Két hónapja súlyos üzemzavar történt Pakson, amire még nem volt példa az atomerőműben. Írásom első felében szakértő segítségével megpróbálom tisztázni, hogy mi is történt valójában április 10-én. Szatmáry Zoltánt, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének igazgatóját, aki korábban az atomerőműnél igazgatósági tag volt, arra kértem, hogy közérthetően magyarázza el, mi történt azon a napon az atomerőműben, illetve miben látja a problémák gyökerét. A cikk második felében az üzemzavar politikai vonatkozásaival foglalkozom.

Kötegelés

A reaktor üzeme során az urán-dioxid pasztillákban lévő urán hasadása termeli az energiát. A 7,6 mm átmérőjű pasztillák úgy készülnek, hogy urán-dioxid port magas hőmérsékleten és nagy nyomáson henger alakúra sajtolnak, keramikus szerkezetű anyagot hozva ezzel létre. Mintegy 250 darabot helyeznek egymásra a két és fél méteres cirkóniumcsőben: ezek alkotják a fűtőelemet. 126 db fűtőelem méhkaptárszerű elrendezése adja az ún. fűtőelem-köteget, vagy -kazettát, amelyet szintén cirkóniummal vonnak be. 

Általában évente egyszer friss üzemanyaggal kell feltölteni a reaktort, úgy hogy azt leállítják, a reaktortartályt kinyitják, majd meghatározott program szerint a reaktorban lévő fűtőelem-kötegeket átrendezik: amelyek három évnél öregebbek, kirakják, és az ún. pihentetőmedencébe helyezik el. Helyükre az egy- vagy kétéves kötegek kerülnek, míg ez utóbbiak helyére friss üzemanyag kerül. Ez az átrakási művelet két-három hétig tart.

Minden atommag hasadásakor két radioaktív hasadási termék keletkezik. Mivel a hasadási termékek radioaktivitása hőt termel, a fűtőelem-kötegeket a reaktor leállítása után is hűteni kell, ezért az átrakási művelet végig mintegy 10 méteres vízoszlop alatt történik. Továbbá, nehogy átrakás közben megindulhasson a láncreakció, a vízben bórsavat oldanak fel.

Idén Pakson az átrakás műveletébe be kellett iktatni egy további műveletet: a fűtőelemek felületét meg kellett tisztítani a rárakódott korróziós termékektől, a reaktoron kívüli tisztítóberendezésben. Honnan is származnak ezek a szennyeződések? A paksi reaktoroknak két hűtőkörük van: a primer kör keresztüláramlik a reaktoron, az ott termelt hőt átadja a gőzfejlesztőben a szekunder körnek. Így gőz fejlődik, ami forgatja magát a villamos energiát termelő turbinát. Mivel a primer kör vize a folyamatos tisztítás ellenére kissé radioaktív, így a gőzfejlesztő primer köri oldalára radioaktív izotópok rakódnak le, míg a szekunder oldal tiszta marad. Karbantartási munkálatok során a gőzfejlesztő szekunder köri oldalán a munkások ki voltak téve a primer köri oldalra rakódott radioaktív anyagok sugárzásának, ugyanis az áthatol a két oldalt elválasztó csőfalakon. Ezért öt-hat éve a munkásokat érő sugárdózis csökkentése érdekében a primer köri oldalt dekontaminálták, vegyszerekkel megtisztították. A vegyszer hatására azonban maradandó nyomok keletkeztek a primer kör belső felületén, és a hűtőközegben lévő bórsav hatására magnetit vált le. A magnetit annál rosszabbul oldódik, minél melegebb a víz, következésképpen a primer kör legmelegebb részén, a fűtőelemek felületén rakódik le. A lerakódás akadályozza a víz fűtőelemek közötti áramlását, továbbá a fűtőelemek és a víz közötti hőátadást. Így a fűtőelemek jobban felmelegednek, hőmérsékletük túllépheti a megengedett maximumot. Ezért csökkenteni kell a reaktor teljesítményét, ami végeredményben gazdasági kárt okoz.

A probléma megoldására több alternatíva is kínálkozott. Egyrészt dekontaminálás helyett be lehetett volna vonni a szekunder oldali csövet burkoló köpennyel, hogy a káros sugárzást leárnyékolják – így is történt az egyik blokknál. Másfelől a vegyszeres tisztítás hatására lerakódott magnetitet passziválni lehet. Harmadik megoldás, amely mellett végül is döntöttek, a fűtőelemek megtisztítása volt.

