I
Nagykönyv

Hetek óta Bruno Schulz van a táskámban, egy borítóját vesztett, félig elázott Bruno Schulz, 1969-es Európa-kiadás. Régi vágású bölcsész vagyok, úgy is hordom magammal Bruno Schulzot, bőrtáskában, papírok, tollak, bontatlan számlalevelek és csokipapírok között. Ha előveszem a villamoson, mielőtt kinyitnám, körülnézek, felfigyelt-e valaki a tényre, hogy Bruno Schulzot olvasok. Senki sem figyel fel. Pontosabban egyszer egy lány felfigyelt, egy mappás lány elfintorította az orrát, mert Bruno büdös, Brunonak rohadó enyv és dohos pinceszaga van, Bruno nem emberek közé való. Fedél nélküli, hajléktalan könyv.

A Nyugati aluljáróban vettem, van ott egy kis antikvárium a táskaboltok és játéktermek között. Ahhoz képest, amilyen reménytelen helyen van, egész rendes kis bolt, mindig akad valami, ami a Krúdyból vagy a Bibliotheca Classicából hiányzik. Bent a szép gerincű, egészséges, kanonizált könyvek sorakoznak, kint meg, a bolt előtt a száz forintos páriák, kihűlt nevű Kádár-kori tollforgatók, kubai klasszikusok, kirgiz realisták, miskolci bányászírók, nevenincs egykönyvesek arccal lefelé az asztalon, mintegy pálcázásra várva. Régi perverzióm a rossz könyvek kínjában gyönyörködni, beszagolni ezekhez a tehetetlenül fetrengő, bambán nyáladzó, nyomorék életfogytosokhoz. Láncaikat rázzák, ártatlanságukat bizonygatják és amnesztiát követelnek az írás vérfertőzői és anyagyilkosai. Memento mori. Szorongva pásztázom a gerinceket. Hátha legjobb szándékaim ellenére anyámra emeltem a kezem, vagy gyermekeim ágyába másztam. Vagy fordítva tán. Az ítélet már meg is született, csak elfelejtettek értesíteni, de ők már, a könyvtárosok és az antikváriusok, akik jeges kézzel választják el a szart a májtól, pontosan tudják, Péterfy hová való. Szophoklész bentre háromezerért, Péterfy kintre százért, tiszta sor. Bármi megeshet, nyilván az sem ok nélküli, hogy valahányszor rendőrt vagy rendőrautót látok, átcikázik rajtam a rémület, hogy engem keresnek. Az antikváriusok már kiadták a parancsot, lassan belendül az egész gépezet, és minden a helyére kerül a BKV-büntetések, házasságtörés, szalonképtelen gondolatok és a könyvek ügyében is, mindenről meg lesz mondva a tuti, nil inultum remanebit. Lesz itt olyan rend, hogy csak na. De egyelőre még csak itt tart, még csak csírában van, még csak apró célzások, finom utalások a vájt fülűeknek, néhány látszólag véletlenül elhullajtott darabka a gigászi puzzle-ből, mely újrarajzolja a bolygót. Aki figyel a jelekre, a húsvéti csokitojásokból kirajzolódó ösvényt aki megleli, előbb-utóbb eljut a nagy fészekhez, ahol az igazság óriás csokinyulai ülnek. Most még csak a könyveknél tart az ítélet, aztán szép lassan mindenre sor kerül.

Lehet, hogy otthonra is kéne egy ilyen polc. Rossz könyvekkel teli kontrollpolc, írás előtt elácsorognék ott egy negyedórát, ijesztgetném magam, ide kerülsz, ha nem dolgozol rendesen. Minden elfuserált metafora után kötelező lenne onnan mazsolázni. Tűzre való bekezdésekért egész fejezeteket kellene elolvasni. Elrontott novellákért száz oldal kézzel lemásolandó. Ha rászolgálok az önbüntetésre, egy-két hétre betenném a könyveim, és ezzel a tudattal kelnék-feküdnék, Boldizsár Iván, Gyurkó László, Péterfy Gergely. A nehezen alakuló kéziratokat is ott lehetne tartani, a kéziratok javító-nevelő intézetében, aljas és perverz szobatársakkal zárnám össze rakoncátlankodó és engedetlen kölykeim. Ha nem javulnak, ott maradnak örökre. Kéziratköcsögnek.

