„A Magyar Köztársaság nevében” áll a tetején, a végén meg a tanács tagjainak, bíróknak, ülnököknek az aláírása. Közte meg a rendelkező rész és az indoklás. Nyilván rájöttek, a bírósági ítéletről beszélek. Bár mintha mostanában többen is úgy gondolnák, hogy a bíróság nevében a köztársaságnak kellene eljárni.

Az igazságszolgáltatás körül kialakult botrányok számos lehetőséget kínálnak a publicistának arra, hogy rögeszméit papírra vesse. Vegyük például Lomnici Zoltán Felhívás a jogállamiság védelmében címmel megjelent közméltóságos levelét. Azzal most nem foglalkoznék, hogy a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) elnöke november tizenegyedikei felhívásában leírtak mennyiben helytállóak (remélem, ezzel nem sértem meg sem a főbíró, sem a bírói szervezet jó hírnevét), ezzel együtt (persze!) a bíróság függetlensége, tekintélye a liberális demokrácia egyik eminens feltétele. Arról is írtak már elegen, hogy a drámai hangütésű levél erősen „túlreagált”, szükségtelenül fenyegető. Erre már maga Lomnici is rájöhetett, mert később adott nyilatkozataiban igyekezett tompítani mondatai élét. Olyannyira, hogy zavarodottságában nyilvánvaló csacsiságokról beszélt, példának okáért, hogy a bíró voltaképpen kisebbségi, a bírósági testület pedig kisebbség, és az őt érő kritikus vélemény akár lehet gyűlöletkeltő (lásd Kaltenbach ombudsman és TGM szociálforradalmár).

Szóval én nem ezekről akarok írni. Az én rögeszmém a bírói munka, az ítélkezés nyilvánossága. Hogy mit lehet ma tudni kankalinszagú hazánkban arról, hogy mi történik a bíróságokon? Hogy miért ennyire kevés az ítélkezési gyakorlatot leíró, elemző vagy bíráló tanulmány akár csak a szűkebb szakmai nyilvánosság számára szánt folyóiratokban? Hogy hol lehet olvasni naprakész ítéleti elemzéseket? Hogy hol vannak a jogállamokban megszokott bírósági tudósítások, folytatásos médiaeseménnyé váló bírósági sagák? Hogy miért a jajszó, ha valaki értékelhető véleményt nyilvánít valamilyen eljárással, ítélettel kapcsolatban, és mást is mond, mint hogy „természetesen tiszteletben tartom a bíróság ítéletét” vagy „no comment”? Hogy ki ismeri ma a bírókat és tevékenységüket, miközben például naponta újabb „sztárügyvédek” tűnnek fel, és hosszan csámcsogunk a söjtöri lakomán? A bírók nevét ugyanis egyáltalán nem szokták megemlíteni televíziós vagy rádiós hírekben, és a lapokban sem szokás őket néven nevezni. Miközben jogállamban némely bíró jóval jelentősebb közszereplő, mint a gombnyomogató parlamenti pecsovics, a bíróság pedig legalább olyan alapintézménye a demokráciának, mint a parlament.

Egy-egy szem előtt lévő eljárást – ha tud – még csak-csak végigkövet a sajtó, de a bíróság évi ügyforgalma millión felüli; ki élőember tudja, mi történik a vastag falak között? A bíróság és a bírák pedig nemigen hajlanak arra, hogy a részletek nyilvánosság elé kerüljenek. (Ezen a minőségi és fontossági szempontok alapján összeállított döntvénytárak sem segítenek.)