Csisztka

Előzetes próbák után egy oxálsavas tisztítási technológia bizonyult megfelelőnek. Kezdetben, 2000-ben és 2001-ben egy hétkazettás Siemens-tartály segítségével tisztítottak meg sikeresen fűtőkazettákat. Az időközben megnövekedett igények miatt az atomerőmű 2002 novemberében megbízta a Siemens jogutódját, a Framatome céget, hogy egy olyan tisztító konténert gyártson le, amelyben egyszerre 30 fűtőelem-kazetta volt elhelyezhető. A tartály kettős falú, a két fal között eresztik be az oxálsavat, amely alul lép be a fűtőelem-kötegeket tartalmazó belső térbe, ott a kötegeken keresztül felfelé áramlik, a fedélen visszafordul, és egy középső csövön keresztül lefelé áramolva kifolyik a kivezető csövön át, amely ismét a két fal között alulról felfelé lép ki a tartályból, a fűtőelemek alsó vége alatt elhagyva a belső teret.

A tisztítótartály beiktatásával a fűtőelemek átrakása hosszabb ideig tartott, hiszen egy szokatlan, más reaktoroknál nem végzett művelet iktatódott közbe. A leállított reaktorból kiemelt hatodik 30-as kazettaköteg megtisztítása után várni kellett, amíg a reaktortartályon belül végeznek más műveletekkel. Ezért átkapcsoltak a sokkal kisebb teljesítményű búvárszivattyúra, jelentősen lecsökkentve így az oxálsavas folyadék áramlását. Ezzel a tartály belsejében jelentősen romlott a fűtőelemek hűtése. Mivel a víz a tisztítótartály belsejébe alul lépett be, és kicsi volt a tömegárama, a fűtőelemek felső része lényegesen kevesebb vizet kaphatott, mint az alsó. Ez nem lett volna probléma, ha a fűtőelemek nem lettek volna erősen radioaktívak. Viszont a két hete még a reaktorban működő kazetták radioaktív bomlása kazettánként mintegy 15 kW hőteljesítményt eredményezett, ami elegendő lehetett ahhoz, hogy a tartály felső részén a víz forrni kezdjen. Az egyre erősebb forrás buborékjai végül egyetlen nagy buborékká váltak, amelynek a nyomása a fűtőelemek hőtermelése miatt egyre nőtt. Ennek következtében viszont az emelkedő hűtővíz egyre lejjebb szorult, a víz forrása egyre lejjebb terjedt, míg végül a fűtőelemek teljes hosszában egyetlen buborék alakult ki. Ezt a magyarázó elméletet támasztja alá, hogy később a külső víz szintjének enyhe emelkedését rekonstruálták, azaz valami miatt a tisztítótartályból kiszorulhatott a víz.

A nem áramló gőz rossz hűtőközeg, ezért a fűtőelemek hőmérséklete tovább emelkedett, burkolatuk megrepedt, elképzelhető, hogy a vízgőzzel reakcióba lépett. Ekkor kerülhettek a buborékba a radioaktív nemesgázok és illékony hasadási termékek, főleg jód. Mindeközben az alul belépő víz a nélkül tudott a kilépő csővezetékbe jutni, hogy felmelegedett volna, hiszen a kilépési cső a fűtőelemek alsó vége alatt helyezkedett el. Emiatt a kezelő semmilyen rendellenességet nem tapasztalt, hiszen a tartályon belül semmilyen mérőműszert nem helyeztek el, kizárólag az oxálsavas víz be- és kilépő hőmérsékletét mérték, ami imigyen semmilyen rendellenességet nem mutatott. Néhány óra elteltével a tartály felett lévő műszer radioaktív nemesgázok kilépését jelezte a tartály fedelén levő szelepen keresztül. Nem sokkal később a reaktorcsarnokban is mérték a műszerek a sugárzási szint emelkedését. Amikor résnyire kinyitották a tartály fedelét, a radioaktív gázokkal teli gőzbuborék kiszabadult, felemelkedett a 10 méter magas vízréteg tetejére, majd elszennyezte a reaktorcsarnok légterét. A szellőzőrendszeren keresztül ennek egy része kikerült a szabadba. Ugyanekkor a kitörő gőzbuborék helyére behatolt a külső hideg víz, ami sokkhatás révén feltehetően szétroncsolhatta a túlhevült fűtőelemeket. A kitörő gáz hatására a fedél azonban beszorult.

