Négy évvel ezelõtt írtam a következõket: „Kínos helyzetben van a magyar kulturális politika. Nem tudja, hogy mi a dolga. Kiszolgálni-e a mindenkor ajánlkozó klientúrákat, vagy netán hosszú távú nemzeti kulturális stratégiát kínálni? Védelmezni-e a status quót, vagy ha konfliktusok árán is, de a kreativitás pártjára állni? Jó szakszervezetisként menteni a menthetõt a piac »ellenséges erõivel« szemben, vagy netán a piacot építeni, befolyásolni? A kultúráért felelõs minisztérium is szerepzavarban van. Nem tudja, hogy a magyar kultúra intendánsa vagy stratégája akar-e lenni. Nem tudja, hogy miért felel, a néhány tucat minisztériumi intézményért vagy a magyar kultúra egészéért. Nem tudja, hogy kiket képvisel, az elõszobázó intézményigazgatókat vagy az adófizetõ polgárokat." (Beszélõ, 1999/7-8.) Azt is mondtam ugyanitt, hogy „nem lehet az egész magyar kultúra elsõ számú stratégája az, akinek napi házmesteri feladatai vannak".
Másképpen szólva: nem lehet valaki gondnok (házmester) és várostervezõ egyszerre. A két szerep kizárja egymást.
A helyzet azóta semmit sem változott. A rendszerváltás óta egyik kormánynak sem sikerült értelmezhetõ kulturális stratégiát megfogalmaznia. Hol hanyag, hol lelkiismeretes „gondnokként" mûködtették a rájuk bízott eléggé romos intézményrendszert, néha még tatarozásra is futotta, de gondolkodásra, tervezésre, prioritások megfogalmazására és „beruházásra" - kultúrpolitikára tehát - már nem maradt sem szándék, sem erõ.

A„szentháromság" felbomlása
Megállíthatatlanul folytatódik a kultúra gettósodása, a kulturális élet eljelentéktelenedése. Kettõs értelemben is. A kulturális élet hírei kiszorulnak a médiából, ma már a „Kulturkampfnak" álcázott egzisztenciaharcok aktuális botrányai is csak az érintetteket hozzák lázba. Az igazi baj azonban az, amirõl Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap(program) elnöke tudósít a Beszélõ most megjelent tematikus számában: „2001-ben egy felnõtt magyar állampolgár évente valamivel több mint 13 ezer forintot fordított kulturális szolgáltatások vásárlására. Ha ebbõl levesszük a televízió-elõfizetés díját (...), marad 600 forint havonta. (...) A háztartások 86 százaléka nem költött könyvre, 95 százaléka se mozira, se színházra, 93 százaléka nem jutott olyan helyzetbe, hogy belépõjegyet vegyen valahová." (Beszélõ, 2003/4.)
Úgy tûnik, hogy amit a magyar kultúra felelõs minisztériuma csinál vagy nem csinál, az a magyar társadalom kevesebb mint 10 százalékát, a kulturális intézményrendszernek pedig még ennél is kisebb hányadát érinti. A két szomorú tény között nyilvánvaló összefüggés van: a házmesteri szerepre kárhoztatott minisztériumból sosem lesz „stratéga", olyan lobbistája, menedzsere, piacépítõje, píárosa a magyar kultúrának, mely a másik 90 százalék megnyerésével próbálkozhatna. Néha úgy tûnik, mintha az elmúlt több mint egy évtized viharos változásai közepette ott felejtették volna ezt a minisztériumot, ahol 20-30 évvel ezelõtt volt. Miközben a világ radikálisan megváltozott, és nyakig vagyunk a globalizációban, ez a minisztérium még mindig igazgatók kinevezésével bíbelõdik. Pedig XXI. századi kihívásokra nem lehet XIX. századi mentalitással válaszolni.
