Bõ tíz évvel ezelõtt nagy érdeklõdéssel és reménykedéssel figyeltem (sok-sok kollégámmal együtt) az új finanszírozási modellt és pénzügyi forrást ígérõ Nemzeti Kulturális Alap létrehozását elõkészítõ politikai, kormányzati és parlamenti tárgyalásokat, a törvény megszületését és az intézmény elsõ lépéseit. Ínséges idõket éltünk, persze nem csak a múzeumokban, hanem a kultúra minden területén. A rendszer megváltozott, az elv másként hangzott, a gyakorlat azonban változatlan maradt: finanszírozás maradék-elven. A források pedig - talán emlékszik még rá más is - roppantul beszûkültek.
Ebben a hangulatban azt reméltük, hogy könnyebben, átláthatóbban, egyszerûbben és demokratikusabban juthatunk kiegészítõ forrásokhoz - másképpen: több pénzhez.
A tíz év alatt számos személyes és intézményi tapasztalatom, tapasztalatunk gyûlt össze a Nemzeti Kulturális Alap (késõbb Alapprogram) támogatási, finanszírozási és ellenõrzési gyakorlatáról. Sok változást kísérhettünk figyelemmel a szervezetre, a szétosztható pénz nagyságára, a pályázati témákra és az egész mechanizmus nehézségi-nehézkedési fokára tekintettel egyaránt. Én magam országos múzeumban dolgoztam e periódus kezdetén, két éven át (1995-1996) a millecentenárium miniszteri biztosaként volt munkakapcsolatom az itt tevékenykedõkkel (tehát a mûködés másik oldalát is módom volt valamelyest megismerni), majd pedig a múzeumi terület egyetlen szakmai-érdekképviseleti szervezete, a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület egyik vezetõjeként álltam kapcsolatban az Alap változó elnökeivel és sokkal stabilabb apparátusával.
Ezek alapján veszem a bátorságot, hogy - eleget téve a szerkesztõ felkérésének - néhány pontban megkíséreljem összefoglalni gondolataimat, és nyomtatásban is eltûnõdjek azon, miért is nem jó a magyar kulturális pályáztatás rendszere, miközben azért tulajdonképpen meg lehet vele birkózni.
1./ Beszéljünk elõször a pénzrõl magáról. Azt elõre sejteni lehetett, hogy sokkal több lesz az eszkimó, mint a fóka. De az azért meglepõ volt, amikor egy-egy évben kiderült, hogy a pályázatokban kért összegek együttesen a rendelkezésre állónak ötszörösét, esetleg tízszeresét teszik ki. Elsõsorban ezzel magyarázható, hogy elég gyorsan kialakult egy minden érdekelt által kárhoztatott, ám ugyanakkor legalább hallgatólagosan tudomásul vett „közálláspont". Eszerint én eleve többet kérek, mint amennyibõl biztos tudom teljesíteni a tervezett programot, mert tudom, hogy úgysem adsz annyit; te viszont eleve kevesebbet adsz, mint amennyit kérek (sõt, a felénél is), mert tudod, hogy én annyiból is megvalósítom a programot, legfeljebb egy kicsit (vagy sokkal) szerényebben, és vállalva a ráfizetés, a saját zsebbõl való kiegészítés veszélyét is. Mert mindketten tudjuk, hogy a program valóban fontos, és mert te tudod azt, hogy nekem annyira szívügyem, hogy áldozatokra is kész vagyok, csakhogy megvalósuljon. Vagyis: én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom…
Szerintem elsõsorban ennek a helyzetnek a következménye például, hogy a múzeumi programok döntõ többségénél egy valamire szinte biztosan nem jutott/jut pénz: a reklámra. Ez persze nem túl nagy gond, ha restaurálásról, gyûjteménygyarapításról vagy szakmai kiadványról van szó. Amikor azonban jobbnál jobb (vagy legalábbis érdekesebbnél érdekesebb) kiállítások születnek, tartanak nyitva és zárnak be szinte minden visszhang (és jelentõs látogatottság) nélkül, akkor joggal vélem úgy, hogy ez nagy baj. Mert a pénzszûke erõsíti azt a múzeumi körökben amúgy is meglévõ szemléletet, hogy nem érdekes, ha nincs (vagy kevés a) látogató, fontos, hogy a kiállítást létrehoztuk és elkönyvelhetjük szakmai-tudományos tevékenységünk eredményeképpen.
