Az alábbi összeállítást az elmúlt években megjelent írások, a Baumgarten Alapítvány mûködésének idején született sajtóvisszhangok, valamint forrásértékû dokumentációk részleteibõl válogattuk, jelzésnek is szánva, hogy a magyar irodalomra kétségkívül nagy hatást gyakorló, s persze - ahogy az díjak esetén elkerülhetetlen - gyakorta indulatokat gerjesztõ (magán)intézmény históriája a maga teljességében mindmáig feltáratlan. A részletek iránt érdeklõdõk további adalékokat elsõsorban a Mozaikok a Baumgarten-díj történetébõl. Basch Lóránt cikkei és tanulmányai, valamint A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Beszédek, megemlékezések címû, Téglás János szerkesztette Editio Print, valamint az Argumentum-Palatinus kiadók gondozásában, 2000-ben megjelent kötetekben találhatnak.

Gyönyörû képességünk, a díj
A Baumgarten-díjkiosztás két évtizedes, viharokkal teli története során az 1936-os esztendõ talán abban különbözött a többitõl, hogy az évben nem csupán egyetlen esemény, hanem valóságos botránysorozat kavarta fel a kedélyeket. Noha a minden év decemberében meghozott, s a következõ év januárjában jóváhagyott döntéseket elviekben a díjkiosztás napjáig titokban kellett volna tartani, a pesti kávéházak asztalainál az egyik fõ beszédtéma az volt, hogy a Baumgarten Alapítvány fõkurátora, Babits Mihály az évben sem bocsátott még meg az õt hat esztendõvel korábban egy „tárgyi kritikának" nevezett, Az istenek halnak, az ember él címet viselõ megsemmisítõ pamfletet publikáló költõtársának, József Attilának. A Levegõt! és a Kései sirató címû versek költõjét - az elõzõ évihez hasonlóan - 1936-ban is „kisdíjban", hivatalos elnevezéssel: Baumgarten-jutalomban részesítették csupán.
Ám az ezer pengõs kisdíj is díj volt József Attilának, nem úgy, mint a nála hét évvel idõsebb, mostanában jóval kevesebbszer idézett költõnek, Fodor Józsefnek, aki „Nem vagyok harmadrendû költõ!" felkiáltással nem fogadta el a neki megítélt Baumgarten-(kis)díjat. „Úgy érzem, hogy engem formálisan üldöznek" - nyilatkozta Fodor Az Est címû napilap tudósítójának, hozzátéve: „... s igazságtalannak tartom azt, hogy az irodalmi rangsorban nekem, akinek számtalan verseskötetem és 250 versem jelent meg, utolsó helyet biztosítanak."
„Nekem az a gyanúm, hogy Fodor József túlbecsülte a kitüntetés jelentõségét azzal, hogy fellázad ellene" - kommentálta a hírt tõle szokatlan komolysággal Karinthy Frigyes, s csupán egyetlen bon mot-t engedett meg magának: „Én ezerrel kevesebbet kaptam, vagyis semmit, ez tehát azt jelenti, hogy én viszont negyedrangú költõ vagyok". Karinthy cikkét egy kérdéssel fejezte be: „Miért nem tartogatja Fodor József nemes haragját olyan emberek és intézmények ostorozására, akik tehetnének valamit a magyar irodalom érdekében, de büszkén hirdetik, hogy õk azért nem lajstromoznak és nem csinálnak rangsort, mert nem érdekli õket az irodalom?"
Az irodalmi közvéleményt ugyanis ekkoriban inkább már az a politikai üzenet foglalkoztatta, amely 1936-ban megakadályozta, hogy - a korábban Babitscsal és az alapítvánnyal ugyancsak élesen szembenálló - Kassák Lajos megkapja a Baumgarten-évdíjat. Hóman Bálint kultuszminiszter - akinek a Baumgarten Alapítvány alapító okirata szerint fõfelügyeleti, vagyis vétó joga volt - azzal az indoklással, hogy az Egy ember élete címû önéletrajzi kötet szerzõje ellen „a magyar állam és társadalom törvényes rendjének erõszakos felforgatására irányuló izgatás", valamint nemzetgyalázás vádjával bírósági per van folyamatban, nem járult hozzá az évdíj odaítéléséhez. Mindez sokáig a kulisszák mögött zajlott, ám miután a parlamentben a szociáldemokrata párti Kéthly Anna kérdõre vonta a kultuszminisztert a vétója miatt, a Baumgarten Alapítvány másik fõkurátora, Basch Lóránt ügyvéd, szorongatott helyzetében a Magyarország címû lapban beismerte, hogy Kassák Lajost meg akarták kímélni attól a kellemetlenségtõl, hogy a miniszter éljen a vétójogával, ezért eredeti döntésüket megváltoztatva mást terjesztettek fel a miniszterhez jóváhagyásra. Ám azt, hogy az abban az évben díjazott Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Ortutay Gyula, Schöpflin Aladár, Cs. Szabó László illetve Weöres Sándor közül melyiket, azt nem árulta el. S még nem szóltunk arról az 1936-ban nyilvánosságra nem is került esetrõl, amikor is Hóman kultuszminisztériuma, az ugyancsak informális egyeztetések során Vas István költõ nyilvános megjutalmazásáról is „lebeszélte" az alapítvány két döntnökét, mondván, olyan költõ, akinek volt lelke leírni: „a gyõztes Ellenforradalom ül ma kaján diadalt", nem érdemel hivatalos elismerést. (Vas István: Miért vijjog a saskeselyû? Bp., 1981.)
A Baumgarten Alapítvány krónikájába 1936 tehát a botrányok éveként íródott be, bár nem mondhatni, hogy az elõtte lévõ hét esztendõ eseménytelen lett volna. A két világháború közötti legrangosabb - s a kultuszminiszteri jóváhagyás okán akár még „félhivatalosnak" is nevezhetõ - irodalmi díj története 1923-ban kezdõdött, akkor, amikor a jó egészségnek örvendõ Baumgarten Ferenc - akinek fõ mûvét, az 1917-ben német nyelven megjelent Conrad Ferdinand Meyer íróról készült kismonográfiáját Magyarországon néhány beavatott irodalmáron túl senki nem ismerte - családjával összeveszve végrendelkezett, s tekintélyes, mintegy tízmilliárdos vagyonát azon „magyar írók hathatós támogatására" szánta, akik „minden vallási, faji és társadalmi elõítélettõl mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak, és így, személyes elõnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén anyagiakban szükséget szenvednek". A végrendelet végrehajtójának Baumgarten Ferenc a „szeretve bámult magyar költõt", a nála csak három esztendõvel fiatalabb Babits Mihályt, valamint egykori iskolatársát, „legjobb barátját", Basch Lórántot jelöli ki.
Babits, egy késõbbi visszaemlékezésében azt írja, hogy bár tudott a végrendeletrõl, de azt 1927 januárjáig, az alapító haláláig komolyan nem vette, s csak akkor mérte fel a reá testált feladat horderejét, amikor a végrendelet szövegét megismerve megtudta, hogy tekintélyesebb summa szétosztásának felelõssége hárul rá évenként, mint amennyivel a kultusztárca rendelkezik. Az alapítvány tiszta jövedelme ugyanis a Sas (késõbb Guszev, ma ismét Sas) és a gróf Tisza István (ma: József Attila) utcai bérházak, valamint az értékpapírok után a 30-as évek legelején is elérte a 75-80 ezer pengõt. A szeretve bámult költõ tehát Baumgarten jóvoltából az irodalomban - mûvein és szerkesztõi befolyásán túli - megkülönböztetett helyzetbe került, noha az 1996-ban elhunyt Keresztury Dezsõ - egy évtizeddel a halála elõtti, Kelevéz Ágnes irodalomtörténésznek adott interjújában (Újhold-Évkönyv, 1987/2.) úgy fogalmazott, hogy a kurátori „bársonyszék" Babits számára inkább „tüzes trón" volt, s a költõfejedelem „töviskoszorúval a fején volt király, s nem koronával". A kurátorság azonban nemcsak ebben változtatta meg Babits életét, hanem abban is, hogy a sok küszködés után elérkezett a polgári jóléthez: az alapítvány évenkénti jövedelmének egynegyedén (mintegy 10 ezer pengõn) fele-fele arányban osztozhatott kurátortársával.
