Sokak szerint a Fotómûvészeti Szakmai Kollégium eddigi legnagyobb teljesítménye, hogy egyáltalán létezik. Egy nagyobb kosárból csak egy-két zsömle vagy tán csak morzsa jutna a fotónak; így, hogy neki is külön kosárkája van, egy egész kis cipó. Az önálló fotókollégium létrehozása nyilván annak a puszta ténynek köszönhetõ, hogy létezik a Magyar Fotómûvészek Szövetsége. S a kollégiumnak ugyanaz a baja, mint a Szövetségnek: a neve. Pontosabban az, hogy az elnevezés mögött egy vaskos hazugság lapul.
A Magyar Fotómûvészek Szövetsége ugyanis - nevével ellentétben - nem a fotómûvészek szövetsége, hiszen egybemossa a mûvészeket a vérprofi hivatásos fotográfusokkal, ráadásul ehhez az összehabarcsolt társasághoz hozzácsapja a hót amatõröket is. Oda jutottunk, hogy ma fotómûvésznek mondhatja magát - hiszen papírja van róla! - az is, aki szerencsésen lencsevégre kapja a bõgõ szarvasbikát, vagy csilingelõ fénypászmát képes varázsolni a Rolls Royce legújabb modelljérõl készült reklámfotóra.
Mit keres ebben a társaságban az ötven-hatvan valódi - mûalkotást létrehozó, kiállító, a fotográfiát mûvészi kommunikációra használó - fotómûvész? Miért hagyja, hogy a fotómûvész szó lejáratódjék, s a dilettáns egyik szinonimájává váljék? Miért nem a többi képzõmûvész között próbálja megtalálni a maga helyét? Idõrõl idõre történtek (s nyilván fognak még történni) kísérletek rá, hogy az egymással összeegyeztethetetlen érdekû fotográfusi szakterületek létrehozzák a maguk önálló szervezeteit, de végül maradtak a közös akolban. Ezen a fotómûvészek biztosan csak veszítenek - a többiek inkább nyernek, hiszen a fotómûvész szó valamennyire még mindig létezõ presztízsét használhatják törekvéseik legitimizálásra. Ezt a tisztázatlan helyzetet képezte le a fotográfiai kultúra egészének támogatására hivatott kollégium elnevezése is: Fotómûvészeti Szakmai Kollégium.
A kollégium induló, 1994-es költségvetése kissé karcsú volt: az 587 milliónyi összbüdzsébõl mindössze 20 milliócska jutott a fotónak (3,4%), ugyanannyi, mint a népmûvészetnek; csak a levéltári támogatásokra szántak kevesebbet (15 M). A fotókollégium, jóllehet az NKA egészéhez hasonlóan egyre nagyobb összegek fölött rendelkezik (idén ez már 132 M!), mindvégig megõrizte elõkelõ utolsó elõtti helyezését a leosztásban, ráadásul az indulásnál jóval alacsonyabb, 2-3% közötti részesedéssel; csak idén lépte át újra a bûvös 3%-os arányt.
2-3% - sok ez, vagy kevés? A szó valódi értelmében vett fotómûvészetre nyilván sok - a fotós kultúra egészének és intézményeinek támogatására, ideértve a fotómûvészetet is, nyilván kevés. Mit lehet itt tenni? Az elsõ kuratórium azzal próbálkozott, hogy a minõség szempontját igyekezett szem elõtt tartani a fotográfia minden területén. Keveseknek lehetõleg sokat adni: ez volt az elvük. Csak azokat a pályázatokat támogatták, amelyeket erre szakmailag méltónak ítéltek - ezeket viszont valóban igyekeztek eljuttatni a megvalósulásig. Nem véletlenül alakult ez így.

