Két dologgal feltétlenül tisztában kell lennie annak, aki meg akarja érteni a kultúra finanszírozásának antik módszereit. Az egyik az, hogy az egyén nem rendelkezhetett korlátlanul saját vagyonával, mivel a közösség bizonyos adományokat elvárt tõle. Ezt hívták leiturgiának. A másik az, hogy a leiturgiák teljesítése még látszólag sem volt önkéntes. Aki nem vállalta ugyanis e költségeket, könnyen elveszíthette vagyonát a vagyoncsere (antidoszisz) intézménye által.
A leiturgiának két fajtáját ismerték. Az egyik egy hadihajó felszerelése, a másik egy kórus bemutatójának szponzorálása volt (khorégia). A betanítás során a khorégosznak állnia kellett a többnyire szegény polgárokból álló drámai- vagy dithürambosz-kar élelmezését, jelmezeit, próbatermét. Igaz, az esetleges gyõzelem után a karvezetõ neve az általa állított gyõzelmi emlékmûvön megelõzte a költõ (mondjuk Szophoklész) nevét. A kardalgyõzelem növelte egy politikus népszerûségét, így a siker kárpótolt a költségekért. Nem csoda, hogy Themisztoklész és Periklész is karvezetõként kezdte politikai pályafutását. Themisztoklész Phrünikhosz darabját, Periklész pedig Aiszkhülosz Heten Thébai ellen címû tragédiáját vitte sikerre (Kr. e. 467.). Ismerünk olyan khorégoszt, aki nem kevesebb mint 5 ezer drakhmát, vagyis 15 ezer napi napidíj összegét költötte egy bemutatóra! A legszebb khorégosz-emlékmû, amelyet Lüszikratész állított Kr. e. 335-ben, ma is eredeti helyén áll Athénban. Felirata így hangzik: „A Kikünna községbeli Lüszikratész, Lüszitheidész fia állította ki a kórust. Az Akamantisz törzs gyermekkórusa gyõzelmet aratott. Theón volt az auloszjátékos. A kórust azt athéni Lüsziadész tanította be dithüramboszára Euainetosz arkhónsága idején."
Ha a népgyûlésen az a „megtiszteltetés" ért valakit, hogy khorégosznak javasolták, csak azzal a feltétellel mondhatott nemet, ha vállalta a vagyoncserét, vagyis azt, hogy teljes vagyonát elcseréli a javaslattevõével, aki ezután köteles volt kiállítani a kórust. Nyilvánvaló, hogy ezt a kockázatot nem sokan vállalták, inkább „önként" támogatták az athéni nép kulturálódását.
A görög és római világban ennek ellenére egyre nagyobb tért hódítottak a tehetõs polgárok (és uralkodók) valóban önkéntes adományai, amelyekkel közösségüket gazdagították szobrokkal, festményekkel, középületekkel vagy iskolák fenntartásával. Az ilyen jótékonykodást euergesziának hívták, a jótevõt pedig euergetésznek, akinek a nevét a közösség megtisztelõ feliratokkal örökítette meg a város fõterén. Magukon az épületeken az euergetészek feliratai hirdették, kinek is köszönhette az adott város a színházát, oszlopcsarnokát vagy éppen vízvezetékét. Marcus Agrippa, Augustus barátja például önként vállalta Rómában az aedilisi tisztséget, és saját költségén kijavította az utakat és középületeket, rendbe tétette a városi vízvezetékeket, hétszáz vízmedencét, ötszáz szökõkutat és százharminc elosztótartályt építtetett. Az épületeket háromszáz bronz- és márványszoborral valamint négyszáz márványoszloppal díszíttette, és mindezt egyetlen év alatt. Városszépítõ munkáját a Pantheon ma is álló, hatalmas épületével koronázta meg. Homlokzatán szerényen csak ennyi olvasható (igaz, hatalmas betûkkel): „Marcus Agrippa, Lucius fia, harmadízben consul (Kr. e. 27.)".
Nem minden építtetõ volt ilyen gazdag. Amikor Kr. e. 373-ban elpusztult a delphoi Apollón-templom, egész Hellaszban gyûjtést rendeztek helyreállítására. Az adományozók nevét márványtáblákon tették közzé, innen tudjuk, hogy míg a spártai állam 510 aiginai drakhmával (3,2 kg ezüst) támogatta az építkezést, a spártai Timeasznak vagy a pellénéi Damonoosznak csak 3-3 oboloszra (fél drakhmára) futotta.