Minden megváltozott, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a változások korszakosak és történelmiek. Ehhez foghatók utoljára talán a felvilágosodás korában történtek. Gondoljunk bele: szemünk láttára változnak meg radikálisan a kulturális szféra intézményei, szerepei, hagyományos szerkezete. Érvénytelenné válnak a rendszert mûködtetõ ideológiák, az „alkotó", a „közvetítõ intézmények" és a „befogadó" korábbi „szentháromsága". Ilyen mértékû szerepújraírást utoljára valóban a felvilágosodás kora hozott, amikor elkülönült a kulturális szféra nemzetállami kereteivel, jellegzetes ideológiájával (a mûveltség kiterjesztésével, majd a népmûveléssel), tipikus közvetítõ intézményeivel: könyvtár, múzeum, színház, operaház, koncertterem. Sokunk gondolkodását még mindig a kulturális szféra elkülönültségén, a klasszikus intézményrendszeren, az aufklérista ideológián alapuló XIX. századi értékvilág határozza meg. Pedig a hagyományos „kulturális szféra" határai elmosódóban vannak, új kultúraközvetítõk - tévé, Internet - jelennek meg, az új médiumok, sokszorosítási lehetõségek, az egyidejûség és az interaktivitás az alkotók-befogadók hagyományos szerepeit is felülírják.
Ami a kultúrában ma fontos, javarészt kívül esik a kulturális minisztérium hagyományos hatáskörén és értelmezési tartományán. Ma már sokszor nagyobb kultúrpolitikai relevanciája van egy-egy ORTT-döntésnek vagy az Internetszolgáltatók Egyesülete ajánlásának, mint a NKÖM döntéseinek. Talán nem is a Harsányi László által idézett statisztika miatt kellene boronganunk, hanem inkább amiatt, hogy micsoda távolság van a mai kulturális szokások és a kulturális statisztika kérdései között...

Ki kell számolni, be kell mutatni…
Megváltoztak azok a fogalmak, referenciák, mértékegységek is, amelyekkel a tizenkilencedik századi ihletettségû kultúrpolitika operál. Az idõ, a hely, a tér fogalmai átértékelõdnek a „behálózott" világban. Ennélfogva a kultúra színterei is változnak. A terjesztés, a tárolás, a dokumentáció, a reprodukció, a prezentáció technikái radikálisan megváltoztak. Nem tudjuk még, milyen lesz a huszonegyedik század múzeuma, de hogy más lesz, mint a „magaskultúra" általunk megszokott „templomai", csarnokai, az biztos. A Los Angeles-i Getty Múzeum vagy az új Tate Galéria Londonban csak elõfutárai a múzeumok új generációjának. Kockázatos tehát ma tízmilliárdokért alapvetõen XIX. századi módon szakosodott kulturális intézményeket építeni. A jelen mintha az interdiszciplinaritásról, a mûfaji határok feloldódásáról, valamifajta univerzális „crossoverrõl" szólna, amelynek emblematikus mûvészei Lev Dogyintól Bob Wilsonig, Christótól Peter Sellarsig aligha skatulyázhatók be egy mûfajba.
A reszortfeladatokra szakosodott kulturális adminisztráció nem nagyon tud mit kezdeni ezzel.
Megváltozott a politikai közeg is. A demokrácia és a piacgazdaság beköszöntével annak megfogalmazása és eldöntése, hogy mi a közjó, amit közpénzbõl támogatni kell, már nem egy szûk elit privilégiuma, hanem kemény verseny eredménye. Nem megkérdõjelezhetetlen evidencia többé, hogy a kultúrát támogatni kell. Sokunk számára persze az, de ez ma már kevés. Meg kell indokolni, ha tetszik, költség-haszon elemzésekkel, hogy miért a kultúrára költsük az adóforintokat és ne másra. A közpénzekért folytatott versenyben ma már nem segítenek a kultúra fontosságáról megfogalmazott fennkölt lózungok. „Ki kell számolni", be kell mutatni a kultúra „hasznát". Lobbizni, kampányolni kell, szövetségeseket keresni, koalíciókat szervezni a magyar kultúra érdekében. A jó minisztériumnak tehát nem a kultúra belügyeivel, sokkal inkább „külügyeivel" kellene foglalkoznia.
