Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya, becenevén TKKO, a kultúra irányításának és ellenõrzésének, közelebbrõl a cenzúrának egyik központi szervezete volt a Kádár-korszakban. Az alábbi szemelvényeket találomra válogattuk a hatalmas, és jórészt még feltáratlan levéltári anyagból. Senkit sem akartunk kipellengérezni. E sorok egy letûnt kor jellegzetes dokumentumai. E szomorú szövegekbõl az is világosan látszik, hogy abban az idõben a politikát legalábbis érdekelte a kultúra.

Feljegyzés Csoóri Sándorral és Kiss Ferenccel folytatott beszélgetésrõl
Március közepén személyes hangú, oldott beszélgetésben ismerkedtem össze közelebbrõl - Kiss Ferenc, egykori kollégám meghívására - Csoóri Sándorral. A beszélgetés során mindketten elmondták azokat a legfontosabb véleményeket, amelyeket az elmúlt években az Írószövetség különbözõ fórumain (…) is hangoztattak másokkal (pl. Czine, Fekete Gyula, Sánta, Mocsár Gábor stb) együtt.
Úgy érzem: árnyaltan kellene értékelnünk ezeket a „nemzeti szempontú" bírálatokat az irodalom- és kultúrpolitikáról. Fellépésükben nem szabadna eleve nacionalista klikk-megnyilatozást, hatalomra-törést látni: megnyilatkozásaikban szét kellene választani a jogos észrevételeket a rágalmaktól, a valóban korrigálandó hibákat célzó bírálatokat a nacionalista vagy más típusú felhangoktól.
Csoóriék álláspontjának a lényege:
1. Szerintük a magyar kormány nem érzi át eléggé az erdélyi, felvidéki, stb. magyarság sorsát, nem tesz eleget diplomáciai és politikai téren. Tudják, hogy a nyílt sajtókampány csak rontana a helyzeten, de politikai és diplomáciai taktikánkat erõtlennek, ügyetlennek tartják. S fõleg azt hibáztatják, hogy semmit nem hoznak nyilvánosságra a tárgyalásokról…
2. Bírálják néhány lap szerkesztési elveit, fõleg Népszabadság, a Kritika és a Nemes féle ÉS számos cikkét, amelyek - úgymond - egyrészt tájékozatlanul, korszerûtlenül, megalapozatlanul, sõt demagóg módon írnak a határon túli magyar irodalomról; másrészt a nemzeti kérdéssel foglalkozó cikkekben is egyoldalú hangsúlyokat, kozmopolita, a nemzeti érzés iránt érzéketlen vonásokat vélnek felfedezni.
E bírálat részben jogosult: anélkül, hogy itt részletesen kifejteném, van mit javítani a lapok munkáján ebbõl a szempontból. Az indoklás ideológiai háttere és személyi konzekvenciái vitathatók, elutasítandók. Nem - miként mondják - „szereposztás" kérdése ez (…) hanem egyrészt konkrét, bírálható tévedéseké, másrészt kissé érdesen megfogalmazott, de helyes marxista álláspontoké. (…)
Agárdi Péter, 1975. március 28.
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 19 õe. (1975), 226-227. l.

Feljegyzés Déry Tibor kéziratáról
Kovács Sándor Iván, a Kortárs felelõs szerkesztõje Déry Tibor újabb problematikus írásának ügyében jelentkezett az Alosztályon (Kulturális Alosztály) - idõben és jogos, helyes szempontokkal.
Véleményünk szerint - egybehangzóan a szerkesztõ álláspontjával - Déry A gyilkos és én c. kéziratát erõs társadalmi szkepszis, individualista tartalmú - de öniróniától is áthangolt - társadalomkritika jellemzi. Tekintettel azonban, hogy legnagyobb élõ prózaírónkról van szó s hogy a kézirat kisebb korrekciókkal nem tartalmazna antiszocialista, a publikációs kereteket sértõ szemléletet, egy színvonalasan érvelõ - vitatkozó kritikai tanulmány kíséretében közölhetõnek tartjuk az írást.
