Ne is tessék várni, hogy nagy hirtelen átlépjem saját árnyékomat: ezért hadd szóljak állatkert-igazgatói békaperspektívából egy makacs és anakronisztikus honi kultúrpolitikai anomáliáról. Révai Józseftõl kezdõdõen csaknem a mostani Magyar Millenniumig a „Kultúra" magasztos köreibe tartozónak valójában a mûvészeteket, bölcsészeteket és egyéb humaniórákat értették. Ezeket stafírozta fél évszázadon át boldogan a kultúrpénzeket osztó mechanizmusok zöme, kormánytól és rendszertõl függetlenül. A reáliáknak pedig a kultúrában a Hamupipõkék mostoha sorsa jutott.
Egy írásomban, 1998-ban azt a kérdést tettem fel, hogy „miért kap ugyanaz a látogató átlagosan legalább kétezer forintot támogatásként, ha operába megy pár órára, és miért csak kétszázat, ha állatkertbe? Ráadásul ez nem lehet ugyanaz a látogató, hiszen egészen más társadalmi rétegekrõl van szó, elõbbibe nagy számban külföldiek, a tehetõs felsõ tízezer, utóbbiba nagy számban gyerekes fiatal családok járnak." Választ nem kaptam, de amikor a támogatást 2002-ben újraszámoltam, akkor az operalátogató vizitenként már több mint 20 ezer forintot kapott, az állatkerti meg háromszázat sem…
Pedig a XXI. században a kultúrának három fõ vonulata érzékelhetõ. A technikai civilizáció korunk mûveltségeszményének egyik megkérdõjelezhetetlen alapja, és rohamos terjedését minden piaci eszköz és módszer gyorsítja, emiatt csak érintõlegesen tárgya a kultúra finanszírozásának. A mûvészetek pedig a másik vonulat, amelyet hagyományosan mozdít elõ állam, párt, hivatal és mecénás. Mindkettõ komoly erõkkel van jelen világunkban: komoly állami finanszírozási forrásokat élveznek, és megfelelõ intézmények szolgálják õket.
Századunk harmadik fõ vezérgondolata azonban jóval kevesebb figyelmet kap támogatási és intézményrendszereinkben. Ez a jövõben még fontosabbá váló harmadik terület fõ tematikájában a természet és az ember harmonikus együttélését hangsúlyozza. Tudósok és civil mozgalmak próbálkoznak terjesztésével, és kezdeményekben már jelen van a társadalom egyre több formalizált intézményében, az államigazgatástól az oktatásügyig, ám a kultúrában a helyzete messze elmarad az „etablírozott" egyéb kultúraterületekétõl. Annak ellenére történik ez a természettudományos és az ökológiai kultúrával, hogy eközben jelentõsége a társadalomban egyre növekszik, mert az ember és a természet kapcsolata soha nem volt idõszerûbb, mint korunkban. Közhelyszerûen vészterhes ez a viszony, világvége-jóslatokban gazdag, fenyegetõ katasztrófa-példák sokaságát felvonultató. Globális felmelegedés, ózonlyuk, veszélyeshulladék-özön, árvizek, lég- és vízszennyezés, erdõségek pusztulása, mérgezések, erõforrások felélése, génpiszka, állat- és növényfajok ezreinek kipusztítása meg a többi.
A kelet-európaiságban gyökereznek annak okai, hogy a kilencvenes években a magyar kultúrpolitika rostáján miért hullott ki sok reálprogram, intézmény és szervezet. Szerencsére maradtak is, meg lettek is. Mindenki tudhatná, és nemcsak Molnár Ferenctõl, hogy Budapesten van egy Füvészkert, az ország egyik legpatinásabb kulturális intézménye, de van Uránia Csillagvizsgáló, van Természettudományi Stúdió, -Múzeum, és a város közelében vannak botanikus kertek, vadaspark, látogatható természetvédelmi területek, barlangok, sõt lett itt egy Csodák Palotája, olyan új kulturális termék, ahova tömegével járnak a gyerekek és a felnõttek. Ne adj' isten van egy Fõvárosi Állat- és Növénykert (ráadásul hallatlanul értékes kultúrtörténeti unikum) ahová annyi ember jár, mint tucatnyi másik kulturális intézménybe együttvéve.