Az alapítvány mûködtetése azonban már a kezdet kezdetén akadályokba ütközött. Temérdek pénzrõl lévén szó, elõször a végrendeletbõl kitagadott rokonok próbálták elérni, hogy Baumgarten Ferencet a bíróság nyilvánítsa utólag õrültnek. Már a per elõkészületeit óriási sajtóérdeklõdés kísérte. A jobboldali, kis zsidózástól se ódzkodó Magyarság (melyet a késõbb szélsõjobbig jutó Milotay István szerkeszt) a Baumgarten-rokonság mellé áll, s 1927 szeptemberében nem titkolt lelkesedéssel közli, hogy „meg akarják semmisíteni Baumgarten Ferenc végrendeletét, amely kozmopolita írók kitenyésztésére tízmilliárdos alapítványt létesített". Az Est-lapok konszern három orgánumának - Az Est, a Pesti Napló és a Magyarország - hasábjain viszont az alapítvány gondolatát támogató írások látnak napvilágot. A kampány szervezõje - Basch Lóránt megfogalmazásával: vezérkari fõnöke - az Est-lapok irodalmi szerkesztõje, Mikes Lajos lett, aki még Babits régi ellenfelét, a XX. század elsõ két évtizedének teljhatalmú irodalmi, újságszerkesztõi fejedelmét, egyebek mellett Babitsnak a tanári pályáról való eltanácsolásában is részt vállaló Rákosi Jenõt is megnyerte e harchoz. A Baumgarten-ügyben Karinthy is ekkor hallatta elõször a szavát, s a Pesti Naplóban jellemzõnek vélte, hogy ha valaki a magyar irodalom segítségére siet, akkor rögtön lesznek olyanok, akik a mecénásról „legkevesebb, hogy azt feltételezik: elmebeteg". A nagy per végül is egyezséggel zárult, ám a körítésként tálalt mendemondák okán immár a hivatalból is felügyeleti jogot kapó kultuszminiszter - akkoriban még Klebelsberg Kuno - késleltette az alapítvány bejegyeztetését, s addig ügyeskedett, amíg a két kurátor az alapító oklevél - késõbb sokszor citált 28. paragrafusában - rögzítette: a díjazottak listáját a mindenkori vallás- és közoktatásügyi miniszternek jóvá kell hagynia.
A Baumgarten-díjakat elsõ alkalommal 1929. január 18-án tíz alkotó - a többi között Erdélyi József és Juhász Gyula költõ, Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenõ író, valamint Osvát Ernõ és Schöpflin Aladár kritikus - vehette át minden gond nélkül. Más, nem mellékes kérdés, hogy a döntés nyilvánosságra hozatalát követõen - s aztán minden esztendõben újra és újra - a végeredményben egy személyben döntõ Babits Mihály mind a nyilvánosságra került cikkekben, mind a kávéházi beszélgetések során a támadások kereszttüzébe került. Az elsõ alkalommal díjazásban nem részesült Kassák Lajos háborogva rótta fel Babitsnak, hogy „baráti és asztaltársasági alapon" osztogat, sértett igaztalanságában pedig odáig ment, hogy egy íróként nem is jegyzett újságíró öngyilkosságát is a kurátor nyakába varrta. Babits az évenként megújuló támadásokra - kialakított szokása szerint - csak közvetve, a díjkiosztó ünnepségeken válaszolt. Leghatározottabban talán 1935-ben fejtette ki álláspontját: „Baumgarten Ferenc, amikor alapítványának irodalmi vezetését az én ítéletemre bízta, nem azt tette feladatommá, hogy az irodalmi köz- és pártvélemények népszavazásának eredményét foganatosítsam, hanem hogy az alapítvány kitüntetésére és támogatására érdemes írókat a saját legjobb meggyõzõdésem és irodalmi lelkiismeretem szerint válasszam ki."
Noha jogi értelemben a két kurátort azonos jogok illették meg, a fenti idézet is nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom kérdéseiben Babitsé a döntõ szó, ám ítéleteit kezdettõl fogva egy nyolctagú - az alapító okirat szerint „kiváló és ismert szakemberek" - tanácsadói testülete segítette. E ponton derül ki, hogy mennyire égetõen hiányzik a húsz esztendõn átívelõ, az irodalmi élet meghatározó részévé lett Baumgarten Alapítvány történetének feldolgozása. Hogy mást ne mondjunk, még az alapítványi tanácsadói testület pontos névsorának rekonstrukciója sem teljes. Az azonban bizonyos, hogy annak az elsõ években tagja volt például a már említett Mikes Lajos. Õ azonban már 1930-ban - saját megfogalmazása szerint „elvi okokból", mások, így például a Baumgarten Alapítvány történetét, ha csak igen töredékesen és szubjektív elfogultsággal is, megörökítõ kurátor, Basch Lóránt szerint sértõdésbõl - lemondott. Ugyancsak rövid, átmeneti ideig tanácsoskodott az elsõ évben díjazott Osvát Ernõ. És Kosztolányi Dezsõ is csak néhány esztendeig volt tagja a grémiumnak: az ominózus 1936-os esztendõben õ azért adta vissza megbízatását, mert nem értett egyet azzal, hogy József Attila csak kisdíjas legyen. Ezenkívül a tanácsadásban részt vállalt a korszak emblematikus történészpárosának, a Hóman-Szekfûnek, egyik tagja, Szekfû Gyula is. A dolog pikantériáját pedig még az is növelte, hogy a szerzõtárs, Hóman Bálint viszont, mint láttuk, kultuszminiszterként többször is opponálta az alapítványi döntéseket.
A Baumgarten Alapítvány és a kultusztárca közötti nyílt összetûzésre azonban elõször 1930-ban, még Klebelsberg regnálásakor került sor. A lapok a döntés elõtti napon kézhez kapták a listát, s annak rendje-módja szerint közzé is tették az elismerésben részesült kilenc alkotó nevét. A díjkiosztó ünnepség napjának délelõttjén azonban megérkezett az alapítványhoz a kultuszminiszter levele, melyben közli: nem veheti tudomásul a kuratórium azon határozatát, mellyel Pap Károlynak évdíjat ítél oda. Az irodalomtörténet emlékezetében jó idõre elhalványult, mára viszont újra valamelyes patinát kapott író 1929-ben a Mikáél címû novelláskötetével hívta fel magára a figyelmet, a kultuszminisztérium azonban az évtizeddel azelõtti vöröskatonaságát kifogásolta, mivelhogy Pap Károlyt „bûntettnek minõsített cselekmény miatt" 1919 végén elítélték. A bûntett egyébként, mint azt több lap is megírta, az volt, hogy a Tanácsköztársaság katonái egy borospincébe betörtek, s ott a rabolt vörösbort vedelve egyben megvalósították az orgazdaság tényállását is.
Az utolsó pillanatban érkezett miniszteri vétót a két kurátor kényszerûen tudomásul vette, ám az igencsak valószínûsíthetõ - és az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában (több házégés miatt) igencsak töredékesen fennmaradt iratok, valamint a Kassák-ügyben már idézett Basch-nyilatkozatok is erõsítik azt a feltételezést -, hogy attól kezdõdõen az alapítvány és a kultusztárca közötti informális egyeztetés menetrendszerûvé vált.
Közvetve ezt bizonyítja Keresztury Dezsõ említett nyilatkozatának az a része is, amelyben felidézi, hogy az 1938-as elsõ zsidótörvény idején Babits azzal nyitotta meg a tanácsadó testület soros ülését: „Sajnos értesítést kaptam, hogy zsidó jelölt szóba sem jöhet. Kénytelenek vagyunk erre a szempontra is tekintettel lenni, s próbáljuk meg úgy összeállítani a névsort, hogy ne érjen bennünket nagyon erõs elutasítás."
Babits 1941-ben bekövetkezett halála után az általa kijelölt utód, Schöpflin Aladár vette át - ahogy fogalmazott - a „nehéz örökséget", s akkor még nem tudhatta, hogy a háború utáni negyedik esztendõ a legnehezebbet, az alapítvány felszámolását hozza majd magával. Az 1945 utáni bajok sorozata azzal kezdõdött, hogy a Sas utcai bérház, egyébként az alapítvány székháza is bombatalálatot kapott, s nemcsak az iratok, hanem Babits, Tóth Árpád és részben Kosztolányi odamenekített könyvtára is a lángok martaléka lett, ráadásul a bérházból származó bevételek is elmaradtak. 1945-ben tehát nem is osztottak díjakat. Az 1946-ot követõ három esztendõben a Baumgarten-díj, korábbi hagyományait követve, minõségi mérceként funkcionált, ám 1949 januárjában a frissiben kinevezett miniszterhelyettes, a nem sokkal késõbbi kommunista kultúrdiktátor, Révai József (Ortutay Gyula miniszter feje fölött) mintegy elsõ ujjgyakorlatként - mielõtt néhány hónappal késõbb hivatalosan is bezárta volna a „polgári csökevénnyé átminõsített" alapítványt -, ugyancsak a legutolsó pillanatban még három „apró" változtatást eszközölt a listán: „mivel költészete nem szolgálja a szocialista társadalom építését", a listáról kihúzta Szabó Magda nevét (aki egyébként akkor már megkapta a kuratórium hivatalos értesítését arról, hogy évdíjas lett), s beírta a költõ Kuczka Péter és a filozófiai tanulmányíró, Szigeti József nevét. „Ilyen brutális élményem azelõtt s azóta sem volt" - kommentálta még évtizedekkel késõbb is a beavatkozást az élete során sok mindent megtapasztalt írónõ, aki az inzultust követõen tíz évre önként elhallgatott, verseit, majd 1953-tól regényeit fiókjának és szûk baráti körének írta, s aki a hivatalos kurátori értesítés birtokában - a Ki kicsoda? tanúsága szerint is - az utolsó Baumgarten-díjas költõnek tekinti magát.
(Murányi Gábor: Baumgarten-malõrök, HVG, 1996. június 8.)

