Az antitótok szerint antitótok márpedig nincsenek. Sőt igazából olyan sincs, hogy antitótizmus. Vannak ellenben a tótok, akik antitótoknak bélyegeznek mindenkit, aki meg meri mondani a tótokról a tutit. Az antitótok a tót és a nem antitót nem-tót megfigyelők számára viszont leginkább éppen erről a vélekedésükről ismerszenek meg. Ám a fenti antitótista kiindulópontból az is következik, hogy antitót és nem antitót között értelmes beszéd nem lehetséges, hiszen az antitót pont annak a létezését vonja kétségbe, amiről a nem antitót szerint beszélni kellene. A nem antitót szerint az antitótizmus értelmetlen, kárhozatos, gyűlöletkeltő, kirekesztő rögeszme. Az antitótok szerint viszont az ő antitóti megbélyegzésük a tótok és velük rokonszenvező (uszályukba keveredett, általuk lefizetett) nem-tótok megfélemlítő, kirekesztő és gyűlöletkeltő vádja és rögeszméje az igazság elhallgatása céljából. És megint elölről…

Az antitótista rögeszme, mint minden hasonló szerkezetű mentális termék, önmagába zárul. Minden ellene szóló külső érv, ítélet a saját rendszerén belülre kerülve az ellentétébe fordul, megerősíti a kiinduló előfeltevést. A rögeszme ugyan elvileg büntethető lenne, de alapvetően támadhatatlan és megingathatatlan. Ebben viszont veszedelmes hasonlóságot mutat, más, az önkifejezéssel és a szabad szólással összefüggésbe hozható és rögeszmének egyáltalán nem tekinthető retorikai alakzatokkal. Vegyük például a Kádár-korszakból eredő egykori példamondatot: „Az a rendőrállam, ahol a rendőrök elviszik azt, aki az utcán azt kiabálja, hogy ez itt egy rendőrállam.” Nem kétséges, hogy arra a rezsimre vonatkoztatva az állítás igaz volt. Aki rendőrállamozott, azt tényleg elvitték a rendőrök, bizonyítván egyben az állítás igazát. Az akkori rendőrök és fölötteseik pedig fennen hangoztatták, hogy a hangoskodó erkölcsileg vagy mentálisan terhelt, így börtönben vagy elmegyógyintézetben a helye.

A rendőrállam nem tett különbséget eszement antitót és polgárjogi harcos között. Elvitte mindkettőt, ha úgy adódott. Ebből nem következik, hogy mindkettejüknek igaza volt. Az antitót rögeszme rendőrállamban sem igaz, liberális demokráciában sem igaz, ellentétben a polgárjogi harcos meggyőződésével, amely mindkettőben az. Ám ezt csak én hiszem, a megrögzött nem antitót, viszont a megrögzött antitót pont ennek belátására képtelen. Számára az az üldöztetés meg ez az üldöztetés mindenképpen ugyanaz. Módosítsuk a fenti példamondatot az alábbi módon: „Tótállam az, ahol a rendőrök (ügyész, bíró) elviszik (elvitetik) azt, aki az utcán azt kiabálja, hogy ez itt egy tótállam.” Hibátlanul működik. Hiszen az antitótnak ráadásul az is szent rögeszméje, hogy amiként akkor is, most is ugyanazok, nevezetesen a tótok tartják a markukban az országot. Így lett aztán, némi jogállamias jellegű szerencsétlenkedés után az eszement antitót egyházfiból korunk Bocskai-jelmezbe öltözött Táncsicsa, akit hívei a vállukon szabadítanak ki a tárgyalóteremből.

A mostanában sokakat izgató kérdés az, hogy mit várhatunk ez ügyben a fiatal magyar liberális demokráciában a tekintetes törvényszékektől, és a büntető törvénykönyv esetleges módosításától mi, mai magyarok. Az eddigiekből már kiderülhetett, hogy a magam részéről semmi jót nem várok. Ezért is beszélek már jó előre, fondorlatosan antitótokról, akikről mindenki tudja, hogy igazából nincsenek, ahelyett, hogy azokról beszélnék, akik márpedig vannak. De most tereljük figyelmünket a tekintetes törvényszékre!