Azt, hogy tényleg rasszista-e a bírák nagy része, és ami fontosabb, ez az ítéleteikben is megmutatkozik-e, mint ahogy Tamás Gáspár Miklós sejteti-állítja, ma senki nem tudja. (Én nem hiszem.) De persze ezzel az erővel Lomnici Zoltánnak is tévedhet, és a törvénykezés ebből a szempontból nem makulátlan. (Szerintem van makula bőven.) Nincs ember, aki a kérdésben a jelenlegi ítélkezési gyakorlat vizsgálata nélkül megalapozott véleményt alkothatna. Csakhogy ilyen kutatásra ma már alig vagy egyáltalán nem nyílik lehetőség, és a bírósági tudósítók munkáját is lépten-nyomon megnehezítik. A folyamatok feltárását éppen maga az igazságszolgáltatás (részben testületi önkormányzati alapon felálló) csúcsszerve, az OIT és maguk a bíróságok akadályozzák – farizeus módon adatvédelmi indokokra, illetve a bíróság tekintélyének védelmére hivatkozva.

2000 és 2003 között a Magyar Helsinki Bizottság nagyszabású vizsgálata azt kívánta dokumentálni, hogy a büntetőeljárás során a hatóságok megkülönböztetik-e a roma terhelteket, és ha igen, akkor a cigányellenes diszkriminációnak milyen formái tenyésznek. Ennek során a kutatás egyik szervezőjeként a bíróságok és az OIT tudományos kutatással kapcsolatos gyakorlatáról is képet kaphattam.

Mindenki előtt világos, hogy a jogszociológia tudománya nem létezhet, de ami ennél jóval fontosabb, a bírósági munka elmélyült társadalmi és tudományos értékelése sem valósulhat meg, ha a kutatók nem közelíthetik meg a bírósági irattárakat. Az irattári kutatás természetesen nem érinthet jogerősen még be nem fejezett ügyeket, és a kutatóknak munkájuk során tiszteletben kell tartaniuk a bírósági eljárás szereplőinek személyiségi jogait. A bíróság elnökének joga és felelőssége, hogy a kutatás célját, tudományos komolyságát, a kutató referenciáit mérlegelve döntsön a kutatás engedélyezéséről. De ha a kutatásra csak a harminc évre archivált ügyeket őrző levéltárakban nyílik mód, akkor a tudományos elemzés kiszorul az élő jogalkalmazás világából.

A tudományos vizsgálódással kapcsolatos restriktív gyakorlattal már a kezdetekben szembesültünk. Ám a vizsgálatot lehetetlenné tevő elzárkózó bírósági praxis idővel egyre általánosabbá vált, feltartóztathatatlanul terjedt el, olyannyira, hogy sejtésem szerint hasonló jellegű vizsgálódásra ma már csak jóval kevesebb helyen kaphatnánk engedélyt.

Tisztában voltunk azzal, hogy a bírósági irattárakban folytatott tudományos célú vizsgálódásokat nem rendezi speciális jogszabály, mégis meglepő volt az a zavar, amelyet kutatási kérelmünkkel az igazságszolgáltatás szereplői között keltettünk. Időközben értesültünk arról is, hogy állami fenntartású kutatóintézetek és egyetemek jogtudós munkatársai hozzánk hasonló nehézségekkel találják szemközt magukat, amikor bírósági ügyiratokba kívánnak betekinteni. A kutatásunk végére pedig bizonyos megyékben (tapasztalataink szerint Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, illetve a fővárosban) az az egységes gyakorlat alakult ki, hogy a bírósági irattárakban egyáltalában nem lehet tudományos kutatásokat végezni.

Még 2000 tavaszán levélben fordultunk Solt Pálhoz, a Legfelsőbb Bíróság és az OIT akkori elnökéhez, engedélyezze, hogy kétszáz, a budapesti és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei bíróságon első fokon tárgyalt és jogerősen lezárt büntetőügy aktájába beletekinthessünk, jegyzeteket készíthessünk, és az így szerzett információkat próbakutatásunk során anonim módon feldolgozhassuk.

