Ungvári Tamás érdekes esszét közölt a novemberi Beszélőben Lakatos Imréről. Az alábbi írás Lakatos Imre ifjúkori pályaképéhez kínál újabb adalékokat, kiegészítést, némiképp vitatkozván is Ungvári Lakatos-képével.

A „diákcsíny”

„A kívülről bejáró Ungár (később Ungvári, l. F. A., 1989) Tamás… csillog-villog.” Ezt írta naplójába Fodor András március 27-én, 1949-ben. Az akkor még csak 19 éves Ungvári csak hallomásból ismerhette Lakatos Imrét, aki akkor már 26 éves volt, és Moszkvában elméleti fizikát tanult a Lomonoszov Egyetemen. Írása tanúsága szerint később személyesen is találkoztak, legalábbis megismerkedhetett Lakatos egyik arcával. Közel húsz éve kutatom Lakatos életét. Amikor elkezdtem, csak egy írást találtam róla, a Magyar Életrajzi Lexikon címszavát, amelyben még születése helyét és idejét is tévesen adták meg.

Lakatos háború alatti és utáni éveit titok és homály fedi. Jómagam úgy vágtam neki a feladatnak, hogy sorra fölkerestem azokat az egykori volt Eötvös-kollégistákat, akik ismerték, vagy kapcsolatban voltak vele. Kézről kézre adtak, és volt alkalmam tapasztalni, hogy mennyire csalóka tud lenni az emberi emlékezet, és hogy mennyire mély benyomást tett az emberekre Lakatos, hogy „mennyi Lakatos” van. Volt, aki a kedves barátra emlékezett, felidézve, ahogy a harmincon már túl lévő Lakatos felvitte egy kávéra bemutatni valamelyik új barátnőjét, és aztán kamaszosan érdeklődött, hogy mit szólnak hozzá. Volt, aki az eszes tudóst ismerte, és csak hírből tudta, hogy harcos tagja a kommunista pártnak. Volt, aki elismerte az eszét, de egy törtető, ördögi figurát látott benne.

Végül volt, aki ismerte az eszét és a pártmunkáját, sőt Lakatos még azt is elmesélte neki, hogy mi történt Nagyváradon, amikor ő rávette az általa vezetett marxista önképző kört, hogy támogassa döntését, hogy egy 19 éves, bujkáló zsidó lány öngyilkosságot kövessen el a csoport érdekében. Ez azért nem olyasmi, amiről a „diákcsíny” szó jut az ember eszébe.

A továbbiakban egy többé-kevésbé ismeretlen Lakatossal szeretnék foglalkozni. Annak szeretnék utánajárni, miként állhatott elő az a helyzet, hogy a legfelsőbb pártvezetés, maga Rákosi Mátyás foglalkozzék vele. Hogyan következhetett be, hogy a Lakatos Imréhez fűződő személyes viszony emberek politikai megítélésének kritériuma lett? A portré pillanatnyilag rendkívül hiányos. Néhány elemét annak reményében teszem közzé, hogy mások, a kor tanúi, segíthetnek a kiegészítésében.

Lakatos Imre szeretett ítéletet mondani mások felett; Izsák Éva esetében ezt a legradikálisabban kimutatta. 1944-ben, a német megszállás után Lakatos, aki akkor még a Lipsitz nevet viselte, elmenekült Debrecenből, ahol már ismert baloldali figura volt. 1948-ban Lakatos kérte illegális párttagsága elismerését. Kérelmében leírta, hogy 1942 és 1944 között Debrecenben illegális szemináriumokat szervezett, az egyetemen pedig legális szervezőmunkát végzett. Ezt igazolta Tariska István, Molnár Zoltán, Németi József és Soós Levente. A párt részéről elfogadta Kiss Károly. 1944 márciusában hamis papírokkal bujkált. A papírokat Molnár Zoltán öccse, Tibor bocsátotta rendelkezésére. Molnár Zoltán Fakerék című könyvéből kaphatunk képet arról, milyen benyomást tett rá akkor Lakatos: „Most maradjunk ott, hogy ez a tevékenység mégsem mindenkinek nyerte meg a tetszését. Mi Vrannai Kulival akkor egy olyan – javarészt értelmiségiekből álló – csoporthoz tartoztunk, amelyben visszatetszést szült ez a mi gátlástalan illegális szövegmásolásunk és szemináriumszervezésünk. A valóban nem veszélytelen körülmények között született meg akkoriban egy olyan elmélet, hogy »zárt káderekkel« kell dolgoznunk. Vagyis óvakodni kell az új, különösen a nagyon fiatal emberektől; veszélybe sodorhatnak. S mert semmit sem hagytam abba, végül bekövetkezett az a pillanat, melyben megütköztünk. Vagyis engem – éppen a tartalékos hadnagy, Vrannai Kálmán biztonságosnak látszó lakásán – valóságos fegyelmi eljárásnak vetettek alá. A vádló Liebschitz (később Lakatos) Imre volt, aki félelmetes elmeélű szónoklattal befolyásolta a valóságos vésztörvényszékké átlényegült gyülekezetet. Imre fiatal kora ellenére – akkor talán egyetemi hallgató volt – a nála idősebb és előttem tekintélyesebb embereket is befolyásolta, mint éppen magát Vrannai Kálmánt. Kálmán nem olyan régen szerelt le, s nem sokkal később újra behívták, és kivitték a frontra. Ő az én szememben hadnagy is volt, én meg közönséges baka voltam. És Kálmán elfogadta a még nálam is fiatalabb Imre érvelését, beismerve saját felelősségét is.