A pénz- vagy forráshiánnyal magyarázható az is, hogy tapasztalataim és emlékeim szerint folyamatosan érvényesült a „többeknek keveset" gyakorlata. Vagyis a döntéshozók (akik többsége magából a szakmából került/kerül ki), nem igazán tudtak választani a benyújtott pályázatok és programok között, így inkább arra törekedtek, hogy minél több pályázót támogassanak. Ezen a tendencián csak részben változtatott az a tény, hogy lassan, de folyamatosan nõtt a szakmai kollégium rendelkezésére álló összeg; hogy néhány éven keresztül a kulturális tárcához tartozó intézmények nem nyújthattak be pályázatot a Bizottsághoz; hogy az utóbbi években „finomítottak" a rendszeren, és egyre pontosabban jelölték meg azt a néhány témakört, amelyben pályázni lehetett.
2./ A pályáztatás mechanizmusáról elsõsorban azt tudom elmondani, hogy egyre bonyolultabb és egyre „profibb" lett. Az elsõ években még egy-két órás munkával el lehetett készíteni, és be lehetett adni a pályázatot, igazolásokat, dokumentumokat alig kellett mellé tenni. Némi túlzással azt mondhatnám, „becsületszóra" ment a pénz felvétele és az elszámolás is.
A változás fokozatos volt, és egy irányba mutatott: szigorítás, szigorítás. A gazdaság területén is egyre jobban terjedt a pályáztatás, márpedig ott nem egy-két, esetleg öt-tízmilliókat osztottak, hanem sok százmillió forintot. Hamarosan tapasztalni (vagy legalábbis hallani) lehetett a visszaéléseket, az ügyeskedést. Hírek keltek szárnyra arról, hogy pályázó cégek tûntek el a felvett pénzzel; súlyos adótartozást felhalmozó vállalkozások kaptak tíz- és százmilliókat, pontatlan, ellenõrizhetetlen, hamis számlákon alapuló elszámolásokat nyújtottak be, stb.
Ezeknek a tapasztalatoknak tudom be azt, hogy az NKA-nál (és a kultúra programfinanszírozásának más forrásainál is) egyre bonyolultabb „igazolási eljárásokat" vezettek be. Újabb és újabb, 30 napnál nem régebbi igazolásokat kértek a pályázóktól, függetlenül attól, hogy vállalkozók, magáncégek, önkormányzati vagy állami intézmények. Pedig köztudott, hogy - nagyon ritka kivételtõl eltekintve - utóbbiaknak nincsenek adó-, tb- vagy vámtartozásaik. Újra és újra igazolni kell a pályázó intézmény, szervezet létét (alapító okirat vagy bírósági bejegyzés), a bankszámla létét (még akkor is, ha ez a Magyar Államkincstár), az aláírási jogosultságot stb. Ráadásul egyes években minden egyes pályázatnál meg kellett ismételni az egész „cécót". Ez egyes kisebb intézmények (olykor vezetõik) számára még anyagilag sem volt kevés. Hiszen az állami szervezetek „természetesen" pénzért szolgáltatják azt az igazolást, amelyet az állam más szervezetei, képviselõi kérnek a pályázóktól.
Egyre alaposabb, terjedelmesebb és „kíváncsibb" lett maga a pályázati adatlap is. Kezdetben például csak a tervezett költség végösszegét kellett megadni, ma már - különösen a múzeumi kiadványok és a kiállítások esetében - teljes és részletes költségvetést kérnek. Fel kell tüntetni, milyen forrásokra alapozza a pályázó a megvalósítást, mennyi a saját erõ (erre még visszatérek!), mennyi származik más forrásból, mi ez a más forrás, mennyi bevételre számítanak és így tovább.
Fokozatosan mind bonyolultabb és részletesebb elszámolásokat követeltek, majd a számlák másolatát is be kellett nyújtani, miután a pályázó hitelesítette õket. Röviden szólva: tíz év távlatában a pályázati rendszer (az NKA-é is) fokozatosan egyre bonyolultabb és nehezebb lett, miközben az elnyerhetõ összegek nagyságrendje lényegében nem változott.
