban a kivételes helyzetben volt, hogy maga alakíthatta ki mûködésének szabályait, a jogalkotás csak követhette õt.
Hosszú egyeztetés után 1993 decemberében életre hívták az NKA csúcsszervét, a Bizottságot. Elnöke a miniszter megbízottjaként Fekete György lett, a testület tíz tagjából ötöt a miniszter jelölt, ötöt pedig az érintett szakmai és társadalmi szervek jelölése alapján bízott meg. Érdekesség, hogy az elsõ jelölõ gyûlésre a Néprajzi Múzeum aulájában került sor 142 szervezet képviselõjének a részvételével, és csak többfordulós brusztolás után választódott ki az öt megbízott.
1994 márciusára mind a tizennégy kollégium felállt, a legnehezebben a fotómûvészeti. Bár a miniszternek joga volt az elnökön kívül a kollégiumi testület felét kijelölni, nem lehet azt mondani, hogy a tárca részérõl csupa politikai elkötelezett kapott volna megbízatást, bár affélék is voltak jó páran. Mindegyik kollégiumba bekerült a tárca egy, a területet jól ismerõ munkatársa is.
Bár félõ volt, hogy a kormányváltás után az új miniszter kisepri majd a még frissen megválasztott tagokat, erre nem került sor. Egyedül egyes miniszteri delegáltakat hívtak vissza (tizennégybõl nyolcat), de a tagokhoz nem nyúltak. Elõfordult az is, hogy az elnököt elmozdították, de a leváltott személy a kollégium tagja maradt. A 115 1994-ben választott kollégiumi tisztségviselõ közül 1997 végén még 72 a székében maradt. Az 1993 végén választott Bizottságból pedig hárman, kettõ közülük az elõzõ miniszter megbízottja volt.1
Fodor Gábor, majd Magyar Bálint miniszter önszántából mondott le a Bizottságban, illetve a kollégiumokban a törvény által a miniszter számára biztosított dominanciájáról, és mindössze egyetlen tagot delegált ezekbe a grémiumokba. Az is igaz, hogy a törvényt nem módosították ilyen irányba, így a kapu nyitva maradt a szorosabb miniszteri jelenlét elõtt. A nyitott kapun azonban majd csak a Fidesz miniszterei lépnek át, pontosabban vissza.
A szocialista-szabad demokrata kormányzás alatt fontos változás volt még a járulékbefizetési kötelezettség kiterjesztése más, a kulturális területhez közel álló termékekre és szolgáltatásokra. Természetesen ez sem ment egyszerûen, ám most nem a PM kívánta a javaslatot megtorpedózni - sikertelenül -, hanem az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium. Járulékot kell fizetni 1996 óta az újságok, a szórakoztató elektronikai, a nyomdai, a fényképészeti, szórakozóhelyi eszközök értékesítése, valamint a szolgáltatások közül a hirdetések, a kábeltelevízió-hálózat kiépítése után is.
Török András, aki a Horn-kormány alatt elõbb mint helyettes államtitkár, késõbb mint „függetlenített elnök" irányította az NKA-t, 1998-ban már azzal büszkélkedett, hogy „az NKA-t Mádl Ferenc létrehozta, Fodor Gábor demokratikusabbá tette, Magyar Bálint növekedési pályára állította. Az elmúlt négy évben jó szándékú, állami gyámkodásra szoruló kísérletbõl erõs, önkormányzó, hatékony, Európa-szerte ismert intézmény lett. Régóta »karnyújtásnyira« mûködik az államtól, jogszabályi környezete és fegyelme az államra jellemzõ módon kötött, szellemi mozgástere civil módon szabad és sokszínû." Hogy mennyire „kötött" a jogszabályi környezete, elég legyen annyi, hogy egyedül a Horn-kormány alatt a törvényt, illetve a végrehajtási rendeletét háromszor-háromszor módosították. Igaz, a Fidesznek erre is sikerült rádupláznia.
A botrányokat azonban a Török vezette NKA-nak sem sikerült teljesen elkerülni. Elsõsorban a folyóirat-kiadási kollégium döntéseit vitatták - maga Török is „elképesztõnek" nevezte -, mondván, nem demokratikus, hogy bizonyos fajta - pl. tudományos - lapokat kizártak a pályázatból, míg a kurátorokhoz közel álló orgánumokhoz feltûnõen nagyvonalúak voltak. Volt, aki azt kérte számon a tárcán, hogy nem változtatott a kollégiumok összetételén. A minisztérium azzal védekezett, joggal, hogy nem az õ emberei hozzák a döntést, hanem egyetlen kurátor kivételével a szakmai szervezetek jelöltjei, illetve delegáltjai; személyi változtatásokra pedig a törvény szerint csak igen indokolt esetben, és csak korlátozott körben kerülhetett volna sor.