A szándék
„Magyarországon fekvõ minden ingó és ingatlan vagyonomat egy, a nevemet viselõ örökalapítványnak hagyományozom, melynek céljául szûkölködõ magyar írók anyagi gondjainak enyhítését tûzöm ki. Ezen alapítvány létesítésénél nem a tehetség jutalmazása lebeg szemem elõtt, hanem oly komoly törekvésû - akár a szépirodalmat, akár a tudományt mûvelõ - magyar írók hathatós támogatása, akik minden vallási, faji és társadalmi elõítélettõl mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak, és így személyes elõnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek. Az alapítvány vagyonának állaga soha ne legyen csorbítható és annak csakis a jövedelme fordíttassék a fent írt cél elérésére. Az alapító oklevél megállapítására Babits Mihályt (Budapest, VIII. Reviczky-utca 7.), a szeretve bámult magyar költõt és Basch Lorántot (Budapest, V. Balaton-utca 2.), legjobb barátomat kérem fel és reájuk bízom különösen, hogy õk határozzák meg az alapítványi vagyon kezelésének mikéntjét, az alapítvány jövedelmébõl történõ részesítés módozatait, az alapítvány szervezetét és külsõ képviseletét és a támogatásban részesülõ írók kiválasztását. Az alapítvány kuratóriuma õbelõlük álljon és õk jelöljék ki utódaikat.
Az alapítvány jövedelmének egynegyede egyenlõ részben Babits Mihályt és Basch Lórántot illesse. Ez az intézkedés nem vonatkozik az õ hivatalbeli utódaikra."
(A Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány alapító oklevele, Bp., 1928.)

Kímélet
„Kassák Lajos »Egy ember élete« címû önéletrajzának az a kötete, amely a kommün alatt történt eseményekkel foglalkozik, 1934 novemberében jelent meg. Az ügyészség a könyv e részének tartalma miatt a magyar állam és a társadalom törvényes rendjének erõszakos felforgatására irányuló izgatás vétsége, valamint nemzetgyalázás vétsége címén vádat emelt az író ellen.
A törvényszéken Kassák azzal védekezett, hogy õt az inkriminált részek megírásánál nem politikai szempontok vezették, és hogy egy ember életét csak úgy lehet híven leírni, ha a körülötte történteket is megírják.
A törvényszék Kassák Lajost felmentette a vád alól a következõ indokolással: »A könyv egész tartalmából kivehetõ ugyan, hogy Kassák elõtt rokonszenves volt a forradalom, azonban éppen a vádirat részeibõl is arra lehet következtetni, hogy Kassák szigorú kritika tárgyává tette a tanácsköztársaság vezetõinek és a proletárdiktatúra vezéreinek kívánságait. A kommün alatt fennálló megélhetési viszonyokról nem fest olyan vonzó képet, hogy bárki vágyódást kaphatna a könyvben rajzolt állapotok visszatérése iránt. Olyan kijelentések sincsenek a könyvben, amelyek szerint Kassák a mai állami és társadalmi rend felforgatását kívánatosnak tartaná és az olvasóban sem ébreszt fel ilyen érzéseket.«
Az ügyész megfellebbezte a törvényszék ítéletét, és a tábla Medvigy-tanácsa ma a törvényszék ítéletét egész terjedelmében helybenhagyta és ezzel Kassák Lajos felmentése jogerõssé vált.
A jogerõre emelkedett ítélet nyomán felvetõdik a kérdés, miképpen befolyásolja ez a Kassák Lajos Baumgarten-díjának ügyét. Mint tudjuk, Hóman Bálint miniszter a kuratórium elõterjesztését Kassák Lajos kitüntetésére vonatkozólag azért nem hagyhatta jóvá, mert ellene nemzetellenes vétség miatt bírói eljárás volt folyamatban.
Megkérdeztük Basch Lóránt dr.-t a Baumgarten-alapítvány jogi kurátorát, vajon a jogerõs felmentõ ítélet elhangzása után lehet-e változtatni még Kassák Lajos Baumgarten-díjának döntésén?
- Az ítéletnek örülök - mondotta Basch Lóránt -, annál inkább, mert én magam is bizonyos voltam benne, s ezt hangoztattam is, hogy a per csak felmentõ ítélettel végzõdhet. Sajnos azonban, alapítólevelünk kikötései értelmében döntésünket január 18-án nyilvánosságra kellett hoznunk és így azon változtatni már nem lehet. Mindenesetre meg akartuk kímélni Kassák Lajost attól a kellemetlenségtõl, hogy a miniszter éljen a vétójogával. Ezért, amikor megtudtuk, hogy Kassák Lajos díjazását a miniszter jogi szempontból kénytelen lesz ellenezni, az õ nevét mással helyettesítettük, illetve más döntést hoztunk s ezt a döntést terjesztettük be jóváhagyás végett. Kassák Lajos ügyét a szívünkön viseljük, s amit lehet, meg fogunk tenni az érdekében, ámbár a döntésen már változtatni nem lehet. Hiszen õ valóban egyike azoknak az íróknak, akik a legnehezebb anyagi viszonyok között élnek."
(Jogerõsen felmentette Kassákot a tábla. Magyarország, 1936. január 29.)