Ezek az intézmények azonban hiába népszerûek a kultúra fogyasztói körében. Rendre a „futottak még" csoportjába kerültek a hivatalos kultúrában, mert a reálkultúráról sajnos szerettek a testületek és a hivatalok megfeledkezni. A hagyományos magyar oktatásügyben a reáliáknak mindig hatalmas szerepe volt, és szerencsére ez nem is enyészett el. De a kultúrigazgatásban a reáliák egészen a perifériára szorultak. Sajnos mind a szellemi, mind az anyagi ráfordítások tekintetében.
A kultúra jelenségei összetettek, és meglehetõsen kevés megbízható indikátor jelzi azt, hogy valójában mi merre tart. Mégis, az állam kultúraképét meglehetõsen jól lehet értékelni azon legegyszerûbb statisztika alapján, hogy mire költi a politikusi és hivatalnoki kar a nép pénzét. Nos, a helyzet megértését tovább egyszerûsítette az NKA immár tíz évvel ezelõtti életre hívása és folyamatos mûködése. Az NKA-t ugyanis bármely elemzõ felfoghatja egy olyan mérõmûszernek, amely érzékenyen jelzi, hogy az állam mit tart fontosnak a kultúrában, és mit nem: hiszen amit fontosnak tartott, annak adott egy vagy több kollégiumot. Vagy ha az állam nevében mecénáskodó úri kedve úgy tartotta, egyébként is adott neki oly bõkezûen, hogy ott pályázgatásra gondolni sem kell. Utóbbira remek példákat ismerünk a közelmúltból - csak gondoljunk néhány Andrássy úti epizódra. Például arra, hogy 2001-ben szerény 4 milliárd forinttal ugrott meg az Opera 2,5 milliárdos mûködési támogatása. Az Andrássy út 60-at közhelyszerûsége miatt már nem is említem. Hogy ezenközben más kultúraterületeken szakad-e a tetõ, az már a rutinhoz tartozik. És a rutin az, hogy sajnos kevés a pénz. És a rutin az volt, hogy a reáliák rendre elfeledtettek…
De térjünk vissza a magyar kultúrfinanszírozás preferenciáihoz. Azt remekül lehet követni, hogy melyik fontosság mikor mennyit ért, hiszen a kollégiumok mellé évrõl évre odaírt számok világosan mutatják. Ugyan forintnak hívják õket, de valójában értékmérõ „munkaegységrõl" van szó, amit az adott „kollégium-birtokos" kulturális ágazat éppen kiérdemelt a döntéshozók szemében.
A rendszerváltás utáni évtizedben még nagyobbra nyílt az olló a humán és a reál kultúraterületek állami megbecsülése között. A reálkultúra nehezen beskatulyázható intézményei, mint például az állatkert, a füvészkert, a természettudományos és a természetvédelmi kiállítóhely, oktatóhely újra meg újra kifelejtõdtek a kulturális jogszabályokból, és sajnos a kulturális finanszírozás rendszereibõl is.
De az ezredforduló környékére végre valami más kezd történni. Például a humán dominanciájú múzeumhálózat és fõként a Nemzeti Múzeum rekonstrukciója melléktermékeként évszázados várakozás után a Ludovikában otthont kapott, és lassanként berendezkedik a Természettudományi Múzeum. Kiderült a kétkedéssel övezett Mindentudás Egyeteme kapcsán, hogy érdeklõdõk sokasága várja a színvonalas ismeretterjesztést. Meg hogy egyre újabb televíziós ismeretterjesztõ mûsorok tûnnek fel, és a modern média nyelvét használva ugyan, de képesek jelentõs nézõszámot megmozgatni. Hogy piaci alapon bomba üzletnek ígérkezik magyarul kiadni a National Geographic Magazine-t, mûködtetni a Csodák Palotáját, Tropikáriumot nyitni. De ami még fontosabb: több száz civil szervezetben tízezrek vesznek részt környezetvédõ akciókban, és százezer számra mennek gyerekek erdei iskolákba.