Az összeférhetetlenséget ezzel együtt nem üldözte kellõ szigorral a szaktárca. (Néhány ügy: dr. Kende Péter a Pesti Mûsor fõszerkesztõjeként a folyóirat-támogatási kollégium tagja volt, lapja hárommilliót kapott; Pataki Gábor a képzõmûvészeti kollégium tagjaként saját monográfiája megjelenésére kapott pénzt; Kerekes Gábor, a fotómûvészeti kollégium tagja munkaösztöndíjat és további pénzt kapott kiállítása megrendezéséhez.) Jellemzõ, hogy Fodor András költõ, kurátor arról beszélt, hogy „egyenesen hasznos, ha némely kurátorok érintettek."

Ráncba szedés
Török András a ciklus végén elõállt ugyan az NKA középtávú stratégiájával, ám a bizottság már nem tudta elfogadni. Nem lett volna értelme, hiszen az 1998. augusztus 1-jén hivatalába lépõ Jankovics Marcell már beiktatásakor elõállott saját stratégiai elképzeléseivel, amelyet a Bizottság elfogadott. „A stratégia a piramis elvre épít. A kultúra építménye a piramishoz hasonlítható: minél szélesebb az alapja, annál magasabb lehet. Magas színvonalú mûveltség, rangos elitkultúra csak ott jöhet létre, ahol mindenki részese lehet - eszmélésétõl kezdve - a közös mûveltségnek. (…) A cél tehát széles mûvelõdési alapokon nyugvó kulturális és mûvészetei élet kibontakozásának elõsegítése."
Jankovics ennek érdekében fel kívánta számolni a fõvárosi, illetve vidéki kedvezményezettek aránya közti aránytalanságokat, az oktatási tárcával szorosan együttmûködve középpontba állította volna a gyerekeket és a kettõs millenniumot a támogatások odaítélésénél, csökkenteni akarata az iparmûvészeti, népmûvészeti és közmûvelõdési terület lemaradását a magaskultúrához képest. „Ez a stratégia hosszú távú, a nemzet kultúrájának felemelését, identitástudatának megerõsítését célozza meg. Figyelembe veszi, hogy a kulturális politika nem lehet a politika játékszere, nem lehet a négyévenkénti választások ütközõpontja." Kár, hogy maga a politika ezt már nem vette figyelembe, és a magasztos célok közül kevés valósult meg: a miniszteri keretbõl finanszírozott kettõs millenniumi megemlékezõ projekteken kívül szinte semmi. Míg Jankovics beiktatása esztendejében az iparmûvészeti, a közmûvelõdési és népmûvészeti kollégium az összes támogatás 14,6%-a felett rendelkezett, addig távozása évében, tavaly csak 12,6% felett. Bár kis jóindulattal ehhez a „stratégiai" csoporthoz számíthatjuk még az idõközben felállított építõmûvészeti, valamint az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégiuma keretét (az utóbbi tiszte a „nem tisztán" irodalmi, mûvészeti folyóiratok, így a Beszélõ támogatása is), és így a részesedése 18,4% - ezt azonban túlzás lenne áttörésként értékelni.
Nem sikerült a gyerekeket a támogatás középpontjába állítani, és az Oktatási Minisztériummal sem lett szorosabb a kapcsolat, sõt magával a kulturális tárcával sem volt felhõtlen az együttmûködés. Az elnök, a Bizottság, a kollégiumok, a szakma (mások mellett olyan egymástól távol lévõ figurák, mint Marschall Miklós és Zelnik József) tiltakozása ellenére az NKA mûködését jelentõsen, státuszát gyökeresen átalakították. A miniszteri keretet - immár törvényben - az összes támogatás 50%-ára emelték. Az NKA-t önálló költségvetési fejezetbõl a szaktárca elkülönített fejezeti kezelésû elõirányzatává alakították, a nevét Nemzeti Kulturális Alapprogramra változtatták. Kétségtelen, hogy már 1995 márciusában Bokros Lajos, az elõzõ kormány pénzügyminisztere is meg kívánta szüntetni az NKA önállóságát, ám a kormány akkor a kultusztárca mellé állt.