Ünnepi beszédek
(Babits Mihály, 1929. január 18.) „Hölgyeim és Uraim, a »Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány« elsõ ünnepsége egyszersmind egy halott emlékének ünnepe is: mert épp ma két éve, hogy alapítványunk létesítõje a téli Tátra havas bércei közt egy gyors betegség váratlan áldozata lett. Ez a halálnap alapítványunk voltaképpeni születésnapja; mert ez a magyar születésû német író idegenbe szakadt kincses rokon módján végrendeletében gondoskodott szegény magyar írótestvéreirõl…"
(Babits Mihály, 1933. január 18.) „Noha az alapítvány még csak elsõ évtizedét éli, e cselekedeteknek máris történetére és hatására tekinthetünk vissza; fiatal intézményünknek már életrajza van, s múltja, amelyre önérzettel hivatkozhat. Elsõ éveink szomorú idõbe estek: szellem és irodalom Kazinczy óta nem küzdött annyi részvétlenséggel, mint napjainkban, s a magyar író gyakran az ínség gyilkos hullámaiban fuldokolt, vagy közönség s kiadó kegyének efemér szalmaszálai után kényszerül kapkodni. Ily körülmények közt az alapítvány mûködésében bizonnyal jóval nagyobb nyomatékot nyert az emberbaráti és karitatív szempont, mint azt az alapító eleve gondolhatta volna; másrészt kétszeres súllyal esett mérlegünkben az alapítónak végrendeletében kifejezett intenciója, hogy hathatós támogatásunk azoknak az íróknak pályáját igyekezzék könnyíteni, akik a kor ízlésével s az érvényesülés csábjaival meg nem alkudva, eszményibb célokat követnek, s emiatt anyagi szükséget látnak…"
(Babits Mihály, 1934. január 18.) „Kétségtelen, hogy alapítványunk eddigi döntéseiben az irodalmi tehetség megítélése mellett emberi szempontokat is tekintetbe vett; de ezek a szempontok éppen azok voltak, amelyeket alapítónk végrendelete is figyelmünkbe ajánl, mikor azokat az írókat rendeli jutalmazandóknak, akik »csakis eszményi célokat szolgálnak, s így személyes elõnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek«. Szellemi kultúránk mai állapotában nagyon is fontosnak és aktuálisnak látszott ez a rendelkezés. Baumgarten Ferenc még nem tudta, hogy mire gondolata testté válik, kevés lesz azt mondani, hogy az eszményi célokat követõ magyar írók »szükséget szenvednek«… Az irodalom a mai kultúrának valóságos mostohagyermeke. Ez a kultúra mindinkább távolodik a szellemi céloktól, s szinte kizárólagosan materiális, politikai és gazdasági ideálokat tûz maga elé. Ebben a vonatkozásban sokat jelenthet a tudomány, s üzleti kapcsolataival még a mûvészet is. Az irodalom azonban, s kivált az az irodalom, mely nem hajlandó magát szolgálatba adni, haszontalannak, sõt ártalmasnak látszik. Az irodalom pedig a legszellemibb mûvészet; maga a tiszta szellem; s hatástalansága a szellem hatástalanságát jelenti. Bármily szomorú az író nyomora, talán még végzetesebb az, ami mögötte van: hogy az irodalom fontosságát és presztízsét vesztette a kor emberének szemében, még a könyvkiadók és lapszerkesztõk szemében is, akik a legnagyobb nyíltsággal hajlandók mindenféle más szempontokat a tiszta irodalmi szempontnak elébe helyezni. Különös jelenség, hogy íróink ugyanakkor rendkívüli módon megszaporodtak, s a könyvpiacot az új könyveknek szinte beláthatatlan és számba vehetetlen tömege borítja. Ezek az olcsón vett és olcsón adott könyvek az írói mesterség csodálatos könnyen vevését és meg nem becsülését tanúsítják író és kiadó részérõl egyformán."
(Basch Lóránt, 1937. január 18.) „Gyakran ért bennünket az a vád, hogy csak az írók szûkebb köre az, melynek támogatását alapítványunk elsõsorban feladatának tekinti. De ez volt az alapító akarata is. És ha a viszonyok várható javultával alapítványunk jövedelmei megengedik, álláspontunk nem is lehet más, mint az, hogy az évdíj-meghosszabbítás bevált módszerével, mely alapítványunk jellegét adja, indokolt esetben egyfolytában hosszabb idõn át nyújtsuk ugyanannak az írónak az alkotó munkához szükséges anyagi könnyebbséget."
(Basch Lóránt, 1946. január 18.) „Az alapítvány döntéseit támadó kritika idõvel elnémult. Lassanként átmentek a köztudatba azok az elvek, amelyektõl az alapítvány eltérni semmi szín alatt hajlandónak nem mutatkozott. Elvétve elõfordultak még támadások egyes irodalmi csoportok részérõl Babitsnak a nyers naturalizmussal és a zsurnalizmussal szemben teljesen elzárkózó álláspontja miatt. Egyébként azonban az eleinte nagy vihart keltett döntéseink különösebb emóciót már nem váltottak ki. Lassanként a legtöbb arra méltó író hozzá is jutott a díj kitüntetéséhez.
Annál több gondot okozott az alapítvány vezetõinek a szabadság és státusjogok fokozódó korlátozása, amellyel párhuzamosan tágította a felügyelõ hatóság a »közrend« veszélyeztetett voltának fogalmi körét, ami a vétójog elõfeltételét képezte, és egyben kimélyítette a hatályosabb felügyelet módozatait. A határozatainkban szereplõ írók személyét rendõri nyomozás tárgyává tette, utóbb státusuk megállapíthatása végett adatok közlését, majd döntéseink indokolását is megkívánta. Ezek már túllépték a törvényes felügyelet határait. Részünkre azonban egy volt a fontos: megõrizni autonómiánkat, átmenteni a vészen az alapítványt, és mint az erdélyi költõ mondja: »ahogy lehet, érvényesíteni az alapító intencióit.«"
(In.: A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Beszédek, megemlékezések. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Téglás János. Argumentum-Palatinus, Bp., 2000.)