– Döntened kell – szögezte rám mutatóujját Imre, a későbbi jeles angol filozófus. (Nem tréfálok, ma már, korai halála után, világszerte ismert; angol nyelvű műveit oroszra is lefordították.) – Vállalod-e a »zárt káder« elméletet és ezzel a szemináriumosdi megszüntetését, meg az új emberek bekapcsolgatását, vagy kizárunk! De lehet, hogy többes számban mondta: döntenetek kell, mert akkor már Irma is mindig velem volt, beletartozott a csoportba. A kizárási határozat mindenesetre őrá is vonatkozott. Mert az lett a vége.

Én ugyanis arra gondoltam, hogy magam ugyan katonának bevonulásom óta, sőt talán már ezerkilencszáznegyvenegy óta nem beszéltem olyan emberrel, akinek a szavát pártutasításként fogadtam volna el, de amikor negyvenegyben utoljára beszéltem Fehér Lajossal, s előzőleg Vásárhelyi Miklóssal, ők egyáltalán nem a zárt káder elméletet képviselték. Inkább tartom magam ahhoz, amit ők akkor mondtak, ha régen mondták is.

– Nem – nyilatkoztam –, nem vállalom. Nem hiszem, hogy csak azért vagyunk kommunisták, hogy vigyázzunk magunkra.

Szavaztak. Ahogyan egymás után emelkedtek fel a kezek, úgy növekedett bennem a kétely is és a dac is. Kuli is felemelte a kezét. Ez fájt a legjobban. Egyedül Irma maradt mellettem. Együtt távoztunk. Ez volt hát az én legelső kizárásom a pártból.”

Ez a tulajdonsága másoknak is feltűnt. Márkus István is említette, hogy Lakatos Trockijt juttatta eszükbe. Mint később látni fogjuk, az ÁVH-nak is.

Az Izsák Éva-ügy egy külön tanulmányt érdemelne. Nem csoda, hogy Elie Wiesel is úgy nyilatkozott, hogy páratlan esemény volt ez. Álljon itt néhány tanúvallomás a nagyváradi államrendőrség 1945-ös kihallgatási jegyzőkönyvéből, ami nem jelent meg testvérének, Zimán (Izsák) Máriának Betűsírkő Évának című kötetében.

„A ghettozás után és a németek bevonulása folytán több elvtársunkat [sic] illegalitásba kellett volna mennie. Liebschitz Imre kritikát gyakorolt az elvtársak felett, és elméleti fölényével és fellépésével megtévesztett bennünket. Bebizonyította, hogy egyes elvtársak rossz munkát végeztek, és így semmiféle segítséget nem nyújt nekik és mi se pazaroljuk energiánkat erre.”

„Liebschitz Imre végig úgy lépett fel, mint az egyetlen autentikus személy, aki a Kommunista pártot képviseli, és mi ezt – elméleti felkészültségénél fogva – el is hittük neki” – emlékezik Lakatosra – aki akkor még az eredeti Lipsitz nevén volt ismert, de nem tudták, hogyan kell írni – Gonda György munkaszolgálatos.

Salzberger Jenőnek Weisz Alfonz mesélte el az esetet. Salzberger pedig így beszélte tovább a rendőrségnek:

„Úgy határoztak, hogy Izsák Éva, miután meggyőzték, hogy egyetlen öntudatos cselekedet, ha ezt megteszi, Debrecenbe utazik, ahol a mérget – úgy emlékszem ciánt mondott annak idején Alfonz – egy Nyuszi nevezetű egyén, akinek a nevét nem tudom és nem ismerem, fogja átadni neki. Elment Nyuszi Izsák Évával egy Debrecen környéki erdőbe, ahol Izsák Éva – állítása szerint – öngyilkos lett.” Nyuszi Soós Levente beceneve volt.

Maga Weisz Alfonz több mint 50 évvel később egy budai presszóban úgy emlékezett, hogy Lakatos közölte a csoporttal, hogy Izsák Évának meg kell halnia, és ez, mint mondta, párthatározat. Nem volt senkinek beleszólása. Maga Izsák Éva, a Csokoládé című regény előzetes elolvasása után, „tudomásul vette a döntést”.

A háború után, már Debrecenben, vagyis 1944 végén a nagyváradi csoport több tagja jelentette a kommunista pártnak az eseményt, de nem történt semmi. A nagyváradi állambiztonsági kihallgatás anyagát ottlétekor megkapta Farkas Mihály is, méghozzá Izsák Mária jelenlétében, de akkor sem történt semmi. Salzberger Jenő egy levelében azt írta, hogy mikor a háború után találkozott Lakatossal, és megmondta neki, hogy ez egy gyilkosság volt, Lakatos reakciója mindössze az volt, hogy „kispolgárinak hívott”.