Az NKA bedarálását az Orbán-kormány eleinte a költségvetésnek az EU által megkövetelt átláthatóságára hivatkozott, amelynek egyik feltétele a központi büdzsétõl elkülönített alapok megszüntetése volt. Késõbb jött a „törvényben is elõírt miniszteri felügyelet" egyértelmûbb szabályainak emlegetése. Kapóra jött az Állami Számvevõszék vizsgálata is, amely fiskális logikával kérte számon az eddig csak gyakorlatban mûködõ mechanizmusok jogszabályba rögzítését, így a miniszteri keret létrehozását. „Ez nem az én elképzelésem volt, ez a PM által összeállított költségvetés" - mentegetõzött Hámori József miniszter. Utóda és munkatársai már a kormány sajátos és méltányolható érdekeire hivatkoztak, bejelentve igényüket a korszak kulturális arculatának megrajzolására. Ezt Jankovics is méltányolta: „értsük meg, a kormánytól elvárható, hogy kultúrpolitikája legyen, ezt az ellenzék is számon kéri tõle."
Talán érthetõvé teszi a kultusztárca nyomulását az a mozzanat, hogy, úgy tûnik, valóban a PM-bõl vagy az önkormányzati modelltõl irtózó miniszterelnöktõl jött az elsõ direktíva, amellyel szembe menni tényleg nem lehetett. Ki lehetett viszont használni. A minisztérium emberei hamar rájöttek, milyen pompás lehetõségeket rejt számukra a biztos financiális alapon nyugvó, folyamatosan bõvülõ alap: nem kell költségvetési brusztolásba bonyolódniuk olyan kemény ellenfelekkel, mint a PM, ha forrásokhoz akarják juttatni a központi intézményeiket az NKA-ból - némi jogszabály-kozmetikát követõen -, könnyedén megtehetik. A kultúra mindenkor forráshiányos területéért felelõs, öröklötten rossz költségvetési alkupozícióval rendelkezõ minisztérium tulajdonképpen már ezt tette Magyar Bálint idején, persze a miniszteri elvonás akkoriban jóval kisebb volt. Ez magyarázta már Rockenbauer idején, hogy a központi nemzeti intézményeknek „megtiltották" a kollégiumokhoz való pályázást, így szegényeket kénytelenek voltak a miniszteri keretbõl támogatni, természetesen a pénzt nem az alapmûködésükre, „fenntartásukra, hanem programfinanszírozásra" fordíthatták (idézet Várhegyi Attilától). Szigorúan! A múzeumok kiállíthattak, a zenekarok zenélhettek, a táncosok meg táncolhattak. Ezen egyelõre a szocialista vezetésû tárca sem változtatott. Az NKA függetlenségének vesztét tulajdonképpen a sikeressége alapozta meg.

Ki lép ki?
Az 1999-es költségvetési törvényben Alapprogramra keresztelt NKA elsõ tíz évének legválságosabbja az 1999-es volt. Az átszervezések miatt tiltakozásul lemondott öt bizottsági tag (a távozás sorrendjében: Harsányi László, Bácskai Vera, Kovács Péter, Néray Katalin és Petrovics Emil).
Részlet Bácskai Vera és Kovács Péter lemondó nyilatkozatából:
„1998 õsze óta láthatóan és érzékelhetõen folyamatos a kormányzati nyomulás az NKA demokratikus szerkezetének felszámolására. Az 1999. évi költségvetési törvény az eddig független Alapot a minisztérium alapprogramjává változtatta, s bevételeit a tárca költségvetésébe helyezte. 1999 tavaszán a korábbi 10 százalékos miniszteri keretet 45 százalékra próbálta növelni. A bizottság ellenállása miatt ekkor - kölcsönös kompromisszumként - végül csak 30 százalékot különítettek el. - Be kell látnunk, hogy e kompromisszum elfogadásakor magunk is hibáztunk!
A húzd meg-ereszd meg folytatódik jelenleg is. A minisztérium célja most a miniszter és az NKA kollégiumai közti 50-50 százalékos forrásmegosztás kierõszakolása, miközben az 1993-ban létrehozott, és azóta egyre demokratikusabb irányba fejlõdõ intézmény mûködési rendjét intézkedések sorával igyekeznek egy új központosítás irányába fordítani.
Konkrét kifogásaink (…):
1. A miniszter - elõdeinek »önkorlátozását« feladva - a jövõben saját hatáskörben kívánja kinevezni a Bizottság és a Kollégiumok tagjainak a felét. (…)
2. A rendelet szerint a miniszter a jövõben a szakmai kollégiumok létesítésrõl, átszervezésérõl vagy megszüntetésérõl az illetékes szakmai és társadalmi szervezetek megkérdezése nélkül, és a Bizottság egyetértése helyett is csak azzal »egyeztetve« dönthet.
