Tavaly nyáron a sors és a helybeli Kulturstiftung jóindulatának köszönhetõen két csodálatos hónapot töltöttem Svájcban, a Bodeni-tó mellett, egy minden kényelemmel felszerelt öreg házban ösztöndíjasként. A felhõtlen örömöt egyedül az zavarta meg néha, hogy a Kulturstiftung munkatársai idõrõl idõre komoly, aggodalmas arccal afelõl érdeklõdnek, min dolgozom éppen, és hogy haladok vele. Amikor töredelmesen beismertem, hogy ez a bizonyos projekt egy vers, bevallom, mindig arra számítottam, hogy összevont szemöldökkel rámförmednek: „Hogy mondta? Mit mível itt maga, hölgyem, az adófizetõ polgárok pénzén?" Persze, semmi ilyesmit nem mondtak, csak bennem munkált továbbra is a „gyanús egzisztencia" bûntudata, aki ilyen homályos célú, nem tervezhetõ, semmilyen intézményes keretbe nem illeszthetõ tevékenységet folytat ezen a tiszteletre méltó helyen.
Van még egy olyan kérdés is, amelyiktõl rettegni szoktam, és gondolom más költõk-írók is így vannak vele. Ez így hangzik: „most mirõl ír éppen?" vagy esetleg így: „mirõl fog szólni az új verse/könyve?" Egyrészt attól félek, igencsak furcsán néznének rám, ha õszintén azt felelném, hogy „még nem tudom, az majd csak a végén derül ki", hiszen, tudjuk, a vers, és bizonyos fokig a próza is, a maga feje után megy. De tegyük fel, hogy mégiscsak meg tudom adni néhány szóban a készülõ vers vagy regény témáját. Mondjuk: „most éppen egy lányról írok, aki feleségül ment a tulajdon apjához" - hát lehet ilyesmikrõl beszélni, mondjuk, egy ebédlõasztal mellett vagy egy elõadóteremben? Jó, tudom, hogy „már a régi görögök is" írtak effélékrõl, de ez nem teszi könnyebbé a helyzetet.
Nemrégiben alkalmam volt meghallgatni egy iskolai magyarórát: az Iliászt tanulták, és éppen a trójai faló históriájánál tartottak. A szegény tanítónõ, akinek Laokoón történetét kellett elmondania a 11 éves gyerekeknek, nem titkolta, hogy nehezére esik kimagyarázni Pallasz Athéné és a többi görög istenek viselt dolgait, akik idõnként a csalót pártfogolják, és az igazmondót büntetik meg. Nem csúfolódni akarok rajta, ellenkezõleg: tanítókként, szülõkként mégiscsak a világnak olyan képét szeretnénk továbbadni a fiataloknak, amelyben elõbb-utóbb gyõz az igazságosság, ahol az értelem vagy az erkölcs fölébe kerekedik a sötét szenvedélyeknek, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, nem pedig olyat, amelyben magunk alatt vágjuk a fát, amikor igazat mondunk, az agyafúrt gátlástalan viszont minden földi jót megszerez magának, és a tetejébe még az istenek kegyét is… Az irodalom azonban elõszeretettel kezdi ki ezeket a talán nélkülözhetetlen illúziókat, még ott is, ahol az élet esetleg érintetlenül hagyná õket. Megvannak a maga mentségei, de mégis: biztos, hogy embertársaink életkedvének módszeres rombolásáért elismerés és díj jár, nem inkább az a bizonyos bürökpohár? Igaz, az irodalom tartalmazza önmagunkról való tudásunk java részét: ez a tudás azonban gyakran fájdalmas.
Ezért aztán írás közben igyekszem nem gondolni arra, hogyan fogják majd fogadni, amit írok: talán mert nem érezném egészen igazságtalannak, ha ezt a fájdalmas tudást elutasítással, haraggal, megvetéssel fogadnák. Annál jobban esik az a kedvezõ fogadtatásban, szeretetben és elismerésben megnyilvánuló nagylelkûség, amelynek példája ez a díj is, és amely egy idõre visszakapcsolja ennek a magányos tevékenységnek a mûvelõjét az emberek közösségébe.

(Elhangzott a Magyar Irodalmi Díj átvételekor.)