Ja igen, Bruno Schulz. Bruno bizony ott volt, feküdt ő is hason a többiekkel. Nem értem, hogy keveredett ilyen társaságba, nem tudom, hogy ez most hogy van, ez talán az antikváriusok végleges, visszavonhatatlan ítélete, egy diskurzus nélküli verdikt? Megunták a kritikusok, a kánongyárosok pepecselését, és saját hatáskörben statáriumot hirdettek? A könyves szakma önbíráskodik? Mondom az antikváriusnak, ez egy Bruno Schulz. Mondja igen. Száz forint? – kérdem. Bólint. Bruno Schulz, száz forint. Nagyon figyelek, hogy mondja ki a nevet, de a hangsúlyban nincs semmi különös. Ha titkos ítéletet hoztak volna Bruno ügyében, volna a hangsúlyban valami cinikus fölény, valami bennfentes hunyorgás. De ez egy szikár, mellékértelem-mentes Bruno Schulz volt. És még csak nem is örül, hogy megveszem, igaz, nem is sajnál. Fáradt börtönőr, unottan bámul a szabadulóra.

 Most, hogy Brunót kimenekítettem, alaposabban átnézem a készletet, nem is eredménytelenül: Kemény István – Hideg; Lukács György – A heidelbergi művészet-filozófia és esztétika, plusz A regény elmélete; Tersánszky – Bűnügy lélekelemzéssel; Tolnai Ottó – Prózák könyve. Valamennyien büdösek, mosdatlanok és megviseltek, az ártatlanul szenvedők félőrült közönyével (van ilyen?) hunyorognak a napfényen. Talán már le is mondtak a szabadulásról, a fogságban rossz szokásokat és furcsa akcentust szedtek fel, már majdnem otthon érezték magukat, és most idegenül ácsorognak a megváltozott világban. Szemrehányóan tornyozom fel a könyveket az antikvárius elé, hátha a névsortól elszégyelli magát, de rá se pillant a címekre. Öt? Így kérdi: öt? Nem hogy öt könyv, öt ember, hanem egyszerűen, absztrakte öt, öt akármi, öt izé, öt hogyishívják.

Kifizetem az öt hogyishívjákot. Otthon néhány napig karanténban ülnek. Nem mindegy, hova kerülnek a polcon, eleve kérdés, hogy együtt maradhatnak-e, vagy szét kell őket telepíteni. Lukács György és Kemény István például minek legyen együtt? Kemény mehetne Tandori meg Kosztolányi meg a többiek mellé, Lukácsnak pedig mars a filozófusokhoz. De most még együtt hagyom őket egy kicsit, hagy beszélgessenek, dolgozzák fel együtt a traumát, aztán majd meglátjuk. Még utoljára átbeszélhetik a börtönemlékeket, tervezgethetik a jövőt. Meg hát szellőzködniük sem árt. Tolnainak jó könnyű papírja van, ő lesz szalonképes a leghamarabb. A fóliázott borító Keményt is megvédte úgy-ahogy, fiatal is, 2001-es, Lukácsról meg úgyis minden lepereg. De még így is nagyjából egyforma szaguk van, lehet, hogy végül ez lesz az, amiért mégis együtt hagyom őket. Az olvasással is várhatunk még: hadd tisztuljanak le az emlékeik.

Néhány hétig nem foglalkoztam velük, aztán akadt egy szabad délutánom. Lukács nagyjából olyan volt, amilyenre emlékeztem. („Minden művészi forma teodiceia.”) Megvolt majdnem az egész sorozat, csak bennragadt az első feleségemnél, talán büntetetésből hagytam ott, én elmentem, de itt van neked a Történelem és osztálytudat. Tolnai jobb volt, mint amire emlékeztem. („Édesapám az istállóban akasztotta fel magát. A lovak közé. Olyan volt, mintha csak lovagolni akart volna.”) Ez is megvolt néhány évre, szerintem ellopták. Sejtem is, kicsoda. Tersánszkytól a Bűnügy lélekelemzésselt még soha nem olvastam, most se volt nagyon érdemes. („Külföldön jártam, világfürdőkön, mágnáskaszinókban, és tőkepénzesek klubjában fordultam meg x-szer.”) Aztán kiderült, hogy Tersánszky, Lukács és Tolnai: ösvényen elszórt húsvéti csokitojás; Schulznál és Keménynél ott volt a fészek az óriás csokinyulakkal.

