Úgy tapasztalom, a közönség még mindig hajlamos meglepõdni azon, hogy a magyar író, költõ is pénzbõl él, és nem méltóztatik diszkréten eltitkolni pénzéhségét, vagy nagy mûvekkel a háta mögött csöndben felfordulni. Lengyel Géza, a Nyugat kiváló kritikusa ezt a tévhitet nevezi babér-elméletnek. „A mûvész marokszám kap hódolatot, elõlegezett elismerést, bókot, babért, de keserû anyagi ügyein mosolyognak, elhitetik vele, hogy a mûvészet hitvány anyagi érdekeknek tökéletesen fölötte áll. Ezt a babér-elméletet azonban meghazudtolja a szabó, a szatócs, a háziúr, a villamosgyár és az élet más pénzbeszedõi. Ezek csakúgy követelik a maguk járandóságát a költõtõl, mint a temetkezési vállalkozótól" - írja 1908-ban. A mûvész persze mindig is tudta: pénz kell az élethez és az alkotáshoz. Az, hogy kitõl, mitõl lehet pénzt szerezni, koronként és személyenként változott. Az állami mecenatúra iránti igény azonban talán a két világháború között jelentkezett igazán látványosan a magyar irodalomban.
Valójában elõbb, már a XIX. század második felében úgy esett, hogy néhány konzervatívabb író, a népnemzeti iskola képviselõi különféle stallumokhoz jutottak. Akkoriban nagyon kevés író volt, nem tudjuk pontosan hány, de olyan magyar ember, aki az irodalomból akart megélni, lehetett vagy két-háromszáz. Az akadémikus irodalmi, mûvészeti élet vezetõ pozícióit az ún. népnemzeti iskola, amely egyébként - hogy a helyzet bonyolultabb legyen - csöppet sem volt aulikus, kézben tartotta, vezéralakjai tekintélyes állásokhoz jutottak, tagjai voltak mindenféle kuratóriumnak, egyetemi tanári, fõszerkesztõi állást kaptak. Elég itt Gyulai Pálra utalni, a Budapesti Szemle fõszerkesztõjére, az MTA osztálytitkáraként az akadémiai pályázatok fõbírájára, egyetemi tanárra, a Kisfaludy Társaság elnökére. Vagy Arany Jánosra, aki a független nyugalomra hiába vágyott: az Akadémia fõtitkáraként tisztviselõi munkát végzett, roppant szorgalmasan. Ezek az emberek akkor már aránylag jól meg tudtak élni.
Arany állítólag nagyon jól bánt a pénzzel. Krúdy, bár kedvesen, de igazi zsugorinak festi le. Lengyel Menyhért is adózik üzleti érzékének, amikor azt mondja: annyira kivételes tehetség volt, hogy mindez jól jött neki az alkotáshoz szükséges nyugalom megteremtéséhez.
Igen, úgy mondják, jó gazda volt. Az ötvenes években pedig hiába szerkesztett két jó folyóiratot, a Szépirodalmi Figyelõt és a Koszorút, a közönség nem tartotta el õket, rövidesen elhaltak, és az államnak esze ágában sem volt segíteni rajtuk. A prenumerációból, az elõfizetésbõl képtelenek voltak fennmaradni, pedig a színvonalat az is szavatolta, hogy Arany írta teli õket.
Mellettük aztán voltak azok az írók, akiket egyébként Gyulai Pál nem szeretett, Jókai és Mikszáth, akik viszont óriási közönségsikert arattak. Fiatalkorukban õk is szegények voltak. Ismert történet, hogy Mikszáth kénytelen volt Mauks Mátyás lányát, Kornéliát kétszer is feleségül venni, mert nem tudta eltartani, és mint becsületes ember, elvált tõle, aztán, amikor már jobban állt, újra elvette. Ennyire prózai az oka Mikszáth különös házasságának. A közönség felkapta õket, rengeteg könyvük jelent meg, és elsõsorban Jókait külföldi nyelvekre is fordították. Neki aztán saját lapja is lett, Rudolf és József fõherceggel barátkozott, megkapta az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címû albumsorozat szerkesztését. Egyébként a magyar irodalomtörténet hiányossága, hogy nincsenek könyvek az irodalom gazdasági, anyagi hátterérõl. Még a kiadók pénzügyi háttere sincs földolgozva, kisebb tanulmányokon kívül nem jelent meg semmi például Franklinról vagy Révairól. Így aztán keveset tudunk az írók valós anyagi helyzetérõl. De hogy az akkori fizetések, az „ellenzéki irodalom", ahogy hívták õket, nyomorogtak, az bizonyos.