Az elsõ kuratórium
A kollégium elsõ kuratóriuma (1994-98) csupa mogulból állt: a fotós érdekszövetségek reprezentatív figuráiból. Mindegyikük támogatta a többiek kedvenc projektjeit - okkal feltételezvén, hogy ennek fejében maguk is támogatást kapnak a saját terveikhez. Az a vicc az egészben, hogy bármennyire rosszul hangzik is mindez elsõre, rendkívül hatékony volt ez a rendszer, s csak itt-ott kerekedett ki belõle némi összeférhetetlenség.
Ott volt mindjárt a kuratórium elnökének, Gera Mihálynak (1975-89 között a Fotómûvészet szerkesztõje) esete, aki jó alaposan megtámogattatta a szerkesztésében kiadott Fényképtár címû sorozatot: nem csupán a kiadást, de még a terjesztést is. A kuratórium megszavazta ugyanis (az irodalmi kuratórium mintájára), hogy az NKA az általa támogatott kiadványok példányainak egy részét önköltségi áron megvásárolja, s ajándékként megküldi a nagyobb fõvárosi és vidéki könyvtáraknak. Hogy ott mi történt velük, csak sejteni lehet: nyilván az elsõ adandó alkalommal leselejtezték õket. Ez persze csak az egyik - nevezzük így: távolságtartó - olvasata a dolognak.
A másik, talán túlságosan is jóindulatú olvasat: Gera javaslatára a fotós könyvek legalább eljutottak a könyvtárakba! Nemcsak a saját könyvei: a többi is. Mióta megszûnt az ilyetén módon támogatott terjesztés, a kiadók elég nagy gonddal küszködnek, s nem is szívesen vállalkoznak fotóalbumok és fotós témájú könyvek kiadására. Aki mégis rászánja magát, számolnia kell vele, hogy a szinte eladhatatlan készlet a nyakán marad.
Nem akarok, nem is tudok a kétféle olvasat közt igazságot tenni. Szívem azt súgja, hogy a probléma nagyon is valós, az eszem viszont azt, hogy erre nem a Gera-féle javaslat a megoldás. Ami viszont a konkrét ügyet, a Fényképtár sorozatot illeti, muszáj föltenni a kérdést: valóban méltó volt a támogatásra?
A sorozat a kortárs és a közelmúlt fotográfusainak másodvonalát vonultatja föl, Tahin Gyulától Schwanner Endréig. Ez önmagában még nem volna baj. Az azonban már igen, hogy sem a sorozat egészében, sem az egyes kötetekben nincs nyoma semmiféle szerkesztõi koncepciónak. Ennél még nagyobb baj, hogy a közreadott képeknek a címét közlik ugyan, de az évszámát nem, s ez épp a sorozat leltárszerûségét, archívum voltát, magyarán: használhatóságát kérdõjelezi meg. Mi értelme van nem túl jelentõs szerzõk nem túl érdekes képeinek rendezetlen halmazát rossz minõségben kinyomtatni, ha mindez még a tájékozódást sem szolgálja?
Mindez persze mit sem von le a kollégiumi tagok egyöntetû véleményébõl: Gera kiváló elnök volt. Bizonyára így van. Ezzel együtt azt gondolom (s a véleményemmel nem vagyok egyedül): Gera ma már azzal tenné a legnagyobb szolgálatot a magyar fotómûvészetnek, ha visszavonulna a fotós közéletbõl, s az emlékiratait írná. Eszményei és esztétikai elvei fölött eljárt az idõ.
De nézzünk egy másik példát az összeférhetetlenségre: Kerekes Gábor kurátornak társai megszavaztak egy szép nagy kiállítást az Ernst Múzeumban (1995). Elsõ olvasatban ez maga a korrupció, még akkor is, ha Kerekes (ál)szemérmesen nem vett részt a szavazáson - miként a többi érintett sem, amikor a saját kérelmét bírálták el. De nézzük a dolgot érdeme szerint!