Mivel a fűtőelem megsérülése és a reaktortartályon kívül kerülése a Nemzetközi Nukleáris Energia Skála (INES) szabályai szerint 2. fokozatú eseménynek, azaz üzemzavarnak minősül definíció szerint, a Nukleáris Biztonságtechnikai Igazgatóság egyetértett Paks ezen besorolásával. Napokig tartott, amíg a tartály fedelét le tudták emelni. Ekkor bár a fűtőelem-kötegeknek csak a felső részét lehetett látni, világossá vált, hogy a fűtőelemek nagy része megsérült. Ennek a ténynek az ismeretében kellett az eseményt átminősíteni súlyos üzemzavarrá (INES 3.). Vagyis az átsorolás ez esetben nem valamilyen elhallgatási mechanizmus, hanem a szabályok betartásának eredménye volt.

Végezetül beszéljünk a keletkezett szennyeződésekről. A sérülés következtében szennyezett lett a pihentetőmedence vize, felületei, a csarnok padlója és falai. Az üzemzavar közben ott tartózkodó személyek ruhája és teste szintén szennyeződött, de egy embert leszámítva, akinek a haját és szakállát le kellett vágni, le tudták mosni a radioaktív anyagokat. A környezetbe kikerülő radioaktív kibocsátás ténye több helyen mérhető volt, de mennyisége nem jelentős. A lakosságot érő többletdózis elhanyagolható, egészségügyi kockázatot nem jelent.

A feltevések alapján leszögezhetjük, hogy az üzemzavarnak a tisztítótartály konstrukciós hibáira visszavezethető okai a következők:
1. A természetes cirkuláció nem volt biztosítva azáltal, hogy a kilépő víz alul és nem felül volt kivezetve a berendezésben – szemben a hétkazettás berendezéssel.
2. A tisztítótartály belül egyáltalán nem volt felműszerezve.
3. A tartály alsó részén parazita áramlás alakulhatott ki, és emiatt a hűtőközeg elkerülte a fűtőelemeket.

Persze, mindezen konstrukciós hibák mellett a legnagyobb hiányosság, hogy beüzemelés előtt elmaradt a berendezés nukleáris elemzése, így a kezelőszemélyzet egyáltalán nem lehetett képben a tartályon belüli folyamatokról.

Kritikus tartály

Mi van a sérült tartály belsejében? Egyelőre kevés biztosat tudunk. Nem tudjuk, hogy hány fűtőelem sérült meg, sem az elemek jelenlegi geometriai elhelyezkedéséről nincs információnk. Kardinális kérdés ugyanis, hogy a tartály szubkritikus-e, azaz a mintegy 3,6 tonna fűtőelemben nem indul-e be az önfenntartó  láncreakció. Szabályos, sértetlen fűtőelemek esetén a szubkritikusság biztosítva van még bórsav nélkül is, hiszen a kötegek kellően távol vannak egymástól a távtartóknak köszönhetően. A sérülés következtében a kötegek, meglehet, közelebb kerülhettek egymáshoz, továbbá számolni kell szabaddá vált, sőt széttört pasztillákkal is. Információ erről tehát nincs, a helyzet feltérképezésére a tartály belsejébe kamerát nem küldtek le: egyrészt mechanikailag nem szerencsésen befolyásolhatja a kötegek mértani elhelyezkedését, másrészt az erős béta-, gammasugárzás tönkreteszi a kamera elektronikáját, így értékelhető képet aligha kaphatnának. Az elméleti szakemberek tehát meglehetősen nehéz feladat elé kerültek, hiszen teljesen ismeretlen szerkezetre kellett számításokat végezniük. A KFKI Atomenergia Kutatóintézetében (AEKI) és a Műegyetemen egymástól függetlenül végeztek számításokat. Igyekeztek megkeresni a sérült elemek legkedvezőtlenebb arányát és elhelyezkedését, és erre vonatkozóan számították ki a bórsavnak azt a koncentrációját, amely biztosítja a szubkritikusságot. (Az interjú időpontjában ez a koncentráció 20g/liternek adódott.) A két intézet egyetért a koncentrációban, ennek következtében a pihentető- és a szerelőmedencében egyaránt erre az értékre növelték a bórsavat.