Az utolsó díjkiosztás
„A Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány díjait és jutalmait 1929 és 1949 között a szépirodalomnak és a tudományos irodalomnak 126 képviselõje vehette át. A támogatásra érdemes alkotók kiválasztását az alapítványtevõ nem egy »testületre vagy egy szervezetre«, hanem egy író irodalmi lelkiismeretére bízta. Ez a kitüntetés nem csak pénzt jelentett, hanem elismerést is, egy széles látókörû, európai gondolkodású, humanista szellemû költõ, majd az örökségét átvevõ kör megbecsülését. Az alapítvány abban az idõben mûködött, mikor a magyarság izgalmas, tragikus esztendõket élt át, de a változások, veszélyek közepette is a nemzeti kultúra folytonosságát és tisztaságát óvta, magas esztétikai és erkölcsi elveket képviselt - Babits szavaival: »az irodalom magaslati õrhelye« volt és maradt (…)
Támadták jobbról és támadták balról, a vádaskodók a kurátorok személyét sem kímélték. (…) Már az alapító végakarata megbotránkoztatta a jobboldali sajtót. A Magyarság, Milotay István lapja azt hangoztatja, hogy a »kozmopolita írók kitenyésztésére« létesített alapítvány pénzzel akarja »megvásárolni a magyar írók lelkét és lelkiismeretét« és rombolni a »magyar nép történelmi értékeit, fajiságának, elõkelõ úri erkölcsének legbájosabb és legszentebb megnyilatkozásait.« (Magyarság, 1927. szeptember 7.). Szabó Dezsõ szerint »csak az eunuchok, kerítõk és szajhák mentesek minden világnézeti és politikai elfogultságtól«, ezért azt tanácsolja, hogy Baumgarten végrendeletének »beteg feltételeit még az emlékezetünkbõl is töröljük ki. A díjak elosztásánál sohase figyeljünk egyébre: mint a magyar szellemi fejlõdés mély imperátivuszaira, a magyar lélek orgánikus szükségeire« (Elõörs, 1928. július 29.)
(…) Babits Mihály a támadásokkal és a kritikákkal szemben többször is hangoztatta szokásos január 18-i ünnepi beszédeiben, hogy az alapítvány - a végrendelet szellemében - »semmiféle politikai tekintetet nem vesz figyelembe«, csak a »magasabb színvonalú magyar irodalom megalkuvás nélküli támogatását« és az írói nyomor enyhítését tartja feladatának. (…)
A harmincas évek végétõl fennállt az a veszély, hogy a minisztérium szóbeli és írásbeli dorgatóriumait - a kifejezés Schöpflintõl származik - az alapítvány autonómiájának felfüggesztése követi. A Beszélgetõfüzetek lapjain többször találkozhatunk Babits aggódó megjegyzésével - a legutolsót 1941. július 20-án, szinte végakaratként írta le -: »Nagyon óvatosnak kell lennünk, semmi okot sem adni beleszólásra.« (Babits Mihály Beszélgetõfüzetei. Szépirodalmi, Bp. 1980. II. 423.1.)
(…)
A nehéz évek küzdelmei és fájdalmas csalódásai után Basch Lóránt egyik levele szerint abban reménykedett, hogy „a demokráciában végre nyugvópontra jut a Baumgarten-ügy, és az irodalmi díjak normalizált helyzetébe kerül." (Basch Lóránt - Kárpáti Aurélnak. Bp. 1946. január 14. OSZK Fond 145/153/2.) A Sas utcai székház 1945. január 11-i pusztulása, a könyvtár leégése, az összegyûjtött ereklyék megsemmisülése beárnyékolta ugyan ezt a derûlátást, de a jogászkurátor jó üzleti érzékének köszönhetõen - még idõben aranyba fektette ugyanis az alapítvány jövedelmét és tartalékait - a további mûködéshez szükséges anyagi háttér biztosítottnak látszott. Már 1945 márciusában megkezdték az írók természetbeni segélyezését, és az 1946-os évdíjak fedezete - mint utólag kiderült 280 gramm arany - is megvolt. Az alapítvány zavartalan tevékenységét, az autonómia érintetlenségét, a politika jóindulatát pedig a kultuszminiszter, Keresztury Dezsõ személye szavatolta, aki maga is tagja volt a tanácsadó testületnek, de ezt a tisztséget minisztersége idején (1945. november 15. - 1946. november 6. között) nem látta el. (…)
A Magyar Írók Szövetségének 1946. január 20-i közgyûlésén a hozzászólók kritizálták a két nappal korábbi díjkiosztást, és a haladó szellemû írók érdekében a kuratórium kicserélését követelték, valamint indítványozták, hogy a kitüntetésekrõl az Írószövetség elnöki tanácsának tagjai döntsenek. (Független Magyarország, 1946. január 21.)
(…) 1948-ban, éppen a díjkiosztás napján jelenik meg a Szabad Népben Keszi Imre Baumgarten-díj és Kossuth-díj címû cikke. (Szabad Nép, 1948. január 18.) A kommunista lap kulturális rovatvezetõjének írásából már sejthetõ, milyen sorsot szán az alapítványnak a kultúrpolitika. Keszi Imre elismeri ugyan a Baumgarten-díj irodalomtörténeti jelentõségét a konzervatív irodalommal szemben, de az eddigieknél élesebben kritizálja a díjazás korábbi diktatórikus formáját, amely miatt József Attilát is mellõzték. Idejét múltnak tekinti az alapítvány egyik legfõbb hagyományát, az írói függetlenség elvét, mert az õ logikája szerint a »rendszer már nem áll ellenségesen szemben a szellemmel, az író már nem függetlensége árán, hanem éppen függetlensége és eredendõ szabadságra-törése útján, sõt csakis így válhat a szabad magyar demokratikus rend írójává«. Kénytelen tudomásul venni, hogy a díjkiosztásnak »irodalmi életünkben még mindig középponti és meghatározó szerepe van«, de ez a jövõben nem maradhat így. »Kívánatos volna, ha ez a Kossuth-díj mihamarabb az õt megilletõ térre szorítaná vissza [...] a polgári irodalom szánalmasan szegényes, de nálunk mégis eddig legnagyobb jelentõségû irodalmi díját: a Baumgarten-díjat.«
A kultusztárcával hosszú ideig harmonikusnak tûnt a kapcsolat, 1948-ig nincs nyoma annak, hogy a felterjesztett írók névsorát kifogásolták volna. (Bár lehet, hogy Füst Milán díjazására tényleg Keresztury miniszter nyomására került sor.) Csak az alapító okirat módosításában nem tudtak megegyezni a fõhatósággal. Az 1946. november 16-i ülésen elhatározták, hogy a 4.§. 3. bekezdését és a 22.§. b. pontját - melyek a díjazásból való kizárás feltételeit tartalmazzák és a miniszteri vétó jogi alapjait képezik - töröltetik. (Jegyzõkönyv, 1946. november 16. OSZK Fond 145/12.) A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium - amint azt Basch Lóránt egy évvel késõbbi beszámolójából megtudhatjuk - hajlandó lenne bizonyos reformokra: a jövõben nem kérné a díjat odaítélõ határozat felterjesztését, és a fõfelügyeleti (vétó) jogot csak a hozzá eljuttatott panasz esetén gyakorolná, de az említett részek törléséhez nem járul hozzá. Ez az ügyvéd szavait idézõ jegyzõkönyv szerint azt jelentené, hogy »a tanácsadó testülettel kellene a kuratóriumnak osztozni a felelõsségben a tekintetben, hogy valamely író munkássága nemzetellenesnek, a közrendbe vagy a közerkölcsbe ütközõnek minõsíthetõ-e.« (Jegyzõkönyv, 1947. november 29. OSZK Fond 145/13.) A december 13-i ülésen végül lemondanak módosítási indítványukról, mert a miniszteri vétó megszüntetésének csak akkor lenne értelme, ha ezzel egyidejûleg törölnék ennek jogi hátterét is. (…)
Ilyen kultúrpolitikai légkörben került sor 1949. január 18-án az Országos Szövetkezeti Hitelintézet gróf Teleki Pál utcai tanácstermében az utolsó, huszadik díjkiosztásra, amely a korabeli sajtótudósítás szerint csak »zártkörû, rövid ünnepség« volt. (Magyar Nemzet, 1949. január 19.) Ezen a tíz kitüntetett közül hárman nem jelentek meg: Ignotus a Pajor-szanatóriumban feküdt, Nagy Sándor Lengyelországban volt (Nagy Sándor levele Basch Lórántnak. Bp. 1949. február 3. OSZK Fond 145/68.), Kuczka Péter pedig egyéb ok miatt volt távol, még Fülep Lajos, a tanácsadó testület elnöke sem tudott részt venni az eseményen, a tagok közül pedig Kárpáti Aurél, Keresztury Dezsõ és Sík Sándor hiányzott. Már a szerény külsõségek is megkülönböztették az elõzõ évek rendezvényeitõl, régebben ugyanis „népes közönség" elõtt, »a szellemi élet színe-java« jelenlétében hirdették ki a díjazott írók névsorát. (…)
Baumgarten örökségének sorsáról az 1950. október 24-én kiadott minisztériumi véghatározat (1950. október 24. OSZK Fond 145/18/3.) döntött. Ez az 1949. évi 2.sz. törvényerejû rendelet 1.§.-ának b. pontja alapján - mely kimondja, hogy az alapítványt meg kell szüntetni, »ha céljának eredményes megvalósításáról ésszerûen csak az állami [...] közigazgatás útján lehet gondoskodni... « - feloszlatja a Sas utcai intézményt, ingó vagyonát az államkincstár tulajdonába veszi. A döntést azzal indokolja, hogy az »írókról való gondoskodás és a kiváló írók jutalmazása Népköztársaságunkban állami feladat, ez utóbbi célt szolgálja a Kossuth-díj és a József Attila-díj.«"
(Téglás János: Az utolsó díjkiosztás és a Baumgarten-alapítvány megszüntetése. In.: A Baumgarten-alapítvány ünnepei. Beszédek, megemlékezések. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta: uõ. Argumentum-Palatinus, Bp., 2000.)