Mindenekelõtt: megérdemelt-e Kerekes egy ilyen reprezentatív kiállítást? Azt gondolom, elfogultság nélkül mondhatjuk: bizony meg. Ha õ nem, akkor ki? Hiszen már akkor is lehetett sejteni, ami idõközben bizonyossággá vált: világszínvonalú fotómûvészrõl van szó. Ráadásul jó másfél évtizedig úgy csinálta végig a fotómûvészet progresszív törekvéseinek szervezését, hogy közben magának semmiféle gesztenyét, még szotyolát se kapart ki. A kiállítása kapcsán sem volt mohó: a katalógus csinosnak mondható ugyan, de eléggé vékonyka. Az akkor 50, ma 58 éves - ismétlem: világszínvonalú - mûvésznek máig nincs reprezentatív fotóalbuma!
Ugyanígy sorra vehetnénk a többi kurátort. Mi kivetni való volna például azon, hogy Kincses Károly támogatást kért és kapott a Magyar Fotográfiai Múzeum mûködésére és kiadványaira? Amit Kincses a múzeum, majd késõbb a Fotográfusok Háza életre hívásáért és egyáltalán a magyar fotókultúra ügyéért tett, nemhogy egyetlen rossz szót, inkább Kossuth- vagy Széchenyi-díjat érdemel. Egyáltalán nem zárójelben tegyük hozzá: a Magyar Fotográfiai Múzeum tíz év alatt egyetlen egy alkalommal részesült támogatásban az NKA múzeumi kollégiumától. Vagy az talán kifogásolható, hogy Bánkuti András a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia támogatásának érdekében lobbizott? Nem magát - a pályatársait segítette! S még csak nem is zsíros állásokkal, kisíbolható pénzekkel, hanem publikálási és kiállítási lehetõségekkel.
Kevésbé mondható szerencsésnek Tasnádi László szereplése, aki egy fontos ügyet: az alkalmazott fotográfusok munkájának korszerûsítését, a digitális fotográfia hazai elterjesztését szorgalmazta ugyan, ám a nyertes pályázatból végül saját digitális stúdióját alapította meg. Történelmi viharok verte kis hazánkban nehéz különválasztani a magán- és a közérdeket - bár Tasnádinak most már bizonyára van némi fogalma a kettõ különbségérõl, lévén bíróság elé került az ügye.
Még ennek ellenére is újra csak azt mondhatom: az elsõ kuratórium mûködése alatt alapjában véve jó ügyekre mentek a pénzek. A kurátorok nemcsak a maguk szûkebb szakmai területének voltak elismert tekintélyei, de volt rálátásuk a fotós közélet egészére is. Nyilván nem voltak tévedhetetlenek, de meg tudták ítélni a beérkezett pályázatok szakmai színvonalát, ismerték a pályázók munkáit, és következetesen ragaszkodtak a minõségi szemponthoz. Ahhoz, ami azóta évrõl évre, napról napra ebek harmincadjára kerül.

A második kuratórium
Az igazi bajok a Fidesz-kormány színrelépésével kezdõdtek. Ahogyan mondani szokás, ez volt az NKA visszaállamosításának idõszaka, ami két markáns tényben nyilvánult meg: mindenekelõtt a miniszteri keretek aránytalan földuzzasztásában, továbbá az elõzõ miniszter által delegált kuratóriumi tagok lecserélésében. Ez utóbbival többnyire bakot lõttek a fiúk: magukra haragították a szakmát, s közben semmit sem nyertek a dolgon.
Esetünkben legalábbis egészen biztosan ez történt: páros lábbal kirúghatták ugyan Rédei Ferencet, a Népszabadság vezetõ fotóriporterét, ám utóda, a kitûnõ Haris László fotómûvész (akit mellesleg elég hülye helyzetbe hoztak ezzel az egésszel) ugyanúgy a szakmai értékeket és érdekeket képviselte, mint az elõdje. Mire volt jó ez a cécó? Hacsak arra nem, hogy mindenkinek tudtára adják: a parádét márpedig õk vezénylik!