Hogy a helyzet alapjában megváltozott volna az elsõ világháború után? Nem hiszem. A háborút követõ politika egy kicsit jobban beavatkozott a szellemi életbe, mint az azt megelõzõ, de a Magyar Királyság egyik kormányzata sem tartotta olyan fontosnak az irodalmat, mint késõbb Rákosi és Révai vagy Aczél György. Ilyen ügyekkel miniszterek akkoriban alig foglalkoztak, ez már a szocializmus sajátja.
1920 táján, ha nem is a kormánynak, de a konzervatív jobboldalnak volt egy próbálkozása, hogy a számára elfogadható írókat elszipkázza a Nyugattól. Amikor 1923-ban megindították lapjukat, a Napkeletet Tormay Cécile fõszerkesztésével, hamar kiderült, hogy hiába van Szekfûjük, Horváth Jánosuk, minõségi szépírójuk nincs. Hogy kellõen hülye kifejezéssel éljek, akkoriban a Nyugattól jobbra nem nagyon volt jó irodalom. Voltak kellemes elbeszélõk és színpadi szerzõk, mint Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, de igazán jelentõs író a Nyugattól jobbra nem volt ebben az idõben (és ami egyébként nagy baja a magyar irodalomnak, azóta sincs). Elkezdtek hát levelezni Kosztolányival és Babitscsal (Móriczcal nem, mert nekik õ túl paraszti volt), hogy jöjjenek át hozzájuk. A Napkelet elég rossz lap volt, de jobban fizetett, mint a Nyugat, és trambulint jelentett a hivatalos élethez. Babits és Kosztolányi, annak ellenére, hogy mind a ketten nehéz helyzetben voltak, mert mindketten megégették magukat a forradalmak alatt, nemet mondtak. Egy pillanatig sem merült fel bennük, hogy a jobb pénz és a karrier reményében átálljanak. Mint ahogy nemet mondott a szintén megkörnyékezett Schöpflin is. Ez nagy erkölcsi bátorság volt.
A Nyugat vezéralakjai mindegyikének volt valamilyen civil állása.
Munkából éltek, fõleg újságírásból. Kosztolányi a Pesti Hírlap munkatársa volt nagy fizetéssel. És piszok sokat dolgozott. Ötvenegy éves volt, amikor meghalt, és írt harminc könyvet meg lefordított harmincat. Szóval rettenetesen sokat dolgozott, minden héten két írást kellett leadnia. Ritkábban verset, inkább novellát, tárcát, fõleg színikritikát. Babitsnak a Baumgarten-díjból elég magas kurátori fizetése volt.
Mibõl tartotta el magát a folyóirat, a Nyugat?
A Nyugat anyagi háttere sincs rendesen feldolgozva. Különbözõ periódusokban máshogyan élt. Többnyire a Gyáriparosok Országos Szövetsége támogatta. A GYOSZ-nak Fenyõ Miksa volt a fõtitkára, egyben a Nyugat fõmunkatársa, meg egy idõben szerkesztõje is, õ szerzett a lapnak pénzt a kapitalistáktól. De volt olyan korszaka a Nyugatnak, amit Zelk Zoltán mondott el nekem, hogy a harmincas években bevitt egy verset, és Gellért Oszkár felajánlotta, nincs pénzünk, uram, megelégszik-e azzal, hogy honoráriumként a lapot egy évig ingyen kapja? Bár a Nyugat rosszul fizetett, persze nagy megtiszteltetés volt a fiatal költõnek ott megjelennie. Krúdy valószínûleg azért írt viszonylag ritkán a Nyugatba, mert a napilapoktól a többszörösét kapta, ráadásul ott gyorsabban jelent meg. Tehát voltak igazi nyomorai a folyóiratnak, olyan korszaka, amikor csak nyolcszáz példányban jelent meg, ami rettentõen kevés.
A GYOSZ-nak nyilvánvalóan nem a folyóirat-támogatás volt a fõprofilja. Mibõl tudott megjelenni a többi irodalmi lap?