Komoly kihívás továbbá magának a tartálynak az eltávolítása. Adódik a megoldás, hogy a tartályt egyben emeljék ki. Ekkor azonban megint csak az ismeretlen elhelyezkedés miatt nem lehet tudni, hogy a fűtőelem darabok nem rázódnak-e össze olyan kedvezőtlen módon, hogy a rendszer ezáltal kritikussá válik. Ezért valószínűbb megoldásnak tűnik a tartály víz alatti szétszedése, amelyhez a megfelelő technológiát ki kell dolgozni.

Amíg a tartály ott van, nem várható a 2. blokk újraindítása. Hiszen ez alatt az idő alatt a tartály szennyezi a pihentetőmedence vizét, amelynek a reaktortartályba kerülésével viszont nem biztosíthatók a primer kör vizének radioaktivitására vonatkozó korlátozások.     

Strukturális problémák

A nukleáris szakmának elvileg van rálátása a paksi történésekre. A paksi atomerőmű főkonzulensi intézménye ugyanis az AEKI, a Műegyetemmel pedig egyedi szerződésekkel tartja a kapcsolatot. A Paks biztonságát felügyelő Országos Atomenergia Hivatalt (OAH) ún. műszaki támogató háttérintézmények (TSO, technical support organisation) segítik a biztonsági problémák tisztázásában. Ezek a háttérintézmények az AEKI, a Műegyetem és a Villamos Energia Kutatóintézet. A hagyományos rend szerint, ha egy új berendezés érkezik Paksra, akkor az azzal kapcsolatos számításokat és elemzéseket a főkonzulens intézetnek kell elvégeznie. Ugyanakkor Paksnak meg kell küldenie az OAH-nak engedélyeztetésre az új berendezést, amely számára a háttérelemzést viszont a TSO-k végzik. Ez a szokásjog azonban éppen a német–francia tisztítóberendezés üzembeállításánál nem érvényesült: sem az AEKI, sem a Műegyetem nem kapta meg elemzésre a berendezést.

Továbbá, mintegy három-négy éve Pakson sem az igazgatótanácsban, sem a felügyelő-bizottságban egyetlen nukleáris szakember nem képviselteti magát. Pedig az atomerőmű működtetéséhez felső vezetői szinten is nélkülözhetetlen a nukleáris szakma. Ezzel párhuzamosan a vezetésben egyre dominánsabbá váltak a pénzügyi szempontok, ennek megfelelően az üzem termelésében túlteljesítésre törekednek.

Végezetül, az, hogy a politika lebecsüli a nukleáris szakmát, nem egyedülállóan magyar jelenség. Németországban például az elmúlt években egyáltalán nincs államilag támogatott nukleáris biztonsági kutatás, az egyetemeken pedig alig képeznek nukleáris szakembereket. Úgyhogy, különösen a paksi üzemzavar árnyékában, el kellene gondolkodni, merre tovább.