Bruno Schulz a Könyvek Könyvéről beszél, amely „valahol a gyermekkor hajnalán, az élet első pirkadatán szórta be szelíd fényével a horizontot”. A Könyvek Könyve ott feküdt az apa asztalán, s az apa csendesen, elmerülve, türelmesen dörzsölgette nyálazott ujjával a kópiák gerincét. A Könyvek Könyve néha elalszik, és a szél olyan csendesen lehel közibe, mintha százlevelű rózsa volna, s szirmait, egymás alatt nyugvó szemhéjait sorra nyitja föl. „Aztán jött az anyám, s e korai, sugaras idillnek vége szakadt. Anyám gyöngédségétől megejtve elfelejtettem apámat.” Így tűnt el a Könyvek Könyve, amelyhez képest a Biblia silány apokrif, ezredik másolat, sikerületlen hamisítvány.

Aztán egy sötét, téli virradaton gyötrődve és kései bánattal emlegetni kezdi a régi, elveszett Könyvek Könyvét. Reménytelennek tűnik, hogy valaha is újra előkerüljön, aztán a véletlen mégis úgy hozza, hogy felbukkan néhány lapja, az utolsók, a nem hivatalos melléklet, hulladékokkal, lomokkal telt hátsó udvar. A valódi szövegből egyetlen oldal sem, csak hirdetések és közlemények, de mégis, mégis: egy rész a Könyvből. Ezeket mondja Bruno Schulz a rohadó enyv és dohos pince szájszagával, és azt, hogy minden könyv az Autentikum felé törekszik; csupán kölcsönéletet élnek, mely szárnyalásuk pillanatában visszatér az ősforráshoz. Ez azt jelenti, hogy a könyvek fogyatkoznak, s az Autentikum gyarapodik.

Kemény István egyik versének címe: Az apa a nagykönyvben. A Könyvről itt még nem beszél, de a vers rajzolatában felsejlik egy nem annyira rózsaszerű, inkább fenyegető, húsos, fallogocentrikus árnyék (ez majdnem hexameter) (teodiceia). „Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne, / én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.” Hátrébb meg, az utolsó oldalak egyikén, a Bácsi, délen: „Ne mondd, hogy a Nagykönyv romantikus, / régi, pontatlan és naív! Mert új kiadás / úgysincs, és már nem is lesz ezután: / senki többet! A szívünkbe ez van írva.”

Szomorúan ballagnak át a hűtlenül elfelejtett apák ezeken a szavakon, hónuk alatt a súlyosodó könyvvel. Nagy, fekete árnyékot húznak, mintha mindig télikabát lenne rajtuk. Az apa olyan, mint egy rossz könyv: büntetés még beleolvasni is, a címe nyomasztó, és kínos öregségszaga van. Társaságában mutatkozni dehonesztáló, rémálomba illik. Mindig feszeng mellette az ember, mert mindig mond valami kínosat, keservesen birkózva a szavakkal, mondatain lábbilincsek csörögnek, vasgolyókat hurcolnak. Az apához való hasonlóság a fiún komikus, és az apához nem hasonlítani lehetetlen. A rosszkönyv-apával szemben állandó a lelkiismeret-furdalás és a gyötrő, homályos bűntudat. Mintha az egészről a fiú tehetne. Az egészért a fiú a hibás.

Nem tudom, honnan kerülhettek így együtt oda ezek a könyvek, a Nyugati aluljáró antikváriumába. Felszámolt vidéki könyvtár, talajvíz-elöntötte pince? Hagyaték egy szuterénlakásból? Végül is mindegy. Az antikváriusok, hanyag raktárosok, rövidlátó és diszlexiás könyvbeszerzők összeesküvése az Autentikum gyarapítását tűzte ki célul. Valakik valahol nagy titokban, de nyilvánvaló céllal rohasztják a könyveket. A szaguk leleplezi, hogy sárból vannak gyúrva, és vissza is fognak oda térni. Nem lehet őket úgy olvasni, hogy ne érezném, ne tudnám egyszersmind az anyagba-zártság bomlásszagát. Fogyatkozásuk, ez a lassú égés, kézzelfogható. A Schulz-féle könyvekből nehezebben ég ki az anyag, hosszabb a felezési idő, a rossz könyvek, a kontrollpolc foglyai hamarabb, gyorsabban hullanak, az örökkévalóság kényszermunkája, uránbányái, hipp-hopp, végeznek velük. A fiak meg bamba amnéziában ülnek otthon az anyjuk szoknyájánál.