Évtizedek a munkásmozgalomban

1912-ben született Marosvásárhelyen négygyermekes munkáscsaládban. Ipari tanulóként 1926-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba: „...osztályhelyzetem és a román sovinizmus, amely a régi Románia sajátja volt [...], korán ébresztettek politikai öntudatra, amely a proletárforradalom felé vonzott, az osztálynélküli társadalom és a nemzetiségek szabad fejlődése, a szocialista állam [...] voltak azok az eszmék és elvek, melyekért minden áldozatot vállaltam” – vallotta 1957-ben. Belépett a KIMSZ-be, de a szervezet nem sokáig állta a hatósági zaklatásokat. 1932-ben Dudás részt vett az újjászervezésében, és még ebben az évben bevonták a RKP-ba. Sztrájkokban, tüntetéseken vett részt; az 1934-es általános sztrájk szervezése miatt már sokadszorra tartóztatták le Temesvárott, de ezúttal kilenc és fél éves börtönbüntetést róttak ki rá. Ebből 1939-ig öt és felet töltött le Doftanában.

1940-ben Budapestre költözött, és oklevél nélküli gépészmérnökként dolgozott. 1944-től részt vett az antifasiszta mozgalomban. A Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének egyik szervezője és vezetője volt. Kapcsolatba került a Magyar Front szervezeteivel, vezetőivel, többek között a kommunista Rajk Lászlóval, Kállai Gyulával, illetőleg a kisgazda Tildy Zoltánnal, Csorba Jánossal. Dudás szervezői munkát végzett, és közvetített a csoportok között. Ezzel párhuzamosan a munkásmozgalomba is visszatért – érintkezésbe lépett a Demény-frakcióval is.

Tagja lett az 1944. szeptember 22-én induló delegációnak, amely Moszkvában folytatott fegyverszüneti tárgyalást. A kockázatos útnak nem volt sok értelme, mert a szovjet vezetés már tudott Faragho Gáborék küldetéséről – akik 28-án lépték át a frontvonalat –, így konkrét megállapodásokat nem kötöttek velük. Visszatérve Dudás megsebesült, de továbbra is részt vett az antifasiszta küzdelmekben. A Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság tagjává választották.

A Demény–Weisshaus-frakcióhoz csatlakozott, amely támogatta a 12 pontos programot, ellentétben az MKP központjával. Ekkoriban egyre közelebb került a FKgP-hoz, és megbízták a párt munkástagozatának létrehozásával. A párt listáján indult a fővárosi törvényhatósági választáson, majd a végrehajtó testület tagja lett. Felvette a kapcsolatot Arany Bálinttal, a Magyar Testvéri Közösség egyik vezetőjével, akit szintén az ellenállásból ismert. Dudás eljárt a Közösség üléseire, miként Arany is a Demény–Weisshaus-frakció találkozóira, ahol röplapokat is terjesztettek. Mindez nem kerülte el az állambiztonságiak figyelmét, és 1947. január elején a szervek letartóztatták, majd három hónap múlva internálták Buda-Délre. 1948 májusában Rajk László azonban intézkedett volt harcostársa ügyében – közbenjárására megszüntették Dudás ellen az eljárást, és szabadlábra helyezték.

Ám néhány hónappal később ismét internálták, ezúttal Kistarcsára, majd Recskre. A kényszerítő eszközök hatására az a vád körvonalazódott ellene, hogy még 1931-ben a Siguranca beszervezte. 1951-ben a román államvédelem kérésére kiadták, hogy állítólagos besúgói tevékenységét kivizsgálják, de bizonyítékok hiányában 1954-ben visszaadták Magyarországnak. Amnesztiában részesítették és rehabilitálták. 1956-ig nem politizált. Megnősült, technikusként egy fő- és két mellékállásban dolgozott.

A 25 pontos program

Október 23-án részt vett a tüntetéseken, de azután napokig ki sem mozdult hűvösvölgyi lakásáról, csak 27-én ment be először a városba. A Margit hídnál Veres Péter író-politikus védelmére kelt, mivel többen felelőssé tették a sztálinista rendszer bűneiért, majd egy járműroncs tetejéről arról beszélt, hogy miként valósíthatók meg a forradalom céljai; azt hangsúlyozta, hogy a hatalmat a tétovázó kormány helyett egy olyan új irányítószervre kell bízni, amely a nép akaratát testesíti meg. Szónoklatával – amely a legkevésbé sem nélkülözte a „függetlenségi”, „demokratikus”, „nemzeti” jelszavakat és a heves gesztikulációt – osztatlan elismerést vívott ki magának. Mivel elsősorban politikai ambíciói voltak, még hívásra sem állt be a felkelők közé, de hangsúlyozta, hogy számít a támogatásukra. Másnap a Széna téren óriási tömeg előtt egy alaposan átgondolt beszédet tartott. Ekkor már valószínűleg körvonalazódtak későbbi programjának főbb célkitűzései. Végül felszólította az ünneplő tömeget, hogy 29-ére válasszon ki sorai közül száz főt, akik másnap összegyűlnek a kerületi tanács Frankel Leó utcai épületében, s újabb választás révén létrehozzák a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt. A jelölés azonmód le is zajlott – minden jelentkező felállt egy autóroncs tetejére, és a beszéde végén a tömeg közfelkiáltással megszavazta a legrátermettebbeknek ítélt szónokokat. Szabó Jánost („Szabó bácsi”), a Széna téri felkelők parancsnokát személyesen hívta meg Dudás az értekezletre.

