François Marie Arouet-rõl, akit a világ Voltaire néven ismer, köztudott, hogy a XVIII. század egyik legnagyobb hatású, legszellemesebb írója volt. Az már kevéssé közismert, hogy milyen kiválóan értett az uralkodók kegyeinek biztosításához, s e kegyek készpénzre való átváltásához.
Igaz, saját hazája uralkodójának, XV. Lajosnak a kegyeit nem tudta elnyerni, csak a pénzét. Hiába írt hozzá verset, amelyben ilyen hangnemben dicsõíti királyát: „…a népek mintaképe, s királyok mintaképe õ!" Mindenre hajlandó lett volna némi támogatás fejében, felkínálta, hogy diplomataként lép a király szolgálatába, drámát ír róla vagy történelmi mûveket. XV. Lajos azonban csak Pompadour márkinõ kérésére utalt ki neki évjáradékot, s nevezte ki 1745-ben a királyi hálószoba nemesemberévé, majd királyi történetíróvá. Megkedvelni mégsem tudta Voltaire-t, hízelgése és bizalmaskodása pedig kifejezetten felbosszantotta. Amikor az író egy Traianus császárról szóló drámájának bemutatása után alázatosan megkérdezte uralkodójától, hogy „vajon Traianus elégedett-e", a király válasz nélkül, megvetõen elfordult a szemérmetlen hízelgõtõl.
Egy év múlva a frusztrált Voltaire sértõ megjegyzést tett a királyné kártyaasztalánál, majd saját merészségén megrémülve elmenekült Versailles-ból és Párizsból. Persze senki sem üldözte, senki sem háborgatta, s kis idõ múlva újra az udvar környékén leste az alkalmat az újabb kitüntetések megszerzésére. Erre azonban nem nyílt alkalma, s amikor megtudta, hogy az uralkodó egy másik írónak, Moncrifnek engedélyezte a hálószobájába való belépést, mélységesen felháborodott. Kihallgatást kért a királytól, s megkérdezte tõle, van-e kifogása az ellen, ha a porosz uralkodó szolgálatába áll. Nyilván azt várta, hogy XV. Lajos megpróbálja visszatartani, de újra csalódnia kellett. „Távozhat, amikor csak akar" - hangzott a király válasza. Madame de Pompadour is valószínûleg hálátlannak tartotta egykori pártfogoltját, és szárazon megkérte, hogy adja át a porosz királynak üdvözletét. Az író ezen mélységesen megsértõdött, s másfél évtized múlva csak annyit jegyzett meg Pompadourról egyik levelében, hogy „tett nekem kisebb szolgálatokat."1 Vajon a kétezer livre évjáradékra utalt ezzel, vagy a történetírói címre, amelyet távozása elõtt még királyi engedéllyel eladhatott 60 ezer livre fejében?
Nagy Frigyessel egészen más volt a kapcsolata. A porosz király ekkoriban megvetette a német nyelvet és a német kultúrát, franciául beszélt és írt, francia tudósokat gyûjtött maga köré, Voltaire-t pedig olyannyira bizalmába fogadta, hogy még saját gyengécske verseinek javítgatását is rábízta. Már trónra lépése elõtt levelezni kezdett vele, s amikor ismételt invitálására Voltaire végre 1750-ben megérkezett Potsdamba, nem volt olyan megtiszteltetés, amellyel ne halmozta volna el. Voltaire tizenhatezer livre-t kért, és utazása költségeinek megtérítését. Nagy Frigyes erre évi húszezer livre-nek megfelelõ járadékot biztosított a számára, rendelkezésére bocsátott egy házat Berlinben, udvari kamarásának nevezte ki, érdemrenddel tüntette ki, és fizette valamennyi kiadását. Nem csak Voltaire titkárának biztosította utazási költségeit, de még az ötven éves író huszonhat éves unokahúgának és egyben szeretõjének, Marie Louise Denisnek is folyósított évi négyezer livre-t. Mindenki Voltaire-t ünnepelte Berlinben, õ pedig ilyen szavakkal fordult pártfogójához leveleiben: „Leborulok felséged jogara, írótolla, kardja, képzelõereje, józan belátása és egyetemessége elõtt!" Úgy tûnt, hogy mindketten megtalálták a másikban azt, amit kerestek: az egyik egy világhírû írót, aki szemérmetlen hízelgésekkel halmozza el, a másik pedig egy kimeríthetetlen kincstárral rendelkezõ mecénást.