3. (…) nyilvánvalónak látszik, hogy a tárca akár törvénymódosítással is kész eredeti elképzelése, azaz 50-50 százalékos pénzmegosztás megvalósítására.
4. A rendelet, amikor az úgynevezett központi intézményeket kiemeli az általános pályázati rendszerbõl, egyrészt nyilvánvaló diszkriminációt valósít meg az egyéb - például önkormányzati - mûhelyekkel szemben, másrészt eleve nincs tekintettel arra, hogy az NKA jelenlegi pénzforrásai korábban nem tartoztak a tárca költségvetésébe (ezért hát enyhén szólva illetlenség ebbõl a pénzbõl megoldani nyilvánvaló költségvetési gondokat), s hogy e járulékrendszer létrehozásának, majd bõvítésének éppen az volt a célja, hogy a mindenkori hatalomtól független forrást teremtsen a nemzeti kultúra támogatására.
5. Elfogadhatatlan, hogy a Bizottság a jövõben a korábbi »ajánlások« helyett kötelezõen határozza meg a kollégiumok támogatási céljait, követendõ szempontjait, s az egyes célokra felhasználható összegeket.
6. Elfogadhatatlan, hogy a rendelet (…) tilalmak megfogalmazásával lehetõséget teremt a valakinek nem tetszõ pályázatok eleve érvénytelenítésére, azaz cenzúrázásra!"
Az utolsó pontban kifogásolt rendelkezés megszületéséhez a budapesti Hermann Nitsch kiállítást övezõ botrány szolgáltatott apropót (meg talán Vágvölgyi B. András cikke a Beszélõben, aki Orbán miniszterelnök népszerûségét a büszkén vállalt „gecizmusával" magyarázta). Jankovics annyiszor elmondta, mennyire nincsenek eszközei az efféle kilengések kollégiumi támogatásának megakadályozására, hogy a miniszteri rendelet legott orvosolta a hiányosságot: „Ha a Bizottság elnöke a szakmai kollégiumnak a pályázat elbírálásával kapcsolatos támogató döntésével nem ért egyet, úgy az egyetértésére biztosított határidõn belül - a kifogásolt döntés végrehajtásának felfüggesztésével, indokainak közlésével és a szakmai kollégium errõl történõ tájékoztatásával egyidejûleg - intézkedik a Bizottság - szükség szerint rendkívüli - ülésének összehívása iránt, amelyen a Bizottság a kifogásolt határozat tárgyában dönt. A Bizottság döntésérõl - annak meghozatalától számított 10 napon belül - a Bizottság elnöke tájékoztatja a szakmai kollégiumot, és értesíti az érintett pályázót."
Jankovics formálisan soha nem élt felfüggesztési jogával, bár 2002-ben jelezte, ha a kollégium a Mozgó Világnak támogatást ad, nem fog habozni. Nem jó jel viszont, hogy Harsányi László, aki 2002 nyara óta irányítja az NKA-t, és a beiktatása idején még arról beszélt, hogy el kell gondolkodni azon, egyáltalán szükség van-e efféle jogosítványra, már kétszer a Bizottság elé vitte a közmûvelõdési kollégium pályázati kiírását. Mindkét esetben méltányolható érvekkel, ám a kollégium függetlenségének elvét sértve.

Taposás
A Bizottság elnökeként Jankovics Marcell a nyilvánosság elõtt is többször jelezte, nem ért egyet az NKA önállóságának megnyirbálásával, s ha a kormány mégsem áll el szándékától, lemond. Erre azonban nem került sor, „mert olyan megegyezés született, aminek alapján érdemes dolgozni, és mert mindig a gyakorlatot kell nézni" - mondta Jankovics az egyik interjújában, és így folytatta: „Felejtsük el, hogy itt fenyegetve volt a szabadság, ami egyébként csak formálisan szûnt meg, és korábban sem volt teljes körû. (…) Igaz, hogy ez az egész most már minisztériumi ügy lesz, ha a parlament megszavazza (megszavazta - a szerk.) a törvénymódosítást, és ettõl kezdve nagyon sok minden fog azon múlni, hogy a miniszter, az államtitkárok, én, az NKA igazgatója, a Bizottság, a kuratóriumok hogyan tudnak egymással szót érteni. (…) De ettõl nem félek, ismerve a minisztert, aki biztosított az Alap függetlenségének maximális tiszteletben tartásáról, amit immáron a módosított törvény is garantál." Lehet benne valami, tényleg könnyebb úgy egy intézmény függetlenségét maximálisan tiszteletben tartani, ha az a törvénymódosítás értelmében elveszti önállóságát, és „minisztériumi üggyé" válik. A miniszteri juss az mégiscsak juss!