Október 29-én 11-kor a tanácsháza nagytermében, 4-500 fővel a Nemzeti Bizottmány megválasztásakor Dudás bizonyult a legfelkészültebbnek, legszuggesztívebbnek. Vázolta a saját 25 pontos programját és a szintén általa elkészített Felhívást. Legfontosabb követelései: a Biztonsági Tanács küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra, valamint anyagi és szükség esetén katonai segítséget is, és ismerje el „hadviselő” félnek a Bizottmányt; ideiglenes kormány felállítása Nagy Imre, Kádár János, Kovács Béla, illetőleg szabadságharcosok és a Bizottmány tagjaiból; a Varsói Szerződés felmondása, a szovjetek kivonulása; semlegesség Ausztria mintájára; az ÁVH azonnali leszerelése – ezt ekkorra már bejelentette a kormány; Diákparlament, Munkás-, Paraszt- és Katonatanácsok létrehozása, szabad be- és kiutazás; teljes lelkiismereti, vallás-, sajtó- és gyülekezési szabadság; többpártrendszer. A 25. pont szerint a „jelen határozatot” elküldik az ENSZ valamennyi tagállamának és a magyar politikai vezetőknek. Felhívásában pedig a Bizottmány létrehozásának fontosságát hangsúlyozta – mivel az országban működő különböző forradalmi erőknek nincs központi szervük, a Bizottmány egyrészt átvenné a szétzilálódott közigazgatás szerepét, másfelől továbbfejlődve, terjeszkedve hatékonyan közreműködne az ország politikai és társadalmi berendezkedésének átalakításában. A kormányzat pedig nyilvánvalóan csak egy ilyen csúcsszervezettel látná értelmét tárgyalásba bocsátkozni. Ezért a Bizottmány november 1-jén a Sportcsarnokban a forradalmi küldöttek országos kongresszusának összehívását kezdeményezte, csakis tiszta múltú delegáltak részvételével, tehát a Horthy- és a Rákosi-rendszer kiszolgálóinak teljes kizárásával. Arra kérte a forradalmi szerveket, hogy a II. kerületi tanácsházán székelő Bizottmánnyal azonnal vegyék fel a kapcsolatot a napirend és a javaslatok kidolgozásának tárgyában.

A Bizottmány elnöke Dudás lett, vele együtt 32 tagot választottak meg, köztük a tanács korábbi tisztviselőit – akik között MDP-tag is akadt –, papokat, kisiparosokat, értelmiségieket és néhány munkást.

Ez idáig Dudás remekül kamatoztatta politikai tapasztalatait és szónoki készségét; érzékelte az össztársadalmi mértékű népmozgalmat és azt, hogy a forradalom már túllépett a tétova vezetés céljain. A tömeget igen rövid idő alatt maga mögé állította, mert megjelenítette számukra az energikus, rátermett vezető imázsát. A forradalom idején csak ő foglalta össze az utca követeléseit, de ezeken túlmenően az egész társadalom számára általános programot kínált. Realitásérzékét dicsérte, hogy 25 pontjának több eleme – többpártrendszer, koalíciós kormány, nemzetőrség, semlegesség – a következő napokban a kormány programjának részévé vált. Felismerte, hogy ismét lezárult egy korszak, amelynek romjain a különböző politikai irányzatok képviselői megkezdhetik küzdelmüket a hatalomért. Ebben kedvezőnek ítélte saját esélyeit.

Villámgyors sikere azonban felébresztette küldetéstudatát, és hatalmi ambíciói is egyre nőttek. Mindenekelőtt a forradalmi fegyveres erőket akarta irányítása alá vonni, és mivel a Széna téri felkelők körében már osztatlan népszerűséget élvezett, azt hitte, hogy könnyen elérheti célját.  

A Szabad Nép-székház birtokbavétele 

Dudás a gyűlés után azonnal útnak indult, hogy kinyomtassa pontjait és felhívását. Először a Parlamenthez ment, hogy tárgyalhasson Nagy Imrével, de a miniszterelnök elfoglaltságai miatt nem tudta fogadni. Az esti órákban önkéntes szárnysegédeivel (Kovács András egyetemi hallgató és Marton György elektrotechnikus) és mintegy 50 fegyveressel megszállta a Szabad Nép-székházat. Mivel az épületben a nyomda és a nyomdászok mellett telefonközpont is működött – nemzetközi vonalakkal –, Dudás úgy döntött, hogy itt alakítja ki a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány bázisát. Az ott lévő munkatársak egy része egyértelműen támogatta őt.

Ezután megállapodott a kivezényelt katonai egységgel abban, hogy együtt ellenőrzik az épületet. Nemsokára az alakulat kisebb alegysége már kimondottan Dudás támogatására, a nyomdászok biztosítására érkezett a székházhoz.