1948-ban Salzberger Bukarestbe került, és ott a román pártközpontnak jelentette az ügyet. Nemcsak az Izsák-gyilkosságot, hanem azt is, hogy Lakatos Weinstein Zoltánt és feleségét is eltanácsolta a csoportból, azt mondta nekik, hogy menjenek a gettóba. Ennek következtében mindkettő Auschwitzba került. Márkus István, aki nem tudott az Izsák-ügyről, úgy jellemezte Lakatost, mint akinek „mindenki eszköz a szemében”. (L. 1956-os Intézet, Oral History Archívum, No. 217, 185. o.) Ormos Mária, aki még az 1945 előtti években ismerte Lakatost, úgy emlékszik, hogy „ő már akkor egy jövőbeli vezetőnek képzelte magát”. Lehet, hogy ez vezetett a bukásához, de erről is majd később.

Itt engedtessék meg néhány mondat Alekszandr Taraszov-Rogyionov Csokoládé című könyvéről. Több idős mozgalmi, illegális pártmunkás felidézte, mennyire olvasott volt a regény, és milyen nagy hatással volt rájuk. Volt köztük olyan, aki miután elmondtam neki az Izsák-ügyet és Lakatos abban játszott szerepét, kapásból rávágta, hogy „ez egy orosz regényre emlékeztet, ami akkoriban nagyon befolyásos volt. Csokoládé volt a címe.” Mellesleg a szerző és a magyar fordító, Karikás Frigyes egyaránt Sztálin áldozatai lettek.

Vitányi Iván önéletrajzi könyvében, az 5 meg 5 az 13-ban írta (87. o.) a hivatásos forradalmárokról, „akik az engedelmesség és az önfeláldozás étoszát vallották”, hogy „számukra elfogadható volt Taraszov-Rogyionov Csokoládé című regényének embertelen és kártékony romantikája: amikor bűnbakra van szükség, mert a nép lázadozik a kommunisták ellen, az igazi forradalmár az áruló szerepét is vállalja, és pártküldetésként megy a bitófa alá”. Király István pedig a Széchenyi Ágnesnek adott interjújában állította, hogy a Csokoládé volt akkoriban Lakatos kedvenc könyve.

Több olyan emberrel találkoztam kutatásaim során, akik azt hitték, hogy jól ismerik Soós Leventét (Nyuszit), de nem tudtak az Izsák-ügyről. Fölhívták a figyelmemet arra, hogy most értették meg, mi az, amit mindig éreztek Soósban, nevezetesen, hogy valami iszonyú teher nyomja lelkét. „Hogy erkölcsös-e valaki, nem mindig a tettei döntik el” – mondta valahol a pakisztáni gondolkodó, Aziz ul Haq –, „hanem az, hogy tetteik mit tesznek velük.” Maga Lakatos sose mutatott bűnbánatot, sőt barátainak minden szépítés vagy mellébeszélés nélkül elmesélte az ügyet, mint amolyan forradalmi tettet: 1945-ben a már említett Salzberger Jenőnek és Király Istvánnak, akit ő szervezett be a kommunista pártba, vagy később, 1954-ben Erki Editnek.

A párt ifjú titánja

Lakatos Nagyváradról visszament Debrecenbe, alighogy a város felszabadult (vagy talán csak megszállót váltott). Az ottani államrendőrség hiába kereste. Csak a csoport tagjait tudták letartóztatni és kihallgatni. Mikor 1944. november 5-én Gerő, Farkas és Révai Debrecenbe érkeztek, Lakatos már ott volt, és a párt újjászervezésén dolgozott. Onnan Budapestre került, és hamarosan fontos szerephez jutott tudósok és egyetemi tanárok B-listázásában. Volt, akit cikkben támadott meg, mint például Moór Gyulát a Tovább című lapban 1947-ben, és volt, akinek a nevét egyszerűen kihúzta az Oktatási és Vallásügyi Minisztériumban lévő irodájában. Ítélkezett az Eötvös Kollégium felett, amint azt Keresztury Dezső és Szász Imre Ménesi út című regényében is megírta. Gerő Ernővel dolgozott a Tudományos Tanácsban (aminek egy ideig Soós Leventéné volt a titkára), és tagja volt egy szűk csoportnak, ami Révai József mellett dolgozott.

Már 1947-ben ideológiai támadást szervezett Lukács György ellen, ami a pártközpont rosszallását váltotta ki, mert akkor még nem volt napirenden Lukács kritikája. „Lukácsnak… tanítványi köréhez tartoztam. Megváltozott azonban ez a viszony, amikor e körön belül hárman, Lakatos Imre, Szabó Árpád meg én vitát robbantottunk ki, méghozzá a nagy nyilvánosság előtt. Az Opera kávéházban 1947 végén megszerveztük a Valóság című folyóirat körének találkozóját, és vitába szálltunk Lukács ideológiájával” – mondta erről Király István Szerdahelyi Istvánnak (Kritika, 1981/4.) Nem csoda, hogy ezekre az évekre visszatekintve, Bródy Ferenc Lakatosra mint „buzgómócsing, izgága, veszedelmes kommunistára” emlékszik. „Lakatost és engem a párt kulturális osztályának akkori vezetője, Kállai Gyula szóbeli megrovásban részesített, amiért egy párton belüli nézeteltérést a nyilvánosság elé vittünk” – tette hozzá Király az idézett interjúban. Legközelebb, legalábbis hivatalosan, 1948-ban találkozott Kállai és Lakatos.