Ezzel párhuzamosan elkészítettük a kutatás adatkezelési tervét, amiről az adatvédelmi biztos állásfoglalását kértük. Az ombudsman adatvédelmi szempontból a kutatást jogszerűnek minősítette. Ezek után különösen meglepett bennünket az OIT hivatalvezetőjének a Magyar Helsinki Bizottság elnökéhez írt levele, amelyben kifejtette, hogy a bíróságon 1990. május 1. után keletkezett köziratok legalább harminc évig egyaránt nem kutathatók, arra engedélyt kiadni – az érvényben lévő jogszabályok alapján – sem az OIT, sem más nem jogosult.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy újabb, az LB és az OIT elnökéhez címzett tájékoztató levelünkre, amelyben jeleztük, hogy kutatási engedélykérelmünkkel a jövőben közvetlenül a bíróságokhoz fordulunk, Solt Pál 2000. május 31-én „elvi egyetértése” jelzésével válaszolt.

Ezek után 2000 nyarán valamennyi megkeresett bíróság elnöke írásban vagy szóban engedélyezte az előzetesen megjelölt akták vizsgálatát (igaz, a Miskolci Városi Bíróság elnöke a kutatási engedélyt – éppen az OIT hivatalvezetőjére hivatkozva – később visszavonta).

A jól sikerült együttműködés után 2001 őszén két hullámban 36 első fokon eljáró bíróság elnökét kértük meg újabb iratokra támaszkodó kutatás engedélyezésére. Közülük tizenhat engedélyezte, nyolc elutasította a kérést, tizenkettő pedig választ sem adott. Az előítélet-kutatások kimutatták, hogy a cigányellenesség azokon a területeken erősebb, ahol nagyobb arányban élnek romák. Így aztán nem lepődtünk meg, hogy elsősorban az ilyen illetékességi területű bíróságok utasítottak el bennünket. Míg a megkeresett tizennyolc, cigányok által sűrűn lakott területen működő városi bíróságból mindössze négy engedélyezte a kutatást, addig a kilenc „roma-ritka” bíróság közül csak kettő utasított el bennünket.

Az elutasítások indoklása (már amikor érdemi volt) minden esetben megegyezett az OIT hivatalvezetőjének, illetve az OIT a bírósági iratok kutatásának gyakorlatáról szóló, 2001. márciusi tájékoztatójának érveivel.

Vegyük sorra a bírósági irattári kutatással szembeni, az OIT hivatala által felhozott érveket – véleményem szerint egyik sem áll meg a talpán:

a) A bírósági irattári kutatásra a levéltári törvény (Levtv.) közlevéltári kutatásra megállapított szabályai vonatkoznak. Az 1990. május 1. után keletkezett büntetőiratok harminc évig egyáltalán nem kutathatók.

Félrevezető a levéltári törvényre való hivatkozás. A törvény ugyan – jelentős megszorításokkal – valóban vonatkozik a közfeladatot ellátó szervek irattári anyagára, így a bíróságokon keletkezettekre is [Levtv. 2. § a)], ám a kutathatóság szabályait csak a közlevéltárban őrzött levéltári anyagra határozza meg (Levtv. 22–26. §). Tehát a közfeladatot ellátó szervek irattári anyagának kutathatóságáról egy szóval sem rendelkezik.

Már az igazságügyi szervek iratainak irattári kezeléséről és selejtezéséről szóló 109/1981. (IK 5.) IM utasítás is legalább 15 évi irattári őrzést ír elő az igazságügyi szerveknél, így a bíróságon keletkezett levéltári anyagnál [9. § (3)] is, tehát az őrzési határidő lejárta előtt semmiképpen sem vonatkozhatnak rá a levéltári törvény közlevéltári kutatásra vonatkozó szabályai.

Ennél fontosabb azonban természetesen maga a levéltári törvény, amely a köziratok levéltárba adásáról így rendelkezik (12. §): a nem selejtezhető köziratok – ilyenek a büntetőperek ügyiratai is – teljes és lezárt évfolyamait az államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmazó iratok kivételével a keletkezés naptári évétől számított tizenötödik év végéig kell az illetékes közlevéltárnak átadni. Ez a határidő kétszer hosszabbítható meg összesen újabb tizenöt évvel, a második prolongációt csak a kulturális miniszter engedélyezheti. Ennél hosszabb irattári őrzési időt csak jogszabály állapíthat meg. „A közfeladatot ellátó szerv azoknak a nem selejtezhető iratoknak a használatát, amelyek a 22. § (1) bekezdésében meghatározott kutatási korlátozási idő [ez az 1990. május 1. után keletkezett levéltári anyag esetében harminc év] eltelte után is az őrizetében vannak, a közlevéltárban lévő anyagra vonatkozó szabályok szerint köteles biztosítani.” Mint látható, teljességgel elhibázott tehát ebből azt a következtetést levonni, mint tette azt az OIT hivatala, hogy a harminc évnél fiatalabb bírósági ügyiratokra is a közlevéltári kutatási szabályok vonatkoznak: a szabályok éppen a harminc év letelte utáni teendőkre értendők!