Tetszik, nem tetszik, teret nyert a kultúra „instrumentális" megközelítése, ami radikálisan más kultúrpolitikai észjárást igényel. Át kell fogalmazni a mindenkori kulturális miniszter mandátumát, hiszen ma már „mindenben kultúra van": a kultúra terei kitágultak, szinte határtalanná váltak. Ez óriási esélyt is adna új stratégiák megfogalmazására. Gondoljunk csak bele: a közelmúlt legsikeresebb kulturális fejlesztései szerte a világon mind valamilyen nagyobb - bocsánat a kifejezésért - multiszektorális projekt részei voltak, legyen az városrehabilitáció, területfejlesztés, felzárkóztatás, kisebbségvédelem, foglalkoztatás stb.. Így lettek a Ruhr-vidék lerobbant ipari csarnokaiból izgalmas kiállító terek, így sikerült kilábalni hosszan tartó gazdasági és mentális depressziójukból olyan városoknak, mint Glasgow, Newcastle, Birmingham, Bilbao, így újulnak meg lerobbant városnegyedek, mint a dublini Temple Bar, a New York-i Tribeca vagy éppen a berlini (korábban kelet-berlini) Prenzlauersberg. Hosszú évtizedek elszigeteltsége után így kerültek vissza a világ kulturális térképére olyan városok, mint Barcelona, Szentpétervár, Capetown vagy Krakkó. London ma a világ multikulturális fõvárosa, amely piaci elõnyt volt képes kovácsolni etnikai sokszínûségébõl. Ehhez két dolog kellett: egyfajta szemlélet, amely a bevándorlók ügyét nemcsak problémaként, hanem lehetõségként kezelte, és olyan politikai stratégia és eszköztár, amelyben „összedolgoztak" a különféle reszortok a munkaügytõl az oktatásig, a turizmustól a kultúráig, a szociálpolitikától a kisvállalkozás-fejlesztésig. De beszéljünk szomszédunkról, Bécsrõl. Az új „múzeumi negyed" a város szívében jól mutatja azt a tudatos törekvést, hogy Bécset - jól felhasználva többek között a szecesszió és Klimt divatját - a kulturális turizmus egyik központjává tegye. Ez a projekt megint csak a város- és ingatlanfejlesztés, turizmus, városmarketing és kultúrpolitika jó egyvelege.
Scitovsky Tibor világhírû, magyar származású közgazdász, Az örömtelen gazdaság (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1990, ford.: Kuti Éva) szerzõje kiváló jósnak bizonyult. Az 1976-ban megjelent The Joyless Economy-ban arról elmélkedik, hogy a közgazdászok azért nem értik a kultúra fontosságát, mert elemzéseikben figyelmen kívül hagyják az emberi pszichét. Pedig az olyan szükségletek, mint a komfortérzet és a stimuláció iránti igény, alapvetõen befolyásolják az emberek fogyasztási döntéseit. A mai világ fényesen igazolja Scitovsky meglátását. A megnõtt szabadidõ és az általános „középosztályosodás" eredményeként - legalábbis a fejlett világban - szemünk láttára jön létre egy új „iparág", az „élménygazdaság": a megafesztiváloktól a Love Parade-ig, a múzeumok új generációjától a különféle „theme" parkokig. Óriási sikerük azt tanúsítja, hogy a kultúrának vannak esélyei, ha nem idegenkedünk az új formáktól, új megközelítésektõl.