Vegytiszta

Annyit túlzás nélkül rögvest kijelenthetünk, hogy Szatmáry Zoltán fenti szakvéleménye (amelynek az üzemzavarral kapcsolatos részét tárgyalja az Élet és tudomány május 30-ai számában megjelentetett cikke) üde színfolt a híráradatban: világos, érthető beszéd. Az információit csak a tömegmédiából szerző olvasó viszont csak kapkodhatja a fejét: mi is zajlik itt? Nyilvánvalóan, egy atomerőmű súlyos üzemzavarát követően a közvéleményt elsősorban az érdekelte, hogy volt-e, van-e sugárveszély, illetve hogy a sérült kazettáknál beindulhatnak-e biztonságot veszélyeztető folyamatok. Ezeket a kérdéseket – úgy tűnt – néhány napon belül sikerült megnyugtatóan tisztázni, úgyhogy a közvéleményt már csak olyan finomságok foglalkoztatták, mint a tulajdonképpeni üzemzavar megértésének lehetetlensége vagy az esemény 2-es biztonsági fokozatból 3-asba történő besorolása. (Az előbbit magyarázta meg a Paksi Atomerőmű Rt. fizetett hirdetése több országos napilapban május 10-én A bizalom kötelez címmel.) Már békésen számolgattunk, hogy mekkora energia-kiesést jelent ez az egész, mennyivel lesz drágább az áram, stb., amikor is „robbant” az újabb hír, amely ráadásul csak három nappal a történtek után került nyilvánosságra: a sérült fűtőkötegeket tároló szerelőmedencében a hidrazin nevű vegyszert helytelenül adagolták, ami gázképződéshez és a neutronellenőrző rendszer szokásostól eltérő értékéhez vezetett. Szerencsére az esemény nem volt igazán komoly – az OAH szerint egyes fokozatú volt, és Paks még ezt is vitatta. Viszont az Rt. elmulasztotta az OAH hozzájárulását kérni a sérült elemeket is érintő technológiai műveletekhez, illetve a tájékoztatási kötelezettségének nem tett eleget. Mindez az üzemzavar okozta zaklatott közhangulatban jócskán felbőszítette a lakosságot. Ezt látva Kocsis István, az erőmű vezérigazgatója azonnal intézkedett: elmarasztalta a rendellenesség felelőseit, és elrendelte, hogy a szokásos egyeztetések mellőzésével kell tájékoztatni a vezérigazgatót és a kommunikációs vezetőt a sérült fűtőelemekkel kapcsolatos bármilyen eseményről. (Megjegyzendő, az atomtörvény értelmében egyébként is minden, az atomerőművel kapcsolatos közérdekű adatot, eseményt azonnal nyilvánosságra kell hozni.) Majd néhány nap múlva bejelentette, a megelőző 24 óra történéseiről minden nap délután egykor beszámolnak. Az erőművet övező bizalmatlan légkörben ez persze ésszerű lépés, de téma híján abszurd eredményekhez vezet. Így szerezhetett tudomást a nagyérdemű például egy „hihetetlen jelet” mérő műszerről, egy meghibásodott feszültségváltóról, egy hegesztési varratról, ami kelleténél jobban „gammasugároz”, vagy egy utólag tanfolyamra küldött karbantartóról, aki a sugárzásmérőjének jelzése ellenére folytatta a munkáját.

Mindeközben tovább folytatódott a maszatolás az üzemzavar felelőseiről. Paks szerint egyértelműen a tartállyal volt a baj, a felelősség a gyártó cégé, és annál is inkább „tiszta” az atomerőmű, mivel az OAH elvi engedéllyel jóváhagyta a technológiát. A német–francia cég vitatja a kizárólagos felelősségét, lapzártáig nem derült ki, hogy kártérítési pert indít-e Paks, vagy peren kívül fognak egyezkedni. Vörös Lajos, az OAH főigazgató-helyettese pedig tudatta, hogy az enyhe biztonsági kategóriába tartozó technológiák elvi engedélyezésénél a hivatal nem foglalkozik a konstrukciós kialakítás részleteivel, ugyanakkor az atomtörvény alapján kijelenti, hogy a biztonságért minden felelősséget az üzemeltető visel, amelyet nem oszthat meg senkivel. Ezek után Paks az OAH részére megküldött jelentésének summája nem okozott meglepetést: a tisztítótartály hűtő- és ellenőrzőrendszerének hiányossága okozta az üzemzavart, punktum.

„Mi nem hibáztunk. Azt viszont vizsgáljuk, hogy megfelelő gondossággal még az engedélyezés előtt nem szűrhettük volna-e ki a tervezési hiányosságokat” – mondja a vezérigazgató egy interjúban. A paksi jelentést követő néhány nap múlva kiderült, kik tartoztak a „mi” körébe, akik nem hibáztak, és kik vitték el a balhét. Az erőmű belső vizsgálata nyomán lemondott a biztonsági igazgató, aki a vezérigazgató tanácsadója lett. A négy másik elmarasztalt vezetőt sem bocsátották el, alacsonyabb beosztásba helyezték és/vagy pénzbüntetéssel sújtották őket: szankcionálták a műszaki igazgatót, az engedélyeztetés idején pozícióban lévő műszaki igazgatót, a műszaki főosztály vezetőjét és a nukleáris biztonsági osztály vezetőjét. A vezérigazgató szerint az érintett dolgozóknak lehetőségük lett volna arra, hogy a tervdokumentáció vizsgálata után újabb számításokat végezzenek, és elutasítsák a technológia bevezetését.