A fotós szakma számára emellett valódi istencsapása volt, hogy Jankovics Marcell, az NKA új elnöke azzal kezdte pályafutását, hogy teli szájjal fröcsögött a fotográfia - és persze ennek támogatása - ellen. Máig nem derült ki, voltaképpen mi a baja a fotóval. Az viszont kiderült, hogy képtelen különbséget tenni egy fotómûvészeti és egy idegenforgalmi fotóalbum között, s hogy a szemében a fotómûvész leginkább azzal a tévéoperatõrrel (!) azonos, aki nem az õ elõnyösebb, dandysebb profilját „fényképezte" a Híradó számára. Most nyilván azt hiszik, zsurnaliszta fogásként erõsen túlzok, pedig szó sincs róla: a saját fülemmel hallottam tõle mindezt a szamárságot egy fotóskonferencián, a Mûcsarnokban. De nem akarok a Jankovics-fenomén részleteiben elveszni; akit bõvebben érdekel a véleményem, megtalálja Ostinato címû könyvem Nem lesz ez így jó! címû szösszenetében.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fotókollégium romlása már korábban, a második kuratórium összeállításával megkezdõdött. Bekerült ugyanis a kollégiumba egy aktfotós(!), Módos Gábor, aki idõvel (2000-ben) a kuratórium elnökévé avanzsált; továbbá Balla András, az Esztergomi Fotóbiennálék szervezõje, akirõl lehetett sejteni, hogy megromlott egészsége miatt nem fogja bírni a strapát (egy év múlva le is mondott), és Tímár Péter, a Fotómûvész fõszerkesztõje, aki alkatilag képtelen bármiféle konstruktív kollektív munkára: tíz-húsz éves sérelmeket hordoz magában, és akivel csak lehetett, már összeveszett. Csak zárójelben jegyzem meg: fõszerkesztõként sem épp a legszerencsésebb adottságok ezek.
A kuratórium többi tagja nagyjában-egészében rendben volt. Az elnök asszony, Pilaszanovich Irén korábban számos fontos fotókiállítást rendezett a Mûcsarnokban, s bár már nem épp a tinédzser korosztályt képviseli, igyekezett lépést tartani a korral: többször talákoztam vele kiállításokon, s még arra is vette a fáradságot, hogy érdeklõdõként részt vegyen a pécsi kortárs magyar fotográfia rendezvénysorozatán. Kincses Károlyt munkatársa, Kolta Magdolna váltotta föl a kurátori poszton; õk mondhatni csereszabatosak, úgyhogy ez teljesen rendben van. A Magyar Fotográfiai Múzeum, majd a Fotográfusok Háza támogatása kérdésében máig konszenzus van szakmai és kurátori körökben, s Kincseshez hasonlóan Kolta Magdolna is tökéletesen képben van a fotográfiai közélet ügyes-bajos dolgait illetõen.
Ha már a múzeumoknál tartunk: Stemlerné Balogh Ilona, a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vezetõje is tökéletesen tisztában van szakterülete problémáival. Példának okáért azért, mert a saját igazgatója megtiltotta, hogy a múzeumban kiállítsa a Fényképtár anyagát, mondván: a fotó nem mûtárgy. A fotóriporterek ügyét Keleti Éva, az MTI, az Új Tükör, a Színházi Élet és különbözõ képügynökségek képszerkesztõje, a World Press Photo nemzetközi elnökségének tagja képviselte. Kell ennél több? A rengeteg gonddal küszködõ fotóklubok érdekeit a kitûnõ Nyíregyházi Fotóklub vezetõje, Boros György képviselte; õ és a már említett Haris László reprezentálta a fotómûvészeket.
A második kuratórium azzal kezdte munkáját, hogy a korábbi összeférhetetlenségi tapasztalatok alapján „önkorlátozást" vállalt: amíg a mandátuma tart, senki sem pályázik. Bár azóta formálisan is szigorodtak az összeférhetetlenségi szabályok, ez egyedülálló gyakorlat az NKA kollégiumai között.