Politikusok és bürokraták - ki megy, ki marad
Igazságtalan lennék, ha nem méltányolnám a biztató jeleket, megújulási törekvéseket a magyar kultúra mûhelyeiben és a felelõs minisztérium, a NKÖM munkájában. Azt hiszem, a jelenlegi miniszter - világlátott, tapasztalt értelmiségi - érti és tudja az elõbb leírtakat. Személyében is alkalmas arra, hogy a magyar kultúra „szóvivõje" legyen. De egy fecske nem csinál nyarat. Úgy látom, a minisztérium szerepének újradefiniálásába és ennek megfelelõ „modernizálásába" még bele sem fogott.
Pedig a változtatás kulcseleme szerintem egy modern, profi kulturális „szakbürokrácia" megteremtése. Illetve a szakbürokrácia visszahelyezése „jogaiba". Az elmúlt évtizedben ugyanis ezt a szakembergárdát - a mindenkori közvetítõket a politika és a mûvészvilág között - felõrölték a politikusok. A rendszerváltás hevületében elolvadt az a pufferzóna, amelynek a mûvészvilág és a politikusok között kell húzódnia. A hozzáértõ és tekintélyes „kultúrbürokraták" (a harmadik fél) hiánya kiszolgáltatta a mûvészeket a politikusoknak és a politikusokat a mûvészeknek. Nem véletlen, hogy a közelmúlt kulturális rémtörténeteiben mindig ugyanazok voltak a „hõsök": a frissen hatalomra került voluntarista „ki, ha én nem" politikus s az õt ügyesen megvezetõ mûvész. Valószínûleg elkerülhetõk lettek volna a nagy botrányok, ha szóhoz jutottak volna a politikusokat esetleg józanságra intõ és a mûvészvilág intrikáiban eligazodó szakbürokraták.
A rendszerváltás utáni idõszakban eddig alapvetõen két kultúrpolitikai „klímát", közeget élhettünk meg. Az elsõt elnevezhetném a „demokratikus fantáziátlanság" korszakának - a Horn kormány idejére gondolok -, amikor konfliktuskerülõ bizottságosdi helyettesítette a kultúrpolitikát. A „mindenki kapjon egy keveset" pragmatizmusa elsõsorban a pénzosztásról szólt, és a brancson belüli középszernek kedvezett, amely megszokott közegében, a háttéralkuk és a „mutyizás" világában viszonylag jól elvolt. Az objektivitás kedvéért hozzá kell tennem: ekkor valóban nem volt sok pénz, az országot gazdaságilag konszolidálni kellett, tehát az „álmodozásra" nem volt sok lehetõség.
Azután jött az új - a Fidesz - korszak, amely ígéretesen indult, mert felismerték a kultúra fontosságát (vagy mondjuk inkább, hogy a politikai „hasznát"), és hozzáláttak bizonyos célok, prioritások - tehát valamifajta kultúrpolitika - megfogalmazásához. Ehhez pénzük is volt, az elõzõ kormány sikeres gazdaságpolitikája következtében.
A jó indulás azonban hamarosan nagyon kártékony kulturális bonapartizmusba torkollott. Ennek katasztrofális hatása a Fidesz mind az öt emblematikusnak tartott kulturális projektjén meglátszik. Ezek: a Nemzeti Színház, a Millenáris Park (az „Álmok Álmodói" kiállítással), a Nemzeti Filharmonikusok, az Állami Operaház és a Terror Háza. Idevehetném a két filmet is: a Széchenyit és a Bánk bánt. Mi a közös bennük?
Kultúrpolitikai szempontból mindegyik indokolt, régóta esedékes, üdvözlendõ projekt volt. Ugyan ki ellenezte volna a Nemzeti gyors és szakszerû befejezését az Erzsébet téren? A Millenáris Park nagyon jó példája a korszerû, más városokban már megcsodált városrész-rehabilitációnak. Senki sem vitatta, hogy a Nemzeti Filharmonikusok modernizálása, szervezeti megújulása szükséges volt. Az Operaház reformja, egykor volt európai rangjának visszaszerzése is régi óhaj volt. Nem hiszem, hogy bárki vitatta volna egy kiemelt költségvetésû Széchenyi-film vagy a Bánk bán-operafilm elkészítésének indokoltságát. A Terror Háza is, mint korszerû hatáselemeket alkalmazó speciális múzeum, régen várt új színt hozhatott volna a kissé konzervatív és szürke magyar múzeumi világba.