A Szép Szónak fõként Hatvany Bertalan, gazdag gyáros családból származó orientalista adott pénzt, a hazai Válasz kiadási hátterét nem ismerem, csak az 1945 utánit, amikor Sárközi Márta a saját pénzébõl jelentette meg a lapot. (A házát is eladta, hogy fenntartsa.) A folyóiratok a két háború közötti idõszakban rövid ideig éltek. A Pandora, amelyet 1927-ben indított meg Szabó Lõrinc, a Babits elleni új nemzedék lapja, egy évig sem tudott meglenni, hat szám után megszûnt. Pedig jó társaság volt: Sárközi, Illés Endre, Kodolányi, Gelléri, Pap Károly, Márai. Szokásban volt akkoriban, hogy a lapra valót a szerzõk vagy a családjuk összeadják. Nem volt drága a nyomda, meg kis példányszámban jelentek meg, mondjuk kétszázban. Így ha valaki pénzhez jutott, lapot gründolt, aztán ha elfogyott a pénze, a lap megszûnt. József Attilának vagy Nagy Lajosnak is több ilyen kísérlete volt. (Nagy Lajos egyik lapjának ez volt a címe: Nagy Lajos különvéleménye.) Németh László Tanúját egy kecskeméti nyomdász nagyrabecsülése jeléül szinte ingyen nyomta. Nem volt drága lapot indítani, de hosszabb távon mûködtetni ezekkel a módszerekkel már nem lehetett. A harmincas években talán egyedül A Toll élt meg a piacon. Elvileg hetente jelent meg, és politizált.
Magából a könyvbõl nagyon kevés ember élt meg. Színvonalas író, tehát nem a bestsellereket gyártó, mint Harsányi Zsolt, szinte senki. Mindenki újságba írt: Krúdy, Móricz, Kosztolányi… Vagyonos író, tehát olyan, akinek eleve sok pénze volt, talán nem is akadt, legalábbis jó nem.
Talán Hatvany Lajos báró.
Igen, Hatvany gazdag volt - egy darabig. Igazából a sajtó jelentette az írók számára a hátországot. És nemcsak a kormánylapoknak volt pénzük, a polgári liberális, úgynevezett zsidó lapoknak, Az Est-lapoknak, Az Estnek, a Magyarországnak és a Pesti Naplónak is jól ment, aránylag jól fizettek. Mikes Lajos volt Az Est-lapok irodalmi szerkesztõje, kitûnõ érzékkel a tehetségekhez, õ fedezte fel Gelléri Andor Endét, Pap Károlyt, Kodolányit. Mindhárom lap szinte minden nap közölt irodalmat, hétvégén meg különösen sokat. Káprázatos a névsor: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Somlyó Zoltán, Somogyi, Szép Ernõ, Pap Károly, Erdélyi. Szabó Lõrinc ott volt állásban, és Tóth Árpád is, még a húszas években. Aztán megjelentették Az Est Hármaskönyvét. A Pesti Hírlap vasárnapi mellékletének pedig, amit Szegi Pál szerkesztett, minden száma irodalomtörténeti érték, itt publikált a fiatal Weöres, Jékely, Vas. A harmincas évek új nemzedékének többsége is állásban volt. Vagy tisztviselõ volt, mint Vas István, vagy tanár, órákat adott, mint Szerb Antal, Szentkuthy, Radnóti, vagy könyvtáros, mint Halász Gábor, késõbb Jékely Zoltán. És voltak a nyomor legmélyebb bugyraiban élõ költõk, írók, akik polgári állásra nemigen voltak alkalmasak - nem értettek máshoz, mint az íráshoz. Például Cholnoky László, Somlyó Zoltán, Kodolányi, Pap Károly, Zelk Zoltán. Vagy, mint ismeretes, József Attila.
Hát a nyomorgáshoz önmaga is hozzájárult. Hatvany Lajos levelezésébõl tudjuk, hogy a báró havi száz pengõt folyósított neki mindaddig, amíg a költõ egy alkalommal százötvenet nem vett fel.
Ezt a történetet nem ismerem, de azért az sem volt olyan sok pénz: ismerjük, „még havi kétszáz sose telt". Németh Andortól, József Attila legjobb barátjától szomorú történeteket hallottam a Korong utcai periódusról, amikor Szántó Judittal ott nyomorogtak. Ez a szélsõséges helyzet elsõsorban a marginális, szélsõbalos vagy a szélsõjobbos népi írókra vonatkozik, amiben nyilvánvalóan volt politika. Szabó Lõrincre például ez már nem áll, mert õ jó magas fizetéssel újságíró volt. A családjuk egy darabig eltartotta õket, vagy fordítottak, ha volt fordítás. Radnóti magánórákat adott: nem kapott tanári állást, talán a baloldalisága miatt, vagy mert zsidó volt, de volt egy nagybátyja, aki támogatta. Egy drágább könyvet venni is gondot jelentett neki, mint a naplójából tudjuk.