Jó néhány évvel ezelőtt volt szerencsém a Magyar Helsinki Bizottság munkájában részt venni. A bizottság akkoriban főképp idemenekült, vagy esetenként már régóta itt élő külföldiek, helyesebben nem magyar állampolgárok érdekvédelmével foglalkozott, a magyar idegenrendészet és a magyar bíróságok meglehetősen erős közegellenállásával dacolva. Nem egyszer elképedve, kínomban röhögve és szégyenkezve olvastam azokat az ítéleteket, amelyeket a tekintetes magyar törvényszékek hoztak idegenrendészeti ügyekben. Ezekben az ítéletekben a bírák egy (jelentős?) része válogatott nyelvi, logikai és jogi képtelenségek sorozatát elkövetve igyekezett megfelelni a köz, a rendőrség és föltehetőleg saját maguk xenofób elvárásainak, miszerint sárgák, niggerek lehetőleg kifelé! Az egyik emlékezetes ítéletben, mellyel egy Magyarországon hosszú évek óta élő, magyar feleséggel és gyermekkel rendelkező nigériai fiatalembertől sikerült megtisztítani a Mi Hazánkat (© Magyar Narancs), a bíró a következő fordulattal élt (emlékezetből próbálom felidézni): X. Y. egyetemi tanulmányok folytatása céljából érkezett Magyarországra, „ellenben megnősült”.

Az utóbbi napokban két bírósági ítélet is vihart kavart, véletlenül éppen akkor, amikor a gyűlöletbeszéd büntethetőségének szigorítását célzó törvénymódosításról szóló politikai és elméleti vita a tetőfokára hágott. Az egyik ítélet éppen Bocskai-jelmezes Táncsicsunk ügyében született másodfokon. Felmentő. Terheltet korábban első fokon elítélték, mivel egy jelentéktelen újság jelentéktelen cikkében „galíciai jöttmentnek” titulálta polgártársaink egy részét (lám, ügyesen megy ez a tótozás, ahogy azt a pártállami rezsim üldöztetései idején olyan jól begyakorolták már). Noha a cikk peresített kitétele ismert, a tárgyalt kérdés súlya megkívánja, hogy idézzük e helyütt is: „a galíciai jöttmentek (…) rágták és rágják szét a hont (…) a Jordán partja mellől (…) jönnek megint a Duna partjára (…) még egyet rúgni a magyarba. (…) Hát halld meg magyar az ezredik keresztény magyar állami év ezer év ősi jussán és jogfolytonosságán alapuló, egyetlen életre vezető üzenetét: rekeszd ki őket! Mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled!” (Jaj, régi szép magyar nyelv, az ellenség téged miként szaggat és tép!)

A Fővárosi Bíróság ezért a mondatért szabott ki másfél év, három évre felfüggesztett szabadságvesztést. A másodfokon eljáró bíró előtt két egyszerű lehetőség állott: helybenhagyja az ítéletet, vagy rábök az alkotmány szólásszabadságot védő passzusára, és hazazavarja a félnótás papot. Ehelyett bonyolult fejtegetésbe bocsátkozott arról, hogy a cikk ugyan „sértő, meghökkentő és aggodalmat keltő”, de nem alkalmas az „olvasóban aktív, tevékeny gyűlölet kiváltására. (…) A »Rekeszd ki őket, mert ha nem teszed, ők teszik meg veled« felhívásból nem következik az a szándék, hogy olvasóit erőszakos cselekmények elkövetésére uszítsa”, hiszen – a bíróság szerint – „köztudomású, hogy a zsidóság részéről nem kell fenyegető erőszakos magatartástól tartani, így fel sem merülhet az erőszakos magatartás elhárításának szükségessége.” (Az idézetek a Népszabadság nov. 7-ei számából.)