Ezen túlmenõen is egészen más elosztási filozófiát vallott, mint az elõdje. Támogassunk mindent, amit csak lehet, bármilyen kevés összeggel is. Ez is legitim elv, hiszen a pályázóknak minden kicsi pénz jól jöhet, s arra neveli õket, hogy ne csüggjenek az állami fejõstehén tõgyén, hanem próbáljanak más szponzorok után is nézni. Ráadásul, kevésbé „arisztokratikus" lévén, csökkenti a morgolódók táborát. Öndokumentációnak sem utolsó: az NKA neve jóval több kiadványra, kiállítási katalógusra, meghívóra kerül föl így támogatóként.
Ugyanakkor ez a politika óhatatlanul a minõségi szempont rovására megy, hiszen így támogatást kap minden: fû, fa, kis virág, õzike, libuska, harangláb. S megvan az a veszélye is, hogy egy-egy fontos program viszont, mert nem jut rá elég pénz, végül mégsem valósul meg. Bánkuti András például már vagy harmadik éve rendre visszaadja a támogatásként kapott összeget az NKA-nak, mert nem tudja belõle kihozni az albumát.

Egy kis statisztika
Mindez a statisztika nyelvén a következõképpen fest: 1994-95-96-ban (erre a három évre csak összevont adataim vannak) összesen 243 pályamûvet, az elbírált pályázatok mindössze 39%-át támogatta a kuratórium, összesen 88 M Ft-tal. Ez az igényelt összegeknek csupán 28%-a volt ugyan, de így is jóval meghaladta az összkollégiumi 17 %-os átlagot. Az elsõ kollégium utolsó évében, 1997-ben az induló keret több mint háromszorosára: 63 M Ft-ra emelkedett, amit 100 nyertes pályázó (50%) között osztottak el; az igényelt összegnek ez a 42%-a volt, ami egyfelõl a támogatási kedv megnövekedésérõl, másfelõl a pályázók realitásérzékének növekedésérõl árulkodik. (Az összkollégiumi átlag is emelkedett, de csak 35%-ra.) Mindez jól tükrözi a fotókollégium „keveseknek minél többet" elvét.
A második kollégium elsõ évében, 1998-ban a szétosztható keret 59 M Ft-ra csökkent; valószínûleg ezzel magyarázható, hogy bár most is a pályázók 50%-át támogatta a kollégium, de már csak az igényelt összeg 29,6 %-val; az összkollégiumi átlag 32 % volt. A következõ évek adatai: 1999-ben 75 M Ft (26-26%); 2000-ben 70 M Ft (28-25%); 2001-ben 79 M Ft (25-26%).
Ez, ha jól értelmezem, leginkább arról árulkodik, hogy a második kollégium szépen betagozódott az NKA rutinszerû, rituális pénzosztó mechanizmusába: évrõl évre megbízhatóan ugyanazok az arányok jönnek ki. Nincsenek kilengések sem önmagához, sem a nagy egészhez képest. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az elsõ kollégium minõségi támogatási elve nemcsak az utódja, de az NKA egészének pénzosztó gyakorlatában is különleges dolog volt. Kár, hogy nem ez vált általános gyakorlattá.

Vének Tanácsa
2000-ben Pilaszanovich Irén utóda, mint mondtam, az aktfotós Módos Gábor lett, és történt még néhány lemondás és kinevezés, melyek részleteivel nem untatom az olvasót. Elég annyi, hogy a Fidesz-korszak második fele a szakmai fölhígulás és a kuratórium átpolitizálása jegyében telt el. Mára oda jutottunk, hogy Molnár Edit kurátorasszony miépes kirohanásaival szórakoztatja kurátortársait, akik vagy kontráznak neki, vagy magukba roskadva hallgatnak.