A pórul járt jótevõ
A megajándékozott nép azonban nem mindig bizonyult hálásnak. Hadrianus korában, a Kr. u. II. században élt Vedius Antoninus, aki pompás középületeket emelt Epheszoszban. Amikor a nép felháborodott, hogy Vedius nem cirkuszi játékokra és egyéb látványosságokra, hanem oszlopcsarnokokra költi saját pénzét, egy felirat tanúsága szerint személyesen a császár kelt védelmére: „Vedius Antoninus törekvését, hogy közmegbecsülésre találjon nálatok, nem annyira a ti leveleitekbõl, mint inkább az övéibõl ismerem, ugyanis amikor segítségemért folyamodott a mûalkotások kicsinosítása végett - amelyekért ti kigúnyoltátok -, tudomásomra hozta, hogy mily sok és mily nagy épülettel gazdagította a várost, ti azonban nem az õt megilletõ módon fogadtátok. Részemrõl beleegyeztem abba, amit kért, és elfogadtam, hogy nem a polgártársainál szokásos módon, akik a pillanatnyi hírnév érdekében látványosságokra, osztogatásra meg versenyek rendezésére fecsérlik becsvágyukat, inkább azt válassza, amin keresztül reményei szerint városát a jövõben pompásabbá teheti." Az epheszosziak késõbb rendszeresen igényt tartottak a mindenkori császár támogatására. Fennmaradt egy ügyvédük felirata, aki állandóan Septimius Severus, Caracalla és Macrinus nyomában járt, akármerre is utaztak a birodalomban, és városa kéréseivel ostromolta õket.
A császárok amúgy is némi nyomást gyakoroltak az önkéntes adományozókra. Augustus, aki példát mutatott omladozó, régi templomok és középületek felújításával, barátait és a senatus tagjait is erre ösztönözte. Marcius Philippus a Múzsák Herculesének templomát, Lucius Cornificius Diana templomát, Asinius Pollio a Szabadság templomának átriumát, Munatius Saturnus templomát, Cornelius Balbus egy színházat, Statilius Taurus egy amphiteatrumot épített újjá, Marcus Agrippa hatalmas építkezési programjával pedig már az elõbbiekben megismerkedtünk.
A szerényebb községek szerényebb támogatással is beérték. Azt mindenesetre határozott formában jelezték, hogy valamiféle jótéteményt szívesen látnának a kipécézett gazdag férfiú részérõl. Ifjabb Pliniust például a birtokával szomszédos Tifernum városkája választotta meg még szinte gyermekkorában pártfogójává, és ahányszor csak odaérkezett, látványos ünneplésben volt része. Plinius értett a finom jelzésekbõl, és saját költségén templomot emelt a tifernumiak számára, felszentelésén pedig valóságos népünnepélyt rendezett.

Udvari hízelgõk
Nagy Sándor építésze és szobrásza, Sztaszikratész egyszer azzal a fantasztikus tervvel állt elõ, hogy az uralkodó hírének legmegfelelõbb emlékmû egy hatalmas szobor lenne, amelyet Athósz hegyébõl faragna ki. A hegy nagyságú Nagy Sándor-szobor bal kezében egy tízezer lakosú várost tartana, jobbjából pedig egy folyó zuhogna a tengerbe. A makedón uralkodó éppúgy visszautasította a monumentális tervet, mint a szofista Anaxarkhosz hízelgését, aki a mennydörgés hallatán e szavakkal fordult Nagy Sándorhoz: „Nem te vagy ez, Zeusz fia?" Igaz, a nagy hódító arra kényes volt, hogy portréját csak a kor legnagyobb szobrásza, Lüszipposz készíthette el.
A profi hízelgõk persze tisztában voltak vele, melyik uralkodónak mivel járhatnak kedvében. Az ínyenc és élveteg Tiberius császárt Asellius Sabinus kulináris költeménnyel lepte meg, némi támogatás reményében: megverselte egy gomba, egy pipiske, egy osztriga és egy fenyõrigó vetélkedését a legfinomabb ínyencség címéért. Azt azonban a lump költõ sem gondolta volna, hogy „teljesítményéért" kétszáz sestertius (5,46 kg ezüst) fogja ütni a markát. Mindez alig hatvan évvel az után történt, hogy Augustus barátja, Caius Maecenas olyan halhatatlan költõket részesített támogatásban, mint Vergilius, Horatius és Propertius. Nyilvánvaló, ha a megrendelõ személye és ízlése változik, szükségszerûen változik az is, amit megrendel.