A mondat nagy ráhagyással értelmezhető olyképp, hogy netán a bíró szerint az egyházfi cikke akkora és oly nyilvánvaló ökörség, hogy épelméjű ember azt nem veheti komolyan, ezért gyűlölet keltésére nem is alkalmas. Ez esetben a „köztudomású, hogy a zsidóság részéről nem kell fenyegető erőszakos magatartástól tartani” arra vonatkozna, hogy köztudomású, hogy a zsidóság nem foglalatoskodik kirekesztéssel, más dolga van, ezért épeszű olvasóban föl sem merülhet, hogy e törekvéssel kellene szembeszegülni, ergo, a kijelentés nem alkalmas tevőleges gyűlölet szítására. Az értelmezés mögött megbúvó vélekedéssel, miszerint a korunk táncsicsa lényegileg nem normális, voltaképpen egyet is értenék, azonban ebből további problémák adódnak. Először is, a hasonló jellegű rögeszmék és megnyilvánulások közös sajátossága, hogy egetverő marhaságok (hazugságok), és ez alapján a bíró szerint kizárható lenne a büntethetőségük, amint a gyengeelméjűek esetében ezt így is rendeli a törvény. Hacsak a bíró úgy nem gondolta, hogy van olyan uszítás, amelyben a ráció csírái fölismerhetőek, és akkor viszont már alkalmas, tehát büntethető. Tehát: ha a „galíciai jöttmentek” valóban azon mesterkednének, amit az egyházfi vélelmez róluk, akkor az egyházfit megfontolandó lenne bevarrni? Vagy ellenkezőleg: akkor tkp. csak az igazat írta volna?? Vagy éppen azért (ld. „tótállam az…”)???!

A tapasztalatok másfelől azt mutatják, hogy az ilyesfajta megnyilvánulások lunatikus tartalma nem érinti különösebben gyűlöletkeltési potenciáljukat. Elmélázhatunk azon is, hogy esetleg a bíró úgy is vélhette, hogy csak azok a megnyilvánulások alkalmasak gyűlölet szítására, amelyek gondolati cölöpjeiket a ráció gránittömbjébe mélyesztik. Minél, annál. Ezeket kellene tehát üldözni?

Az indoklás idézett szövegének van más értelmezése is. A bíró, ha a gyűlöletbeszéd célpontjainak várható reakcióit mérlegelte, ez Tamás Gáspár Miklós értelmezése, akkor ez esetben is minimum agya..., helyesebben talán nem egészen helyénvalóan értelmezte a „nyilvánvaló és közvetlen veszély” jogi fogalmát, melyet ilyen esetekben gyakorta megidézni szokás, többek között a magyar Alkotmánybíróság idevágó ítéletei alapján is. Az ugyanis nem az áldozatokból kiváltott reakciók okozta veszély nagyságát javasolja mérlegelni, amint ezt Tamás Gáspár Miklós ékesen megvilágította (Magyar Hírlap, 2003. november 10.), hanem az elkövetők fellépése nyomán előálló várható veszély nagyságát. Az is lehet, hogy a bíró talán mégis egy művelt a…, elnézést, mintha egy nevezetes amerikai eset, a Skokie-ügy jutott volna eszébe, de talán nem egészen pontosan rekonstruálta annak tanulságait.

