Édes gyermekem,
én egyetlen, szeretett fiam, kérlek, ne szólj meg még gondolatban sem, amiért újra tollat fogok, amiért immár másodszor írok e hónapban, mert azt mondják, s ki tudná ezt nálad jobban, hogy a gondolat teremt, a gondolat az, ami a világunkat létrehozza, ám a gondolat az is, és ez sejthetõ a paradicsomi idõk, az elsõ tetté változott bûneset óta, a gondolat az is, ami majd elnyeli ezt a világot, ami majd szertefoszlatja és betemeti az enyészetbe vagy az örökkévalóba. Édes gyermekem, én egyetlen, szeretett fiam, tudod, hogy nem bolygatnám munkával töltött napjaidat, nem háborgatnálak, ha nem lenne jó okom rá, ha nem lenne olyan fájdalmas és keserû az egyhangúan múló órák sora, mint amilyen fájdalmas és keserû azóta valójában, mióta ismét csak az ágyat nyomom, mióta megint csak fekszem egész nap hanyatt a te hajdan volt helyeden. Édes gyermekem, ma éppen harmadik napja, hogy figyelem a manzárdszoba nagy üvegablakát, hogy látom, megtapadnak rajta szépen az ezüst csillogású hópelyhek, éppen harmadik napja, hogy csak hull, csak hull, sokszor egész napon át, annyira, hogy ki se látok, és estére az ég csillagai helyett csupán ez a mindent elborító fehérség van felettem, mintha beburkolna, mintha óvni akarna valami felfoghatatlan erõ, ami mindig volt, van és lesz, ami mindig és mindenütt sejthetõ, és amitõl, tán éppen ezért, egyre nehezebb távol lennem. Hó van, harmadik napja megint rengeteg a hó, keményre fordult a tél kint, az ég magasától egészen a föld színéig, és benn a szobában is keményre fordult, és még beljebb, egészen belül, a szívem táján, s ez utóbbi, azt hiszem, akkor sem változik most már, ha kinn tavasz lesz, ha kinn madarak csiripelik bolondos és kedélyes énekeiket vagy kopogtatnak majd a manzárdszoba nagy üvegablakán, mert egyfolytában úgy érzem, édes gyermekem, hogy elköltöznék most már jó szívvel, szeretettel és végérvényesen ebbõl a világból. Azt hiszem, s ez agyamban és hangulatomban egyaránt igen jól mérhetõ, hogy visszavonhatatlanul erõt vett rajtam a beletörõdés, megadta magát belül, a szívem alatt valami a megváltoztathatatlannak, mely tény furcsa módon az utóbbi napokban inkább örvendezésre és örömre nyújt bennem okot, mintsem búbánatra és szomorúságra, s most már minden kétség nélkül tudom mondani, hogy bizony ez így van jól. Ám, s ez az, ami rettegést kelt bennem, valóságszagú és öblös félelemmel tölt el, tudniillik, hogy egyre gyakrabban mérlegelem nyilvánvalóan befejezéséhez közeledõ földi pályafutásom abból a szempontból, hogy tán önkezemmel kellene sürgetnem e közelítõ pillanatot, hogy tán önkezemmel kellene magam hozzásegíteni a megoldáshoz, hogy azonnali legyen és visszavonhatatlan, hogy ne kelljen életem utolsó szakaszában megalázkodnom senki elõtt, hogy olyan méltósággal viselhessem az elmúlást is, akár az életet. Ez az elképzelés, ez a terv kelti most bennem a legnagyobb félelmet és a legvalóságosabb rettegést, s még az, hogy hiába is próbálom távol tartani magam e bûnös gondolattól, befészkelte magát az agyamba vagy a lelkembe, nem tudom, s ami a legfélelmetesebb, hogy nyugodt szívvel gondolok rá ébrenlétkor, félálomban, s még éjszaka is, amikor pedig álmaimban közel járok újra mindenhez, ami kézzelfogható vagy érzékelhetõ. Hanem azért még mindig a nappalok a meghatározóak, a