Dudás ezután programpontjainak és felhívásának kinyomtatására koncentrált, és valószínűleg ekkor gondolt először arra, hogy lapot indít. Ehhez azonban meg kellett teremteni a feltételeket – az épületben ugyanis hatalmas káosz uralkodott, s ez a nyomdai munkát is akadályozta. A helyzet rendezését, a székház fegyveres csoportjának megszervezését elsősorban Kovács András oldotta meg, akinek háborús tapasztalata is volt. Dudás pedig a munkatársak között jelölte ki a feladatokat. Általános helyettesének Bükkös Vilmos portást – korábban nyomdamunkás – nevezte ki. A gazdasági ügyek intézésével Oiszter Antalt bízta meg – ő adta ki a belépési igazolványokat is. Személyi titkárnak Benedek István tanárt vette maga mellé, Mészáros Géza reszortja az élelmiszer-beszerzés volt; Dudás utasítása alapján 500 fő ellátásáról kellett gondoskodnia.

A műszaki és anyagi feltételekkel nem volt gond, annál inkább az újságírók hiányával; Dudás kezdetektől csak Witt Ivánra számíthatott, és arra kényszerült, hogy akár az utcáról fogjon be zsurnalisztákat. De egy-két oldalas lapot már be tudott indítani.  

A Függetlenség 

A mintegy 50 ezer példányban megjelenő orgánum, amely a forradalom története és Dudás sorsa szempontjából is fontos, a Magyar Nemzeti Bizottmány lapjaként jelent meg. Már az első szám szalagcíme óriási visszhangot váltott ki, ismételhetetlenül a legnagyobbat – Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt. Ez így jóval kihívóbb volt, mint a 25 pontos program; Dudás hirtelen Nagy Imre veszélyes riválisaként tűnt fel. Ezt a főcímet azok is fenyegetőnek érezték, akik „lanyhaságáért” szintén bírálták Nagy Imrét. Most már széles körben tartani kezdtek a kormányfő megbuktatásától, az azt követő túlzott radikalizálódástól, a szélsőjobb térnyerésétől, de mindenekelőtt a destabilizáló veszélyektől. A szalagcím alatt kapott helyet Dudás 25 pontja és felhívása, valamint Witt Iván cikke – Az ENSZ-tárgyalás elé –, amely szintén a Nagy Imre-kormányt ostorozta.

Még ugyanezen a napon, délután megjelent a lap második, szintén kétoldalas száma, ezúttal már 50-100 ezer példányban. A szalagcím változtatása a legfeltűnőbb – A koalíciós kormányt sem fogadjuk el –, amelyet, bár megkésve, a kormány 28-ai átalakítása indokolt.

A lap beindítása azt is eredményezte, hogy Dudást régi fogolytársai közül többen is – így Benkő Zoltán író és Zimányi Tibor közgazdász – azonnal felkeresték.  

Dudás és az Értelmiségi Forradalmi Bizottság 

Egy nap alatt Dudás a politikai vezetés szemében jelentős szereplővé emelkedett. 29-én Nagy Imre még nem fogadta, mert úgy tűnt, hogy csak egyike a számos forradalmi szervezet vezetőinek. Másnap, amikor már az utcán volt a Függetlenség, amely programmal állt elő, és bármelyik lapnál jóval élesebben, nyersebb stílusban bírálta a kormányt, megváltozott a helyzet. Most már a kormány a független sajtóval rendelkező, komoly politikai és fegyveres bázist sejtető Bizottmány vezetőjét a forradalom egyik kiemelten fontos szereplőjének és egyben legfőbb ellenzékének látta, akivel tárgyalóasztalhoz kell ülni. Hogy egyidejűleg a többi forradalmi szervezet álláspontját is megismerhessék, Nagy Imre titkárságáról Dudást arra kérték, hogy más bizottságokat is hívjon meg a tanácskozásra.

Kapcsolatba lépett az Írószövetséggel és az egyetemistákkal. Az ELTE Jogi Karán találta Ádám Györgyöt, Jónás Pált, Kardos Lászlót, Kuczka Pétert, Márkus Istvánt, vagyis a Magyar Értelmiségi Forradalmi Bizottság tagjait, és közölte velük, hogy Nagy Imre mindnyájukat meghívta. Ők a Függetlenséget olvasva már ismerték Dudás programját, „és az első meghökkenés után nekiláttak, hogy a markánsan jelentkező »új erőt« megpróbálják integrálni, vagy legalábbis konszolidálni”. Ehhez a volt börtön- és internált társait igyekeztek megnyerni, elsőként a közéjük tartozó Jónás Pál közgazdászt, majd Egri György újságírót, aki az egyetemre látogatott. Kérték, hogy segítsen a Függetlenség szerkesztésében, mert szükség van ott „higgadt tanácsadóra”.

Dudás az előzetes vitát Losonczy Gézával és Donáth Ferenccel folytatta le. „Róluk az a benyomásom támadt, hogy ők Nagy Imre azon megbízatásával jöttek, hogy előzetesen kitapogassák a mi véleményünket e kérdésről” – vallotta 1957-ben. Mindazonáltal olyan „igazi kommunistának” tartotta őket – tehát nem moszkovitáknak, se nem „társutasoknak” –, akiket el tudott fogadni.