b) A bírósági ügyvitel szabályai (BÜSZ) is kizárják a bírósági irattári tudományos kutatást.

Megalapozatlannak tartom a hivatkozást a BÜSZ felvilágosítás-adásra vonatkozó rendelkezésére, már csak azért is, mert a tájékoztatás, illetve a kutatás engedélyezése nem ugyanaz. Ebben a miniszteri utasításban a (tudományos) kutatás kifejezés egyébként elő sem fordul. Ezzel együtt a kutatást nem engedélyezők hiányosan idézik a rendelkezést, amikor csak a 38. § (1) veszik figyelembe, amely csak az eljárásban résztvevő személyeknek, valamint igazolt képviselőjüknek teszik lehetővé a betekintést, másolatok és jegyzetek készítését. A BÜSZ 38. § (4) bekezdése ugyanis igenis lehetővé teszi a bíróság elnökének: engedélyezze, hogy az iratokba „az (1) bekezdésben felsoroltakon kívül más személy” is beletekinthessen.

A kutatási engedély megtagadása ügyében a BÜSZ-re hivatkozni egyébként is problematikus. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 49. § (1) bekezdése szerint a miniszter – jogszabályban meghatározott irányítási jogkörében – kizárólag a közvetlen irányítása alá tartozó szervek tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki. Az alkotmány, az 1997. évi LXVI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról, valamint a 41/1990. (IX. 15.) kormányrendelet az igazságügy-miniszter feladat- és hatásköréről természetesen nem terjeszti ki az igazságügy-miniszter közvetlen irányítási jogkörét a bírósági szervezetre. Az OIT felállításával pedig kétségbevonhatatlanul megszűnt a miniszteri utasításnak a bíróság jogalkalmazására vonatkozó kötelező ereje.

A tudományos kutatási kérelem elbírálása során a BÜSZ alkalmazása a formai alkotmányellenességen túl azonban felvet még tartalmi alkotmányossági aggályokat is. Ugyanis az alkotmányos alapjogokkal kapcsolatos bármilyen, akár közvetett vagy távoli összefüggés megköveteli, hogy a szabályozandó kérdésről legalább rendelet rendelkezzék [64/1991. (XII. 17.) AB határozat]. Márpedig az IM utasítás – legalábbis az OIT Hivatalának sajátos értelmezése szerint – fenti pontjai jogszabályi minőség nélkül tartalmaznak a kutatás jogát érintő, a tudományos kutatást „szabályozó”, jelesül tiltó rendelkezéseket. Ezek az előírások – még egyszer: az OIT Hivatalának értelmezése szerint – nem egyszerűen a felvilágosítás-adásra vonatkozó ügyviteli szabályok, hanem jogokat és kötelezettségeket érintő rendelkezések, amelyek azonban ki nem hirdetett, jogszabályi szint alatti normába nem foglalhatók. A tudományos élet és kutatás szabadsága alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása semmiképpen sem alapulhat miniszteri utasításon.

c) A kutatás során személyes adatokat kezelünk, amelyre az adatvédelmi törvény szabályai szerint az érintett beleegyezése nélkül nincs lehetőségünk.

Az alkotmány 70/G. §-a kimondja, hogy a Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos élet szabadságát, tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani pedig kizárólag a tudomány művelői jogosultak.