világi hiábavalóságok, s velük együtt a test dolgai, s mindennapjaim sorában ez az a mozzanat, amiért tulajdonképpen tollat fogtam, amiért úgy döntöttem, megosztom veled az elmúló napok szorongató légkörét. Drága fiam, elõször is szeretném megköszönni a levelet, amelyet kevéssel több mint két hete hozott tõled meg a posta, s benne a biztatást, a jó szándékot és a mentegetõzést, hogy édesanyádnak nem tudsz juttatni annál a 6 ezer 400 forintnál most többet, mint amit e levélhez mellékeltél, s amit ezúton is nagyon köszönök, mert jelentõs segítséget nyújtott a gyógyszerek kiváltásában és a gázszámla fizetésében, így most még nem kapcsolják le a fûtést, s ha továbbra is takarékoskodom, éjjel és nappal is jól betakarózom a plédekkel, talán ki sem kapcsolják majd tavaszig. Drága fiam, én egyetlen szeretett gyermekem, határozott és õszinte véleményem, hogy mentegetõznöd nem kellene emiatt, hogy szégyenérzetre nem neked lenne okod, de talán még nekem sem, holott kétségtelenül én voltam az, aki elõzõ levelemben kitértem az anyagiakra, hisz elkerülhetetlen volt már tudomásodra hoznom jövõbeli kilátásaimat, mert úgy éreztem, ismerve jellemed, ellenkezõ esetben erõs lelkiismeret-furdalást gerjesztenék benned, amennyiben e végzetes gondatlanság tragédiába torkoll. S mindezt azon tények ismeretében és ellenére vagyok most kénytelen újra megtenni, melyeket múltkori leveled kézhezvételéig csupán sejtettem, s melyek révén immár egyértelmû elõttem, hogy két évtizede, mióta az írói pályát gyakorlod, neked sincsen okod örömre vagy elégedettségre pénzügyi szempontból. Sajnos a tények ellenére, amelyeket papírra vetettél, amelyek elborzasztanak és amelyekért bizony egész lényemben keserû vagyok, muszáj ismételten ráirányítanom a figyelmed élelmezési lehetõségeim szerény voltára, s e tekintetben anyagi körülményeimre, muszáj megkérnem téged arra, édes gyermekem, hogy ha mégis kiszámláznák a legutóbbi könyvedért járó összeget, mely, mint írod, szintén nem lesz igazán sok, hiszen csak közelíti az egyhavi minimálbér összegét, gondolj majd rám, ugyanis annál az elszomorító leírásnál, amelyet vázoltál elõttem, sajnos az én helyzetem, kevéssel bár, de még alávalóbb. S végül engedd meg, hogy megosszam veled õszinte tiszteletem végtelennek tûnõ elszántságodért, amellyel a legcsekélyebb anyagi és erkölcsi motiváció mellett vagy képes évtizedek óta mintegy önkéntes számûzetésben kitartani e hivatás közelében, másrészrõl viszont engedd meg azt is, hogy emlékeztessek megboldogult édesapád féltõ szavára, amikor is, ismerve gyakorlatiasságod, ismerve az elektromossághoz és a technikához fûzõdõ bensõséges viszonyod, a humán egyetem helyett a villamosmérnöki szakmát ajánlotta kitanulnod. Kérlek, ne érts félre, nem magam miatt mondtam korábban, s nem magam miatt mondom most sem, hogy talán még nincs késõ pályád módosítására, csupán a tartalmasabb létezés esélyére hívnám fel ilyen formán újra a figyelmed, hisz az örök vesztesnek járó jövõképet már nem nekem, hanem neked és a hozzád hasonlóaknak mutatja az élet. Most búcsúzom, mert esteledik, s villanyt nem akarok gyújtani, ugyanis az esti fényt a végsõ esetekre tartogatom, ám holnap reggel mindenképpen fel kívánom adni neked ezt a levelet, hogy minél hamarabb odaérjen hozzád. Ölel szeretõ édesanyád.