Most akkor ez a lehetőségük vagy kötelességük volt? Ebből aztán egyáltalán nem világos, hogy mik is a felelősségi körök. Ahogy az sem, hogy olyan horderejű döntéshozatalnál, mint a dekontaminálás vagy a fűtőelemek tisztítása, mennyire ismeri a vezetés az eljárás alternatíváit, következményeit. Mennyire látják át a felsőszintű vezetők az adott részterületeket, hogy az alsóbb szinteket megfelelően utasítani tudják a problémák elemzésére, az esetleges veszélyek feltérképezésére? Vagy kellő szakmai kontroll nélkül a felső vezetés ki van szolgáltatva az alsóbb szintű vezetőknek?

Felmerül Kocsis István felelőssége is, akinek a szerepét a belső vizsgálat nem elemezte. „Biztonsági kérdések tekintetében az atomerőmű biztonsági igazgatója nem áll a vezérigazgató hatalma alatt, ha a biztonság bármilyen szempontból sérül, azt a vezérigazgatótól függetlenül kötelessége intézni, szóvá tenni, és elhárítani a leselkedő veszélyt” – nyilatkozza a kérdésről maga a vezérigazgató. Rónaky József, az OAH főigazgatója szerint viszont az atomtörvény kimondja, hogy a biztonságért a Paksi Atomerőmű Rt. felel, ennek egyszemélyi felelős vezetője a vezérigazgató, aki a felelősségi köröket azonban másoknak átadhatja. Ami biztos: a vezérigazgató személyével kapcsolatos döntéseket közvetlenül csak a tulajdonos Magyar Villamos Művek (MVM) Rt. hozhat. Közvetve pedig a kormány.

Nyugtató-túladagolás

Óhatatlanul felmerül, hogy a kormány hogyan kezelte a paksi helyzetet. Az bizonyos, hogy a Medgyessy-kabinet Kocsis István személyében nem egy nukleáris szakembert ültetett Paks vezérigazgatói székébe. Ezzel folytatta azt az új keletű hagyományt, amelyet elődje honosított meg egy évvel korábban Baji Csaba kinevezésével. Azelőtt az atomerőmű két évtizedes történetében erre nem volt példa. Bizalmi pozícióról lévén szó, a kormányváltások korábban is mindig vezetőcserével jártak együtt, de mindig paksi múlttal rendelkezőkre esett a választás. A hangsúlyeltolódás természetesen összefügg az energiaszektor liberalizálásával. Az atomerőmű, amely 98 százalékban az MVM Rt. tulajdonában van, a kormány energetikai célkitűzésének egyik fő végrehajtója. Itt termelik az ország áramtermelésének 40 százalékát, ráadásul messze a legolcsóbb áron. A mindenkori kormányzat – a fogyasztói árak indokolatlan emelkedésének elkerülése érdekében – Paks feladatának tartja a lakossági és közüzemi fogyasztók ellátását, és ezt a helyzetet szeretné fenntartani a liberalizáció után is. Az üzem fennmaradó kapacitását viszont a versenypiacon lehet majd értékesíteni. A tulajdonos MVM Rt., amely egyelőre monopol helyzetben van a villamos energia piacon, mindenképpen kézben szeretné tartani a gyeplőt a versenyhelyzet kialakulását követően is, ezért megbízható emberekre van szüksége Pakson. Ennek megfelelően az elmúlt években a paksi vezetésben a pénzügyi, gazdasági szemlélet hangsúlyosabbá vált, az erőmű teljesítményének fokozott növelése elsődleges szempont lett. Egyelőre még nem tudni, hogy az áprilisi súlyos üzemzavar módosítani fog-e a vezetés prioritásain.