Kovács Sándor Iván e tekintetben puhatolódzó beszélgetést is folytatott Déryvel, igen pártszerûen saját szerkesztõi véleményeként adta elõ a fentiekben leírt alosztályi álláspontot. Déry - ugyan némi ingerültséggel - hajlandónak mutatkozott e feltételek elfogadására, õ viszont azt a feltételt szabta, hogy beletekinthessen a tanulmányba. Az adott helyzetben és Déry esetében ezt érthetõ s elvileg teljesíthetõ kérésnek tekintjük. A magunk részérõl Pándi Pált javasoljuk a tanulmány szerzõjéül: az õ személyében biztosítottnak látszik a tanulmány marxista érvelésének Déry számára is elfogadható hitelessége és árnyaltsága.
Miután a XI. Kongresszust követõen ez a Déry-ügy, illetve a javasolt megoldás a mûvészetpolitikai gyakorlat szempontjából precedens- illetve modell-jellegû lenne, kérjük az osztályvezetést a javaslat jóváhagyására s arra, hogy végsõ álláspontot egyeztesse Óvári és Aczél elvtársakkal. Tekintve, hogy Déry Tibor magatartása sürgetõ s hogy kívánatos az ügy zárt körben maradása, a kiszivárgás megakadályozása, jelenleg a felelõs szerkesztõn kívül csak mi tudunk róla, kérjük, hogy a választ mielõbb megkaphassuk.
Budapest, 1975. november 27. Tóth Dezsõ
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 19 õe. (1975), 270. l.

Dr. Marczali László
miniszterhelyettes elvtársnak,
Budapest,
Kulturális Minisztérium
Tisztelt Miniszterhelyettes Elvtárs!
Karinthy Ferenc Kossuth-díjas író Házszentelõ címû kisregényének Kortárs-beli megjelenésével kapcsolatban igazoló jelentésemet az alábbiakban foglalom össze.
Kiindulásként legyen szabad jeleznem, hogy mostanában hosszú és nehéz vitánk volt egy másik kézirat tekintélyes szerzõjével, Déry Tiborral is, akinek A gyilkos és én címû - különben ragyogó írói technikával készült - elbeszélése rendkívül erõs társadalmi szkepszist fogalmaz meg, s nem kevesebbet mond ki, hogy a bûnözõ minden rendû társadalom számára integrálható, a mûvész ellenben szembenáll vele, s õrá a társadalomnak nincs szüksége. E kézirat szerkesztõi és kritikai értelmezéséhez - az író tudtával - kultúrpolitikai segítséget kellett kérnem, mert úgy éreztem, szerkesztõségünk hatáskörén túlmutató jelenségrõl van szó; olyan esetrõl, amikor egy nagy író kételyeinek nyilvánosságra hozatalát nem szabad ugyan meggátolni, de gondos elõzetes egyeztetéssel el kell döntenünk azt is, a marxista kritika miként értelmezheti, kell értelmeznie a megjelenéssel egyidõben. (Déry Tiborral való tárgyalásaink különben eredményre vezettek; sikerült egy elfogadható, meghúzott szövegben megállapodnunk és elkészült az egyidejûleg megjelenhetõ kritikai értelmezés is.)
Karinthy Ferenc kisregénye körül ugyancsak hosszas belsõ szerkesztõségi vitánk volt, ez esetben azonban nem éreztem szükségét annak, hogy elõzetes konzultációra kerüljön sor, úgy gondoltam: a szerkesztõség, illetve a szerkesztõ saját hatáskörében döntést hozhat, mert az író mûve ugyan vitatható, de mégiscsak a szocializmuson belül, szocialista társadalmunk érdekében teszi fel kérdéseit.