Dudás beszélt legfőbb célkitűzéseiről, és a felkelés politikai és fegyveres vezetőjeként tüntette fel magát. Losonczy és Donáth a konszolidáció általuk elképzelt módját vázolta fel, amelyben továbbra is a Nagy Imre-kormány viszi a vezető szerepet. Legélesebben az ENSZ-csapatok behívását ellenezték, de más ügyben sem közeledtek egymáshoz lényegesen az álláspontok.

Sem ők, sem az Értelmiségi Bizottság nem volt hajlandó elismerni őt a felkelők főparancsnokának. Dudás nem nyerte el vendéglátói szimpátiáját: „Rendkívül rossz benyomást tett ránk, kalandornak, demagógnak tartottuk...” „Tényleg egy kis Mussolini képét hordozta külső formájában is, meg az egész magatartásában is...” – emlékeztek vissza. 

Tárgyalás Nagy Imrével 

A parlamenti küldöttségben Dudáson és emberein kívül a „recskiek” és az Értelmiségi Bizottság képviselői vettek részt. Dudás feltűnően elutasító, sőt durva volt a kisgazda miniszterekkel (Tildy, Bognár), tudniillik a moszkovitákkal együttműködő „társutasokat” még a sztálinistáknál is kevesebbre becsülte, elvszerűtlenségük és gátlástalan érvényesülési vágyuk miatt. Nagy Imre távozását Dudás sosem követelte, noha ezzel többen vádolták. Programjából, megnyilatkozásaiból egyértelműen látszik, hogy az átmenet kulcsemberének tartotta őt. Ám azon a véleményen volt, hogy szabad választások után már csak egy 5-6 százalékos párt vezetője lesz.

Nagy Imre helytelenítette, hogy egyesek minden vitás kérdést a tömegek elé visznek, hiszen a kialakuló kedvező folyamat megtörik a megújuló nézeteltérések miatt, amelyek feleslegesen ingatják meg a közvélemény nyugalmát. Az új reformok beindítására kell koncentrálni, ezzel lehet elkerülni a további vérontást. Legfontosabb feladatnak a rend fenntartását, a forradalom tisztaságának megőrzését tartotta, főként, mivel ezeket számos destabilizáló tényező fenyegeti – így az is, hogy a Bizottmány nem ismeri el a kormányt. De veszélyesek az olyan követelések is, amelyek feleslegesen hergelik Moszkvát – Magyarország kiszolgáltatott helyzetben van hatalmas keleti szomszédjával szemben. Örömét fejezte ki azért, hogy most tisztázhatják a nézetkülönbségeket.

Dudás a kormány összetételét kifogásolta, azzal indokolva, hogy a forradalom győzelme ellenére számos rákosista is bennmaradt, és hozzájuk szinte csak a „társutasok” csatlakoztak. A felkelők nem kifogásolják a kommunista politikusok közül Nagy Imre, Losonczy és Kádár vezető szerepét, de a többieknek távozniuk kellene. Helyettük kapjanak tárcát a demokratikus pártok képviselői is, paritásos alapon. Gyors cselekvést sürgetett, mindenekelőtt a Varsói Szerződésből való kilépést és a semlegesség kinyilvánítását illetően.

Érdemi közös döntés nem született, csak az, hogy a találkozóról közleményt tettek közzé a rádióban és az újságokban. Márkus István így foglalta össze a tárgyalás menetét: „Dudásnak maximális követelései voltak, ugyanakkor joviálisan hangzatos úri módon viselkedett Nagy Imrével. Imre bátyámnak szólította és kinyalta a fenekét jóformán, de nem engedett a 48-ból.” Losonczy Géza pedig a következőképpen: „Nagy Imre, míg bent voltam, súlyos szemrehányásokat tett Dudáséknak, hogy a felkelés zavarja az ország politikai és gazdasági rendjét...”

Este, nyolc óra előtt tíz perccel – majd nyolc perc múlva – hangzott el a Kossuth Rádióban a közlemény: „Mai napon, 1956. október 30-án délután hat órakor tárgyalások indultak meg Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke és a felkelő szabadságharcos erők képviselői, továbbá a forradalmi értelmiség és a diákság képviselői között. A fegyveres felkelő szabadságharcos erők nevében Dudás József, a Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke előterjesztése alapján a tárgyalások kedvező légkörben folynak, és a felkelők javaslatait Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke a kormány elé terjeszti.”

Dudás politikai pályafutása ekkor zenitjére érkezett. Önálló újságot jelentetett meg, fegyveres erővel rendelkezett, tárgyalt Nagy Imre kormányfővel, amiről rádióközleményt sugároztak, majd amit több napilap is ismertetett. Igen rövid időn belül országosan ismertté vált, de még a külföldi sajtó érdeklődését is felkeltette.  