Illyésnek szerencséje volt: fölvették a Nemzeti Bankba sajtóreferensnek. Minden reggel elolvasta a francia lapokat, jelentést írt. Aztán tizenegykor végzett, és ment a kávéházba a saját dolgait írni. Nem volt ez nagy fizetés, de a legszükségesebbekre tellett belõle.
Persze sok múlt azon is, hogy hogyan élt az író, szerette-e az italt, hogy nõsült, milyen volt a felesége, rendben tartotta-e, volt-e lakása, vagy mindig a kávéházban kellett ülnie. Az államot nem lehetett pumpolni még annyira sem, mint manapság, a sajátjait sem támogatta, az azoktól balra álló vagy egyáltalán nem politizáló írókat pedig meg se látta. Volt néhány nem túl jelentõs akadémiai díj, mint például a kétévenként történelmi regényeknek osztott Péczely-díj. A legtekintélyesebb irodalmi díj persze nem volt állami: a Baumgarten. Már csak azért is nagy súllyal bírt, mert Babits volt a kurátora. Természetesen sokat bírálták, sõt támadták, néha joggal. De ennek a díjnak a bonyolult története alaposan fel van dolgozva.
Nagy Lajos a Nagymezõ utcai könyvesboltjával különleges színfoltnak számított az írók közt.
Igen, 1940-ben könyvesboltot és kölcsönkönyvtárat nyitott, mert - jogosan - számolt az elhallgattatás veszélyével. Megírta, hogy jártak hozzá úriasszonyok, akik, amikor megtudták, hogy õ is író, kikölcsönözték a könyveit. Aztán kedvetlenül visszahozták õket: - Nem volt bennük semmi szerelem… Nagy Lajos ekkor odaadta a legújabb Cronint, Harsányit.
Hogy ki élt meg újságírás nélkül, pusztán az irodalomból magyar író, nem tudom, de azt hiszem, nagyon kevesen.
Herczeg Ferenc?
Igen, de Herczeg újságíró is volt. Minden vasárnap vezércikket írt valamelyik kormánylapba, ahonnan, azt mondják, horribilis tiszteletdíjat kapott. Tagja volt egy csomó részvénytársasági elnökségnek, az Új Idõk fõszerkesztõje, ami persze szinekúra volt. A Singer és Wolfner sorozatban jelentette meg a mûveit, ezek a vidéki úriasszonyok körében nagyon népszerûek voltak. Õ volt az írófejedelem.
Már Ady irigykedett a yachtjára.
Az. És villája is volt a Hûvösvölgyben. De ez kivételes eset.
És lehetett jól nõsülni is - mint ahogy Füst Milán tette…
Igen, Erzsi néni, Füst Milán felesége az epeda-gyár magyarországi fõképviselõje volt. Ezenkívül volt még egy lehetõség, ha keveseknek is, a színház. (Füst Milán nagyszerû drámáit például nem adták elõ.) Azok az írók, akik darabot írtak vagy fordítottak, viszonylag jól kerestek. Persze éles politikát, társadalombírálatot nemigen lehetett bemutatni. Hunyady Sándor, Szomory, Heltai Jenõ, Szép Ernõ…
Szép Ernõ jól élt?
Egy ideig. A Margitszigeten lakott, szállodában, estéit orfeumokban töltötte vagy kártyázott a Fészekben. Aztán jöttek a zsidótörvények. De 1948 után is alig jelent meg valami tõle. Ezért mutatkozott be így: - Szép Ernõ voltam. - Molnár Ferenc nemcsak itthon aratott óriási sikereket, hanem szerte a világon. És hát a gyengébbek, a derék Csathó Kálmán, akit fõként a Nemzetiben játszottak (ott volt rendezõ), vagy Herczeg Ferenc, akinek ugyancsak sok darabját adták elõ, a legsikeresebb a Kék róka volt, ez a kicsit molnárferences darab. És voltak persze bohózatok, kommersz vígjátékok, a kabaré, nagy szériákban: Szenes Béla, Nóti Károly, Vadnai, Bús-Fekete László.