A továbbiakban e most is vallott szerkesztõi hitnek a jegyében fogalmaznám meg a közlés melletti érveimet. (…)
Amikor Szeberényi Lehellel a teljes kéziratot elolvastuk, álláspontunk megegyezõ volt: ha az íróval sikerül finomíttatnunk azokat a helyenkénti utalásokat, amelyek internacionalista érdekeinket sértõnek tûnhettek volna föl, illetve amelyek a párt szerepének esetleges indokolatlan bírálatára adhattak volna alkalmat, a kisregényt elfogadjuk közlésre. Az egyeztetés során kiderült, Karinthy Ferenctõl mi sem áll távolabb, mint ilyen esetleges félreértésekre alkalmat adni, s rendre beleegyezett a kért korrekciók elvégzésébe. Kettõnkön kívül még hárman olvasták a kéziratot a szerkesztõségben: Farkasházy Zoltán, Alexa Károly, Thiery Árpád. Farkasházy és Alexa a vitathatóság ellenére ugyancsak javasolták a közlést, Thiery Árpád véleménye lényegében elutasító volt: „Rendkívül mozgalmas riportregény, csak az bánt, hogy ebben a sokszereplõs történetben jóformán nincs egy becsületes, tisztességes ember, a megyei vezetés, mindenféle apparátus egyetlen bûnszövetkezet, társadalomellenes maffia. Ennek elméleti megfogalmazását adja Haudek monológja… A magam részérõl eltekintenék a közléstõl ebben a változatban, mert ahhoz nem elég mély az ábrázolás."
E megállapítással nem érthettem egyet és vitatom most is. Ismerve direkt közéletiségû irodalmunk mai termését, ahhoz képest Karinthy Ferenc ábrázolása igenis nem felszínes, és ítéletem szerint nem méltatlan a mû saját munkásságához sem. Haudek monológja sokkal összetettebb és részleteiben igazabb annál, semmint egy társadalomellenes maffia önigazolásának tekinthetnénk, hiszen többek között azt mondja ki a magánnyomozó újságírónõnek: „vállalom, igenis, amit csinálok, vállalom az egészet … hisz nem kibicként vagy publikumként szemlélem, hanem … húzom a kocsit, még tolom is, ha úgy tetszik, és hajtok reggeltõl estig, s ha kell, estétõl reggelig… (…)
Negatív és pozitív tulajdonságok Karinthy Ferenc kisregénynek hõseiben - miként az életben is - elegyesen vannak jelen, a leginkább és legvastagabban odamondogató fiatalember azonban egyáltalán nem pozitív hõs, sokkal inkább az Bíró igazgató lánya, aki végül el is távolodik a fiútól és már a lövés elõtti vitában kimondja: „én csak részben értek egyet Robival."
Folytatva a regény hevenyészett kritikai leírását, hadd utaljak még a következõkre. Az ellentmondásosságában igaz figura, a Bíró-lány szereplõpárja, az igazán pozitív hõs magánnyomozó újságírónõ éppen a maga gáncstalanságával szokványos kissé. (…)
Mivel nem riportról vagy szociográfiáról, hanem szépirodalmi alkotásról, regényrõl van szó, a szerkesztõt a történés és a figurák topográfiai betájolása helyett csak a mû tartalmi-világnézeti jelentése és esztétikai megformálása érdekelheti. Noha nyilvánvaló, hogy a regényben megtörtént események, hiteles megyei korrupciók valóságanyaga is benne van, mégsem hinném, hogy oly felismerhetõen, mint Galgóczi Erzsébet némelyik írásában. A sztori elszakadása egyetlen megtörtént eseménytõl, vagyis több esemény egymásra vetítése éppen hogy erény - hiszen a bírálat ezzel szemben konkrét: a hibákat, torzulásokat, a jóképességû vezetõk esetében is elõforduló félrelépéseket veszi bátran célba, anélkül, hogy szocialista társadalmunk egészérõl mondana lesújtó kritikát. Itt tehát egy olyan mûvészi tipizálásról van szó, ami nem vezet negativista, hamis általánosításhoz.
Az író éppenhogy igenli, tisztán akarja megvalósultnak látni a szocialista etika parancsolatait, s mûvészi dialektikája még hibázó hõseiben is képes felmutatni az értéket, az erényt, a szembenézést és leszámoló képességet. S mindez nemcsak a cselekményvezetés síkján valósul meg, de lélektanilag is hiteles: Haudekben és Bíróban van annyi egészséges jellemréteg, hogy alapul szolgálhat az önvizsgáló morális megtisztuláshoz.