Egy levélváltás

1.
M. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztertõl.
1070-5-2/1930. szám.
X.
A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány kuratóriumának az 1930. évre szóló évdíjak odaítélése tárgyában 1929. évi december hó 30-án hozott határozatát abban a részében, amellyel az egyik évdíjat Pap Károly írónak ítélte oda, nem vehetem tudomásul.
A tanácsadó testület ülésérõl bemutatott jegyzõkönyvbõl ugyanis tényként állapítható meg, hogy nevezett író a kommunizmus alatti magatartása, nevezetesen bûntettnek minõsített cselekménye miatt börtönbüntetésre ítéltetett, és ezért nevezettnél nem láthatom fennforogni azokat a magas szempontokat, amelyek az alapítónak az alapítólevél 4. §-ában megjelölt szándéka szerint a jutalmazandó írók kiválasztásánál figyelembe veendõk.
A határozat egyéb része ellen nem kívánok észrevételt tenni. Azonban ezúttal is felkérem a kuratóriumot egyrészt arra, hogy az alapítólevélnek a tudományos írók évdíjban részesítésére vonatkozó rendelkezését kellõ és az eddiginél nagyobb figyelemben részesítse, másrészt pedig, hogy a jövõben az évdíjakat odaítélõ határozatot oly idõben terjessze fel, hogy a döntésre az alapítólevél által biztosított 30 nap rendelkezésemre álljon.
Budapest, 1930. évi január hó 18.
Dr. Klebelsberg Kuno sk.