Mekkora pénzekhez jutottak az írók az akkoriban divatos felolvasó estekkel, irodalmi társaságok vendégeként?
Ezek a tiszteletdíjak általában nem voltak magasak. A költõk inkább prenumerációs íveket adtak ki készülõ kötetükre. József Attila, Déry, Fenyõ László és mások végigkilincselték a bankokat, biztosítótársaságokat, vállalatokat, és a megjelenés elõtt álló hárompengõs könyvért olykor - ritkán - húszat is fizetett a jószívû (és sznob) bankigazgató. Kötetéért a fiatal költõ honoráriumot ritkán kapott - ahogy most sem kap -, a kiadó adott neki ötven vagy nyolcvan példányt, végigjárta a kávéházakat, jobb módú barátait, eladta, dedikálta a példányokat.
Akkoriban indult be a hangos film, hirtelen nagy szükség lett jó dialógusokra. Mennyire voltak jelen a magyar filmgyártásban a magyar írók?
Voltak, kevesen, akik nemzetközi karriert futottak be: Lengyel Menyhért, Bíró Lajos vagy Molnár. De ehhez sok szerencse kellett, meg persze nagy ügyesség és tehetség. Meg kapcsolatok. Hunyady Sándor megírt egy regényt, aztán megírta ugyanazt más mûfajokban filmre vagy színházra. A történetet a regényben vagy novellában többnyire drámaian zárta, filmen meg színpadon viszont jószerével kötelezõ volt a happy ending. Többnyire Móricz is ezt csinálta, a színház megkövetelte. A Légy jó mindhalálignál nem lett happy end, nem is lehetett, de a legtöbb esetben meg lehetett csinálni.
Mekkora pénzt lehetett keresni az újságoknál, napilapoknál?
Nagy különbségek voltak. Kosztolányinak vagy Márainak magas fizetése volt. Márai például, aki minden vasárnapra írt egy vezércikket vagy tárcát, majdnem miniszteri fizetést kapott - igaz, nagyszerûek voltak az írásai, érdemes volna kötetbe gyûjteni õket. A fiatalok, a „név nélküliek" azonban éhbérért dolgoztak. Ezért aztán megpróbálták ugyanazt az írást újra eladni, más címmel egy másik lapnak. Kosztolányi remekül írja meg Sárkány - vagyis Somlyó Zoltán - rettenetes nyomorát.
Írók kaptak-e egyetemi állásokat?
Nem nagyon - bár azt hiszem, nem is nagyon vágytak rá. A felsõoktatás konzervatív volt és erõsen irányított, ellenõrzött. A papköltõ Sík Sándor kapott katedrát Szegeden, de õ kivétel. Gimnáziumban viszont többen is tanítottak, például Szerb Antal (a Vas utcában), Takáts Gyula, Szentkuthy Miklós, fiatal korában Babits, Juhász Gyula (õk fõként vidéken).
A háború, illetve a fordulat után gyökeresen megváltozott minden. A politikai megbízhatóság alapfeltétele lett a megélhetésnek. És az állam uralta csatornákon kívül megszûnt minden egyéb pénzkereseti lehetõség. A szabad sajtó felszámolása, a lap- és könyvkiadás államosítása után minden korábbinál nehezebb helyzetbe kerültek az írók - legalábbis morálisan. És a morális válaszoknak itt nagyon is húsba vágó következményei lettek. 1923 táján Kosztolányi és Babits könnyebben tehette meg, hogy nem ment el a Napkelethez, így is megéltek, de különösen az ötvenes években az együtt nem zakatolókra már a nyomor várt.
A gyökeres változásokra elmondok egy legendát. Az Írószövetséget 1949 táján gleichschaltolták. Elkezdték kizárni a reakciós polgári írókat. Herczeg Ferenc is kapott egy tegezõdõ levelet az Írószövetségbõl: kedves barátunk, sajnálattal közöljük, hogy kizártunk az Írószövetség tagjainak sorából, egyébként ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem írhatsz, üdvözöl - a fõtitkár. Herczeg írásban válaszolt: tisztelt uram, levelét megkaptam, az Írószövetségbõl önök nem zárhatnak ki, mert nem voltam soha a tagja. Hogy írok-e vagy nem, azt eddig sem és ezután sem tettem függõvé mások engedélyétõl, így az önökétõl sem. Üdvözlettel Herczeg Ferenc. Utóirat: Egyébként nem tegezõdünk. Írja 80 évesen a hûvösvölgyi villájából.