A Magyar Függetlenség 

Október 30-a estéjétől már mind többen jelentkeztek Dudás régebbi ismerősei közül, hogy segítségére legyenek. Kiváltképp Janesch Rudolf építészmérnök, Nyugati László költő, Kopré József író, Egri György és Gábori György voltak azok, akikkel sikerült magasabbra emelni orgánumának színvonalát. Gábori így emlékezett vissza a csatlakozására: „…arra ébredtem, hogy döngetik az ajtót. [...] Két fiatalember állt a küszöbön, állig felfegyverkezve [...]. »Dudás Jóska csoportjához tartozunk« – mondta a magasabbik. »Elvisszük magát hozzá« – világosított fel az alacsonyabb. [...] Felidéztem magamban Dudás Jóska alakját – utoljára a recski tábor egyik büntetőcellájában láttam. Még félholtra verve is elegendő energia volt benne ahhoz, hogy elvezessen tíz forradalmat, s rá kellett jönnöm, hiába fogadtam meg, hogy nem keveredem bele a felkelésbe, nem tudok ellenállni Dudás kérésének.” Lőcsei Pál pedig arra figyelmeztette Dudást, hogy már a Horthy-érában is működött egy Függetlenség kurzuslap; ezért október 31-étől a lap mint Magyar Függetlenség került az olvasók kezébe.

Dudás főleg a vezércikkekre és a Bizottmány „irányvonalának” megtartására ügyelt, de mindig ellenőrizte a kinyomtatandó számok kefelevonatait. A Magyar Függetlenség október 31-e és november 3-a között változó, 50-100 ezres példányszámban jelent meg, az egyetlen olyan újságként, amely határozottan kritizálta a kormányzatot, kifogásolta annak összetételét és határozatlanságát. Ugyanakkor Dudás hozzájárult ahhoz, hogy az általa ellenőrzött épületben más orgánumokat is kinyomtassanak. („Szabadság lesz, minden pártnak lesz helye.”)

A legismertebb írás sajnálatosan Velvárt Richard Nyílt levél Benjámin Lászlóhoz című cikke lett, amelyben a szerző Nagy Imre híveit uszító hangon azonosította a sztálinistákkal. Ez a gondolat a november 1-jei számban is megjelent. „Egy igazi forradalmár” aláírással a cikkszerző az ELTE Forradalmi Diákszövetség vezetői közül Pozsár Istvánt és Molnár Józsefet vádolta köpönyegforgatással. Ez a fajta bírálat sokakat bántott, akik autentikusnak érezték irányváltásukat. A cikkek nagyobb része azonban a konszolidáció mellett szállt síkra.  

A Szabad Nép-székház fegyveresei 

Dudás mindig – mint láttuk – elsősorban a szabadságharcosok vezetőjének, érdekeik képviselőjének láttatta magát, és azt szerette volna mindenáron elérni, hogy ismerjék el a budapesti felkelők főparancsnokának, de e törekvésének nem volt realitása. Mi több, még a saját fegyveresei felett sem diszponált egyértelműen, mivel Kovács Andrásék azonnal értésére adták, hogy munkájukba nemigen engedélyeznek beleszólást. „Dudáskám, te foglalkozz a politikáddal, mi majd foglalkozunk a rendcsinálással!” – mondták a Nemzeti Bizottmány elnökének. Az első napokban azonban – ha súrlódásokkal is – eredményes volt az együttműködés.

A székház megszállása ellenérzéseket váltott ki, sőt mi több, egyes fegyveres szervezetek – de még a BM is – támadásra készülődtek. Átfogó offenzívára azonban – részben a HM támogatásának hiányában – nem került sor, a székház védői megmenekültek a „külső” veszélyektől.

A székházban 120-150 fegyveres tartózkodott. Miután megszervezték az őrszolgálatot, Kovács András részvételével megkezdték az ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok felkeresését, előállítását. Ezt a tevékenységet a „fejvadászok” Dudás József tiltakozása ellenére végezték, méghozzá elszántabban, mint általában más fegyveres csoportok. A legismertebb „fejvadász” Pálházi Ferenc 53 éves kazánfűtő („Feri bácsi”) volt. A begyűjtő csoportokon kívül megszervezték a fogdaszolgálatot is. Dudás igyekezett mérséklően hatni a fegyveresekre, és fokozatosan romlott a kapcsolata Kováccsal. Nem értett egyet csoportja fő tevékenységével, a „fejvadászattal”, de nyilvánvalóan abba sem akart belenyugodni, hogy mind csekélyebb a szerepe a fegyveresek irányításában. Kovács András szerint Dudás egyáltalán nem értett a katonai kérdésekhez, de egyébként is megrendült benne a bizalma, mivel úgy látta, hogy gyakran váltott szövetségest, vagyis köpönyegforgatónak tartotta, aki nem képviseli konzekvensen a forradalom érdekeit. Dudás pedig így jellemezte vetélytársát: „...teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez egy igen veszélyes ember, mert minden egyes cselekedetét csak a személyes bosszú érdekei vezették. [...] Jellemét tekintve egy feldühödött anarchista típus, olyan anarchista, akinek sikerült fegyvert szerezni, s azt ellenőrzés nélkül használhatja. Felhasználta a zavart saját személyi bosszújának kielégítésére.”