3./ Évek óta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Magyarországon az egész pályáztatási rendszer - vagyis nem csupán a Kulturális Alap, de ezt is beleértve - a bizalmatlanságon alapul. Vagyis azon, hogy aki pályázik, az nagy valószínûséggel be akarja csapni a támogatást kínáló szervezetet, ezen keresztül az államot, nem azt és nem úgy valósítja meg a programot, valójában „hasznot les". Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: nem személyekrõl állítom ezt, hanem magáról a rendszerrõl, a mûködtetõ struktúráról. Sok személyes tapasztalat alapján állítom, hogy a pályáztatás döntéshozó testületeiben és apparátusaiban mûködõ szakemberek (kollégák) döntõ többsége a lehetõ legnagyobb jóakarattal és jó szándékkal kezeli az ügyeket. Ám sokszor tárják szét a karjukat, mondván: én is tudom, hogy nem jó ez így, de mit csináljunk, ha egyszer ez az elõírás, így mûködik a rendszer.
Õszintén bevallom, nem tudom, milyenek, mennyire bonyolultak az Európai Uniós pályázatok. Mindenünnen azt hallom, hogy a jelenlegi hazaiaknál sokkal több adatot kérnek, és sokkal kidolgozottabb, kiérleltebb programot kell benyújtani, részletes, idõre is lebontott költségvetéssel, stb. Ha így is van, egyet ne felejtsünk el: ezek a pályázatok önerõvel is rendelkezõ szervezetek, intézmények számára íratnak ki, kiegészítõ forrást kínálnak. Mert a nyugat-európai pályázók többsége - kulturális területen is - stabil és az alapmûködést magas szinten biztosító költségvetéssel bír, ráadásul többnyire évekre elõre lát, és biztos lehet a jövõjében, tehát hosszabb távra tervezhet.
Ma Magyarországon a múzeumok szakmai (tudományos, gyûjtési, mûtárgyvédelmi, közmûvelõdési) tevékenységre az alapfinanszírozásból (költségvetésbõl) gyakorlatilag 5-8 százalékot tudnak fordítani. Az összes többit kiegészítõ forrásból fedezik, mégpedig döntõen az állami pályázatokból, mert más - egy-két kivételtõl eltekintve - nincs. Sem a szponzorok, sem a támogatók nem nyüzsögnek ezen a területen. Vagyis intézményeink többségénél a benyújtott pályázatban szereplõ program megvalósítására nincs, vagy alig van önerõ. Ezt általában egy másik pályázaton vagy támogatásként elnyert forrással helyettesítik. Ezért álságos ma Magyarországon a kultúra (de legalábbis a közgyûjtemények) terén olyan feltételeket szabni a pályázathoz, amelyek teljesíthetetlenek (például igazolni kell, hogy a program teljes költségének fele vagy akár negyede önerõbõl megvan). Ismereteim szerint a pályázók döntõ többsége eleve úgy kénytelen tervezni, hogy értékelhetõ mennyiségû szakmai munkát akkor végez, ha külön pénzt szerez rá.
4./ A fentiekkel is összefügg, hogy újra és újra kisebb-nagyobb viták bontakoznak ki a múzeumi közvéleményben két-három, a pályázatokkal kapcsolatos akut kérdésrõl. (Szerintem inkább csak kisebbek ezek a viták, mert a benne részt vevõk attól tartanak, ha bárkit magukra haragítanak a döntés-elõkészítõk és döntéshozók közül, hátrányba kerülhetnek. A mi területünkön ugyan nem tudok arról, hogy ilyen történt, de ismerek ebbe az irányba mutató eseteket - máshonnan.)