Röviden: Skokie városkájában (Chicago egyik elővárosa) 1977-ben az történt, hogy az Amerikai Nemzeti Szocialista Párt nevű politikai tömörülés július 4-re felvonulást akart szervezni a település központjában. Skokie hetvenezer lakosából történetesen negyvenezer zsidó illetőségű volt, köztük hétezer holokauszt-túlélő, nem nehéz elképzelni, hogy egy horogkeresztes neonáci attrakció milyen érzelmeket válthat ki belőlük. A városi elöljárók és a helyi rendőrség ezért különféle módokon lehetetlenné tették, lényegében betiltották a felvonulást. Frank Collins neonáci pártvezér és alkalmi polgárjogi aktivista, élve az általa eltakarítani kívánt liberális jogállam nyújtotta lehetőségekkel, a szólásszabadság nevében kifogással élt, amely rövid időn belül megjárta az amerikai Legfelső Bíróságot is. Collins jogi képviseletét az Amerikai Polgári Szabadságjogok Szövetsége (American Civil Liberties Union, ACLU) nevében Aryeh Neier vállalta. (Neier a nemzetközi emberi jogi mozgalom egyik legismertebb és legtekintélyesebb alakja, jelenleg a Soros György által alapított New York-i Nyílt Társadalom Intézet elnöke. Neier az esetről könyvet írt, Defending My Enemy [Ellenségemet védve] címmel.) A vállalkozás nem tett jót az ACLU-nak, több ezer tagja és szimpatizánsa tiltakozásul kilépett, és megvonta az anyagi támogatást. Neier (és Collins) mindenesetre nyert. A Legfelső Bíróság hatályon kívül helyezte a felvonulást akadályozó hatósági és bírósági végzéseket. Ez azért keltett némi meglepetést, és itt a párhuzam korunk táncsicsának esetével, mert korábban több esetben helybenhagyták azokat a bírói döntéseket, amelyek megakadályozták a Klu Klux Klán tervezett demonstrációit Amerika feketék lakta településein. A Skokie-ügyben azonban a bíróság egy ponton úgy érvelt, hogy az amerikai zsidó közösség kellőképpen erős és beágyazott ahhoz, hogy méltósággal el tudjon viselni egy neonáci provokációt. Esetükben a szólásszabadság alkotmányos jogának korlátozása, ellentétben a(z Amerikában) sokkal kiszolgáltatottabb és védtelenebb helyzetben élő fekete közösségével, nem indokolt.

Lehet, hogy a magyar bírónak ez az eset suhant át az agyán, miközben a ceruzáját rágta. Collins és bandája viszont hiába győztek a tárgyalóteremben, a felvonulásra mégsem került sor. A kérdéses napon Skokie belvárosában mintegy negyvenezer tüntető gyülekezett (ld. várható reakció). Az amerikai kopaszok néhány száz fős brigádja így jobbnak látta másfelé oldalogni.

A másik nagy port kavaró ítéletben a Szegedi Városi Bíróság két, ártatlanul letartóztatott és 15 hónapon át fogva tartott roma esetében a kértnél kisebb kártérítést állapított meg. A kártérítési perben felperes egykori vádlottakat eredetileg gyilkossággal vádolták. Az ítélet indoklásában a bíró röviden vázolta felperesek életkörülményeit: „Az I. r. felperes segéd-, illetve alkalmi munkát végzett, melyből származó havi nettó jövedelme kb. 20 000 forintra tehető. Építésen segédkezett, hagymapucolást végzett, illetőleg napszámba járt dolgozni. (…) A II. r. felperes fogva tartását megelőzően szintén alkalmi munkából élt, gyökereket szedett, illetve fizikai munkásként rakodott.” A bíró mindkét esetben részletesen ismertette, hogy mindketten büntetett előéletűek, egyiküket négy hónap, másikukat egy év négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték korábban lopásért. A bíró ugyancsak mindkét esetben külön hivatkozott a gyilkossági ügyben lefolytatott büntetőeljárás idején született szakértői véleményre: „Értelmi színvonala átlag alatti, de fogyatékosnak nem minősíthető. Személyisége igen primitív, de nem gyengeelméjű, nem elmebeteg.” A másodrendű felperes esetében a szöveg lényegében ugyanez. (Itt és a következőkben a Szegedi Városi Bíróság 2003. október 31-ei, 20.B.20.917/2003/13. számú ítéletéből idézek.) 

A büntetett előélet, bár a büntetéseket nem túl jelentős tolvajlásért, azaz teljesen más jellegű és súlyú bűncselekményért rótták ki, hangsúlyos szerepet kap a csökkentett mértékű kártérítés megítélésének indoklásában: „figyelemmel arra, hogy már többször szembehelyezkedtek a büntető jogszabályokkal, nem törvénytisztelő állampolgárok, így sérelmeik nem eshetnek azonos megítélés alá az olyan személyekével, akiket szabadságuktól még soha nem fosztottak meg.” Nem ismerem a magyar bíróságok gyakorlatát, ám nekem úgy tűnik, hogy logikailag itt akkor az történik, hogy delikvenst egy teljesen más ügyben még egyszer megbüntetik azért, amiért egyszer már megbüntették. Ám ennél nyomósabb szerepet kap a szakértői vélemény, amelyet eredetileg azért kértek be a nyomozóhatóságok, hogy garantálják felperesek büntethetőségét a gyilkossági ügyben. Imígyen: „A felperesek az átlagosnál primitívebb személyiségükből kifolyólag a majd’ (sic!) 15 hónapos elzárást nem élték meg olyan fokú pszichés károsodással, amely indokolná a kereseti kérelmükben előterjesztett kártalanítási összeg megítélését.”