Csakhogy Voltaire nehezen tûrte, hogy nem mindig õ áll a középpontban, és még egy király pénze sem volt elegendõ a számára. Nyíltan dacolva Nagy Frigyes tilalmával, tízezer tallért adott egy üzletembernek, hogy Drezdában vásároljon fel a részére áron alul szászországi értékpapírokat, amelyeket õ majd Berlinben névértékben válthat be. Amikor pedig az üzlet nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, beperelte a közvetítõt. Nagy Frigyest egyre jobban bosszantotta, hogy pénzzel és kitüntetésekkel elhalmozott kegyence ilyen manipulációkkal próbál még nagyobb vagyont összeharácsolni. A király megsokallta az író pazarlását is, csökkentette a rendelkezésére bocsátott cukor, csokoládé és gyertya mennyiségét, mire Voltaire ugyanilyen kicsinyes gesztusokkal válaszolt, és képes volt a kastélyból távozva zsebre vágni néhány gyertyát.
Viszonyuk akkor mérgesedett el végképp, amikor Voltaire több gúnyiratot írt Maupertuis, a neves francia tudós ellen, akit Nagy Frigyes a berlini tudományos és irodalmi akadémia elnökévé nevezett ki. Az egyik iratot megmutatta a királynak, aki jót nevetett rajta, de arra kérte Voltaire-t, ne tegye közzé írását, ne gúnyolja ki ország-világ elõtt akadémiájának vezetõjét. Az író megígérte ezt, majd azonnal megszegte ígéretét, és a király nyomdászának segítségével publikálta a gúnyiratot. Nagy Frigyes erre már komolyan megharagudott. Megírta Voltaire-nek, hogy „mûvei alapján szobrot érdemel, viselkedése alapján azonban láncot", és minden bizonnyal járadékai csökkentésével is megfenyegette, mert így vigasztalta egyik levelében a megsértett Maupertuis-t: „Az erszénye oldaláról ijesztettem rá, s ennek meg is volt a kívánt hatása…"
A kegyvesztett és sértõdött Voltaire végül 1753-ban hagyta el Poroszországot, de engedély nélkül magával vitte a király verseit is, amelyekben Nagy Frigyes egyes uralkodótársain gúnyolódott. A porosz király fejcsóválva megírta egykori kegyencének, hogy a Borgiák miniszterelnökének kellett volna születnie, olyan jól ért a méregkeveréshez, húgához írott levelében pedig így foglalta össze a történteket: „Voltaire úgy viselkedett, mint a világ legnagyobb gazembere… Igazán kár, hogy ennek az embernek a rendkívüli tehetségét a legsötétebb és legálnokabb lélek árnyékolja be…"2 Frankfurtban pedig a porosz király helyi képviselõje házi õrizetbe helyeztette Voltaire-t, amíg vissza nem szolgáltatja kamarási jelvényét, érdemrendjét és a porosz király kéziratait. Az író vadul tiltakozott, leveleket írt a francia kormánynak és a német-római császárnak, de végül kénytelen volt átadni mindazt, amit követeltek tõle. Késõbb pedig azzal hálálta meg Frigyes bõkezûségét, valamint a két és fél évig tartó vendégeskedést, hogy homoszexuális hírét keltette a királynak.
Volt még azonban Európában egy uralkodó, akitõl a nagy író támogatást remélhetett: II. Katalin, az orosz cárnõ, aki a porosz királyhoz hasonlóan ifjú korától nagyra becsülte Voltaire írásait. A francia író persze már Katalin trónra lépése elõtt is megkörnyékezte az orosz udvart. Amikor a hétéves háború idején az orosz csapatok egy kis idõre elfoglalták Berlint, az élet-halál harcot vívó porosz király egykori kegyence megírta az Erzsébet cárnõ titkos kancelláriája élén álló Alekszandr Suvalovnak, hogy az orosz csapatok berlini jelenléte nagyobb örömmel töltötte el, mint Metastasio teljes életmûve.3 Valószínûleg azért volt ilyen lelkes, mert 1760-ban jelent meg Nagy Péterrõl írott életrajzának elsõ kötete, s azt remélte, az orosz udvarban bõkezû támogatókra találhat. Erzsébet cárnõ azonban úgy tudta, hogy az olvasás ártalmas az egészségre, és ehhez tartotta magát. Az 1762-ben trónra lépõ Katalin azonban rengeteget olvasott, és az egy év múlva megjelenõ második kötetbõl Voltaire azonnal elküldött neki néhány bemutató példányt. A cárnõ levélben köszönte meg a küldeményt, s ettõl kezdve egészen Voltaire haláláig leveleztek.