Ám az igazi NKA két lábon áll: az önfinanszírozáson és az önkormányzatiságon. A Fidesz mindkét lábra rátaposott, igazán észre lehetett venni, nem is csinált belõle titkot. Ezzel együtt a jelenlegi szaktárcának is van még tennivalója, hogy az NKA demokráciája újra kiteljesedhessék.
2000-ben az NKA-ról szóló törvény a járulékfizetõi kör újabb bõvítését tartalmazó módosításának vitájában a kormány a legtöbb kritikát az intézmény önállóságának megnyirbálása miatt kapta. A kormánypártok és a MIÉP - különbözõ indokolással ugyan, de - egyaránt szükségesnek ítélte a markánsabb miniszteri befolyás érvényesítését.
Részletek a parlamenti vitából:
Lendvai Ildikó (MSZP): „Úgy érezzük, hogy a nemzeti kulturális alap és alapprogram története rossz irányban halad. A '93-ban egyhangú parlamenti döntéssel létrehozott alapnak elõbb az önállósága szûnt meg, rákerült egy minisztériumi sorra, most pedig egy újabb pénzügyi centralizációs törekvésen megy át. De nemcsak a finanszírozásban történt változás, ezzel párhuzamosan - a miniszter úr korábbi ígérete ellenében - változtak a szakbizottságok delegálási elvei, és megnövekedett az a keret, amit a miniszter használhat fel.
A nemzeti kulturális alapból tehát nemcsak alapprogram lett, hanem inkább nevezném a nemzeti kulturális örökség minisztere alapprogramjának. Félreértés ne essék, ezt a fajta centralizációs törekvést akkor sem támogatnám, ha az én kormányom minisztere ülne most az államtitkár úr helyében, mert a kultúratámogatás modern eszközrendszere nem a centralizáció, nem az államosítás, hanem a társadalmasítás irányába halad."
Erkel Tibor (MIÉP): „A helyzet: az NKA-kuratóriumok, szakkollégiumok döntései legalábbis részben megkérdõjelezhetõk, amint azt a kultúra különbözõ területeirõl és irányaiból érkezõ jelzések bizonyítják. Nem állítjuk, hogy az ilyen döntések hátterében feltétlenül bátorság vagy valamiféle rosszindulat húzódna meg. Csupán arról van szó, hogy a szervezeti felépítés, a kuratóriumi tagok jelölési, illetve kinevezési gyakorlata miatt õk nincsenek abban a helyzetben, hogy pályázatok elbírálásánál országos vagy nemzeti érdekeket is figyelembe vegyenek. A probléma megoldására két lehetõség nyílik. Az egyik: a központi csúcskuratórium feladatává kell tenni a nemzeti érdek érvényesítését. Ehhez természetesen ki kell szélesíteni jogkörét, így az egyes szakkollégiumok döntései indokolt felülbírálatát is biztosítva. A másik: a szakmai kollégiumok döntéshozatalába be kell építeni a nemzeti érdek érvényesítésének lehetõségét.
A MIÉP mindkét megoldást elfogadhatónak tartja, sõt a kettõ kombinációja tûnik számunkra a legszerencsésebbnek. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a szakmai egyesületek által jelölt kurátorok személyének kiválasztásakor törekedni kell a világnézeti és szakmai koncepcionális álláspontok egyensúlyára."
Bauer Tamás (SZDSZ): „Ellenvethetik Fideszes képviselõtársaim, hogy na de hát annak idején mi is alkalmaztuk ezt a kulturális járadékot. Bizony-bizony! Csakhogy akkor ez nem adó volt! Ugyanis akkor egy önálló nemzeti kulturális alap létezett Magyarországon, akkor is, amikor az Antall-kormány idején széles körû egyetértéssel a kulturális alapot létrehoztuk, és akkor is, amikor a szocialista-szabad demokrata kormány ennek a forrásait megnövelte. Egy olyan nemzeti kulturális alap, amely nem volt része az állami költségvetésnek, és amelynek a mûködtetésében, a forrásainak elosztásában is nem szavakban, hanem valójában egyfajta társadalmasítás érvényesült; amikor nem a miniszter osztotta el a pénzeket, hanem a miniszter, nevezetesen a szabad demokrata miniszter távol tartotta magát ezeknek a pénzeknek az elosztásától.