Tisztában vagyok vele, hogy ha két alkotmányos alapjog, jelen esetben a tudományos kutatás szabadsága (az alkotmány 70/G. §), illetve a személyes adatok védelme [az alkotmány 59. § (1)] vetélkedik egymással, akkor az egyiknek – legalábbis átmenetileg – udvariasan félre kell állnia. Véleményem szerint azonban a Magyar Helsinki Bizottság kutatásától „nem kellett megvédeni” a büntetőeljárás terheltjeinek személyiségi jogait, hiszen – ahogy azt az adatvédelmi biztos is nagyon helyesen írta korábbi levelében – „mivel a kutatóik az érintettekkel nem lépnek kapcsolatba, személyes (különleges) adataikat anonim módon dolgozzák fel, ezért a Kutatási tervükben nem kell külön rendelkezni arról, hogy az érintett jogait hogyan érvényesítheti”.

Az Alkotmánybíróság a kutatás szabadságának a személyes adatok védelmével való összefüggését és az információszabadsághoz fűződő kapcsolatát a 34/1994. (VI. 24.) határozatában tárgyalta. A testület „a maga területén rendszerváltó” (© Sólyom László) ítéletében egyhangúlag állapította meg, hogy az alkotmány 70/G. §-a nemcsak alapvető jogállami és alkotmányos értéket nyilvánít ki, hanem szubjektív jogként fogalmazza meg a tudományos alkotás szabadságát, továbbá magának a tudományos ismeretek megszerzésének (így a tudományos kutatásnak) és tanításának szabadságát. A tudományos élet és ezen belül a kutatás szabadsága tehát a kommunikációs alapjogok egyik aspektusa, és tágabb értelemben a véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik, egyúttal tartalmazza az államnak azt a kötelezettségét, hogy tartsa tiszteletben és biztosítsa a tudományos élet teljes függetlenségét, a tudomány tisztaságát, elfogulatlanságát és pártatlanságát. Az államnak a tudományos igazságok kérdésében semlegesnek kell lennie, ám alkotmányos követelményként feltétlenül garantálni kell, hogy a tudomány művelői a tudományos kutatások és a tudományos ismeretek terjesztésének szabadságjogát – alkotmányos keretek között – gyakorolhassák.

Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy korábbi, 30/1992. (V. 26.) határozatának a szabad kommunikáció kitüntetett szerepére vonatkozó megállapításai a tudományos élet és kutatás szabadságára is irányadóak. A tudomány szabadságát csonkító bármely korlátozó rendelkezés éppúgy alá van vetve az alapjogi korlátozásokkal szemben támasztott alkotmányossági követelményeknek, mint a (közérdekű) információk visszatartása, a nyilvánosságtól való elzárása. „Így általában a tudomány, a tudományos ismeretszerzés és a tudományos tanítás szabadsága, noha nem korlátozhatatlan, de mindenképpen olyan szabadságjog, amelynek csak kivételes korlátozó rendelkezésekkel szemben kell engednie, olyanokkal, amelyek közvetlenül valamely alapjog érvényesítésére és védelmére szolgálnak, vagy amelyek valamely elvont alkotmányos érték (pl. törvényen alapuló titokvédelem) feltétlen érvényesülését hivatottak biztosítani.” Ilyen korlátozások különösen az egyes, nem személyes adatnak minősülő adatokhoz való hozzáférhetőséget tiltó, közérdekű – törvénybe foglalt – titoktartási rendelkezések, továbbá a személyes adatok védelméhez fűződő alapjog.

Bizonyos személyes adatokat nemcsak állami vagy önkormányzati fenntartású intézmények, hatóságok is kezelhetnek, hanem közvélemény-kutatók, direkt marketingesek és tudományos kutatók, illetve ezek cégei és intézetei is. A rájuk vonatkozó szabályokat a kutatás és a közvetlen üzletszerzés célját szolgáló név- és lakcímadatok kezeléséről szóló 1995. CXIX. törvény (továbbiakban: Kktv.) tartalmazza.