Magyarra fordítva: ez itten két koldusszegény, enyveskezű félkegyelmű, az ő szabadságuk és szenvedésük magától értetődően kevesebbet ér, mint a rendes embereké. Annyira nem primitívek, hogy ne lehetett volna őket lesittelni, ha a gyilkosság vádja igazolódik, ahhoz viszont eléggé azok, hogy csökkentett kártérítést kapjanak. Hmm!? Kártalanítási ügyekben nem vagyok járatos, de tudomásom szerint a magyar jog a legkülönfélébb területeken a legkülönfélébb technikákat alkalmazza az állampolgárok értékének vagy értéktelenségének megállapítására. A jog szerint a bíróknak mérlegelniük kell a károsult összes személyi körülményeit, beleértve a vagyoni- és jövedelmi helyzetét, személyiségét, hogy megfelelően megbecsüljék az őt ért kárt. Hogy ez jogilag helyes-e vagy nem (nekem most így különösen nem tűnik nagyon elegánsnak), nem tudom, de a bírónak ezért talán igaza van, amikor döntése jogszerűségére hivatkozik. Ám ha így is van: ennél nehezen tudott volna gyomorforgatóbban és primitívebben jogszerű szöveget előállítani.

Tamás Gáspár Miklós filozófus a papfit elbocsátó hagymázos üzenet fölötti fölháborodásában a következőket vetette papírra már idézett írásában (bár széles körben ismert, a helyzet súlyosságára való tekintettel e helyütt mégis szó szerint idézem): „az ítélet szóbeli indoklásában a bíró színt vallott: cinikus, alpári és otromba antiszemita gúnyolódásra ragadtatta magát. (…) A nyíltan antiszemita bíró szerint tehát a törvény a megcélzott ÁLDOZAT esetleges erőszakos reakciójától védi a társadalmat. A bíró nyíltan gúnyt űz tehát a Magyar Köztársaság jogrendjéből, hiszen nyilvánvaló, hogy a büntető törvénykönyv idevágó cikkelyének célzata az általa (csúfondárosan) vélelmezettnek éppen az ellenkezője. (…) A bírák jelentős része ahhoz a fölső középosztályhoz tartozik, amely cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita, és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket. Ez a fölső középosztály villanegyedeiben a szélsőjobboldalra szavaz, tudósai mélyen klerikálisak és konzervatívok, egyetemista gyerekei pedig a régi és az új etnicizmus, regresszív ökoromantika, sovén Nyugat-ellenesség és irredenta pózolás virtuózai. Mindez nem jogi kérdés.” (Valóban nemcsak az: ld. Skokie-ügy.) Kétségtelen, hogy nem kedves szavak a középosztályra és a bírói karra nézve, és nem is nagyon disztingválnak, amint ez a heves hangnemű politikai publicisztákkal gyakorta megesik.

Másnap Lomnici Zoltán, a magyar Legfelső Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) elnöke, vagyis a Magyar Köztársaság közjogi méltóságainak egyike, nyilatkozatban utasította vissza többek között Tamás Gáspár Miklós írását. A baljós hangnemű nyilatkozat azt vélelmezi, hogy „Az elmúlt időszakban több ízben előfordult, hogy politikai, közéleti személyiségek a bíróságok döntéseit bírálták, sőt arra is volt példa, hogy elvárásokat fogalmaztak meg konkrét ügyben. (…) az elmúlt időszak jelenségeinek burkolt célja lehet a bírák megfélemlítése és az ítélkezési gyakorlat befolyásolása.” (Idézi a Népszabadság, 2003. november 12.) Polt Péter legfőbb ügyész szélsebesen csatlakozott a felhíváshoz. Másnap a Magyar Távirati Iroda megkérdezett néhány megyei bírósági elnököt, akiknek többsége ugyan úgy nyilatkozott, hogy nincs tudomása befolyásolási kísérletről, ennek ellenére mind egyetértettek Lomnicivel abban, hogy súlyos veszélybe került a jogrend és a bírói függetlenség. A Veszprém Megyei Bíróság elnöke, Horváth György szerint Tamás Gáspár Miklós cikke „demagóg, kirekesztő és nyílt provokáció a magyar igazságszolgáltatás ellen (…) A bírák is tévedhetnek, (…) de az abszurdum, hogy az egész bírói kart reakciós szelleműnek nevezze valaki.” (Idézi: Korridor, 2003. november 12.)