Az Asellius Sabinushoz hasonló udvari költõk vagy elõkelõk házánál lebzselõ haszonlesõk kézikönyvét Lukianosz írta meg Az élõsködõ címmel. Szimón, a fõszereplõ a gazdagokon való élõsködést tudománynak tekinti, amely magában hordja saját célját. A paraziták és filozófusok összevetésébõl Szimón arra a következtetésre jut, hogy míg az élõsködõk nem szorulnak a filozófiára, a filozófusok gyakran szorultak elõkelõk támogatására. Fel is sorolja a barátaiból élõ Szókratészt, a szürakuszai Dionüsziosz türannosz udvarában letelepedett Aiszkhinészt és Platónt, valamint a kürénéi Arisztipposzt. Õk éppúgy a zsarnok kegyébõl éltek, mint ahogy a makedón udvarban letelepült Euripidész, a jeles athéni drámaíró a királyéból. A különbség köztük és a paraziták közt csupán annyi, jegyzi meg Szimón, hogy a filozófusok, drámaírók, szónokok és mûvészek munkájukért cserében várják el a támogatást, az élõsködõk viszont mindezt munka nélkül érik el, így az elõkelõk barátjának, nem pedig alkalmazottjának vagy éppen szolgájának érezhetik magukat. A parazita és eltartója ugyanakkor kölcsönösen elõnyös üzletet kötnek, mert mit ér az elõkelõség és a gazdagság, ha a patrónus egyedül, kísérõk és hízelkedõk hada nélkül jelenik meg az agorán vagy a forumon? Ki hiszi el róla, hogy valóban befolyásos ember?
Ifjabb Plinius mindenesetre szép és helyes szokásnak tartotta azt, hogy a költõket, akik egyes személyeket vagy egész városokat magasztaltak verseikben, tisztségekkel és pénzzel jutalmazták meg. Azzal is elbüszkélkedett, hogy õt nem kisebb költõ foglalta versébe, mint a különben csípõs nyelvû Martialis, akit ezért hálából „ellátott egy kis útipénzzel". A pénz hatására, úgy tûnik, még a legélesebben fogalmazó kritikus is hajlandó megenyhülni.

Tanárok pályázatai
Az ókorban nem létezett állami, kötelezõ közoktatás, hanem a szülõk vagyoni helyzetüknek megfelelõen vagy tanárt szerzõdtettek gyerekük mellé, vagy beíratták egy vállalkozói vagy alapítványi formában mûködõ iskolába. Ifjabb Plinius arról is ír, hogy nem látványosságok vagy gladiátori viadalok szponzorálásával akart könnyû népszerûséget elérni, hanem alapítványt tett szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatására. Arról, hogy hogyan is mûködött egy ilyen alapítványi iskola, a milétoszi Eudémosz Kr. e. 200 körül tett alapítványának feliratából alkothatunk képet: „Azért, hogy döntéseik alapján megfelelõen kezeljék a rendelkezésre álló pénzalapot, Eudémosz a megállapodás során meghatározott idõközönként átutalja az egy évre felajánlott pénzösszeget a kincstárnokoknak, a kincstárnokok pedig azonnal átadják azt az államkassza választott kezelõinek, s õk nyissanak egy állami számlát az Eudémosz által a szabad gyerekek nevelésére adományozott összeg címmel, jegyezzék fel rá és õrizzék meg ezt a pénzt, de át kell adniuk azt az õutánuk választott pénzkezelõknek, hogy a népgyûlés határozhasson a jövõben általuk befizetett jövedelmekrõl. Ha mégsem adják át azt a pénzt, ami a számlán áll, büntetésül fizessék meg a népnek az összeg kétszeresét. Az állami jövedelmekrõl mérleget készítõ adófelügyelõk különítsenek el minden évben, az egyenlegben háromszáz sztatért a pénzalap leendõ jövedelmének fejében, és utalják át minden hónapban a kincstárnokok kiadásaira az esedékes összeget. Ha pedig nem különítik el az összeget az elõírtak szerint, fizessenek ötszáz sztatér büntetést, amelyet Hermésznek és a Múzsáknak szenteljenek.