A törvény megalkotását egyebek mellett éppen a tudományos kutatás szabályozatlansága tette szükségessé. Bár az adatvédelmi törvény különleges rendelkezéseket tartalmaz a személyes adatok kutatóintézeti feldolgozásával és felhasználásával kapcsolatban (33. §), ezek a tudományos munkának beláthatóan csupán kicsiny szeletét fedik le, és nem rendezik korrekten, hogy hogyan is jut el az intézetbe vagy a kutatóhoz a tudományos célú személyes adat.

A törvény hatálya természetesen nem terjed ki a levéltári törvény által szabályozott levéltári kutatásokra, viszont kiterjed az adatkezelő szervekre, megítélésünk és az adatvédelmi biztos értelmezése szerint így a bíróságokra is. Tehát az OIT Hivatalának értelmezésével szemben az 1990. május 1. után keletkezett bírósági ügyiratok kutatásánál nem a levéltári törvény, hanem a Kktv. szabályai az irányadók!

Természetesen miközben a Kktv. példaszerűen, az Alkotmánybíróság 34/1994. (VI. 24.) határozatának szellemében viszonyul a tudományos kutatás alkotmányos alapjogához, és semmiféle szabályt nem tartalmaz a kutatási tevékenység engedélyezésére vagy korlátozására, ugyanakkor azonban alapvető adatvédelmi követelményként fogalmazza meg, hogy az adatokhoz csak azok a szervek és személyek juthassanak hozzá, akik valóban tudományos kutatási tevékenységet végeznek, és e célra kívánják az adatokat felhasználni. Ezért határozza meg a törvény, hogy mit tekint tudományos kutatásnak, illetve kit tekint tudományos kutatónak.

Az adatszolgáltató tudományos kutatás céljára igényelheti (tehát a mi esetünkben megismerheti és feldolgozhatja) az érintett nevét, állampolgárságát (menekült vagy bevándorolt jogállását), nemét, születési helyét és idejét, anyja nevét, elhalálozása helyét és idejét, lakcímét, családi állapotát, a házasságkötés helyét.

Summázva tehát a fentieket, véleményünk szerint a bíróságoknak a kutatási kérelmünk elbírálásánál azt kellett volna megvizsgálni, hogy az általunk készített adatkezelési terv, maga a kutatás célja és garanciái, a kutatásvezető személye mennyiben felel meg a Kktv. előírásainak. És amennyiben ezek a kritériumok rendben lévők lettek volna – mint ahogy az adatvédelmi biztos szerint azok voltak –, a kutatást mindenképpen engedélyezni kellett volna.

Megítélésem szerint azonban az OIT és számos bíróság titkolózása összefüggésbe hozható a bíráskodás függetlensége elvének sajátos félreértelmezésével, amely már nem csupán a hatalmi ágak modern szétválasztásának, a bíró pártatlanságának, függetlenségének, a csak törvényeknek való alárendeltségének alkotmányos garanciáit jelenti, hanem valamiféle társadalom feletti felhő-kakukkfészket, amelyre avatatlan, kutató tekintet nem vetülhet, és amelyet civil bírálat el nem érhet. Nem tartom véletlennek, hogy az OIT Hivatala tájékoztatójának testületi, majd megyei bírói fogadtatása kedvező volt, és bár a jelenlévők érzékelték a kutatáshoz szükséges jogszabályok hiányát, maguk a bírák úgy döntöttek, nem kezdeményezik a jogszabályalkotást: jó ez így, ahogy van.

Lomnici Zoltán korábban többször is hangsúlyozta: fontosnak tartja, hogy egyetlen hatalmi ág se tegyen szert túlhatalomra, és ebben kiemelt szerepe van a parlamentnek, a bíróságoknak, sőt a sajtónak is. A bíróságok sem bírálhatatlanok, s ha indokolt, a hibás döntéseket megalapozott jogi érvekkel pellengérre kell állítani. Alapvető követelmény azonban, hogy a sajtó az ítéleteket pontosan közvetítse. De hogyan tehetné, ha a mai gyakorlat a közvetlen érdekelteken kívül mindenki, így az újságíró és a tudományos kutató számára is lehetetlenné teszi az ítélet írásos változatának megismerését. (Így aztán például ifj. Hegedűs bűnpere ítéletének a sajtó által idézett szóbeli indoklását még ma sem hiszem el. Reménykedem, hogy a bíró szavait az újságírók rosszul idézték.)