Házikolbász Moszkvában

Abban az évben alakul meg a Magyar Dolgozók Pártja. Minden korábbi kommunista párttagnak kérnie kellett az átigazolását. Lakatosnak mint vezető értelmiséginek a Kállai-bizottság előtt kellett megjelenni. A bizottság befogadta az MDP-be, de egyidejűleg Moszkvába küldték továbbtanulni már az őszi szemeszterrel kezdődően. Betegsége miatt azonban Lakatos nem tudott azonnal elutazni, csak 1949 januárjában érkezett Moszkvába.

Ekkor már száznál is több magyar tanult a Szovjetunió egyetemein. Roppant lelkes és roppant naiv fiatalok voltak, politikailag hithű sztálinisták, Lakatos doktrinerségével azonban még közülük is „kitűnt”. Több ösztöndíjas megtanulta, hogy tanácsos Lakatost kerülni.

„Nézzétek! Egy szovjet tehén!” – kiáltott fel az egyik magyar ösztöndíjas, aki a vonat ablakából, elhagyván a magyar–szovjet határt, megpillantott egy tehenet. Persze ez megmosolyogtató, de tragédia is van ebben, ha arra gondolunk, hogy ezeknek a fiataloknak a lelkesedésével és hitével hogy éltek vissza, hogyan használták ki és csúfították meg. Nem voltak felkészülve ezek a 18-19 éves fiatalok arra, hogy mi várja őket a Szovjetunióban.

Lakatos bejáratos lett a moszkvai magyar követségre, sőt családi meghívásokat is kapott a magyar diplomatáktól. Ez viszont nem kerülte el mások éber figyelmét. Rózsa György 1949-ben a követségen dolgozott, ő is azok közé tartozott, akik vendégül látták Lakatost. Miután hazarendelték, majd letartóztatták, az ÁVH többek között Lakatos Imréről is faggatta.

Az ösztöndíjasok körül voltak problémák, a helyzet annyira komoly lett, hogy arra már a budapesti pártközpont is felfigyelt. Lányi Kamilla, aki 1948 szeptemberében ment ki Moszkvába, úgy emlékezett, hogy Hazai Jenőt küldték ki, hogy tájékozódjon. A levéltárban találtam egy egyoldalas feljegyzést, a dátuma szerint 1949. április 12-én keletkezett, nincs sem címzett, sem aláírás. Valaki ceruzával a lap aljára odaírta: Hazai Jenő jelentése. Az irat szerint Ausch Sándor, a későbbi politikai fogoly, még később neves KGST-szakértő, valamint Szabó Gergely, a NÉKOSZ egyik vezetője, a későbbi miniszter, nem tudják kézben tartani a dolgokat, és „klikkek alakultak”.

Más, a „Hazai-jelentéshez” kapcsolódó feljegyzéseket nem találtam. (Ezek között a papírok között volt egy júniusi sürgöny másolata, amit Berei Andor küldött a moszkvai követnek – aki ekkor Molnár Erik –, hogy a lehető leggyorsabban küldje haza Rajk Zoltánt, Rajk László unokaöccsét, akinek más nem volt a rovásán, csak a testvére.) Annyi bizonyos, hogy maga Rákosi Mátyás foglalkozott az ösztöndíjasok ügyével.

Rákosi „a legfőbb feladatomat abban szabta meg, hogy az ottani ösztöndíjasok között teremtsek rendet. Történt ugyanis, hogy a magyar és a román ösztöndíjasok között többször támadt éles vita és nézeteltérés, s az én feladatom lett volna, hogy a felszított nacionalista érzelmeket lecsillapítsam. Elém tette a Román Kommunista Párt főtitkára, Gheorghiu Dej memorandumának magyarra fordított változatát. Elolvastam, s Rákosi közölte velem: – Rendet kell csinálnod, amihez te jól értesz. Ha úgy látod, a főkolomposokat küldd haza” – írta Szobek András az Egy munkásélet emlékei című önéletrajzában (165. o.). Később Szobek megjegyzi, hogy hat diákot hazaküldött, de név szerint senkit nem említ. Nagyon nem szeretett nagykövet lenni. Marjai József, akkori követségi titkár szerint Szobek fő gondja az volt, hogyan tud házi kolbászt készíteni a követség pincéjében.