A „megvalósítás" azonban mindegyik esetben iskolapéldáját adta annak, hogy mire vezet a szakmai ellensúlyok nélküli politikai akarnokság. Régi igazság, a politika a kultúrában olyan, mint az elefánt a porcelánboltban: tör, zúz, ha oda beengedik. Sajnos hiányoztak azok - az elõbb említett szakbürokraták és a mûvésztársadalom autonóm civil szervezetei -, akik kitessékelhették volna a politikát a kultúra öntörvényû világából.
A teszt a Nemzeti Színház ügye volt. A közismert eredménnyel. A politikai akarnokság jegyében sikerült egy „echte" Las Vegas-i kaszinó-gagyit odarakni Budapest egyik legértékesebb telkére, hirdetve a világnak: ezt tudja a teremtõ magyar géniusz a XXI. század elején. Szomorú volt látni, hogy az elgyávult magyar színházi szakma miképpen asszisztált mindehhez, bolond Don Quijoténak nézve azt a néhány rendezõt, kritikust, akiben volt annyi civil kurázsi, hogy tiltakozzon. Bécsben, Berlinben vagy Stockholmban, Peymannal vagy Bergmannal, az ottani színházi elittel ezt nem lehetett volna megcsinálni.
Hasonló durva voluntarizmussal intézték a Nemzeti Filharmonikusok (NFZ) megreformálását is. Hatáselemzések, konzultációk, teljesítményértékelés nélkül úgy avatkoztak be a magyar szimfonikus zenekarok életébe, hogy abba a legjobbnak tartott magyar zenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) majdnem tönkrement. Mivel a szerzõ ez utóbbi zenekart fenntartó alapítvány elnöke, az elfogultság vádját elkerülendõ, óvatosan kell fogalmaznia. Az NFZ reformja üdvözlendõ és helyes lépés volt, de azzal, hogy úgy sokszorozták meg az NFZ állami támogatását, hogy közben ügyet sem vetettek arra a zenekarra, amely már megvalósította azokat a célokat, amelyeket a NFZ elé csak kitûztek (világszínvonal stb.), nagy pofont adtak az olyan kultúrpolitikai megfontolásoknak, mint a teljesítményelv, versenysemlegesség, költség-haszonelemzés. Ilyen önkényeskedést egyetlen kulturális miniszter sem élt volna túl a Lajtától nyugatra.
A többi jó ügybõl is azért lett botrány, mert a nyers politikai akarnoksággal, a rövid távú politikai haszonszerzéssel szemben nem szervezõdtek meg, nem mûködtek a szakbürokrácia és mûvészeti céhek értékmentõ, autonómiavédõ koalíciói. Magyarán, nem volt senki - tisztelet a kivételnek -, aki felállt volna, és azt mondta volna: eddig és ne tovább!
Nagyon hiányzik a kulturális életbõl a szakmai szolidaritás és a civil kurázsi. A másik oldalon pedig hiánycikk a szakmai, emberi tekintéllyel bíró minisztériumi, önkormányzati szakhivatalnok.
Megfélemlített, megalázott tisztviselõkkel nem lehet kultúrpolitikát csinálni. Nekem errõl mindig a berlini kulturális ügyosztályvezetõ jut eszembe. Ott e posztnak súlya, tekintélye van. Politikusok jönnek-mennek, õ marad. Itt ez pont fordítva van: ügyosztályvezetõk jönnek-mennek, a politikusok maradnak.