2.
[Másolat] Nagyméltóságú m. kir. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úr!
Kegyelmes Urunk!
A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány 1930. évre szóló évdíjait odaítélõ határozatunk tárgyában alulírott kuratóriumhoz intézett 1070/5-2-1930/X. számú leiratra - tekintettel az abban érintett kérdések elvi jelentõségére - méltóztassék megengedni, hogy fõfelügyeleti hatóságunk elõtt álláspontunkat az alábbiakban tüzetesen kifejthessük.
Elsõsorban Pap Károly író ügyében bátorkodunk Nagyméltóságod figyelmét a következõkre irányítani:
Az általunk tisztázott tényállás szerint: egy fiatal ember a harctérrõl hazatérve, az állami rend teljes felfordulásának idején, csak a rendkívüli viszonyok közt lehetségessé vált oly cselekményeket követett el, amelyeket a gyorsított eljárás szerint ítélkezõ bíróság súlyos büntetéssel sújtott. - A büntetés kitöltése, illetve részben elengedése óta az illetõ ellen erkölcsi vagy politikai szempontból kifogás fel nem merült, írói munkássága pedig felkeltette az irodalmi szakértõk figyelmét. Pap Károly írásai mentesek minden politikai iránytól, tiszta irodalmi törekvésekrõl tesznek tanúságot; nem a közönség ízlését keresik és írójuk a létfenntartás legelemibb feltételeit sem tudja munkáival elõteremteni. - Úgy véltük, hogy alapítónk szellemében járunk el és alapítványunk kettõs célját, az irodalmit és emberbarátit egyaránt szolgáljuk, midõn az õ sorsán is segítünk. -
Bár alapító oklevelünk nem tartalmaz oly rendelkezést, mely a büntetlen elõéletet az évdíjban juttatás feltételévé szabná - amint ez irodalmi díjaknál egyáltalán nem is szokásos - és így az a körülmény, hogy büntetett elõéletû író kap évdíjat, az alapító oklevél rendelkezéseivel merõben ellenkezõnek semmi esetre sem minõsíthetõ, tisztában voltunk azzal, hogy oly író jutalmazásánál, aki büntetve volt, különös körültekintéssel kell, hogy eljárjunk. -
Pap Károly esetében azonban, a terhére rótt cselekmények természetének és indító okainak vizsgálata után arra a meggyõzõdésre kellett jutnunk, hogy fiatalos meggondolatlanságból, tömegpsychozis hatása alatt elkövetett cselekményei miatt, tisztességben eltöltött tíz év múlva attól a lehetõségtõl, hogy a legsúlyosabb anyagi gondoktól mentesülve élhessen mûvészetének: õt megfosztani és ismét, vagy talán örökre megbüntetni nem volna összeegyeztethetõ alapítványunk nemes céljaival. -
Nincs is alapító oklevelünknek oly rendelkezése, mely erre az esetre alkalmazva, kizárná az évdíj juttatását. - Azok a feltételek, amelyekhez alapítónk a támogatást kötötte, és amelyek részletes kifejtése az alapító oklevél 4. §-ában foglaltatik: csakis írói tulajdonságokra, irodalmi munkásságra vonatkoznak. - Csak az író munkáiban megnyilvánuló tehetség, mûveltség és jellem jöhet döntõ - és csak az azokban megnyilvánuló politikai és társadalomra veszélyes törekvések - kizáró körülményként figyelembe a díj odaítélésénél. - Ámde Pap Károly írói voltát és munkáját - ki az ismert eset idején még csak nem is volt író - kifogás a végrendeletben felállított magas igények szempontjából nem érheti. -
Döntésünknél figyelembe vettük azt is, hogy a magyar büntetõ törvénykönyv szellemébõl az foly, hogy tíz év elteltével a kiállott büntetés megbélyegzõ következményei megszûnnek. Súlyos bûncselekményeknél is tíz év elteltével már nem ismer visszaesést a törvény és tíz év a politikai jogok felfüggesztésének végsõ határideje is. Büntetõ törvénykönyvünk 58. §-a kifejezett rendelkezést is tartalmaz oly irányban, hogy az, aki hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére elítéltetett, közhivatalra, vagy közhatósági megerõsítéstõl függõ hivatalra, állásra vagy szolgálatra azon idõtõl fogva ismét alkalmazható, amelytõl politikai jogait újólag gyakorolhatja. - A szóban forgó elítélés 1920-ban történt és a politikai jogok felfüggesztése öt évre mondatott ki, ámde a kiszabott büntetés, mint ismeretes, röviddel az elítélés után, amnestia útján elengedtetett. - Ha tehát valaki törvényeink értelmében szóban forgó tényállás mellett közhatósági megerõsítéstõl függõ álláshoz juthatna, nyilvános kitüntetéseket nyerhet el, akkor nem lehet elzárva attól, hogy egy jótékonysági jelleggel is bíró irodalmi díjban részesíthetõ legyen. -
Ezt az álláspontunkat teljes egészében magáévá tette tanácsadó testületünk is, amidõn múlt évi december 30-án meghozott egyhangú határozatában a Pap Károly írónak évdíjat juttató korábbi határozatunk fenntartása mellett foglalt állást. Az azóta megnyilvánult nyilatkozatokból pedig úgy látjuk, hogy döntésünk a közvéleményben is helyesléssel találkozott. - Alapítványunk magas hivatásának tudatában gondosan ügyelünk - a tanácsadó testületnek az alapító oklevél 24. §-ában elõírt ellenõrzése mellett - arra, hogy az alapítvány szigorúan az alapító intenciói szerint, az alapító oklevél rendelkezéseinek megfelelõen teljesítse feladatait és hogy a közérdekbõl gyakorolható fõfelügyeleti jog címén beavatkozás szüksége fel ne merüljön. -
Nagyméltóságod leirata arra is késztet, hogy a tudományos írók kiválasztásának kérdésében elfoglalt álláspontunkat is Nagyméltóságod elõtt - utalva e részben az alapító oklevél szövegének tárgyalása során szóval és írásban történt elõterjesztéseinkre - ezúttal minden vonatkozásban kifejtsük. -
Kiinduló pontunk alapító oklevelünk 1. §-a szerint mindenkor és mindenben magának a végrendeletnek intézkedése kell, hogy legyen. -
Alapítónk vagyonát szûkölködõ írókra hagyta és a figyelembe jöhetõ írók körének meghatározásánál oly ismérveket állított fel, amelyek az írói minõség, az író meghatározása szempontjából bírnak jelentõséggel. -
Alapítványunk, mint neve is mutatja, irodalmi (:s nem tudományos:) alapítvány, íróknak és nem tudósoknak szól. - A tudományos írókra történt utalás csak az írói munkásság tárgykörének meghatározását jelenti, nem az irodalomnak szánt alapítvány kiterjesztését tudományos kutatások jutalmazására. -
Ismerve Baumgarten Ferenc gondolatvilágát és irodalmi véleményeit, nem volt kétségünk az iránt, hogy alapítónk a tudományos írók említésével a szellemi tudományok azon mívelõire gondolt, akik mûvészi formában (:essay:) tárják fel tudományos kutatásaik eredményét; Baumgartentõl az exakt tudományok: földrajz, mathematika és természettudományok teljesen távol állottak. Azzal pedig, hogy irodalmi végrehajtójává Baumgarten költõt nevezett ki, aki egy mû tudományos értékének megállapítására a szorosan vett irodalmi tudományokon kívül képzettséggel nem bírhat, szintén kifejezésre juttatta azt, hogy a tudományt mívelõ íróknál is a döntõ szempontot alkotásaik irodalmi értékére helyezte és hogy elsõsorban azon tudományokat kívánta az alapítvány körébe bevonni, amelyek mívelése közel áll a szépirodalom területeihez. -
Ezen meggondolásoktól vezetve, az alapító oklevél kiállításánál a 4. §. 4. bekezdésében - a Nobel alapítvány példájára - külön is kifejezésre juttattuk, hogy tudományos írók az évdíj odaítélésénél csak akkor jöhetnek figyelembe, ha mûveik irodalmi értékkel bírnak. Tudományos íróknak az alapítvány jövedelmeibõl szépírókkal egyenlõ mértékben való részesítését pedig az alapító oklevél 11. §-ában csak a lehetõség szerint vállaltuk, ezzel kifejezést adva annak, hogy az alapítvány kezelõi e részben a fõfelügyeleti ellenõrzés körébe vonható megkötöttségnek alávetve nincsenek. -
Tanácsadó testületünk 1928. december 5-én tartott elsõ ülésében elvi állást foglalt abban a kérdésben, hogy kik tekintessenek az alapítvány szempontjából elsõsorban figyelembejövõ tudományos íróknak. A testület egyhangúlag akként határozott - amint errõl múlt évi január 21-ei felterjesztésünkben Nagyméltóságodat tájékoztatni bátorkodtunk, - hogy a tudományos írók közül elsõsorban az irodalmi és mûvészeti kritikusok és essayírók részesíttessenek, akik, minthogy gyakran nem szépírók is egyúttal, ha tudományos íróknak se volnának minõsíthetõk, kiesnének az alapítvány kedvezményezettjei körébõl, ami nyilván ellenkeznék az alapító céljaival. -
Tanácsadó testületünket ezen állásfoglalásban az is vezette, hogy a tudományos irodalom mívelõinek nagyrésze, tanári vagy múzeumi állásukban, viszonyítva az irodalom többi mívelõihez, valamennyire ellátottaknak tekinthetõk; vannak tudományos intézményeink, amelyek megadják a tudományos munkásság anyagi eszközeit; nincs azonban oly intézményünk, amely kritikusoknak nyújtana megélhetési lehetõségeket. - A magyar irodalom fejlesztésére törekvõ célja azonban az alapítványnak nem valósítható meg a kritikai irodalom támogatása nélkül és így alapítványunk rendeltetésébõl önként adódik az a feladat, hogy a szépírók súlyos anyagi gondjainak enyhítése mellett a meg nem alkuvó kritika függetlenségének feltételeit teremtse meg. -
A tudományos kutatással kapcsolatos irodalom mívelõit egyébként rászorultság esetén alapítványunk rendkívüli segélyek alakjában a lehetõség szerint eddig is támogatta és a jövõben is támogatni kívánja. -
Mint akik az alapító bizalma alapján adjuk meg az alapítvány mûködési irányait, úgy véljük kötelességünket legjobban teljesíteni, ha alkalmazkodunk a mindenkori irodalmi helyzet szükségszerû követelményeihez és elsõsorban oly hiányokon segítünk, amelyek ma különben orvoslás nélkül maradnának. - Amidõn a helyzet szükségszerûségeit felismerve, a szépírók mellett a kritikai irodalom mívelõit részesítjük elsõsorban támogatásban, egyben a kegyelet szavát is követjük, hisz alapítónk neve az irodalom ismerõi elõtt kritikai mûködése révén marad emlékezetes. -
(Nagyméltóságod leiratát kötelességszerûen közöltük tanácsadó testületünkkel is. - A testület f. é. február hó 10-én tartott ülésében - melynek jegyzõkönyvét bemutatjuk - foglalkozott az üggyel és korábbi állásfoglalásaihoz képest fenti felterjesztésünk tartalmát helyeslõleg tudomásul vette.)
Kérjük Nagyméltóságodat, úgyis, mint a magyar kultúra legfõbb õrét, hogy alapítványunknak fent vázolt irányelveit magáévá tenni és bennünket az alapítványi célok hû szolgálatában kegyesen támogatni méltóztassék. -
Mély tisztelettel
Nagyméltóságod alázatos szolgái:
[aláírás nélkül]
(Országos Széchényi Könyvtár, Fond 145/6.)