Rákosi levele

1949. december 14-én Rákosi Mátyás arra kérte titkárnőjét, Simon Jolánt, aki nem mellesleg Péter Gábor felesége volt, hogy írjon egy levelet. A levél melléklete 18 személyről szól. Ezekből kettőt meghagytam, mivel már elhunytak. Helyes lenne az élők hozzájárulását kérnem, mielőtt közreadnám nevüket. De mindegyik személy hasonlóan röviden lett jellemezve. A levél:

„1949. dec. 14.
Kedves Szobek Elvtárs!
Rákosi elvtárs megbízásából mellékelten küldöm azoknak az ösztöndíjasoknak a névsorát, akik Beres és Ausch vallomása szerint demokrácia-ellenesek. Minthogy feltételezhető, hogy egyik-másik nevet provokatív szándékkal vagy alap nélkül keverte bele, légy szíves igyekezz kivizsgáltatni, hogy az adatok megfelelnek-e, mert a felsoroltakat a lehető legrövidebb idő alatt vissza akarja a Párt hívatni.
Elvtársi üdvözlettel
Rákosi titkárság.

2 oldal melléklet
Sajátkezű felbontásra!
Szigorúan bizalmas!

Feljegyzés
Budapest, 1949. december 7-én.

A kihallgatások és hálózati anyagok alapján a Szovjetunióban élő magyar ösztöndijas diákok közül a következőket javasoljuk visszahívni:

Vigh Rudolf
–          nacionalista, klerikális beállítottságu. A szovjet zenei kulturával szembenáll. A szovjet kórus kulturát lebecsüli s egy nyilvános pártnapon a Vaticán egyházi kórusának kulturális fölényéről beszélt a szovjet kórusokkal szemben. Lakatos Imre barátja. Párton kívüli.

Király Kálmán
–          soviniszta, nacionalista, narodnyik beállítottságu. Öccse Király István a „mélymagyar” Németh László egyik követője. Lakatos Imre jó barátja.
–          Általában megállapitható, hogy az első ösztöndijjas csoport legnagyobbrésze nacionalista, soviniszta szovjetellenes beállitottságu volt, míg a második csoportnak csak egy része volt ilyen beállitottságu. Az idén kiküldött harmadik csoport már politikai szempontból általában jól lett megválogatva és láthatóan, legalább is egyelőre politikai helytelenséget nem tapasztalunk náluk.

Meg kell tehát állapitani, hogy a Rajk László irányitása alatt álló NÉKOSZ-klikkből, (Kardos László, Major László) kikerülő ösztöndijjasok és a Mérei Ferenc által kiválogatott és a Lakatos Imre befolyása alatt álló második ösztöndijjas csoportnak egy része csinálja és terjeszti Szovjetunióban a magyar ösztöndijjasok között a pártellenes, szovjetellenes és narodnyik nézeteket.”

„Ez a jelentés a Szűcs Ernő vezetése alatt történt” – mondta Farkas Vladimir, mikor megmutattam neki a dokumentumot. „Szűcs fanatikusan vadászott nacionalisták után a pártvezetésben.” Farkas – aki akkor az ÁVH egyik vezető tisztje volt – azt is hozzáfűzte, hogy a „L vegyes” Rákosi utasítása, hogy hová tegyék a levél másolatát. „A stílus és formátum szerint az ÁVH írta ezt. Péter ötlete volt, hogy egy ilyen széles margó legyen, hogy Rákosinak legyen hely a megjegyzésekre. Fontos, hogy az ÁVH-irat nemcsak a vallomásokra utal, hanem az informátorhálózatra is, vagyis a diákok közt voltak ügynökeik” – mondta Farkas.

Néhány embert sikerült megtalálnom a listán szereplők közül. Elmondásuk szerint egyiknek se lett különösebb baja ezek után. Volt, aki viszont úgy vélte, hogy most értette meg igazán, hogy miért beszélgetett el vele 1950 elején Pataki Ferenc és Huszár Tibor. Köte Sándor volt az egyik, és ő engedélyt adott a közlésre. Az ő jellemzése az volt, hogy „szovjetellenes, nacionalista, narodnyik beállítottságú, nékoszista”. „Most már több dolgot értek” – mondta, miután szembesült a Simon-levéllel és mellékletével.

„Valamikor 1950 elején eljött Szobek hozzánk, Leningrádba. Hozott kolbászt, amit ő maga csinált. Azt mondta nekem: »Nézd Sándor, te egy rendes legény vagy, de panasz jött rád. Miért kell mindig vitatkozni? Fogadd meg a tanácsot, és koncentrálj a tanulásra!«”

„Ennek ellenére a vizsgák után hazarendeltek” – folytatta Köte. – „Csendes (Károly) elé lettem rendelve, aki jól letolt. Aztán kikísért. Ez a pártközpontban volt. Egészen kijött velem az utcára, és egy sétát javasolt. Még a METESZ-időkből ismertük egymást. Azt mondta nekem: »Sanyi, majd elintézem ezt, és majd visszamehetsz. De az ég szerelmére, hagyd abba a vitatkozást, és csak tanulj. Ezért vagy ott.« És vissza is mehettem, és befejeztem a tanulmányaimat. Pataki és Huszár is eljöttek Leningrádba vizsgálódni. Akkor keményvonalasak voltak, olyan politikai tiszt félék a magyar ösztöndíjasok között.”

Csendes Károly a harmadik ember volt a párt káderosztályán; Szőnyi volt a vezető és Szalai a helyettese. Továbbá Csendes fontos embere volt Szűcs Ernőnek, aki egy „magán” informátorhálózatot működtetett.