A kultusztárca megújult gondolkodását e téren például az is jelzi, hogy az egyik legnagyobb közönséget fogadó hazai kulturális intézmény-hálózatot, az állatkerteket végre ismét nevére vette, évtizedes várakozás után újra van hivatalos referensük a minisztériumban, és 2003-ban végre megvalósult az az évtizedes vágy, hogy kapjanak az önkormányzati állatkertek más önkormányzati kulturális intézményekhez (mint például a színházak vagy szimfonikus zenekarok) hasonlóan támogatást az állami költségvetésbõl.
És az NKA-ban 2002-ben már pénzt is osztott az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium. Létrejötte komoly és nagyon örvendetes esemény. Mintha a döntéshozók felismerték volna, hogy ma valóban más világot élünk, mint tegnap. Mert volt ugyan elvi lehetõség korábban is arra, hogy a közmûvelõdési kollégiumban reáliák projektjei is pályázhassanak, de ritka volt a siker és szerény az arány. Sõt a tíz év alatt még arra is volt kétszer példa - hála NKA-elnökök kivételes intézkedésének -, hogy más kollégiumon belül állatkertek számára is írjanak ki pályázatot - szerény keretekkel, de mégis lehetõségként.
Most tehát örvendezünk, mert itt van már az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium. Õszintén örülök neki, s a következõket nem az elégedetlenség, hanem az objektivitás és a továbblépés várása mondatja velem. Nézzük a tényeket.
Az NKA 15 kollégiumából 10 tisztán mûvészeti kollégium, 1 tisztán bölcsész (levéltári), a maradék 4 profilja elvileg egyaránt befogadhatna mind humán, mind reál pályázatokat. Mármint ha a kiírások erre alkalmat adnának. De fogadjuk el azt a tényt, hogy a 4-bõl 3 kollégium (a közmûvelõdési, a múzeumi és a könyvtári) a legritkább esetekben hirdet meg olyan dolgokat, amelyre reáliákat képviselõ intézmények, szervezetek, személyek sikerrel pályázhatnak. Az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium pedig két oldalra nyitott, hiszen a humán ismeretterjesztés is ide tartozik.
Érdemes a kollégiumok kuratóriumainak összetételét is megnézni. A mûvészeti kollégiumok kurátorai - természetesen - csaknem kizárólag mûvészek, néhol egyéb humán szakemberek (mûvészettörténész). A levéltári csak levéltárosokból áll, ahogy a könyvtári is könyvtárosokból (8 bölcsész). A közmûvelõdésit 11 bölcsész alkotja, ám a múzeumiba a 4 bölcsész mellé 1 geográfus is került! Az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium a legjobb példa: ennek a kuratóriumnak, amely a „reáliák zászlóshajója" volna, 8 tagja van. Közülük 1 ökológus, 2 orvos és 5 bölcsész, vagyis még itt is egyértelmû a humán többség. Tehát az NKA összesen száznál több kurátora között összesen 4 kakukktojás akad, aki szakmai alapon képviselheti a reáliák szempontjait. A túlnyomó (elnyomó) többség a humaniórák és a mûvészetek mûvelõje.
Aligha csodálkozhatunk hát, hogy a 3 nagy kultúraterület, a mûvészeti-humán, a technikai és az ökológiai kultúra között az erõforrások felosztása is aránytalan: 93% jut a mûvészeti-humán területeknek, és a maradék 7% jut a többinek - a legjobb esetben (tehát ha az ismeretterjesztés és környezetkultúra kollégium csak reáliáknak adna támogatást, ami nincs így).
A számok magukért beszélnek. Talán érthetõ, hogy jómagam - a biológusi és hasonlók mellett népmûvelõi diplomával és mindennapos kultúrmenedzseri verejtékkel igazgatva az ország legnépszerûbb kulturális intézményét - miért érzem azt gyakorta, hogy csak kibic lehetek a kultúra magasztos templomában.
Tudom, a dolog idõvel változni fog. Európában áll már a bál, és a reálkultúra, a magyar kultúra mostohagyermeke, megszabadulhat végre Hamupipõke szerepétõl, hogy a XXI. századhoz méltó helyet kapjon - az ország javára.