Október 31-én Dudás felkérte Arnóczki Pál századost, a Zrínyi Akadémia tisztjét, hogy beosztottaival fegyverezze le Kovácsot és a főbb hangadókat, és vegye át az épület biztosítását. Másnap a százados tíz tisztjével meg is jelent a székházban, de nem vállalta a konfrontációt, miután Kovács nem hagyott kétséget afelől, hogy szépszerével semmiképpen nem adja át a vezetést a tiszteknek. Mindezek ellenére Dudás és Kovács között ekkoriban nyílt kenyértörésre nem került sor, együttműködésük nem szakadt meg. Vetélkedésük csak november 2-ától vált igazán élessé, de a „külső” felkelők már jóval korábban is igen nehezteltek Dudásra. 

A Forradalmi Karhatalmi Bizottság értekezletén 

A Szabad Nép-székház forradalmárait, az ott lévő újságírókat, dolgozókat, fegyvereseket a külvilág számára szinte kizárólag Dudás József jelenítette meg – mind kedvezőtlenebbül.

Az első intő jel október 31-én, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság – Kilián laktanyában lezajlott – értekezletén mutatkozott. A gyűlés résztvevői rossz néven vették, hogy a „nemzeti bizottmányosok” nem kívánnak belépni az alakuló egységes nemzetőrségbe. Erre Maléter a kiközösítés mellett érvelt, és a pesti felkelőparancsnokok is – talán kivétel nélkül mind – súlyos kritikával illették Dudást. Úgy látták, hogy hatalmi tébolyban szenved; a Forradalmi Nemzeti Bizottmány elnökévé is magát nevezte ki. Csak a Széna tériek maradtak lojálisak iránta.

A következő napokban folytatódott Dudás és a Szabad Nép-székház fegyvereseinek elszigetelődése; ő maga továbbra is kivonta magát a Nemzetőr-parancsnokság fennhatósága alól, és semmibe vette annak előírásait. A felkelőcsoportokkal – akikre folyvást hivatkozott –, azok vezetőivel mindvégig elutasítóan viselkedett. Jóval idősebb volt náluk, és gazdag politikai múltja miatt is úgy érezhette, hogy a többiek engedelmességgel tartoznak neki. Ám ez ügyetlen taktikának bizonyult, amely leleplezte, hogy mindenáron személyes érvényesülésre törekszik.

Mindezzel egy időben a kormányzat is egyre károsabbnak ítélte tevékenységét, és november 1-jén súlyos döntést hozott ügyében: „Szükségesnek tartja a Minisztertanács a Dudás-csoport felszámolását, ezért Nagy Imre tárgyal Dudással, és ha ez eredménytelen, felhatalmazza Maléter Pált, a honvédelmi miniszter első helyettesét, hogy Dudást letartóztassa és újabb tárgyalást valamelyik alvezérével folytassanak.” Dudás azonban megőrizte magabiztosságát.  

A Magyar Forradalmi Nemzeti Bizottmány helyzete 

A felkelők érdekein kívül Dudás a Nemzeti Bizottmányra hivatkozott legtöbbet, amelynek ő volt az országos elnöke, s újságja deklaráltan e szervezet lapjaként jelent meg. A Bizottmány október 29-én alakult meg a II. kerületben – ahogy erről már esett szó –, és Dudás a Szabad Nép székházából igyekezett szélesebb alapokra helyezni azt.

A meghirdetett november 1-jei kongresszus „határozatlan időre” elmaradt. Dudásnak a szervezet országos kibontakoztatására nem maradt energiája. A Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány mint országos szervezet tehát soha nem létezett, Dudás mindenütt csak blöffölt ezzel, mivel valahogyan palástolni kellett, hogy komoly erő nem áll mögötte. A szervezet valójában csak egyetlen körzetben, a zászlóbontás színhelyén, a II. kerületben prosperált, tehát Dudás a kezdeti sikereket csak igen korlátozott mértékben tudta kiaknázni.

De éppen a II. kerületi szervezet baklövése kapcsán szenvedte el a döntő presztízsveszteségét (november 2.), amikor tudta nélkül a Széna térieket ÁVH-s-vadászatra a Külügyminisztérium ellen irányították. A felkelők súlyos anyagi kárt okoztak, és inzultálták a tisztviselőket. Mindezért Dudást okolták, és Nagy Imre elrendelte a letartóztatását. Noha miután Király Béla nemzetőrparancsnok meggyőződött ártatlanságáról, szabadon engedte, ez az incidens végképp szétfoszlatta Dudás tekintélyét és jó hírnevét.  

A november 3-ai vesszőfutás 

Ugyancsak november 3-án Dudás egy kétes bankügybe is belekeveredett. A Nemzeti Bankból ugyanis telefonáltak Benedek Istvánnak, aki a székházban a Szikra Lapnyomdát irányította, hogy a Szabad Nép jogutódjaként felvehetik a volt pártlap részére elkülönített 500 ezer forintot. Tehát Dudás – ha nem is a saját céljára, de mégiscsak – illetéktelenül akart pénzhez jutni – sikertelenül. A Külügyminisztérium elleni támadásért, a bankügyletért, valamint a Szabad Nép-székház elfoglalásáért, a Köztársaság téri lincselésért (amiben végképp nem volt vétkes), a destabilizáló tevékenységéért a politikai és katonai vezetés úgy döntött, hogy Dudást mindenképpen és végérvényesen kimozdítják pozíciójából, s valamelyik helyettesével veszik fel a kapcsolatot.