Az üzemzavar bekövetkezte után a kormány, azon belül az illetékes gazdasági tárca kommunikációja kimerült a közvélemény nyugtatgatásában. Nincs sugárveszély Pakson – jelentette ki a kormányszóvivő, miután a paksi eseményt súlyos üzemzavarrá minősítették át. Jelenleg stabil az állapot Pakson, mondta a gazdasági miniszter tíz nappal később. Ez a kommunikáció nyilvánvalóan már kevés az ijedtség elmúltával, hiszen az emberek információhoz szeretnének jutni, és nem csak a paksi vezetés meg más nukleáris hivatalok közleményein keresztül. Igaz, az atomtörvény szigorúan rögzíti a kivizsgálás eljárásrendjét: az atomerőműnek jelentést kell írnia, amiről az OAH leírja a véleményét a saját jelentésében, ahol a saját verzióját is közli. És mivel ezek egy, illetve másfél hónappal a súlyos üzemzavar után jelentek meg, addig a jogosan felmerülő kérdésekről, hogy ti. kik is a felelősek, mi vezetett a sajnálatos eseményhez, a kormány részéről nyilatkozni öngól lett volna. Mindezek dacára érdemi párbeszédet azért folytathatott volna a kabinet a lakossággal. Csak az újabb rendellenesség, amikor a hidrazint helytelenül adagolták, vezetett ahhoz, hogy a kormány változtasson kommunikációs stratégiáján. A kormányfő rendkívüli beszámolót kért Pakstól, és a kormányülésen is szóvá tették a cég tájékoztatásának elmaradását. A kormány két szempontból is jót húzott azzal, hogy Aszódi Attilát, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Technikai Intézetének igazgatóhelyettesét nevezte ki miniszteri biztosnak. Az egyetemi docens feladatai közé tartozik, hogy az üzemzavar felszámolásán dolgozó erőműves team munkáját szakértőként segítse, illetve hogy az OAH, Paks és a gazdasági minisztérium tevékenységét koordinálja. Mindezt olyan független szakemberként teheti, akit nem érhet a vád, hogy a paksi „klikk” tagja. Másrészt a biztos szerepeltetésével sikerült elérni, hogy a közvélemény végre érthető formában értesülhetett többek között az üzemzavar elhárításának nehézségeiről, az atomerőmű engedélyeztetési és egyéb eljárási rendje módosításának szükségességéről, a hatósági felügyelet visszásságairól és ezek megszüntetésének kilátásba helyezéséről. A szűken vett kormánykommunikáció azonban mit sem változott. Például a GKM május 8-ai közleménye szerint a hidrazin helytelen adagolása okozta gázképződés valós biztonsági kockázatot nem jelent. Tehát lehet szó egy súlyos üzemzavarról vagy egy kisebb rendellenességről, a kormány csak nyugtatgat, kommunikációjában egyáltalán nem differenciál, ami gyanút ébreszt az emberekben.  

Az ellenzék érdemi megnyilvánulásai az ügyben (a nyíltan politikai célzatú, riogatást sem nélkülöző hangulatkeltéssel mint vérlázító trivialitással nincs mit foglalkozni) elsősorban a kormányzati tájékoztatás hiányosságait érintik. A legnagyobb hiba, amit a kormány elkövethet, hogy nem ad korrekt tájékoztatást a Pakson történtekről, mondta a parlamentben egy ellenzéki politikus, miután a miniszterelnök a tájékoztatás szigorú szabályaira hivatkozva érdemben nem válaszolt a képviselőnek az üzemzavarral kapcsolatos, illetve a kormány felkészültségét firtató kérdéseire. (A kormányzati kommunikáció egységességét jelzi, hogy a válaszával elégedetlenkedőket a miniszterelnök a „Nyugodjatok meg, fiúk!” kitétellel csitította.) Jellegzetesen ellenzéki szerepkör volt a paksi vezetés kritikája, illetve az atomerőmű megkésett és pontatlan tájékoztatásainak a nehezményezése. Szemben a kormányzattal őket ugyanis nem köti semmilyen hivatali eljárási rend, ők csupán tisztán akarnak látni. Ahogyan az üzemzavar kivizsgálásával kapcsolatban is: parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték, mert pontatlannak, hiányosnak tartották a paksi jelentést.

Azért némi érdemleges párbeszéd is kialakult a szembenálló felek között. A jelentések fent leírt eljárási rendjét főleg a környezetvédő szervezetek kifogásolták komolyan: az az atomerőmű és az az OAH írja a jelentést, ahol az üzemzavarhoz vezető hibákat elkövették. A helyzet feloldására azt javasolták, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget (NAÜ) hívják Magyarországra a történtek kivizsgálására. Nyilván ennek is köszönhető, hogy Csillag István, gazdasági miniszter felkérte a NAÜ-t, hogy tanulmányozza át az áprilisi üzemzavarról szóló jelentéseket. Még egy további, széles körben hangoztatott, ráadásul az EU által is kifogásolt visszásság emlegetése talált megértő fülekre a kormányzat oldalán. Nevezetesen, hogy változtatni kell azon a struktúrán, hogy az üzemeltető és felügyeleti jogkör egy helyen összpontosul a gazdasági miniszternél. Ugyanis a gazdasági miniszter, aki egyben az energiaellátás biztonságáért felelős miniszter, az Országos Atomenergia Bizottság elnökeként felügyeli a Paks biztonságát felügyelő OAH-t. Június elején, amikor a miniszter látogatást tett Pakson – ahol még hét héttel az üzemzavar után is (!) fontosnak tartotta leszögezni, hogy nincs veszélyben a lakosság, és stabil az atomerőmű helyzete – ígéretet tett az összefonódás feloldására az atomtörvény módosításával. 