Akik testnevelést vagy írást akarnak tanítani, iratkozzanak fel a jövõ évre beiktatott gyermekfelügyelõknél, minden évben van feliratkozás Artemiszión havának közepétõl huszadikáig, a felügyelõk pedig függesszék ki a neveket Antiokhosz oszlopcsarnokára. Nyolc nappal az említett hónap lejárta után, miután összegyûlt a népgyûlés, helyezzenek a színpadra egy háromlábú edényt és egy füstölõt, legyenek ott a papok közül a gyerekek tornacsarnokában tisztelt Versenyek Hermészének papja és a Múzsák papja, a szentély hírnöke, azok, akiket kézfelemeléssel megválasztottak és be akarják tölteni a gyermekfelügyelõ tisztét, és amíg él, maga Eudémosz is, azután pedig Eudémosz leszármazottai közül a legidõsebb, s õ mutassa be a tömjénnel a füstáldozatot Hermész, a Múzsák és a Múzsákat vezetõ Apollón tiszteletére, a szentély hírnöke pedig imádkozzék a népgyûlés résztvevõiért, hogy aki szavaz a testneveléstanárokra és az írástanárokra, azokra szavazzon, akiket a gyerekek tanítására a legalkalmasabbnak talál, és semmiféle becsvágy ne befolyásolja az igazságosság ellenében döntését, és aki az igazság szerint dönt, annak jól menjen a sora, de aki nem, annak éppen ellenkezõen. Ezután pedig a gyermekfelügyelõk adják át a tanács írnokának a felírt neveket, õ pedig vezesse elõ õket egyenként. A bejövõket eskessék meg egyenként a papok és a szentély hírnöke. A testneveléstanárok esküje pedig így hangozzék:
Esküszöm Hermészre, hogy a milétosziak közül senkit sem beszéltem rá, hogy énrám szavazzon, és mást sem bíztam meg vele, hogy érdekemben propagandát folytasson, és átok terhe alatt kijelentem, hogy az igazul esküvõnek jól menjen a sora, a hamisan esküvõnek pedig éppen ellenkezõen.
Az írástanárok ugyanezt az esküt tegyék le, de Apollónra és a Múzsákra esküdjenek. A megjelentek közül szavazzanak meg kézfelemeléssel és nevezzenek ki négy testneveléstanárt és négy írástanárt.
A testneveléstanárok bére a határozat értelmében havonta és személyenként harminc drakhma, az írástanároké pedig havonta és személyenként negyven drakhma... Azért, hogy a bért mindegyikük rendszeresen megkapja, a kincstárnokok a meghatározott összeget minden hónap elsõ napján adják át a testneveléstanároknak és az írástanároknak. Ha valamelyikük mégsem adja át, fizessen büntetésként ötszáz sztatért, amelyet Hermésznek és a Múzsáknak szentelnek, ebbõl hajtsák be a testneveléstanárok és írástanárok számára kifizetendõ bért a piacfelügyelõkre vonatkozó törvénynek megfelelõen. A költségvetés által e célra elkülönített alapot senki, semmilyen formában ne használja föl más célra. Ha azonban valaki javaslatot tesz vagy elõterjeszt vagy szavazásra bocsátja, hogy vagy más célra fordítsák, vagy a javasoltnál alacsonyabb összeget állapítsanak meg, azt, aki ezek közül valamit elkövet, sújtsák ötszáz sztatér bírsággal, amelyet Hermésznek és a Múzsáknak szentelnek."
Amint a feliratból is kitûnt, egy jobb állásért folytatott harcban meg nem engedett eszközöket is bevethettek a jelentkezõk. A pályázó lelki állapotát kiválóan jellemzi Lukianosz egy másik írása: „Féltékenyen figyeled vetélytársaidat - tegyük fel, hogy mások is pályáznak ugyanarra, amire te -, s úgy érzed, minden szavad félresikerült. Félsz és reménykedsz, beszéd közben le nem veszed a szemedet az arcáról, ha valamit helytelenít, a vesztedet érzed, ha viszont nyájas mosollyal hallgat, ujjong a lelked, és reményeid élednek. Nyilván sok ellenséged akad, aki veled szemben mást támogat. Ezek mindnyájan titokban, mintegy leshelyrõl lövöldözik rád nyilaikat. Azután gondold csak el, milyen fonák helyzet az, amikor egy hosszú szakállú és õsz hajú embert kikérdeznek, tud-e valami használható dolgot, s egyesek úgy vélik, hogy igen, mások pedig, hogy nem. Közben van egy idõszak, mikor szimatolni kezdenek egész korábbi életed után... Az is gyanús azonban, ha mindenki egyöntetûen dicsér, mert azt gondolják, hogy megvesztegetted õket. Sok mindenben szerencsésnek kell tehát lenned, és tökéletesen gáncstalannak, mert csak így maradhatsz felül a versenyben." Ha ezek az ezernyolcszáz éves sorok túlságosan is ismerõsnek tûnnek a mai, pályázatokra épülõ világban, már meg sem lepõdik az olvasó, hogy az állást elnyert ifjú alaposan csalódik a fizetésében, amit munkaadója így indokol meg: „Egyébként is illõ, hogy ti, tudósok fölötte álljatok az anyagiaknak."