A ma regnáló kuratórium, melynek mandátuma 2005-ig szól, szakmai szempontból a mélypont. A kurátorok átlagéletkora 64 év, és egyetlen valódi fotómûvész sem akad közöttük, még ha a Szövetség tagjaként igényt tartanak is erre a titulusra. A kollégium elnöke, Chochol Károly (68 éves) a TV Híradó fotóriportere, alkalmazott- és reklámfotós. Szakmai hozzáértésérõl legyen elég annyi, hogy a Mûcsarnok nevezetes fotótörténeti kiállításának rendezõjeként (1989) sikerült neki Veress Ferenc heliochrómiáit 10 cm-re helyezni a neonvilágítástól; ezzel az erõvel a tûzõ napra is kitehette volna õket, attól is tönkremennek! Tillai Ernõ (76 éves) építész és épületfotós, 1955-90 között a Pécsi Tervezõ Vállalat fõépítésze. Újabban nagyon kínos „mûvészfotókat" készít: katedrálüvegen át fényképez városi látképeket. Molnár Edit (70 éves) fotóriporter leginkább íróportréiról nevezetes; Kondor Béla kedveseként került közel a mûvész- és íróvilághoz, s így portréi elég intimek ugyan, ám vizuális szempontból teljesen érdektelenek. Tóth István (80 éves) a Ki Kicsoda szócikkében önmagáról a következõt tartotta fontosnak közölni: „az Évszázad Kiváló Fotómûvésze" (egy New York-i no name szervezet által 1980-ban kiadott díj alapján); 110 önálló kiállítása volt; a SZU-ban vándorkiállításon mutatták be képeit; 2237 nemzetközi kiállításon vett részt; 329 nemzetközi díjat nyert; majd következnek az itthoni szakmai díjai. Mindez kínosan emlékeztet egy ambiciózus amatõr önigazolására; albumai sem gyõznek meg az ellenkezõjérõl.
Mi jó várható el ezektõl a bácsiktól és ettõl a nénitõl? (A félreértések elkerülése végett: nem a korukkal van baj!) Hogyan történhetett, hogy õk hivatottak dönteni a magyar fotográfiai kultúra és a fotómûvészet állami támogatása ügyében? Hiszen jószerivel azt sem tudják, melyik évtizedet írjuk! A szakma szégyene, hogy ezt tûri; az õ szégyenük pedig, hogy elvállalták a feladatot, amelyre alkalmatlanok. Ráadásul nem kicsi a tét: idén 132 millió jut a fotó támogatására!
Hogy mégsem teljesen kétségbeejtõ a helyzet, az a két „tinédzsernek" köszönhetõ. A minisztérium képviselõjeként visszakerült a kuratóriumba Boros Géza mûvészeti fõtanácsos (43 éves), aki már az elsõ kuratóriumnak is tagja volt. Eredeti hivatása mûvészettörténész; szakterülete: a köztéri szobrok. Ennek sincs sok köze ugyan a fotómûvészethez, de õ legalább a hivatali munkája során beletanult a dologba: abszolút tájékozott a fotós közélet ügyeiben-bajaiban. Ugyanez mondható el Szarka Klára (48 éves) szakíró-újságíróról is. Csak abban lehet reménykedni, hogy sikerül úrrá lenniük a nyugdíjasklub nyammogása fölött. Szarka szerint az öregek közül Chochol ebben a partnerük: õ legalább veszi a fáradságot, és elolvassa a pályázatokat. A többieknek még erre sincs érkezésük.

A Gyõri-szindróma
És ez még nem minden! 1998 táján színre lépett egy rendkívül ambiciózus fiatalember, Gyõri Lajos, aki elhatározta, hogy a demokrácia nevében szétrobbantja a kollégiumot - vagy legalábbis kezébe veszi a dolgok irányítását. Mármint a pénzek elosztását: mert õt mindenekelõtt ez érdekli.
Gyõri Lajosról annyit kell tudni, hogy a Népmûvelési (Mûvelõdési) Intézet munkatársaként az amatõr fotóklubok felelõse. Ezen túl még azt is jó tudni róla, hogy pénzért sok mindenre hajlandó: Kincses Károlytól úgy tudom, hogy az örökösöktõl - monográfiaírás címén - kicsalta Kinszki Imre és Kerny István hagyatékát, és az értékesebb darabokat itthon és New Yorkban árulja.