Magáéban a gerendát

És amikor ez a komédia már-már teljes őrületbe kergette a kitartóan érdeklődő állampolgárt, hiszen egyre kevesebbet tudhatott meg az ügy lényegéről, akkor – lapzárta előtti napokban, ami egy folyóirat esetében szerencsés időzítés – megjelent az OAH NBI jelentése az április 10-ei esemény hatósági kivizsgálásáról. Mintegy másfél hónappal a súlyos üzemzavar beállta után a nagyközönség végre egy alaposabb dokumentumot olvashat, amely a hivatalos oldal komolyabb kritikai megállapításainak sorát tartalmazza, igaz, lényegében csak az atomerőművel szemben. Talán biztató, hogy a fenti, a szakértőnk által megfogalmazott kritikák közül több visszaköszön az OAH szövegében. Ezeket most nem ismertetem.

Viszont a szervezési és biztonsági kultúrával kapcsolatban komoly – konkrét és általános – bírálatokat fogalmaz meg. Például nem volt munkamegosztás az atomerőmű és a Framatome munkatársai között. A paksi atomerőmű megsértette azt az alapelvet, miszerint a biztonságnak minden más szemponthoz képest elsőbbsége van. A döntéshozatali mechanizmus olyan, hogy nem érvényesül az egyszemélyi vezetői felelősség – ez a döntések meghozatalát nehézkessé teszi, és a döntésekben tartalmilag könnyen háttérbe szorulhatnak a műszaki és nukleáris biztonsági szempontok. Tetten érhetők a biztonsági kultúra hiányosságai, illetve a biztonsági kultúra folyamatos romlása. Ugyanakkor vezetői szinten túlzott a magabiztosság és a termelés érdekeinek érvényesítése. Tovább rontanak a helyzeten a folyamatos szervezeti és működési változtatások is.

Magát a paksi jelentést is eléggé kritikusan értékeli. Megállapítja, hogy Paks személyi felelősséggel nem foglalkozik a jelentésében, mert az ügyben külön járnak el. Így viszont csak a Framatome munkatársainak tevékenységét értékeli, ezért hiányos. Hiányolja belőle továbbá az önkritikus hangvételt, így az kiegészítésre, esetenként módosításra szorul.

Az önkritika az OAH jelentéséből is hiányzik. Egy logikai bakugrással viszont sikerül kihasználni az alkalmat a költségvetés pumpolására:

„Az OAH szabályok betartása mellett figyelmen kívül hagyott olyan, a berendezés egyedi voltából származó sajátos műszaki és biztonsági szempontokat, amelyek alapján indokolt lett volna további dokumentáció bekérése.

A hivatal az engedélyezésnél kémiai tisztítási megfelelőségekre koncentrált, kritikussággal és hűthetőséggel összefüggő biztonsági elemzéseknek csak a meglétét firtatták, azok szakmai megfelelőségét nem ellenőrizték.

A hatóság szellemi és technikai adottságai, a műszaki háttérintézményekkel együtt, lehetővé teszik, hogy az OAH teljes körű műszaki elemzést adjon bonyolult műszaki beavatkozások értékelésére. Ehhez azonban az OAH erőforrásainak növelése szükséges. Az atomtörvény nem rögzíti, hogy milyen mélységűnek kell lennie a hatósági eljárásokban a műszaki elemzések felülvizsgálatának.”

Hogy az esetleges forrásnövekedést valóban a szürkeállomány hadrendbe állítására fordítják-e, nem tudhatjuk. Ahogy azt sem, hogy az OAH-ról majd miféle turpisságok derülnek ki a NAÜ-vizsgálat során. Nem tudható az sem, hogyan fog majd a nemzetközi stáb elfogulatlanul és széles körűen tájékozódni, amikor magyar nyelvtudás híján csak a hivatalosságoktól juthatnak információhoz. Mi azt az egyet már tudjuk, hogy nem lesz könnyű dolguk.