Az egyik: „ki pályázhat?" A történet kezdete: a nagyobb múzeumok filiái (amikor anyaintézményeik éppen nyújthattak be pályázatot a szakmai kollégiumhoz), valamint a megyei szervezetekhez tartozó kisebb múzeumok gyakran panaszkodtak arról, hogy reménytelen helyzetben vannak, mert a felettük lévõ szint „cenzúrázza" - valójában fontossági sorrendbe állítja - anyagaikat, és õk mindig a végére szorulnak. Sõt, olykor a felsõvezetõ nem is hajlandó továbbítani pályázatukat, hogy ne rontsák az esélyeket. Ha ugyanis egy intézmény (márpedig az országos és a megyei múzeum egy jogi személynek számít, akárhány részegysége is van) túl sok pályázatot nyújt be, azzal akár azt is elérheti, hogy ezek közül semmit nem tud megvalósítani, mert többre kap ugyan támogatást, de nagyon keveset. Nincsenek a kezemben objektív adatok, amelyekkel akár igazolni, akár cáfolni tudnám ezeket az állításokat. Az azonban tény, hogy 1995-ben, amikor a millecentenárium kapcsán módom volt közelrõl nyomon követni egy döntéshozó testület mûködését, több menetben hallgattam végig az ott ülõ szakemberek ezzel kapcsolatos - lezárhatatlan - eszmecseréit. Mint ahogy az is tény, hogy sokáig az „ügyesebb" kis intézmények az õket támogató baráti körök, egyesületek vagy alapítványok útján adták be pályázataikat, és így kaptak támogatást (amit ráadásul az anyaintézmény sem tudott „megcsapolni", miként ez olykor-olykor a rajta keresztül beadott és elnyert pályázatok esetén bizony megtörtént).
Néhány éve a szakemberekbõl álló kollégium úgy döntött, csak múzeumi mûködési engedéllyel rendelkezõ intézmények nyújthatnak be pályázatot, és csak a megjelölt témákban. (Kis számú kivétel természetesen volt, de a tendenciát ez lényegesen nem befolyásolta.) Ez bizony elég nagy konsternációt keltett az érintettek körében. Az indoklásra, hogy már annyiféle „obskúrus" szervezet kért támogatást, amelyek tényleges létét és mûködését nem lehetett ellenõrizni, az aktív és jól mûködõ támogatói szervezettel rendelkezõ intézmények felelete az volt (joggal): miért kell emiatt a jó ügyet ténylegesen segítõ és támogató szervezeteket is büntetni? Tudomásom szerint a vita máig eldöntetlen. (És akkor arról még nem is szóltam, hogy mi van a nem múzeumi mûködési engedéllyel rendelkezõ, de ezt a funkciót ténylegesen betöltõ intézményekkel? Ez azonban olyan messzire vezet, hogy bele sem kezdek.)
A második: ásatások támogatása. Talán közismert, hogy a régészeti ásatások rendkívül költségesek, ember- és anyagigényük miatt. Senki nem tagadja, hogy a múzeumok egy részének kötelessége az adott régió, megye vagy kisebb terület régészeti „lefedése", mégis folyamatos (bár többnyire látens) vita van arról, hogy ez alapfeladatuk-e. A szakmai testület néhány éve úgy döntött, abból a kevésbõl, amivel gazdálkodnak, régészeti ásatásra nem adnak többé támogatást. Álláspontjuk szerint ennek fedezetét egyrészt a beruházóknak kell biztosítaniuk (a törvény erejénél fogva is), másrészt az államnak (az ún. tervásatások esetében - lásd az évek óta mûködõ „nemzeti örökség" programot).
A harmadik: a már emlegetett „többnek kevesebbet vagy kevesebbnek többet" probléma. Mivel a szétosztható forrás mindig messze van az igényektõl, ugyanakkor a beadott pályázatok döntõ többsége sürgetõ alapfeladat megoldását célozza, ez a dilemma eddig minden szakmai kollégium elõtt ott tornyosult. Elõfordul, hogy az úgynevezett nagybizottság (vagy az elnök) egyik vagy másik irányba törekszik befolyásolni a döntéseket. Ám bármi is történik, mindig legalább annyi (vagy több) a „vesztes", mint a „gyõztes" pályázó. És mivel mindenki meg van gyõzõdve arról, hogy az õ programja nagyon fontos és sürgõs, bizony még a szakmán belüli összefogásnak is (igaz, csak egyik) akadálya a pályázati rendszer.
5./ Rossz magyar (?) szokás, hogy csak szidni és bírálni szeretünk. Mindaz, amit eddig írtam, meg is felel ennek a hagyománynak. Akkor most következzen néhány jó szó, hogy lazítsunk a „hagyományon".