Egy kései elismerés aprópénze

[Másolat]
Baumgarten Ferencz
Irodalmi Alapítvány

Kuratórium
Budapest, 1938. január 29.
I. Városmajor u. 48.

Nagyságos
özv. dr. Makai Ödönné úrnõnek,
Balatonszárszó.

A Baumgarten-alapítvány kuratóriuma nevében közlöm, hogy boldogult fivérének, József Attila költõnek múlt év november 29-én meghozott határozatunkkal az 1938. évre 3000,- pengõ évdíjat odaítéltünk.
Alapító oklevelünk rendelkezései szerint az évdíjban részesített író évközi elhalálozása esetén hozzátartozói részére három havi járandóság temetési hozzájárulásként folyósítandó. - Ezt az összeget a korán elhalt költõ hozzátartozói részére folyósítani kívánván, kérem Nagyságos Asszonyomat, hogy a törvényes örökösök által (:értesülésem szerint a testvérek a törvényes örökösök:) kiállítandó és az alapítvány kuratóriumához címemre intézendõ teljes névaláírású levélben a 750,- pengõt tevõ összeg felett rendelkezni méltóztassék. -
Kiváló tisztelettel:
[aláírás nélkül]
(Petõfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár, V 3059/1.)

A Baumgarten-díjasok
1929. Évdíjak*: Elek Artur, Erdélyi József, Farkas Zoltán, Juhász Gyula, Kárpáti Aurél, Osvát Ernõ, Schöpflin Aladár, Szini Gyula, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenõ
1930. Évdíjak: Elek Artur, Fülep Lajos, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Németh László, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenõ, Tóth Aladár
1931. Évdíjak: Bartucz Lajos, Elek Artur, Erdélyi József, Illyés Gyula, Juhász Gyula, Révész Béla, Salgó Ernõ, Tersánszky Józsi Jenõ
1932. Évdíjak: Füst Milán, Gellért Oszkár, Halász Gábor, Nagy Lajos, Szabó Lõrinc; jutalmak**: Bányai Kornél, Fürst László, Gelléri Andor Endre, Kertész Manó, Reichard Piroska
1933. Évdíjak: Erdélyi József, Gellért Oszkár, Gyergyai Albert, Illyés Gyula, Szép Ernõ, Tamási Áron, Váczy Péter; jutalmak: Szabolcsi Bence, Török Sándor
1934. Évdíjak: Gelléri Andor Endre, Gellért Oszkár, Illyés Gyula, Joó Tibor, Tersánszky Józsi Jenõ, Turóczi-Trostler József; jutalmak: Dienes Valéria, Fekete Lajos, Fenyõ László, Fodor József
1935. Évdíjak: Füst Milán, Halász Gábor, Karinthy Frigyes, Nagy Lajos, Szerb Antal; jutalmak: Barta János, Ferenczy Valér, József Attila, Telekes Béla, Weöres Sándor
1936. Évdíjak: Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Ortutay Gyula, Schöpflin Aladár, Cs. Szabó László, Weöres Sándor; jutalmak: József Attila, Prahács Margit
1937. Évdíjak: Gyergyai Albert, Hevesi András, Illés Endre, Kodolányi János, Rapaics Raymund, Reményik Sándor, Szabó Lõrinc; jutalmak: Balogh Jolán, Radnóti Miklós
1938. Évdíjak: Barta János, Dallos Sándor, József Attila, Kós Károly, Molnár Antal, Nagy Lajos; jutalmak: Bohuniczky Szefi, Kampis Antal, Kardos László, Komor András
1939. Évdíjak: Farkas Zoltán, Halász Gyula, Illés Endre, Jankovich Ferenc, Jékely Zoltán, Laczkó Géza, Molnár Kata, Szabó Zoltán; jutalmak: Bözödi György, Devecseri Gábor
1940. Évdíjak: Joó Tibor, Komjáthy Aladár, Tóth Aladár, Wass Albert; jutalmak: Ambrózy Ágoston, Bóka László, Kádár Erzsébet, 940. Mátrai László, Tolnai Gábor
1941. Évdíjak: Kerecsényi Dezsõ, Reményik Sándor, Réti István, Tompa László; jutalmak: Kállai Ernõ, Kolozsvári Grandpierre Emil, Takáts Gyula
1942. Évdíjak: Berde Mária, Bohuniczky Szefi, Mátrai László, Ortutay Gyula, Rónay György, Szentimrei Jenõ; jutalmak: Ember Gyõzõ, Vajda Endre
1943. Évdíjak: Asztalos István, Bóka László, Fodor József, Jankovich Ferenc, Révay József, Tamási Áron; jutalmak: Képes Géza, Szabédi László
1944. Évdíjak: Benedek Marcell, Gulyás Pál, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Lõrinc; jutalmak: Berda József, Csapodi Csaba
1945-ben nem volt díjkiosztás.
1946. Évdíjak: Füst Milán, Gyergyai Albert, Lukács György, Török Sophie; jutalmak: Devecseri Gábor, Hegedûs Zoltán, Kádár Erzsébet, Pogány Ö. Gábor
1947. Évdíjak: Déry Tibor, Kassák Lajos, Szabolcsi Bence; jutalmak: Csorba Gyõzõ, Faragó László, Hajnal Anna, Kálnoky László, Pilinszky János, Trencsényi-Waldapfel Imre
1948. Évdíjak: Bölöni György, Kerényi Károly, Vas István, Zelk Zoltán; jutalmak: Lányi Sarolta, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Szentkuthy Miklós, Vajda Endre
1949. Évdíjak: Ignotus, Képes Géza, Szabó Pál, Trencsényi-Waldapfel Imre; jutalmak: Benjámin László, Karinthy Ferenc, Kuczka Péter, Lakatos István, Nagy Sándor, Szigeti József
(Forrás: Babits Mihály Beszélgetõfüzetei, Belia György jegyzetei, Szépirodalmi, Bp., 1980, valamint Gellért Oszkár: Kortársaim. Mûvelt Nép, Bp., 1954.)

* 1932-ig 4000 pengõ, 1933-tól 3000 pengõ, 1948-tól 10-12 ezer forint.
** 1944-ig évi 1000 pengõ, 1948-ban 4000, 1949-ben 3000 forint.