Mi történik viszont jelenleg, tisztelt Országgyûlés? A Fidesz-vezetésû kormány beolvasztotta a kulturális alapot a költségvetésbe, átalakította a költségvetésen belüli alapprogrammá, ami azt jelenti, hogy a kulturális járulék egy önálló alap bevételébõl, ami indokolt dolog lehetett, átalakult közönséges költségvetési bevétellé - vagyis: adóvá. Ez a javaslat tehát egy adóemelési javaslat. Nem az elsõ a Fidesz-vezetésû kormány gyakorlatában, és feltehetõen nem is az utolsó. Mi indoka lenne bárkinek arra, hogy támogasson egy adóemelést egy olyan kormány esetében, amelynek pártjai, különösen a vezetõ kormánypárt nagyszabású adócsökkentés ígéretével nyert választásokat? Mi nem is támogatjuk.
A második ok, amiért nem támogatjuk, hogy ebben egyfajta sajtópolitika is van. Egy nagyon határozott sajtópolitika, hiszen az adóemelés elsõsorban, legnagyobb volumenében éppen a sajtót hivatott sújtani. A sajtót pedig ez a kormány nem szereti; hát ezt elmondja rendszeresen itt a parlamentben, elmondják vezetõ politikusai a parlamenten kívül. Nem szereti a sajtót, hát megbünteti a sajtót egy adóemeléssel. A dolog teljesen világos. A sajtót, amelyet azelõtt, a szocializmusban az állam tartott el, az állam adott ki, bizony egy szabad piacgazdaságban a vevõk, a fogyasztók és a reklámok tartják el. Hogyan kell tehát megsarcolni a sajtót? Nyilván a reklámbevételek megadóztatásával. Errõl szól ez a törvényjavaslat, tisztelt Országgyûlés!"

Gazdálkodj okosan
Az NKA évrõl évre bõvülõ forrásokból gazdálkodhat (1. tábla). Az a pénzügyi konstrukció, amely önálló adóbevételt (kulturális járulékjövedelmet) biztosít a számára, amelyet az állam nem vonhat el tõle, biztos alapokra helyezi mûködését. Az NKA szempontjából az is kedvezõen alakult, hogy amint az elõzõ évihez képest reálértéken két esetben csökkent a szétosztható pénze (1996-ban és 1999-ben), a parlament tovább bõvítette a járulékfizetésre kötelezettek körét.
Ha megvizsgáljuk, hogy például a 2001-es évben milyen jogcímen fizették be a legtöbb kulturális járadékot, kiderül, hogy a legtöbb pénzt hozó rovatok még nem szerepeltek a törvény 1993-as eredeti változatában. Így például 4 254 milliós befizetésbõl a leggavallérosabban a hirdetés (1 588 millió), a napilapok (536 millió), a szórakozóhelyi játékok (325 millió) teljesítettek, együttesen az összes bevétel több mint a felét adták.
A befizetésre kötelezettek fizetési hajlandósága viszonylag jó, szakértõk szerint kb. 75 százalékos.

A gyászkeret
Látszólag technikai kérdés, ám - mint láthattuk - valójában az NKA mûködése minõségét meghatározó kérdés, hogy hogyan alakul a kollégiumok, illetve a miniszter által elosztható pénzek aránya. A törvény jó ideig nem is ismerte a miniszteri keret fogalmát, Mádl Ferenc miniszter az 1993-as parlamenti vitában is csak a feltétlenül szükséges intervenciós keretrõl beszélt, amelyre az elsõ idõben szükség is volt, hiszen amíg nem álltak fel a kuratóriumok, addig is támogatni kellett a kulturális élet szereplõit. Ez az intervenciós keret alakult át az idõk folyamán miniszteri keretté, hogy aztán majd a 2000. évi költségvetési törvénnyel módosított NKA-ról szóló törvénybe is bekerüljön. A miniszteri keret felhasználásába sem a Bizottság, sem kollégiumok nem szólhatnak bele, az de facto és de jure - a törvény szellemét persze sértve - teljesen ki van vonva az NKA költségvetésébõl. A minisztert semmi nem köti a pénz felhasználásában, az új és 2000-ben már módosított végrehajtási rendelet szerint a miniszter bárkit támogathat, akit „támogatásra méltónak ítél". Ahogyan egy alkalommal Hámori miniszter is annak ítélte a Magyar Demokratát.
1994 és 1996 között az összes támogatás mindössze 14%-át osztotta szét maga a miniszter. Ez az arány folyamatosan nõtt, míg tavaly elérte a 44%-ot (4. tábla). Görgey Gábor miniszter azonban - egyetértésben a Bizottsággal - a miniszteri keretet 25%-ra mérsékelte. Ez tulajdonképpen a kötelezettségvállalások teljesítéséhez, az évrõl évre ismétlõdõ nagy fesztiválok támogatásához elegendõ. Márciusra az idei miniszteri keretbõl csak 16 millió maradt. Lásd korábban: a keret nem intézményfinanszírozásra, hanem programtámogatásra megy el. Hát „nem teljesen" van így.