Hallgató írók szerintem nem nagyon voltak Magyarországon, csak elhallgatottak. Olyan nem nagyon volt, aki azt mondta volna, hogy „ezeknek" nem ír. Aki így gondolkodott, az elment, mint például Márai. Mándy, Mészöly, Szabó Lõrinc, Szabó Magda, Vas, Nemes Nagy Ágnes, Jékely, Weöres vagy Kodolányi otthon írták a könyveiket, verseiket, néha még be is küldték a kiadónak. Arra azonban nem voltak hajlandók, hogy vonalas dolgokat írjanak, bár nemcsak arról van szó, hogy nem voltak hajlandók, hanem nem is voltak alkalmasak rá, egy részük legalábbis.
Van-e valamilyen bizonyítéka annak, hogy a kommunista kultúrpolitikusok a színvonalas írókat vonalas mûvek alkotóiként akarták látni?
Vas István azt mondta egyszer: Révai Józsefnek az a nagy vágya, becsvágya, hogy Babits Mihály írjon neki rossz, vonalas verseket… Révai meg is próbált nyerni mindenkit, vagy majdnem mindenkit. Többnyire nem valami ügyesen, túlontúl erõszakosan - nem is járt sok sikerrel. Azokat, akik a legjobban imponáltak nekik, Déryt, Nagy Lajost, Illyést, Németh Lászlót hol dicsérték, hol élesen támadták: a legnagyobb botrányok velük voltak, körülöttük. Hol Kossuth-díjat adtak nekik (Németh Lászlónak, Tamási Áronnak csak '56 után), hol ledorongolták õket, nem egyszer fenyegetõ hangnemben.
A két világháború közti pezsgõ folyóirat-kultúrát felszámolták. Nem állítottak fel hivatalosan cenzúrahivatalt, de ettõl kezdve csak szervezetek és intézmények adhattak ki lapot. Ezek az állami folyóiratok elég jól fizettek, és nagy példányszámban jelentek meg. A hatalmas remittendát bezúzták, de azért többen olvasták õket, mint korábban, hiszen fillérekbe kerültek, a könyvtárakban is hozzájuk lehetett férni. A koalíciós idõszak elején még próbálták a színvonalat tartani, Németh Andrással kezdik a Csillagot, de aztán az irodalomra uszították a perzekutor szerkesztõket, Méray Tibort, Király Istvánt és másokat.
A könyvkiadók is másképpen mûködtek, mint korábban, állami nagyvállalatok lettek, politikai küldetésük volt. Simó Jenõ megírta a könyvkiadás átépítésérõl szóló tanulmányában, hogy a kiadók a párt képviselõi az írók ellenében. A kiadók - a Szépirodalmi is, ahol én 1950-tõl kezdve dolgoztam -, negyedévenként elküldték a tervüket a minisztériumnak, az meg a nevek alapján felkérte az igényesebb kéziratokat, és tudni lehetett, hogy a felkértek felét nem fogják engedélyezni, azokból nem lesz könyv.
Megesett, hogy nem az egész könyvvel volt bajuk, hanem azt üzenték vissza - szinte sohasem írásban, csak telefonon vagy egy négyszemközti beszélgetésen a kiadó igazgatójával -, hogy ha a költõ három - vagy tizenhárom - verset kivesz a kötetébõl, az megjelenhet. És a példányszám legyen kicsi (ami egyébként még így is nagyobb volt, mint manapság a versesköteteké…). A legképtelenebb egy Pilinszky-kötet esete volt: úgy döntöttek, hogy megjelenhet, de legyen csúnya. És kiadtuk a Harmadnapont, csakugyan csúnyán.
De a korábbiakkal ellentétben 1945 után már rendes pénzt adtak egy könyvért, már annak, akinek megjelent, nem?
Igen. A honoráriumok elég tisztességesek voltak. A két háború között többnyire a royalty-rendszer mûködött, tehát a szerzõ százalékot kapott minden eladott példány után, az ár 6-8-10 százalékát. Többnyire ma is ez történik. A szocializmusban viszont az író fix összeget, ívhonoráriumot és sordíjat kapott. Ezt két dolog szabta meg: hogy milyen példányszámban jelenik meg a könyv, és hogy milyen kategóriába sorolja be a kiadó a színvonal alapján.