Az Alkotmánybíróság tudomásom szerint csak egyszer foglalkozott „elvi alapossággal” a bírósági tárgyalás nyilvánosságának alapelvével. Az 58/1996. (XI. 14.) AB határozat ezzel együtt határozottan mondja ki: „A nyilvánosság mindenekelőtt az igazságszolgáltatás működésének ellenőrzését hivatott biztosítani a társadalom részéről. Ugyanakkor a büntető felelősségre vonás nyilvánossága az egyik útja annak, hogy a büntetőjog parancsai és tilalmai eljussanak a közösség tagjaihoz.” A tárgyalás nyilvánossága főszabály, amely indokolt esetben csak a bíróság döntésének megfelelően (állam- vagy szolgálati titok, erkölcsi ok, fiatalkorú érdeke miatt) korlátozható. A határozatot azonban felnőtt korú terhelt esetében minden esetben nyilvánosan kell kihirdetni, igaz, annak során a bíróság figyelemmel lehet a vádlott személyes adataira.

A büntetőeljárási törvény bárki számára, aki betöltötte a 14. életévét, lehetővé teszi a hallgatóként való jelenlétet. A tárgyalások nagy többségén nem csak személyes, hanem különleges (szenzitív) adatok is elhangzanak, meg lehet ismerni például a vádlott priuszát, szó eshet egészségi, szellemi állapotáról. Ezek aztán legtöbbször bekerülnek az ítéletbe is. A hallgató, aki végigüli a tárgyalást, ezt mind meghallhatja, semmi nem írja elő neki, hogy amikor efféle személyes vagy különleges adatok kerülnek szóba, a fülét betapassza. És vannak „hivatásos” hallgatók, a bírósági tudósítók, akik a nyilvános tárgyaláson hallottakat továbbadják, megírják olvasóik számára. A jelenlegi visszás gyakorlat szerint az ítéletet meg szabad hallgatni, de elolvasni már nem! Érthetetlen, miért e különbségtétel, ráadásul az adatvédelmi törvény szellemével is ellentétes, amely nem tesz különbséget adatfajta és adatfajta közt. Emellett érdemes-e külön bizonygatni, hogy a bírósági ítéletek megértésére és értelmezésére melyik adatfajta biztosít nagyobb lehetőséget: a szóbeli-e vagy pedig az írásos?

Mindezekre tekintettel elfogadhatatlannak és értelmetlennek tartom az anonim bírósági tudományos kutatások megakadályozását és a sajtó tevékenységének korlátozását. Nem csak azért, mert sérti az alkotmányt (bár önmagában már ez is elég lenne), hanem mert azáltal, hogy akadályozza az igazságszolgáltatás társadalmi kontrollját, növeli a bíróságokkal szembeni bizalmatlanságot, illetve ellehetetleníti az igazságszolgáltatás árnyalt, tudományos igényű megközelítését, marad tehát a bíráskodás intuitív vagy érzelmi alapú bírálata. Ami persze szintén legitim kritika, csak nem elég erős, mert szükségképpen pontatlan. (Igaz, így könnyebb visszautasítani.)

A bíráló vélemények, tudósítások, elemzések esetében így tehát nem a bíróság tekintélyének rombolásáról van szó, amelyben egyébként is többször maguk a bírók járnak elöl: a tudomány, a sajtó és általában a közönség által is biztosított nyilvánosság egyet jelent a közhatalom, így az igazságszolgáltatás demokratikus működésének próbájával. Lehet, hogy újat mondok, de a bíróság veszélyes üzem, ahol vitákról, tulajdonról, szabadságról, büntetésről döntenek, és ahol nem csak csalhatatlan szuperlények dolgoznak, hanem többnyire emberek is.