Szobeket viszont, bár csak 1949 októberében foglalta el állomáshelyét, már a következő év májusában visszarendelték.

Per Révai ellen?

Lakatos viszont hét hónap moszkvai tartózkodás után tért vissza Budapestre. Még elutazása előtt kiadta Melinda úti lakását egy nőismerősnek, így hazatérte után barátoknál szállt meg. Lutter Tibor, aki ekkor már az Eötvös Kollégium igazgatója volt, saját szolgálati lakásukban adott neki egy szobát, Lakatos így közel lehetett egyik későbbi szerelméhez, Lutter Évához, aki ez idő tájt viszont még csak 14 éves volt, igaz, a fényképek tanúsága szerint idősebbnek látszott. Továbbá egykori szerelméhez és volt feleségéhez, Révész Évához is így került közel, aki ekkor már Szigeti József feleségeként a folyosó túlsó végén lakott.

Ekkor már javában folyt a Lukács elleni – most már felülről is jóváhagyott – hadjárat, és zajlott a „Rajk és bandája” elleni hajsza. Majdnem minden napra jutott egy leleplezés valamilyen újabb, országos méretű összeesküvésről. Az emberek – mint interjúalanyaim is emlegették – befelé fordultak, nemigen kérdeztek egymástól semmit. Augusztusban Lakatos még bosszankodva dohogott barátainak, hogy nem tudja, mikor mehet vissza Moszkvába, de aztán elhallgatott. Kapott egy tanári állást a Fazekas Gimnáziumban, amit barátai szerint utált. Szintén a barátai szerint segített Rudasnak, Horváth Mártonnak és Pándi Pálnak az anyaggyűjtésben, a Lukácsot támadó cikkeik megírásában. Egyik barátnője határozottan emlékszik, hogy Lakatos dolgozott egy cikken Sztálin 70. születésnapja alkalmából is. Konkrét bizonyítékom azonban erre nincs. Továbbá: Király István és mások szerint anyagot gyűjtött egy készülőfélben lévő Révai-perhez. Ez lenne a legszenzációsabb fejlemény, ám Litván Györgynek, Ungvárinak és másoknak igazuk van abban, hogy erre valójában nincs semmi bizonyíték.

Király már idézett, Széchenyi Ágnesnek adott interjújában, melyet nem sokkal a halála előtt adott, fölidézte: Lakatos maga mondta, hogy készülőben volt egy Révai-per, amiben ő (Lakatos) lett volna a koronatanú, de valamilyen okból kifolyólag lefújták, és így maga Lakatos lett lecsukva. Közvetett utalások azért vannak: ismert, hogy magas rangú szovjet vezetők bírálták Révait, mint ahogy az is, hogy az ÁVH Révairól is faggatta a politikai foglyokat, illetve róla is gyűjtöttek kompromittáló anyagokat. Zsigmondi Endre felidézte, hogy mikor őt vallatta az ÁVH, és ő azzal próbálkozott védekezni, hogy elvégre a közelmúltban Révai dicsérte a munkáját, a kihallgató tisztek kinevették, köztük Szendy György, és egyikük megjegyezte, „Nincs szerencséje, ő is hamarosan itt lesz.” „Ez nem lepett meg” – mondta Zsigmondi –, „mivel akkoriban mindenféle embereket elvittek.” Vásárhelyi Miklós visszaemlékezése szerint „Rudas, Lakatos és Ék Sándor meg akarták támadni Révait”. Szántó Rezső, Kassai Géza és Szűcs Ernő – az utóbbi akkor Péter Gábor ÁVH-főnök helyettese – pedig ismereteink szerint mind bevádolták Révait Moszkvában. Beszédtéma volt, hogy Révait is perbe fogják, erről suttogtak halkan a pártközpontban. Fekete Sándor mesélte, hogy idelátogató szovjet politikusoktól és újságíróktól gyakran lehetett olyasmit hallani, hogy „Révai elvtárs túl sokat enged meg magának”. Sok ismerősét egyáltalán nem lepte volna meg, ha Lakatos is részt vett volna a Révai-hajtóvadászatban, ha erre sor kerül. „Nem volt titok, hogy Lakatos szerint Révai éppolyan bűnös, mint Lukács. Lakatos azt is elképzelte magáról, hogy Révai helyébe lépjen” – emlékezett Mészáros István.

Röviden: Lakatos nagyon elfoglalt volt, tervei voltak, bosszankodása feledésbe merült. Volt valami feladata? Vagy megint valami partizánakció? Mindenesetre egy olyan indulatos típus, mint ő, nagy zajt csapott volna, ha akarata ellenére nem tud visszamenni Moszkvába. Több ember is tanúja volt, mikor Révaival kiabált egy vita során, amit azért nem sokan mertek megtenni.

Ez idő tájt számos moszkvai ismerőse a szervek látókörébe került. Seres Gézát, az MTI és a Magyar Rádió munkatársát hazarendelték, és 1949. november 21-én az ÁVH letartóztatta, és tíz évre elítélték. Ausch Sándor, egy másik moszkvai ismerős, szintén az ÁVH áldozata lett. A Tovább főszerkesztőjét, Pálóczi-Horváth Györgyöt, akivel Lakatos jó viszonyban volt, szeptember 5-én tartóztatták le. Lutter Tibor aggódhatott, hogy valami nincs rendben, mert lánya emlékezett, hogy „apám érdeklődött Révainál Imre ügyében, de Révai biztosította, hogy minden rendben”. Így Lakatos továbbra is a cselédszobában lakott, és segített Évának a matekban.

