Mottó 1:
„A koncerttermek, a modern könyvtárak, színházak és megfelelõ központok biztosításával azt szeretnénk elérni, hogy polgáraink a nemzet kulturális örökségéhez teljes körûen hozzáférhessenek."
1946 - John Maynard Keynes beszéde az új testület, az Arts Council mûködésének alapelveirõl

Mottó 2:
„A brit turizmusnak az a kultúra, mint ami Spanyolországnak a napfény."
1985 - William Rees-Mogg, az Arts Council elnöke

Mottó 3:
„Kultúránknak nem része, hogy egy kulturális politika fogalmi rendszerében gondolkozzunk."
1996 - a Major-kormány egyik névtelen illetékese

Shakespeare, Jane Austen, Burns, Elgar, Constable, Harold Pinter, Beatles - a névsor tetszés szerint bõvíthetõ és folytatható. Nagy-Britannia sokszínû, gazdag és komplex kulturális öröksége az évszázadok során ápolásra méltó hagyománnyá nemesedett. Mégis, a modernkori angol történelemben a kultúra kicsit mindig mostohagyerek volt, olyannyira, hogy egészen a Munkáspárt 1997-es választási gyõzelméig nem is volt saját minisztériuma. (Ennek mélyebb okait ezen írás keretei közt nem tudjuk elemezni, csak jelezni szeretném, hogy a kultúra leginkább a mûemlékvédelemmel egy intézményi kalap alá vett nemszeretem feladat volt a legutóbbi idõkig. Sokáig a kultúra ügyeit államtitkár intézte változó tárcák alá sorolva. Még mint Kulturális Örökség Minisztériuma is csak 1992-tõl létezett, majd a Munkáspárt 1997-ben alakította át Kulturális, Média- és Sportminisztériummá.)
Pedig a kultúra - azon kívül, hogy mennyi embernek nyújt örömet, szórakozást, élményt - fontos területe a brit gazdaságnak is. Az úgynevezett kreatív iparágak több mint másfélmillió embert foglalkoztatnak, forgalmuk meghaladja az évi ötvenmilliárd fontot. Egy tavalyi felmérés szerint például egyedül Londonban többen járnak színházba, mint focimeccsre, és a színházak több bevételt hoznak, mint sok más iparág. A kultúra részesedése a brit GDP majdnem 4%-át teszi ki! A brit kultúra állami finanszírozása fõként a Kulturális Minisztérium, illetve a Brit Mûvészeti Tanács, az Arts Council révén valósul meg. A tárca éves költségvetése idén meghaladta az egymilliárd fontot, ebbõl durván 200 millió jut a múzeumok, ugyanennyi a képzõ- és elõadómûvészetek, 100 millió a film és televízió és 90 millió a könyvtárak támogatására. Ezek a hatalmas számok persze nem sokat mondanak az átlagembernek. A támogatás mértéke rendszerint vitákat kelt: a kormány szerint sok (hiszen nagyon meg kell nézniük, hogy mire költhetik az adófizetõk pénzét), az érintettek szerint kevés. Nagyon szûk azon intézmények köre, melyek állami támogatást élveznek, a többieknek bizony meg kell küzdeniük a túlélésért, amit a konzervatív kormányzás évtizedeiben az az alapvetõen piacközpontú attitûd is súlyosbított, amely szerint a kultúra csak egy szûk elit ügye: akinek az a mániája, hogy operába akar menni, az fizessen érte.
A minisztérium csak a kiemelten fontos nemzeti alapintézményeket támogatja közvetlenül, mondhatni költségvetésileg. A kultúrára szánt állami pénzek zöme az Arts Councilhoz kerül, ahol szigorúan meghatározott rend szerint e támogatásokért pályázni kell. A döntések nyilvánosak, és a döntések után szinte elkerülhetetlen a „miért õk, miért ennyit, miért épp erre" típusú viták fellobbanása is.