Mindezek alapján úgy kellett megítélnünk Karinthy Ferenc regényét (minden hibájával, tovább-finomíthatóságával együtt), hogy a kézirat publikálható, s a felelõsségem most is vállalt teljes tudatában annak hitével adtam nyomdába, hogy a kért szerkesztõi korrekciók keresztülvitele után nem sérti a párt publikációs politikáját. (…)
Karinthy Ferenc mostani próbálkozását éppen azért is kellett körültekintõ szerkesztõi figyelemben részesítenünk, hiszen korábbi, hogy úgy mondjam, igazán „közéleti korszaka" az 50-es évek után hosszabb idõ elteltével jelentkezett ismét a mai valóságunkat kutató, vallató íróként. (…) Ez a pozitív elõjelû pályafordulat - mert akként kell minõsítenünk - az õ kitûnõ írói képességeit azok táborában kamatoztatja ismét, akik - mint a realista Mesterházi, Sánta, Galgóczi, László-Bencsik, Kertész Ákos -, a szocialista erkölcs nevében fogalmazzák meg kérdéseiket, nem pedig leleplezõ irodalomként, egy idõtlenített hatalom-elleneség szemszögébõl.
Egy ilyenfajta felszabadultabb alkotói közérzet természetesen szoros függvénye a párt helyes politikájának, szocialista kultúrpolitikánknak. Az író és a szerkesztõ számára érvényben lévõ elméleti dokumentumok tézisei jelenthettek és jelenthetnek fogódzókat. „A szocialista realizmus megköveteli a konfliktusoknak, az ellentmondásoknak, a régi és az új harcának feltárását" - olvashatjuk A szocialista realizmusról címû pártállásfoglalásban. (Társadalmi Szemle, 1965. 2. sz. 55. l.) „A szocializmus érdekeit szolgáló s a mi társadalmi rendünk negatív jelenségeit illetõ mûvészi társadalombírálat természetes velejárója a reális, mûvészi ábrázolásnak… Az irodalom és a mûvészetek közéletiségét és pártosságát nem szabad kizárólag a társadalmi eredmények méltatására és propagálására leszûkíteni." - mondja ki Az irodalom és a mûvészetek hivatása társadalmunkban címû másik dokumentum. (Társadalmi Szemle 1966. 7-8. sz. 44-45. l.) (…)
Ezekrõl az ellentmondásokról õszinte nyíltsággal esett szó magán a Kongresszuson is, s különösképpen Brutyó János elvtárs beszámolójában kapott nagy hangsúlyt a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen magatartás bírálata. Az általa idézett példákat a Házszentelõben ábrázolt esetek szinte mûvészileg hitelesítik. (…)
Mindezen érvek elõsorolása után tisztelettel arra kérem Miniszterhelyettes Elvtársat, szíveskedjék hozzájárulni a regény - immár Ön által is elolvasott - második részének közléséhez. Hiszen a Házszentelõ közéleti karaktere, végsõ soron pozitív jelentése csak a második rész publikálásával együtt lehet teljes, illetve nem tudható, milyen következményei lehetnének, ha a kinyomtatásra nem volna lehetõség.
Mivel a nyomda határidõ-mechanizmusát nem sérthetem meg, s végsõ soron én nem állíthatom le a most következõ nyomdai fázist, hiszen egyszer már kiszedettem a kéziratot, kérem, hogy a lapot még ma kora délután - határidõre - imprimálhassam.
Elvtársi üdvözlettel: Kovács Sándor Iván
A Kortárs felelõs szerkesztõje
Budapest, 1976. január 12.
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20 õe. (1976), 1-9. l.

Feljegyzés Kornidesz elvtársnak
A Kortárs 1976. januári számában megjelent Karinthy-írásra történt figyelemfelhívás nyomán, a teljes szöveg, tehát a februárban megjelenõ második rész ismerete birtokában - az alábbiakban összegezzük véleményünket a Házszentelõ címû mûrõl:
A kisregény - véleményünk szerint nem tartalmaz olyan alapvetõ ideológiai-politikai tendenciát, amely sértené publikációs politikánk elveit. Törekvésében mai érdekû, realista jellegû, idõszerû, közéleti ihletettségû mûrõl van szó, mely társadalmunk tragikus jelenségeirõl, a legszélesebb nyilvánosság elõtt is vitatott, bírált problémákról szól. A mégoly komor írói megfogalmazás - a teljes szöveg összefüggésében - társadalmunk egészséges erõit „juttatja meghatározó szerepbe", a kisregényben a szocialista erkölcs követelményei dominálnak, ez határozza meg az író felelõs kritikai szemszögét. Az más kérdés, hogy tartalmi és mûvészi szempontból szóvátehetõ a kisregény egyik-másik mozzanata, részeleme, amelyek azonban nem válnak tendencia-érvényûvé.