Ezt nem ti csináltátok?
Persze, hogy nem mi. Ezt a minisztérium és a kiadói fõnökök döntötték el. Egyébként ha egy kegyelt író kijárta magának a pártközpontban vagy a minisztériumban, hogy megjelentessék egy régi könyvét, akkor óriási példányszámot sírt ki magának. Teszem azt, megjelent új kiadásban Illés Béla Honfoglalása, 30 000 példányban. Mindenki tudta, hogy ennek csak egy töredéke fog elfogyni - a többit, mondjuk 25 000 példányt - majd bezúznak. Az állami könyvterjesztõnek több hatalmas raktára volt, ott álltak iszonyatos mennyiségben, bezúzásra várva a Gergely Sándor- és Illés Béla-könyvek, meg a rossz költõk kötetei. Ez a rendszer Kádár ideje alatt már lazult, de tulajdonképpen végig megmaradt. Passuthot, Széchényi Zsigmondot, Fekete Istvánt, Kittenbergert érdemes volt kiadni nagy példányszámban is, mert az emberek megvették.
Hát nem tudom, hogy ez a kiadónak megérte-e. Mivel nem voltak kemény korlátjai a gazdálkodásának, az olcsó könyv nem számított árunak, a dotációt beépítették az árba, a nagy példányszámban megjelenõ sikeres könyv is veszteséget termelt. A magas példányszám tulajdonképpen megsokszorozta a veszteséget.
Lehet, de én úgy emlékszem, ezekért a könyvekért többet kértünk. Mondjuk, egy Passuth-könyv kétszer annyiba került, mint egy Illés Béla. Azt hiszem, rentábilis volt a kiadásuk.
Mesélik, Kardos Györgynek, a Magvetõ igazgatójának sok konfliktusa volt a pártközponttal, mert nem tartotta be az ívhonoráriumi rendszert, és a kedvenceinek a megengedettnél többet fizetett.
Kardosnak a belügyes múltjával különleges helyzete volt. Némelyek szerint rettentõ ravaszul, szerintem inkább szeszélyesen és rapszodikusan kiválogatott magának egy tucat írót, jókat, rosszakat, rendeseket, nem rendeseket vegyesen, ezeket szerette és pénzelte. Volt ebben valami sznobizmus is, meg súgtak is neki. De õ megtehette, hogy a pártközpont rosszallása ellenére túlfizesse a kedvenceit.
Az ötvenes években mibõl éltek azok, akiket nem adtak ki?
Az írók egy része az irodalmon kívül élt. Az Újholdasok mind, például. Elmentek tanárnak, mint Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Rába György. Pilinszkynek volt valami kis állása az Új Embernél, és külsõs korrektorként - mint Remenyik Zsigmond - nekünk is dolgozott, de hát borzasztóan szegényen élt. De így voltak ezzel más ismert írók is: Németh László, Szabó Lõrinc, Szentkuthy, Határ Gyõzõ. Kálnoky elképesztõen sokat fordított.
Hát azért mégiscsak jobb fordítani, mint banktisztviselõként hivatalba járni, mégiscsak közelebb áll az íráshoz, mint a kettõskönyvelés.