Mit kapott a cárnõ Voltaire-tõl? Elsõsorban egy nagy hatású propagandistát, akinek megírhatta például saját verzióját trónra lépésének körülményeirõl, börtönbe vetett férje meggyilkolásáról, s biztos lehetett benne, hogy Voltaire ezt a verziót fogja terjeszteni Európában. Bármit megírhatott neki, Voltaire semmiben sem kételkedett. Amikor például az író a Török Birodalom elleni orosz háború magas költségei miatt aggodalmaskodott, Katalin közölte vele levélben, hogy „az adók olyan alacsonyak Oroszországban, hogy nincs is olyan paraszt, aki ne ehetne csirkét, amikor csak kíván, bár bizonyos ideje egyes tartományokban jobban szeretik a pulykát…"4 Azt persze ügyesen elkerülte, hogy Voltaire személyesen gyõzõdhessen meg az orosz jobbágyok pulykafogyasztási szokásairól: „Mondja meg neki, hogy Kató csak messzirõl nézve jóságos!" - írta 1778-ban Grimm bárónak. Lehet, hogy Voltaire berlini és potsdami szerepének ismeretében maga sem kívánt közelebbrõl megismerkedni a híres íróval.
„Messzirõl" viszont Voltaire mindentõl el volt ragadtatva. Amikor Katalin török területeket hódított meg, ezt írta neki: „Remélem, felséged fogja elûzni mind a pestist, mind a törököket Isztambulból!" Leveleiben azt állította, hogy az orosz gyõzelmek hallatán ugrálni kezdett az ágyán, s elõször azt kiabálta, hogy „Allah Catharina!", majd így imádkozott: „Te Catharinam Laudamus, Te Dominam Confitemur!" Gratulált Lengyelország elsõ felosztásához is, mert úgy értelmezte a történteket, hogy a felvilágosult cárnõ mindössze a lengyel fanatikus katolikusok hatalmának felszámolásán munkálkodik. Katalin valóban a görög ortodoxok politikai jogainak védelmére hivatkozott, amikor beavatkozott a lengyelországi belügyekbe. Az 1772-es felosztás után azonban teljesen megfeledkezett a polgárjogokról, s „hittestvérei" csak vallásukat gyakorolhatták, politikai jogokról szó sem esett többé. Voltaire-nek nem tûnt fel ez a következetlenség, s az orosz megszállást így igazolta: „Egy szomszédnak joga van vizet önteni szomszédja égõ házára, a barátság joga ez, a tiszteleté! Joga van jót tenni, amikor megteheti!"5
De mit kapott mindezért Voltaire a cárnõtõl? Nem is olyan keveset. Filozófiai szótár címû kötetébõl például Katalin 3000 példányt vásárolt, s támogatta orosz nyelvre történõ lefordítását. Voltaire arra is megkérte, hogy segítsen piacra dobni a birtokán, Ferney-ben létesített üzem óráit, amelyeket ezek után orosz karavánok szállítottak Kínába. De talán az anyagi haszonnál is többet számított Voltaire szemében az a tudat, hogy a világ egyik leghatalmasabb uralkodónõjével levelezhet, és bizalmasának tekintheti magát. Alighanem Voltaire volt az elsõ nyugat-európai értelmiségi, aki egy magasabb rendûnek nyilvánított civilizáció terjesztésének ürügyén elfogadta Kelet-Európa orosz megszállását.
Az író 1778-ban meghalt, s nem lehetett tanúja annak, hogyan tagadta meg Nagy Katalin élete utolsó éveiben több mint másfél évtizedes barátságukat. A nagy francia forradalom kitörése után ugyanis a cárnõ átértelmezte a felvilágosodás eszméit, és immár úgy vélekedett, hogy a Voltaire-hez hasonló írók és gondolkodók veszedelmes tanításai idézték elõ az egész Európát felforgató eseményeket. Megszigorította a cenzúrát, s egyesek szerint dolgozószobájából is eltávolította Voltaire mellszobrát. 1792-ben már Voltaire életmûkiadását is elkoboztatta, 1793-94 folyamán pedig a buzgó Prozorovszkij, Moszkva fõkormányzója 65 féle könyv 825 példányát égettette el.6 Ekkor váltak a lángok martalékává az orosz cárnõ legnagyobb francia dicsõítõinek írásai is.

Jegyzetek
1 Voltaire: Correspondance. VII. köt. Paris, Éditions de la Pléiade, 1977-1992. 669.
2 Asprey, Robert: Frederick the Great. The Magnificent Enigma. New York, Ticknor and Fields, 1986. 404.
3 Dukes, Paul: The Making of the Russian Absolutism 1613-1801. London, New York, Longman, 1982. 137.
4 Alexander, John T.: Catherine the Great. New York, Oxford, Oxford University Press, 1989. 131.
5 Zamoyski, Adam: The Last King of Poland. London, Jonathan Cape, 1992. 196-197.
6 Madariaga, Isabel de: Russia in the Age of Catherine the Great. London, Phoenix, 2002. 547.