A fentiek alapján nem látjuk akadályát annak, hogy a Kortárs közölje a második részt, sõt: ez az összkép szempontjából feltétlenül kívánatos is. Nem tartunk szükségesnek egyéb - a Karinthy-írás közlésével kapcsolatos - intézkedéseket.
Tóth Dezsõ Agárdi Péter
Budapest, 1976. január 9.
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20 õe. (1976), 10. l.

Feljegyzés Kornidesz elvtárs részére
1. 1975 elejére készült el Gazdag Gyula: Bástyasétány '74 c. filmje, amely rendkívül torz képet ad a szocialista társadalomról, zavaros, ideológiailag kifejezetten hibás alkotás, ezért a Filmfõigazgatóság vezetõje, Szabó B. István a film bemutatását nem engedélyezte.
A Bástyasétány '74 elkészültéért a volt fõigazgató, a MAFILM vezetése, a Hunnia Játékfilmstúdió Vállalat akkor még megbízott igazgatója, dramaturgiája és nem utolsósorban a film alkotója egyaránt felelõs.
2. A Magyar Televízió a Gyõzelem Napjának tiszteletére május 6-án 21.25-kor Hatvan kérdés címmel vetélkedõmûsort sugárzott a Szovjetunióról, amely kis híján kudarcba fulladt, s így céljával ellentétes hatást váltott ki a nézõkbõl.
Az adásért elsõsorban a Televízió Szórakoztató és Zenei Fõosztálya a felelõs, de hibáztatható a Lapkiadó Vállalat igazgatója - aki a nyilvános vetélkedõt mindenáron szorgalmazta - és a mûsorvezetõ Sugár András is.
A Televízió pártbizottsága az ügyben pártvizsgálatot rendelt el, s fegyelmi büntetésekre tett javaslatot.
Budapest, 1975. szeptember 10.
Tóth Lóránd
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20. õe. (1975) 389. l.

Feljegyzés a Bástyasétány '74 címû film stúdióvitájáról
Október 7-én került sor arra a megbeszélésre a Filmmûvészeti Tanács néhány tagja és a Hunnia Filmstúdió alkotói között, amelyet a Tanács szeptember 23-i ülésén határoztak el.
A vita vezetésére Rényi Pétert kérték föl. Az elsõ hozzászólással Király István kedvezõ légkört teremtett az eszmecseréhez. Elmondta, hogy a Filmmûvészeti Tanács ülésén meglehetõsen indulatos volt, de ez nem Gazdag Gyula személyének szólt. Annál is inkább, mert korábbi mûvét, A Sípoló macskakövet, meggondolkodtató, fontos üzenetet tartalmazó alkotásnak tartja. A Bástyasétány '74 viszont elfogadhatatlan számára. Esztétikailag és ideológiailag zavaros. Olyan parabolát hozott létre a rendezõ, amelynek mesterségesen létrehozott világában következetlenül, nem saját törvényei szerint haladnak az események. (Kafka óta törvény - jegyezte meg Király István - hogy ha átugrunk egy szürrealista világba, ott már vaslogikával kell érvényesülnie realisztikus törvényeknek.)
A film elsõ jelenetei, amelyek a reménytelenség, a perspektívátlanság, a „futószalag-embertelenség" képzetét keltik, lehetetlenné teszik a nézõ számára, hogy a filmet csak az operett-illuzionizmus lerombolására irányuló kísérletnek tekintse. Véleménye szerint az alkotás fellép a társadalmi, végsõ soron mindenfajta illuzionizmus ellen, s így válik a filmbéli fiatalok számára az otthonteremtés, az otthonépítés illúziója hazugsággá.