Érdekes lenne tudni, hogy szállásadójával miről beszélt. Ez időben az ÁVH környezettanulmányt készített Lutterról, ahol feljegyezték, hogy Lakatos Imre barátja, de mindent rendben találtak: 1950. február 11-e és 16-a között Lutter volt a tolmács a Standard-perben.

Zinner Tibor történész, aki az akkori sötét labirintusok talán legjobb ismerője, úgy véli, hogy bár nincs konkrét bizonyíték arra, hogy terveztek egy Révai-pert, „de jelek vannak, hogy volt valami készülődés, például az, hogy Révairól is faggatták a letartóztatottakat. Persze, ez csak annyit jelent, hogy voltak az ÁVH-ban személyek, akik Révaira vadásztak.” Számomra elképzelhető, hogy Lakatos egyedül is gondolhatta, hogy eljött az idő frontálisan megtámadni Révait (úgy, mint két évvel korábban Lukácsot). Lakatosnak megvolt a saját elképzelése, hogy mi az „igazi” marxizmus–leninizmus, meg szerinte a pártfegyelem másokra lett kitalálva. Ráillik az angol kifejezés: loose cannon, vagyis az elszabadult hajóágyú, ami mindent és mindenkit veszélyeztet.

Eközben Lakatos irodalmi tanulmányokkal is foglalkozott. Október 8-án Fodor András feljegyezte naplójában, hogy Hubay Miklósnál volt, ahol elmesélte, hogy látta Lakatos kéziratát, ami a Válasz nekrológja volt. Valóban, szeptember 25-én megjelent a Szabad Népben egy névtelen nagy cikk, „A »Válasz« a lejtőn” címmel. Kiosztotta Illyést, Szentkuthyt, kifogásolta, hogy a Válasz nem ír a Szovjetunióról, és egy egyszerű mondattal végzi: „A Válasz nem a mi irodalmunk táborában van.” Íme, ismét a régi, ítélkező Lakatos. Domokos Mátyás megerősítette, hogy a cikket Lakatos írta, amit ő azokban a napokban tudott meg Sárközi Mártától.

A vég

Valami tehát mozgásban volt, de nem Révai került az ÁVH pincéjébe, hanem Lakatos. 1950. április 20-ára Lakatos Imrét berendelték a párt Központi Ellenőrző Bizottsága elé. Itt felrótták neki (és Soós Leventének, akit szintén beidéztek) az Izsák-ügyet, amit a vád szerint a Román Munkás Párt KEB bejelentésére vizsgáltak ki. (Ezt a dokumentumot Litván György szerezte meg Izsák Mária kérésére; köszönet illeti őket, hogy idézhetem.)

„Izsák elvtársnő részt vett a Kommunista Ifjúmunkás Mozgalomban, és a gettóba való hurcolás elől menekült Nagyváradra. Lakatosnak egy idő múlva terhére lett Izsák Éva, és azzal az ürüggyel, hogy nem tud konspirálni és ezért le fog bukni, ami az egész csoportra veszélyes lehet, egy általa összehívott ülésen rábírta társait egy olyan határozat hozatalára, hogy Izsák Évának öngyilkosnak kell lennie” – szólt a KEB megállapítása.

Lakatos moszkvai tartózkodásáról csak annyit említ a dokumentum, hogy „a Szovjetunióból zavaros múltja és pártszerűtlen magatartása miatt hazahívták”.

Az ülés végén közölték Lakatossal, hogy ki lett rúgva a pártból. Még aznap éjjel az ÁVH letartóztatta. Soós megrovást kapott. Emlékezete szerint semmi előzménye nem volt a beidézésnek, mint például korábbi kihallgatás vagy más tanúkkal való szembesítés.

Az Országos Levéltár munkatársa szerint csak ezt az egy dokumentumot lehetett fellelni.

„Már nem tudom pontosan mikor, de valamikor 1949 vége felé érkezett egy csomó dokumentum a román párttól, főleg háborús bűnösök ügyében” – emlékezett vissza Ságvári Ágnes, a pártközpont akkori munkatársa. – „És ebben volt a Lakatos Imre-ügy is. Mindannyian megdöbbentünk, mert ismertük őt is és Leventét is, de erről nem tudtunk. Ennek ellenére én valahogy mindig egy rossz szellemnek láttam őt, és nem csak én, sokan tartottunk tőle. Nagy ambíció volt benne, hogy a párt egyik vezetője legyen. Maga Kiss Károly is megdöbbent, főleg azon, hogy valaki önként vállalta az öngyilkosságot. Rengeteg ügyünk volt akkoriban, futószalagon kellett egy csomó ügyet intézni, mert az volt a szabály, hogy mielőtt valakit letartóztat az Ávó, ki kell zárni a pártból.”