Stefan Collini a Guardian 2000. október 28-ai számában Culture Inc. (Kultúra Ltd.) címmel közzétett tanulmányában megjegyzi: „Az Arts Council története nemcsak azért fontos, mert ez lett a mûvészeteket finanszírozó fõ testület, hanem azért is, mert jól tükrözte, egyben tompította is a kultúra és a politika viszonyának változásait a XX. század második felében. Elõször az a »kultúra«, amit preferált, nagyjából megfelelt a mûvelt elit hagyományos ízlésének. A hatvanas és hetvenes években ezt megpróbálta azzal jóvátenni, hogy a »populáris« kultúra különbözõ fajtáit támogatta, míg a nyolcvanas-kilencvenes években a társadalmi vita gazdasági jellege mellé sorakozott fel, amely a kultúrát a »szórakoztatóipar« egyik alágazatának tekintette, mely hozzájárul a GDP-hez. Ahogy az Arts Council Thatcher által kinevezett elnöke, William Rees-Mogg 1985-ben fogalmazott: A brit turizmusban ugyanazt a szerepet játssza a kultúra, mint a spanyolban a napfény."
A tanulmány írója élesen bírálja John Majort is, aki 1992-ben létrehozta a Nemzeti Örökség Minisztériumát, amely a turizmus, a sport és a mûvészet ügyeiért felelt, jól tükrözve a kormányfõ hamis nosztalgiával színezett kultúrafelfogását: a falusi legelõk és nádtetõs házak részei a nemzet „örökségének", a kísérleti színházak és minimalista képzõmûvészeti kiállítások nem.
A kultúra felfogása még ma is gazdasági szervezõ elven alapul: mindez afféle „szabadon választott" fogyasztói döntés, amely a szabadidõ kellemes eltöltését szolgálja, és a kosztümös filmekkel jó pénzt hoz a nemzetgazdaságnak.
A szerzõ így fejezi be vitriolos támadását: „Nagy általánosságban tehát megint nem a minõség a vezérlõ elv. Arra ösztönöznek minket, hogy a mûalkotásokra ne mint az emberi tapasztalást legmélyebben tükrözõ kifejezõeszközökre tekintsünk, hanem mint olyan »szabadidõs termékekre«, melyek növelik nemzeti versenyképességünket a nemzetközi piacon. Amíg ez a hivatalos irányvonal, addig talán örülhetünk is annak, hogy Nagy-Britanniának nincs »kultúrpolitikája«, mert így legalább némi esély van rá, hogy a hasadékokban felütheti fejét egy kis valódi kreatív kifejezésmód"
A kultúrafinanszírozás brit „rendszerét" legjobban a színházakkal szemléltethetjük. Nagy-Britanniában körülbelül 300 színház mûködik, ezek közül néhány magántulajdonban van, a többség azonban vagy tanácsi tulajdonú, vagy más, nem profitorientált szervezet kezelésében mûködik. Londonban található ezek egyharmada. A mintegy száz londoni színházból mindössze tizenötnek van állandó társulata, amely állami támogatást kap, illetve a mûvészeti alap pénzügyileg támogatja mûködését. Országosan összesen negyven ilyen támogatott társulat tevékenykedik.
A londoniak közül a legismertebb a Nemzeti Színház, amely modern és klasszikus darabokat egyaránt játszik. A Temze déli partján, a Royal Festival Hall szomszédságában található épületében egyszerre három színpadon tartanak elõadásokat. A másik társulat a híres Royal Shakespeare Company, amely fõként Shakespeare és kortársai mûveit tartja mûsoron. Londonban is játszanak, változó helyeken, ám központjuk Stratford upon Avonban van.
A harmadik támogatott társulat az English Stage Company, amely a Royal Court Theatre-ben tanyázik, õk a kortárs brit dráma népszerûsítését tartják feladatuknak.
A többiek bizony darabról darabra küzdenek meg a túlélésért. Állami támogatást kap még (noha akármilyen nagy hírû is, neki is pályázni kell érte) a Mûvészeti Tanács révén a Covent Garden Opera, az Angol Nemzeti Balett, néhány szimfonikus zenekar, a British Museum és a National Gallery, illetve a British Library - és ezzel szinte vége is a felsorolásnak. A kormány igyekszik a szûkös támogatást egyrészt a világhírû, kiemelkedõ intézményeknek juttatni, másrészt olyan feladatok megvalósítására fordítani, melyek a legszélesebb rétegeket érintik. Ilyen például a múzeumok ingyenességének megõrzése, és a közkönyvtárak fenntartása, újabban kibõvülve az Internet közmûvelõdési funkcióinak terjesztésével, fõként úgy, hogy a hátrányos rétegek ingyenes internet-hozzáférését támogatják könyvtárakban, iskolákban, közösségi központokban.