Már említettem, de szeretném külön is kiemelni, hogy a Nemzeti Kulturális Alap(program) apparátusának munkatársai kezdettõl fogva nagyon segítõkészek és találékonyak voltak. Elõfordult, hogy a „szabálytalanság" határáig is elmentek, mert értették, tudták, hogy az ügy többet ér a rugalmatlan (esetleg rosszul kialakított) szabályoknál. Még az ellenõrzéssel foglalkozók esetében többször tapasztaltam, hogy inkább segíteni akartak, mintsem mindenáron „rajtakapni" a delikvenst.
Hatványozottan igazak a fentiek a múzeumi kollégium valamennyi általam ismert tagjára. Legyenek bár a szakmai szervezetek vagy a miniszter jelöltjei, döntéseikben, tevékenységükben szinte kivétel nélkül mindegyiküket a jó szándék, a közös ügy szolgálata vezette és vezeti. Tudnak nagyvonalúak lenni, ha kell, de tudnak elutasítani és meggyõzni is. És tudnak felelõsséget vállalni, amikor nyilvánvaló, hogy bizonyos programokat egyedi módon és feltétlenül támogatniuk kell. A Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület nem lenne képes megjelentetni a múzeumi terület egyetlen szakmai képes magazinját, a negyedéves Magyar Múzeumokat, ha kezdettõl fogva nem vállalja a nyomdai elõállítás finanszírozását a mindenkori múzeumi kollégium. Ugyanez igaz „Az év múzeuma" pályázat lebonyolítására is. Itt még az is színezi a helyzetet, hogy minden érintett tudja: a díjnyertes múzeumok kapják a megítélt pénz nagyobbik részét, amit formailag akár szabálytalannak is lehetne minõsíteni - ha nem találtuk volna meg közösen a minden igényt kielégítõ megoldást.
Milyen lenne ma a kultúra finanszírozása Magyarországon, ha tíz évvel ezelõtt nem születik meg a Nemzeti Kulturális Alap? Senki nem tudja. Azt biztosra vehetjük, hogy ennyi pénz semmiképpen nem lenne erre a területre, hiszen a törvény értelmében befolyó kulturális adót „osztja vissza". Innen nézve tehát csak dicsérni lehet az 1990-es évek elejének törvényelõkészítõit és döntéshozóit, amiért egyáltalán eljutottak a felismerésig és a jogszabály megalkotásáig. Másrészrõl viszont eltûnõdhetünk azon is, nem volt-e túlságosan nagy „mentség" az állam, a politika számára ez a megoldás az elmúlt évtizedben arra, hogy minden választási ígéret ellenére továbbra is „maradék-elven" finanszírozza a kulturális intézményeket. Vagy más oldalról: az Alap léte és mûködése nem hátráltatta/hátráltatja-e az intézményi struktúra és a finanszírozási megoldások felülvizsgálatát, korszerûbb és hatékonyabb módszerek keresését, alkalmazását?
Nem tudom, készült vagy készül-e részletes statisztikákon és felméréseken alapuló vizsgálat és elemzés az Alap egy évtizedérõl. Gyanítom, hogy igen, mert a Pulszky Társaság mint rendszeres pályázó kapott egy kérdõívet ez év elején. Remélem, hogy sokan visszaküldték, és a feldolgozása hasznos tapasztalatokat hoz mindannyiunk számára. (Itt ragadom meg az alkalmat, hogy az érdeklõdõk figyelmét felhívjam egy friss publikációra. Az újra megindult Múzeumi Közlemények 2002/1. számában [41-63.o.] a múzeumi szakmai kollégiumot 2001-2002-ben elnöklõ Cseri Miklós ad gazdag statisztikán alapuló áttekintést, és von le tanulságokat a kollégium 1998-at követõ támogatási tevékenységérõl a kiadványok terén.) Abban a magam részérõl biztos vagyok, hogy a pályáztatás rendszere ma már nem idegen tõlünk, megtanultuk, hogyan készüljünk rá, hogyan alkalmazkodjunk hozzá. De arról is meg vagyok gyõzõdve, hogy lehetne (és kellene) egyszerûbben, kevesebb adminisztrációval és a pályázatokat készítõk kevesebb frusztrálásával is bonyolítani ügyeinket. Kívánom mindannyiunknak, hogy már a tizenötödik évfordulón ebbe az irányba történt jelentõs elmozdulásról számolhassunk be. Addig is: Isten éltesse az NKA-t!