Kovács András lett a kiszemelt tárgyaló fél, aki kijelentette, hogy nem azonosítja magát Dudással, és csoportját aláveti a Forradalmi Karhatalmi Bizottság hatáskörének.

A főkapitánysági nemzetőrségi értekezleten Dudás támadások fókuszába került. A civil csoportok képviselői szinte maradéktalanul és a korábbiaknál még nyomatékosabban kiközösítették, majd saját fegyveresei „formálisan” is leváltották Dudást Kovács András ellenében.

Dudás azonban továbbra sem adta fel. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián kért támogatást, hogy „renitenskedő alvezéreit megzabolázza”. Itt – érvényes parancs értelmében – letartóztatták, Márton András parancsnok azonban ezt nem találta eléggé indokoltnak, ezért hamarosan elengedte.

Dudás ismét segítséget kért Mártontól a „lázadók” ellen. Úgy gondolta, csak Kovács Andrást és Marton Györgyöt kell eltávolítani ahhoz, hogy a többiek ismét vezetőjüknek ismerjék el. Cserébe megígérte az ezredesnek, hogy a székházban biztosítja egy új kormánylap elkészítését. Márton azonban az Akadémiát nem akarta elkötelezni a Szabad Nép-székház ügyében.  

A szovjet intervenció 

November 4-én a székház fegyveresei aggasztó zajokat hallottak az utcáról. Hamarosan jött Dudás is, aki Nagy Imre rádiófelhívásától indíttatva összehívta a civil és a katonai parancsnokokat, és kiadta az utasítást – barikádokat kell a civil lakosság bevonásával építeni, fegyvereket kell szerezni, benzinesüvegeket készíteni, és mindjárt kijelölte e tennivalók felelőseit is.

Ezután felvette a kapcsolatot a Nemzetőr-parancsnoksággal, személy szerint Kopácsi ezredessel, aki a szovjet túlerő miatt ellenezte a fegyveres ellenállást, sőt javasolta, hogy bontsák le a barikádokat. Hősünk ezt teljes mértékben elfogadta, így a korábbiakkal ellentétes utasítást akart adni a fegyvereseknek. Emiatt azonban még az eddigieknél is jóval súlyosabb vitába került Kovács Andrással, és mivel a rivalizálásban végső soron látványosan alulmaradt, tehetetlenségében öt emberével az Andrássy úti MÁV-székház pincéjébe vonult el „duzzogni”.

A harcok alatt Marton György néhány fegyveressel fogolyként szállíttatta vissza Dudást. Kovács András felelősségre vonta a legutóbb kiadott parancsaiért, amelyek a barikádok lebontására és az ellenállás megszüntetésére szólítottak fel, sőt közölte vele, hogy letartóztatja a forradalom elárulásáért. Majd kijelentette, hogy Dudás folytathatja lapszerkesztői tevékenységét, de csak felügyelet alatt, és ha ellenszegül, a „legrosszabbra” számíthat. Így két napon belül harmadszorra tartóztatták le.

A heves harcok alatt Dudás légnyomást kapott, de sikerült a Rókus kórházba menekülnie. A fegyveres ellenállás november 7-éig tartott a körzetben.

Dudás letartóztatása 

Dudás felépülése 10 napig tartott. Bár városszerte beszéltek „banditizmusáról”, hallotta, hogy nyomában vannak a pufajkások, elutasította az emigrálás gondolatát. November 15-én a Népszabadság címoldalán Kádár János a saját árulását a „Dudás-félék” szerepével indokolta: „…raboltak, garázdálkodtak, s közben mint a hazafias felkelés képviselői, a kormányhoz jártak tárgyalni. Ekkor felismertem, hogy ezen az alapon nem lesz demokrácia, és nem lesz függetlenség sem, még egy hét, és kitúrják Nagy Imrét a koalícióból. Ekkor szántam rá magam, hogy kiválok a kormányból.”

Dudás még mindig bízott valamiféle fordulatban, és levelet írt Kádárnak:

„Kádár János Miniszterelnök Úrnak!
Csak az igazat írjuk és mondjuk. Erre kötelez a még el sem hantolt, a szabadságért és függetlenségért életüket áldozó hősök tömege, akik a szemfényvesztés és hazudozás ellen is harcba szálltak még akkor, amikor fegyvert fogtak a demokráciáért, az emberi szabadságért és a szocializmusért…”

Dudás kompromisszumos együttműködést akart kötni Kádárral, utalva arra, ami közös volt bennük – az antifasiszta múlt és Rákosi börtöne. A lehetőségekből kiindulva két fő követelése közül a szovjet kivonulásról lemondott, a többpártrendszer mellett azonban továbbra is kiállt. Megbízott az MSZMP vezetőjében, valószínűleg azt gondolta, hogy országlásával – ha nem is forradalmi eszközökkel – folytatódni fog a desztalinizációs folyamat.