Tamás Gáspár Miklós (aki egymaga többet tett a Magyar Köztársaságért és a szólásszabadságért, mint a teljes bírói kar együttvéve) mondata értelme szerint nem a bírói kart nevezte cigányellenesnek, nőellenesnek, homofóbnak satöbbi, hanem a fölső középosztályt, amelyhez a bírák jelentős része is tartozik. Szerinte. A fenti esetek alapján pedig az olvasóra bízom annak megítélését, hogy vajon én hajlamos vagyok-e némi hitelt adni a filozófus professzor, megengedem, éles hangnemű látleletének (fondorlat).

De vajon – és ez jogi kérdés – mi a különbség Tamás Gáspár Miklós és egy magyar bíró között? Az, hogy Tamás Gáspár Miklós a Magyar Köztársaság törvényei szerint egyetlen bírót sem csukathat le azért, amit gondol róla, míg a magyar bíró adott esetben lecsukathatja őt, ha komolyan gondolja, amit mond róla: „demagóg, kirekesztő, provokatív”. (Netán: gyűlöletkeltő is? Minél, annál?) Kinek áll tehát hatalmában a megfélemlítés, az ítélkezési gyakorlat befolyásolása?

Az OIT (mindenkori) elnökének mindenesetre hatalmában áll. Lomnici Zoltán azonban egyetlen szóval sem illette a fenti friss bírói döntéseket, pedig nem ártana, ha filozófusok ijesztgetése helyett nekiveselkedne annak, amire a Magyar Köztársaság alkotmányos rendje, mint egyik főméltóságát, fölhatalmazza, egyedül őt, vagyis az ítélkezési gyakorlat befolyásolásának. Úgy tűnik, lenne itt némi tennivaló. Máskülönben a köztársaság ellenfelei, mezei halandók és (egyes [jelentős?]) bírák, körberöhögnek bennünket.

Nyugalomra semmi ok. A legfrissebb hírek szerint a Szabad Demokraták Szövetsége parlamenti frakciójának kicsiny többsége végül beadta a derekát, és elfogadták az izgatást és gyűlöletkeltést szankcionáló büntetőtörvény szigorító módosítását. Egyelőre nem tudni pontosan, hogy az elfogadott kompromisszum lényegi módosítást jelent-e, vagy csupán látszatszigorítást, de sejthető, hogy ilyen ügyekben a legkisebb nüansz is perdöntő lehet. A tervezetről szóló elméleti vitát nálam avatottabb tekintélyek folytatják: én arra hajlok, hogy a jelenlegi szabály is elegendő lenne, ha az ügyészség és a bíróságok megfelelően alkalmaznák, többre pedig nincs szükség. A fenti esetekből azt a tanulságot szűrtem le, hogy a magam részéről egyelőre óvakodnék egy szigorított gyűlölettörvényt a magyar bírói kar keze ügyébe tenni. Aggodalommal várom, hogy ha mégis elfogadják a szigorítást, az milyen lendületet fog adni a magyar nyelv további gazdagodásának, ami a metaforikus és metonimikus kódolást és dekódolást illeti. És mi lesz, ha idővel mégis úgy alakul, hogy lesznek itt még tótok is, meg antitótok is, mi meg mehetünk a bíróságra? A leglényegesebb kérdés mégis az, hogy a magyar társadalom eléggé erős és beleágyazott-e saját magába ahhoz, hogy méltósággal tudja kezelni a tótozókat.