Gazdag Gyula élettapasztalataival függ össze, hogy az elmúlt 30 év képei derengenek át a filmkockákon, s ez azt sugallja, hogy ezt az operett-jövõt társadalmunk kínálja a fiataloknak. Király István szerint ez a kép a rendezõ mûvészi szándékától függetlenül áll össze, de mert nihilizmust, sõt cinizmust inspirálhat, a film bemutatása helytelen volna. (…) Azzal sem értett egyet Király István, hogy a filmbeli fiatalok az önmegvalósítás individuális útját kívánják járni, holott már Rousseau rámutatott, hogy az egyén biológiai korlátai nem teszik lehetõvé az emberi kiteljesedést, erre az ember csak mint nembeli lény képes.
Kertész Ákos nem értett egyet a betiltásra vonatkozó javaslattal, mondván, hogy filmeseink sok-sok erõfeszítést tesznek azért, hogy a máról szóljanak, s most, miután a dramaturgia, a stúdióvezetés és más fórumok felelõsséggel (!) átengedték a giccsgondolkodást, giccsembereket ostorozó - tehát mai problémát felvetõ - alkotást, a Filmfõigazgatóság a dobozban maradás mellett dönt. (…)
Nagyon fontos hozzászólás volt Szabó István filmrendezõé. A Bástyasétány '74-et tévedések sorozatának tartja. Tele van stiláris hibákkal. Miután mondnivalójára többféle ideológiai magyarázat adódik, káros hatása lenne. Rosszul átgondolt mû, tévedésein az egész filmszakmának el kell gondolkodnia. Konklúziója kb. így hangzott: „Egy mûvet nem szabad a napi politika szempontjaitól befolyásolva betiltani, de mert élesen félreérthetõ, sõt a film a szakma, a kultúrpolitika ellen fordítható, nem lenne helyes bemutatni." (…)
(…) Gazdag Gyula rendkívül szerényen, s korántsem megbántottan fejtette ki, hogy mindig feladatának tekintette a társadalom bizonyos torz jelenségeinek a bírálatát, és a jövõben is ilyen filmeket szeretne készíteni. Forgatás közben is érezte, hogy a film kulcsfigurái, a „két úr" nem illeszkednek szervesen a mû szövetébe, de dramaturgiailag ma sem tudna erre helyes megoldást javasolni. A vita alapján úgy látja, hogy többféle értelmezés is lehetséges, bár számára nem világos, hogy lehet a képei alapján ilyen magyarázatokat adni. (…)
Szabó B. István mintegy összefoglalva a vitát, kifejtette, hogy a Filmfõigazgatóság miért nem látja bemutathatónak a filmet. A kulturális politikának ez a döntése védelmet jelent az alkotónak, a társadalomnak, s nem szabad megfeledkezni a szocialista országokban kialakulható reagálásokról sem. Nem zárkózott el attól, hogy a rendezõ változtasson mûvén, de a stúdióvállalatnak minden lépését alaposan meg kell fontolnia ebben az ügyben. (…)
Három kérdésben tartottam szükségesnek hozzászólni: (…)
A legfontosabbnak tartottam Szabó István hozzászólására reagálni. Már a Filmmûvészeti Tanács ülése elõtt kidolgozta a filmszakma a maga stratégiáját. Kovács András levélben egyértelmûen kérte a film bemutatását és Gazdag Gyula „rehabilitálását". Honnan-honnan nem, úgy tudták, a Bástyasétány '74-et a fiatal rendezõ személye ellen fogják felhasználni. A Tanács ülésére a filmszakma képviselõi úgy jöttek, hogy megvédik a filmet, rendezõjét is. Ám miután kiderült, hogy szó sincs fõvételrõl, megelégedtek azzal, hogy a film bemutatása ellen foglaltak állást. Az október 7-i megbeszélésen viszont Szabó István már úgy szólt a film betiltásáról, mint a „napi politika szempontjainak" érvényesülésérõl. Tehát, ha elmúlik a „politikai jelenidõ" ahogyan fogalmazta -, nem lesz akadálya annak, hogy a közönség elé kerüljön a film. Erre válaszoltam, hogy nem pillanatnyi, nem „jelenidejû" döntésrõl van szó: a film esztétikai, ideológiai zavarossága olyan mértékû, amely a mû egészének hitelét kérdésessé teszi. Nem tartom helyesnek olyan fejlõdését látni társadalmunknak, amelyben szalonképes lehet a film. (…)
Feladatunk, hogy a film gyengeségeit feltárjuk szakmai viták során, s ne engedjük, hogy Gazdag Gyula nevét zászlóra tûzhessék, valamiféle mártírt csinálhassanak belõle.