Ezen a KEB-ülésen részt vett Kiss és még hét tag, köztük Szabó Piroska (Nemes Dezsőné) és Szilágyi József, a későbbi Nagy Imre-per vádlottja, akit kivégeztek, és aki már Debrecenben ismerte Lakatost. Szabó Piroska nem emlékezett Lakatosra, de mikor kezdtem az Izsák-ügyet ecsetelni, rögtön eszébe jutott, habár fél évszázad eltelt. „Mindannyian megdöbbentünk az Izsák-ügyön. Szörnyű volt és példátlan” – mondta Szabó.

Szilágyiról mindenki csak tisztelettel beszél, és ezért is, meg azért is, hogy világos legyen, hogy a KEB – és az egész rendszer – hogyan működött, közlöm a következő leleplező erejű dokumentumot. Április 14-én, vagyis hat nappal a Lakatos–Soós ítélkezés előtt, Kiss Károly, a KEB elnöke panaszt tett Szilágyira egy Rákosinak küldött levélben:

„A KEB ülésén is időnként egészen helytelen hangot üt meg, amellyel azt bizonyítja, hogy állásfoglalását elsősorban »jogi« és helytelenül értelmezett »igazságérzet« diktálja, és nem a párt erősítése. Ez különösen olyan ügyek tárgyalásánál következik be, ahol úgynevezett »konkrét bizonyítékok« nem tudják teljesen alátámasztani a cselekményt. Ilyenkor hosszú, meddő vitákat folytat, mellyel meglehetősen dezorganizáló hatást vált ki, és megnehezíti pártszerű határozat hozatalát.”

„Valamikor az éjjel jöttek érte” – mondta Lutter Éva. – „Emlékszem, hogy apám nagyon ideges volt. Reggel, mikor bementem Imre szobájába, láttam, hogy minden fel lett dúlva, könyvei szét voltak dobálva.”

Fodor András is említi naplójában, hogy hat ávós vitte el. A Történeti Hivatalban megtekinthettem a nyilvántartásba vételi kartonját. Ehhez a 10x15 cm-es kártyához kapcsolódik egy másik kártya, amelyen szerepel egy „bűncselekmény jellege” rovat. Ide azt gépelték, hogy „kémgyanús”, amit később kihúztak, és kézzel beírták, hogy „trockista”. Hogy miért, azt nem sikerült megtudnom. Décsi Gyula valahol azt nyilatkozta, hogy a „kémgyanús” volt a legegyszerűbb, mert így előzetes fogságban lehetett tartani az illetőt, gyakorlatilag időhatár nélkül. Mindenesetre sajnos semmiféle jelentést nem sikerült fellelnem Lakatosról arra vonatkozóan, hogy le lett tartóztatva, és mi vele a teendő. Az Andrássy út 60. után Kistarcsára került, és onnan Recskre, ahol többen is felismerték, és egy kicsit meglepődtek, hogy egy szélsőbalos figura is oda került.

Haluska Zoltán 18 éves volt, amikor letartóztatták, és Kistarcsára, aztán Recskre került. Apja a MÁV egyik vezetője volt 1949 előtt. Így emlékezik vissza: „Lakatos kedves volt hozzám, és sokat kérdezett a családomról, rokonaimról. Aztán egy nap a barakkban felállt, és rám mutatva azt mondta, hogy »Ez az osztályellenség, és helyes, hogy Haluska internálva van«. Mondta, mondta, és én elárultnak éreztem magam. Érdekes volt, hogy senki se kérdezte őt, hogy ő miért van itt, senki se vitatkozott vele. Később mások figyelmeztettek, hogy tartsam magam távol Lakatostól.”

Reinitz Egon, a Demény-csoport volt tagja, Recsken ismerte meg Lakatost. „Mondta, hogy Moszkvában tanult, de hazajött, mielőtt befejezte volna tanulmányait. Azt mondta, hogy egy ideológiai vitába keveredett, és a rossz oldalon állt, és ezért lett letartóztatva. Nem kérdeztem tovább. Kevesebbért is elvittek embereket.”

1956-ban Lakatos kérvényezte hivatalos rehabilitálását. Július 17-én megkapta. Akkor még megvolt az internálási véghatározat, és ezt idézte a dokumentum: „A párttal való szembehelyezkedése, frakciózása, valamint a felszabadulás előtti tevékenysége miatt.”

Lakatos Moszkvában töltött hónapjairól a dokumentum szűkszavúan csak annyit jegyez meg: „az ott tanúsított destruktív magatartása miatt nem engedték vissza.” A Moszkva és 1950. április közti időről csak annyit tudunk meg, hogy „visszajövetele után a párt egyes vezetői ellen destruált, és nem értett egyet a párt politikájával”. Több kérdést vetnek fel ezek a mondatok, mint amennyire választ adnak.

„Tudja, ha nem vigyáztunk volna, ezek a zsidó gyerekek teljesen szétszedték volna a pártot” – mondta Rákosi Losonczy Gézának – ekkor már folyt a Rajk-per –, aki ezt Vásárhelyi Miklósnak mesélte tovább. Meglehet, hogy Rákosi többek között Lakatosra gondolt.