A kultúra támogatásának egyik legnagyobb pótlólagos forrása az utóbbi néhány évben a lottó lett. Ezt a szerencsejátékot Nagy-Britanniában csak 1995-ben engedélyezték. Bevezetését heves társadalmi vita elõzte meg, végül azzal a kompromisszummal fogadták el, hogy a lottójáték bevételének 28%-át úgynevezett jó ügyekre kell fordítani. E jó ügyek: a sport, a karitatív szervezetek, a mûvészetek, a kulturális örökség és mûemlékvédelem támogatása. 1998-ban bevezettek egy hatodik területet is: az úgynevezett New Opportunities Fund az oktatás, egészségügy és környezetvédelem támogatását teszi lehetõvé. A lottójáték révén az elsõ öt évben hétmilliárd fontot oszthattak szét több mint harmincezer terv megvalósítására!
Azt mondanom sem kell, hogy e támogatásokért is pályázni kell. Az elbírálásnál kiemelten fontos szempont, hogy az adott intézmény a kapott pénzt arra vagy arra is fordítsa, hogy új közönséghez jusson el, hogy iskolai programokkal, olcsó jegyekkel, különbözõ leleményes kezdeményezésekkel bõvítse nézõi körét. Az ilyen „outreach" programok jóvoltából pl. a Covent Garden stúdiószínháza egy teljes egészében iskolások által írt és bemutatott operával nyitotta meg új kamaratermét, a jövõ Billy Elliotjai is a lottótámogatás révén kaphatnak ösztöndíjat, és sorolhatnám... Ugyancsak fontos a kulturális sokszínûség és az egyének aktív részvételének ösztönzése is. Hiszen a glasgow-i Indian Mahila Kulturális Központ, vagy a skóciai Afrika és Karib-térségi kutatóközpont, netán a bristoli Fekete Színház Kezdeményezés, vagy a karibi kultúra legismertebb jelképe, a londoni Notting Hill karnevál épp úgy a brit kultúra része, mint az ismertebb angol intézmények. A hatvanmilliós ország skót, walesi, északír tartományai büszkék kulturális különbözõségükre, és ma már a lakosság majdnem hét százaléka valamely etnikai kisebbség leszármazottja, ezt sem lehet elfelejteni.
A lottóalap jóvoltából fejezõdött be a Covent Garden Operaház épületének felújítása, a pillanatok alatt közkedvenccé vált, és már a nyitás évében egymillió látogatót vonzó Tate Modern Múzeum építése, a Nemzeti Portrégaléria új szárnya, a Royal Court Színház rekonstrukciója, hogy csak néhány közelmúltbeli példát említsek, de például a lottóalap jóvoltából kapott majd félmillió fontot az a szervezet is, amely országszerte a vakok számára szervez speciális mûvészeti elõadásokat.
A brit kultúrafinanszírozás alapelve, hogy a támogatások zöméért pályázni kell a Mûvészeti Alaphoz vagy a Lottóalaphoz, melynek bíráló testületei természetesen függetlenek a kormánytól. Ezenkívül a helyi önkormányzatok is támogatnak kulturális tevékenységeket, hozzájuk tartoznak a helyi könyvtárak és bizonyos színházak is. Végül a negyedik kalap a magánszektor, hiszen errefelé komoly hagyományai vannak a szponzorálásnak. Bizonyos cégek, bankok, jómódú magánemberek imázsához szinte kötelezõen hozzátartozik, hogy kulturális intézményeket, eseményeket vagy alkotókat támogassanak.
Itt is vannak természetesen problémák, de ez a sok forrásból származó, átlátható rendszerû finanszírozás kiküszöböli a szubjektív igazságtalanságokat, garantálja, hogy ne csak egyfajta jellegû mûvészetet, stílust vagy alkotót támogassanak, azt, hogy mindenki esélyes lehessen, hogy valóban komoly tehetségek és színvonalas mûvek ne kallódhassanak el. Másrészt a közvetítõ testületek beiktatása, az, hogy a kormány az Arts Council révén osztja szét az állami támogatást, azt is jelenti, hogy a mindenkori politika nem tudja kézi vezérléssel irányítani a mûvészetet, hogy az alkotók és mûhelyek nincsenek kiszolgáltatva a kormány önkényének és aktuális kívánságainak.