Még az 1993-as parlamenti vita során Rajk László (SZDSZ) felhívta a figyelmet az általa tetemesnek ítélt várható üzemeltetési, bürokratikus költségekre. Akkoriban az Alapba befolyó pénz 10% körüli részét tervezték efféle célra. „Mi azt gondoljuk, hogy ez egy lehetetlen állapot, hogy az NKA-t azért hozzuk létre, hogy a bürokraták meg tudjanak belõle élni" - mondta Rajk. Az NKA Igazgatóságának 1997-es beszámolója már „a távlatokat tekintve 7% körüli arányt valószínûsít". Ehhez - ha levonjuk a felújításra, épületvásárlásra felhasznált, illetve tartalékolt pénzeket - tulajdonképpen tartották magukat (4. tábla). Mára 62 fõs apparátus segíti a döntéseket, a Bajza utcai épületüket is kinõtték.
Az Igazgatóság költségvetésében benne van a bizottsági és kollégiumi tagok tiszteletdíja és költségtérítése is. A bizottsági tagok évi bruttó félmillió, a kollégiumi elnök 340 ezer, a kollégiumi tag 250 ezer Ft honoráriumot kap. A kollégiumi tisztségviselõkét most tervezik felemelni 400, illetve 320 ezer Ft-ra. A Bizottság elnökének díjazását a miniszter állapítja meg, és a tárca költségvetése állja.

Leitmotív a zene
Az NKA költségvetésén belül nemcsak a miniszter és a kollégiumok összessége verseng egymással, hogy melyikük oszthasson szét több pénzt, hanem maguk az egyes kollégiumok is. Nyilvánvalóan minél kevesebb pénzt hagy a miniszter a kollégiumoknak, annál élesebb a verseny a kollégiumok között. Ha - az inflációs változásokat is figyelembe véve - a kulturális járulék kiterjesztése utáni, az 1997-et követõen jelentõsen megnövekedett támogatási költségvetéseket összehasonlítjuk, a támogatás mértéke szerint nagyjából három csoportot különíthetünk el.
Az elsõ csoportba sorolható az 1997 és 2003 közötti idõszakban az a hat kollégium, amelyik az NKA Bizottságának döntése alapján, 2003. januári áron számítva, kétmilliárd forint felett oszthatott szét pályázati támogatást: a közmûvelõdési (2 671 millió Ft), a mozgókép (2 453), az irodalmi és könyvkiadási (2 422), a színházi (2 406), a képzõmûvészeti (2 287) és a zenei (2 269). A „legpénzesebb" kuratóriumok közt aránylag kicsi a különbség, az elsõ és hatodik közt mai áron számítva 402 millió. Az irodalmi és könyvkiadási a 2002-tõl megszüntetett folyóirat-kiadási kollégiumtól átvette az irodalmi folyóiratok támogatásának ügyét. (Késõbb majd látni fogjuk, a kollégiumok által szétosztott pénzek sorrendje nem egészen azonos az NKA - a miniszteri kerettel megnövelt - összes támogatása szerinti sorrenddel.)
A második csoportba sorolható az a hat kollégium, amelyik egy- és kétmilliárd forint között oszthatott: a múzeumi (1 665 millió Ft), az iparmûvészeti (1 621), a könyvtári (1 496), a táncmûvészeti (1 343), a folyóirat-kiadási (1 267), a népmûvészeti (1 157). Ebben a csoportban az elsõ és a hatodik közt - figyelembe véve az osztott pénzhez viszonyított arányát is - már nagyobb a különbség: 508 millió. A folyóirat-kiadási kollégium csoporton belüli ötödik helye csalóka, ugyanis 2001-et követõen megszûnt, amennyiben azonban az átlagos évi keretével számolunk, úgy a csoporton belül az elsõ helyre kerül (1 774 millió forinttal).
A harmadik csoport az egymilliárd alatti kicsi kollégiumoké: a levéltári (873 millió Ft), a fotómûvészeti (686), az ismeretterjesztés és környezetkultúra (569), az építõmûvészeti (340). Az építõmûvészeti kollégium 2000 óta létezik, ezzel együtt az általa osztott pénzek éves átlagával számolva is a kicsik közé tartozik. Az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégiumával már más a helyzet, az idén másodszor pénzt osztó grémium támogatási expanziója alapján legalább a második, de elõfordulhat, hogy az elsõ támogatotti csoportba kerülhet.