Budapest, 1975. október 15.
Tóth Lóránd
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 cs. 20 õe. (1975), 383-389. l.

MSZMP Központi Bizottsága
Kulturális Osztálya
Budapest
Kedves Elvtársak!
A Tanú c. filmet az elmúlt hónapokban meglehetõsen rossz vetítési körülmények mellett, ingyenesen, többek között a következõ intézményekben vetítették:
Belügyminisztérium, Igazságügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Kulturális Minisztérium, Magyar Rádió, MÁV, Magyar Nemzeti Bank, Országos Statisztikai Hivatal, az összes egyetemek, KISZ Központi Iskola, Politikai Fõiskola, stb.
A filmet általában disszonáns megnyilvánulások nélkül nagy érdeklõdéssel és rokonszenvvel fogadták. A Filmfõigazgatóság nem gyõzi regisztrálni a film vetítését igénylõ kérelmeket.
A film vitáin többek között két alapvetõ kérdést tesznek fel:
1.) A film 1969-es betiltása sokféle szemponttal volt magyarázható. De mivel lehet indokolni a film nyilvános vetítésének nem engedélyezését, 1978-ban?
2.) Miért csak privilegizált rétegek nézhetik meg a filmet?
A szerzõ ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni.
A fenti feszült és abszurd helyzet kiküszöbölésére a következõ alternatív javaslataim vannak:
Vagy szüntessék meg egyszersmindenkorra a film mindenfajta vetítését,
vagy integrálja a szocialista kulturpolitika, és nyisson egy keskeny csatornát a film nyilvános vetítésére. Erre jó alkalom volna egy a tavaly decemberben rendezett retrospektív sorozat mintájára egy januárban rendezendõ visszatekintés-sorozat a szerzõ Áramütés c. filmjének bemutatásával párhuzamosan.
Utána esetleg egy kis utánjátszó moziban a film további mûsoron tartása, természetesen minden kritikai visszhang nélkül.
A fenti elõterjesztést Pozsgay Imre kulturális miniszternek is elõadtam.
Budapest, 1978. december 8.
Elvtársi üdvözlettel:
Bacsó Péter

Rátkai Ferenc elvtársnak
KB TKKO
Budapest
Kedves Rátkai Elvtárs!
Bacsó Péter Tanú c. filmjének forgalmazására vonatkozóan elõzetes álláspontunk az volna, hogy engedélyezzük a film bemutatását a Filmmúzeum Filmkörkép mûsorában, tehát egyetlen moziban, azon belül is meghatározott (többnyire bérletes) játékrendben. Ezzel biztosítható lenne a legális (mégis szûkkörû és behatárolt) nyilvánosság, elkerülve a tíz évvel ezelõtt készült filmrõl akkor hozott, a MOKÉP forgalmazást megtiltó döntés felülbírálását és természetesen elkerülve a sajtó-kritikai fogadtatást is. A Filmmúzeum említett sorozatában vetítenek máskor is, széles nyilvánosságra nem kerülõ filmeket (pl. Pasolini: Decameron, Máté evangéliuma stb.), magyar filmek közül a közeljövõben Szõts István: Ének a búzamezõkrõl c. szintén nem forgalmazott filmje kerül oda.
A fentiek olyan elõzetes álláspont, amelyet csak a KB illetékes osztályának egyetértésével (illetve korrekciójával) továbbítok döntés végett Pozsgay elvtárshoz.
Kérem állásfoglalását.
Budapest, 1979. január 9.
Elvtársi üdvözlettel: Tóth Dezsõ
Magyar Országos Levéltár, MDP-MSZMP iratok, 288 f. 36 (1978) 19 õe. 1, 3. l.