Persze. Már csak azért is, mert otthon lehet csinálni. Aztán voltak „beépített emberek" a kiadóknál, akik vers- és regényfordításokat rendeltek a nyomorgó költõktõl. Vas, Illés Endre, Réz Ádám, a bátyám, Csatlós János, Kormos, Lator László, mások. Az egész klasszikus világirodalmat kiadtuk fordítani. A szocialista könyvkiadás maradandó teljesítménye, hogy ezek el is készültek. Egy idõ után kivált a Szépirodalmiból az Új Magyar, illetve az Európa, ennek a kiadásnak feladata lett a világirodalom remekeinek publikálása. Megjelent Dosztojevszkij-, Tolsztoj-, Dickens-, Goethe-, Balzac-, Maupassant-, Stendhal-, Thackeray-összes vagy legalábbis sorozat. Fordításból élt Ottlik Géza is: Shaw-t fordított, Hemingwayt és fõként Dickenst, akiért rajongott. Egy Dickens-regényt, hogy jobban megfizethessék, át is dolgoztatott vele a Móra Kiadó. Így dedikálta A Jarndyce-örökösöket a feleségemnek: „Ezt csak Klárinak küldöm (mert jobb, mint a Pali kétkötetes verziója - ami csak a világ legjobb regénye), nagy szeretettel Cipi." A fekete listás szerzõk - mert ilyenek is voltak, és a lista folyton változott - csak álnéven dolgozhattak, de rendesen megfizették õket. Groteszk helyzet, de egyszer, valami bûnömért én is felkerültem egy ilyen listára, pedig lektor voltam: fordítottam is egy Balzacot álnéven. Ez a trükk egyébként 1944 körül is ismert volt, akkor zsidó írók publikáltak keresztény írók neve alatt. Kolozsvári Grandpierre Emil neve alatt vagy tízen is dolgoztak, Déry meg Vas, mások. Az ötvenes években Weöres rengeteg rossz szovjet, koreai és egyéb költõt fordított - évekig ebbõl, meg a gyerekverseibõl élt. Aztán a rádióban is voltak kitûnõ szerkesztõk, akik úgynevezett munkanélküli írókat kértek fel dramatizálásra, átdolgozásra, így dolgozott nekik például Mándy Iván. (Ezt Iván meg is írta késõbb, nagyszerû novellákban.) A legtöbb kulturális intézménynél, vállalatnál voltak olyan emberek, akiket a párt tett oda, részben párttagok is voltak, de nem szerették a fennálló rendszert, viszont szerették ezeket az írókat, a jó irodalmat.
A mostani irodalmi élet gazdaságszociológiája kicsit hasonlít az elsõ világháború elõttire. A lapoknak, szerzõknek maguknak kell valahogy eladni magukat. Többnyire persze a szabadpiacon nem nagyon megy, inkább a szponzorok piacán vitézkednek. Az irodalmi magánmecenatúra harmatgyenge, ezért az állami pénzekért vetélkednek. A Holmi esetében ez hogy alakult?
Az elsõ másfél milliónkat 1989-ben még az Állami Biztosítótól kaptuk, a Soros Alapítvány is támogatott bennünket. Azt gondoltuk akkor, hogy a kezdet a legnehezebb - de azóta még nehezebb. Tizennégy éve bukdácsolunk évrõl évre, hónapról hónapra, de eddig szerencsére talpon maradtunk. Ott takarékoskodunk, ahol tudunk. Ennek a lapnak nincs szerkesztõségi irodája, itt csináljuk a lakásomon, nyolc éve az Aduprint Nyomdánál vagyunk, és hogy ha nincs pénzünk, Tóth Éva, az igazgató van olyan szíves, és két-három számot is hitelbe nyom. A szerkesztõk harminc-ötvenezer forintot visznek haza, nem panaszként mondom, de a kiváló korrektorunk fizetése magasabb, mint az enyém. Az írói honorárium nem magas, de egy-két hónapos csúszással eddig mindig ki tudtuk fizetni. A Soros Alapítvány kivonulásával a Nemzeti Kulturális Alap(program) maradt a legnagyobb támogatónk. Ma is az.
Ez a pályázgatós világ már nem az én világom. Igaz, az azelõttiért se rajongtam. Valahogy úgy szeretnék a Holminak pénzt szerezni, ahogy az elsõ világháború elõtt Kiss József A Hétnek. Amikor elfogyott a szerkesztõség pénze, elballagott Lánczy Leóhoz a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankba. A bankvezér szívélyesen fogadta az agg mestert, hellyel kínálta, érdeklõdött egészsége felõl és a legújabb irodalmi pletykákról, majd megtudakolta, hogy mi járatban van. Kiss József elpanaszolta, hogy sajnos, a lap végveszélyben, és ha nincs A Hét, ugye oda a magyar irodalom. Lánczy megkérdezte: mennyire volna szüksége? A Mért oly késõn finom lelkû költõje mondott egy nagy összeget. A pénzember kiállította a csekket, majd elbúcsúztak. Munka után hazafelé menet Lánczynak eszébe jut, hogy reggel, amikor bement a bankba, látott a Kígyó utcában a kirakatban egy hatalmas, pompás ananászt. Kedve támad vacsorára megvásárolni. Betér a boltba, de nem látja a gyümölcsöt. Kérdi a boltost: - Délelõtt volt itt egy ananász… - Sajnálom, vezérigazgató úr, de nemrég megvásárolták. - És ha nem titok, ki volt az illetõ? - A választ, az anekdota csattanóját nem nehéz kitalálni.
Ma nem ilyenek a Lánczyk.