Mint a 7. táblázatból is látszik, a zenei terület viszi a prímet a miniszteri keretbõl támogatott egyedi pályázatok közül. 1997-tõl 2001-ig - amely idõszakról részletes adatokkal rendelkezem - a zenei támogatások mindig az elsõ három kedvezményezett szektorba kerültek, sõt négy évben az élen álltak, 1997-ben és 2001-ben pedig a többszörösét kapták, mint a második helyezett.
2003-as értékén számolva a zenei egyedi pályázók 1997 és 2001 között 826 millió forintot kaptak a miniszteri keretbõl, a második helyen álló közmûvelõdési terület 358 milliót. Ha a tendencia 2002-ben és 2003-ban is megmarad, a két, a miniszteri keretbõl leginkább támogatott terület pénzei közti arány 1 156 millió forint vs. 501 millióra változik.
Még egyértelmûbb a zenei terület elsõ helye, ha nem csupán az egyedi minisztériumi támogatásokat, hanem más jogcímmel a miniszteri keretbõl kiosztott pénzeket is figyelembe vesszük. Ennek fényében revideálni kell azt a Fidesz-kormányzás, különösen Rockenbauer Zoltán minisztersége ideje alatt terjedõ állítást, hogy a zenei pályázók soha nem látott elõnyt élveztek a többi mûvészeti területrõl érkezõvel szemben, hogy a miniszter személyes ízlése, közismert zeneszeretete túlságosan meghatározta az Alapprogram (miniszteri) támogatási politikáját. Az alábbi táblázat ugyanis arról tanúskodik, hogy a zene mindig is kiemelt szerepet kapott az NKA-nál, és valójában csak 2001-re haladta meg azt az arányt, amelyet az összes támogatáshoz viszonyítva már 1997-ben elért. Igaz, a hat évvel ezelõtti kiugrás elsõsorban az Orpheus - Hangzó zenetörténet címû nagyszabású hanglemezsorozat extra költségeinek köszönhetõ.
Ezzel együtt kedvezõtlen jelenség, hogy a zenei támogatások nagyobbik felét már nem a zenei szakmai kollégiumi keretbõl, hanem 2000 óta a miniszteribõl osztják szét. Míg 2001-ben az összes támogatás 36%-a ment Rockenbauer keretébõl, addig a zenei támogatásoknak nem kevesebb, mint a 64%-a! 2002-ben talán a kollégium javára módosíthatja a helyzetet, hogy az eredetileg meghatározott 231 milliós kerete az év során 302 millióra nõtt.

Jegyzetek
1 Részlet Erkel Tibor (MIÉP) felszólalásából: „Fodor miniszter úr állomáshelyének elfoglalásával azonnal kivágta az összes szakmai kollégiumi tagot (Várhegyi Attila: Például!), és kialakította a szakmai kollégiumokon belül a Mérleg utcai baráti kört. Ez nagyon egyszerûen ellenõrizhetõ, csak elõ kell venni azokat a listákat, amelyek akkor is hivatalosan rögzítették a kinevezettek névsorát. Tehát az, amit ezzel kapcsolatban az államtitkár úr mondott most, megerõsíthetõ, mind a mai napig õk ültek benn ezekben a posztokban, és õk adták azt a többséget, amely lehetetlenné tette bármiféle egyensúly kialakítását." Erkel képviselõ és Várhegyi államtitkár rosszul emlékezett. Fodor Gábor nem rúgta ki az „összes szakmai kollégiumi tagot", azaz a miniszter megbízásából a kollégiumokban tevékenykedõ minisztériumi tisztviselõket, hanem volt, aki maradt, volt, akit visszahívott. Mások mellett magát Erkel Tibort is, aki egyedülálló módon két, a zenei és a táncmûvészeti grémiumban is tag volt. Ezzel szemben a fideszes tárca viszont 1998-ban visszahívta az összes szabaddemokrata miniszteri delegáltat.
2 2000-tõl önálló kollégium, korábban az Iparmûvészeti Szakmai Kollégiummal együtt.
3 2002-tõl Szépirodalmi Szakmai Kuratórium, amely a megszûnt Folyóirat-kiadási Szakmai Kollégium feladatai közül az irodalmi folyóiratok támogatását is tárgyalja.
4 2002-tõl mûködik, részben a Folyóirat-támogatási Szakmai Kollégium feladatát átvéve.
5 1998-ban Népmûvészeti-Táncmûvészeti, Közmûvelõdési-Könyvtári, Közmûvelõdési-Zenei pályázat. 1999-ben és 2000-ben Népmûvészeti-Táncmûvészeti pályázat.
6 Az NKA egyéb (külön) programjaival együtt