Gyõri érvelése elsõ hallásra rendkívül logikus, és - mint minden demagógiának - van némi valóságalapja is. Eszerint a kollégium tagjainak és a nyertes pályázóknak 80-90%-a a Fotómûvészek Szövetsége tagja, ergo: a Szövetség saját magának osztja el a fotóra szánt pénzeket. Persze, már ez is vaskos csúsztatás, hiszen nem veszi figyelembe, hogy valaki - kurátor vagy pályázó, egyre megy - két szervezetnek (a Szövetség mellett mondjuk a Magyar Fotóriporterek Társaságának) is lehet tagja.
Ezek után fölteszi a kérdést: mi van a többi fotós szervezettel és a többi fotóssal? Nem akarom hosszúra nyújtani a történetet. Elég az hozzá, hogy a Magyar Amatõrfotósok Országos Szövetsége utódjaként létrehozta a Magyar Fotómûvészeti Alkotócsoportok Országos Szervezetét (ugyanaz a mozaikszó: MAFOSZ, csak az amatõr szót cserélte ki a fotómûvészre), továbbá - nyilvánvalóan a Magyarok Világszövetsége mintájára - a Magyar Fotómûvészek Világszövetségét. Mindkét szervezet országos (mi több: határon túli) hatókörû, és mindkettõ sorra jegyezteti be az egyes tagszervezeteket. Mit tesz isten, mindkét szervezet székhelye: Corvin tér 8., vagyis a Mûvelõdési Intézet. És talán nem meglepõ, hogy mindkét szervezet elnöke Gyõri Lajos.
Na már most: Gyõri érvelése úgy szól, hogy mivel nekik 88 bejegyzett tagszervezetük van, õket 88 hely illeti meg a kollégium tisztújító szervezetében - szemben például a Magyar Fotómûvészeti Szövetség egy delegáltjával. Erre mondta hajdanán Kohn bácsi: ügyes!
Gyõri nem pusztán a szófacsarás embere: a kollégium 2000. október 30-ai tisztújító ülését kivonulásukkal megakadályozta, majd ugyanazon a napon a Magyar Fotográfusok Házában (!) ellengyûlést tartott, s a továbbiakban ezt tekintette törvényesnek. Az NKA Bizottsága kénytelen volt hivatalosan állást foglalni az ügyben (2/2000, XII. 4. sz.); az állásfoglalás kimondja: „a joggal való visszaélés tilalma (...) megsértése miatt, súlyos etikai vétség okán a Magyar Fotómûvészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségét a jelenleg folyó tisztújítási eljárásból kizárja".
Leszámítva az önös érdekeket, nem is lenne semmi baj Gyõri Lajos törekvésével, az amatõr fotóklubok érdekeinek agresszív érvényesítésével, ha nem a fotómûvészeti, hanem a közmûvelõdési kuratórium keretei közt próbálkozna vele. A baj csak az, hogy a fotómûvészet nevében és az ennek támogatására szánt keretek rovására igyekszik elérni a célját. És persze baj az is, hogy ezt gátlástalanul teszi: mindenkit följelent minden létezõ jogi és politikai fórumon. Ráadásul teszi mindezt állami alkalmazottként, a munkahelyén! További baj az is, hogy az amatõr fotósokat megerõsíti hamis mûvészi öntudatukban. Ami pedig végképp elszomorító: félrevezeti a határainkon túli magyar fotósokat.
Félõ, a mostani kuratórium vénei föl sem fogják, mire megy ki a játék. Õk csak annyit látnak a dologból, hogy itt van egy rendkívül energikus fiatalember, aki mindent megtesz az amatõr fotósok és fotóklubok érdekében. Hiszen valaha õk is így kezdték! Ha pedig még a határainkon túli magyarok aduját is eléjük terítik, végképp bepárásodik a szemük.
Mi lesz ebbõl?