Nehezen érthető, vajon a gazdag politikai múlttal rendelkező Dudás miként gondolhatta azt, hogy Kádárékkal konstruktív együttműködést folytathat. Noha ekkoriban mások is készítettek különböző konszolidációs terveket, és a „kettős hatalom” időszakában az új vezetés, rendkívül csekély támogatottsága miatt, kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni más politikai erőkkel, érzékelnie kellett volna, hogy ő semmiképpen sem lehet tárgyalópartner, sőt…

Arról értesült, hogy november 21-én Kádár a Parlamentben tárgyal a munkástanácsok és a nemzeti bizottságok vezetőivel, és őt is várja. Önként besétált a kelepcébe – belépve a Parlament épületébe, a szovjet elhárítótisztek azonnal letartóztatták.  

Fogság, per, halál 

November 30-án Malenkov vezetésével a szovjet vezetők találkoztak Kádárékkal, és „egyetértettek” abban, hogy 6-8 „veszélyes ellenforradalmárt” el kell ítélni. Köztük volt Dudás is, aki a fogságában így foglalta össze a forradalomról és saját szerepéről alkotott véleményét:

„A forradalom oka a Rákosi–Gerő-klikk hibás politikája volt, szervezetlenül, spontán tört ki [...] Ebben a zűrzavarban a rend helyreállítása a forradalmi erények fenntartásával a kormánynak nem sikerült, így tehát mások sem dolgozhattak teljes eredménnyel – én sem. Az idő összesen 5 nap volt, az események egymásra torlódtak [...], ilyen körülmények között avatkoztam bele az események menetébe, be kell vallanom kevés eredménnyel, de sok jó szándékkal, és a sok jó szándék közül annyi meg is valósult, hogy nem voltak fosztogatások, a forradalmi erők fölényben voltak a reakcióval szemben, és én nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a forradalmi erőkkel haladtam, a visszahúzók ellen írtam az újságot, és fejtettem ki tevékenységemet. Ezalatt az 5 nap alatt is, mint egész életemben, mint népem hű fia, ha kevés tehetséggel is, de a demokráciáért és a szocialista vívmányok fejlesztéséért harcoltam.” Nincs okunk arra, hogy kétségbe vonjuk e vallomás őszinteségét. Dudás ekkor már nyilván belátta, hogy a forradalom idején számos hibát vétett.

Szabó Jánossal, a Széna téri felkelők parancsnokával együtt került a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa (tanácselnök: Ledényi Ferenc hadbíró) elé.

Dudás a tárgyaláson és a kérvényeiben egyaránt cáfolta a tényeket gyakorta eltorzító vádakat, olykor igyekezett taktikázni is. Az utolsó szó jogán azonban már inkább támadott, mint védekezett: „A lelkiismeretem tiszta volt, futhattam volna Nyugatra, vagy elbújhattam volna. [...] Nem vágytam a hatalomra. Ha meg kell halnom, a magyar szabadságért halok meg, ha amit én tettem, az ellenforradalom és nem forradalmi tett volt. Egy jottányit sem engedtem a szocializmus vívmányaiból. A nemzetközi helyzet is úgy alakult a szuezi kérdéssel, hogy Magyarország helyzete sem alakulhatott másképp. Hiszek a magyar dolgozó nép életerejében, elszántságában. Az én elítélésem az ellenforradalom felmentését jelenti. Egyben a tisztességes dolgozók proletár társadalmának a megrovását.”

Január 14-én a bíróság halálos ítéletet hirdetett. Az indoklás szerint minősíthetetlen, uszító hangnemű írások jelentek meg lapjában, amelyek alkalmasak az indulatok felkorbácsolására; államhatalmi szerveknek utasítást adott, az ő jogkörükbe tartozó intézkedéseket valósított meg azzal, hogy 25 pontjában a kormány megkerülésével az ENSZ-hez fordult, felmondta a Varsói Szerződést; emellett a fegyveresekre vonatkozó követelések az anarchiát segítették elő. Hosszasan olvasták a fejére, hogy az embereket félrevezette a nem létező Országos Bizottmánnyal, és végeredményben az ellenforradalmi erők érdekeit szolgálta. „...elsősorban szellemi irányítója volt a forradalomnak [ekkor még így hívták], és a félrevezetett tömegek tevékenységéért, a sztrájkokért, a népítéletekért, a fegyveres bandák gyilkosságáért és fosztogatásaiért közvetlen felelősség terheli.”

Kegyelmi kérvényét még aznap, szótöbbséggel elutasították. Fellebbezésre lehetőség nem volt. Január 19-én végrehajtották az ítéletet. (Szabó Jánost is ekkor juttatták hóhérkézre.) Ezzel beindult a kádárista megtorlógépezet. 

Irodalom

1956-os iratok. Politikatörténeti Levéltár 290/62.

Akit a vihar felkapott... MTV Dokumentum Stúdió, Filmex Kft. 1995. Rendező: Puszt Tibor. Történész-szakértő: Baló A. Péter.

Andrásy Gyula és tsi. TL V-145629, HL 674/57.

Az igazság Nagy Imre-ügyben. Párizs, 1958; Budapest, Századvég–Nyilvánosság Klub, 1989. 66.

Baló A. Péter: Dudás József – arcképvázlat. Kézirat, 1956-os Intézet, 1994; Dudás József a forradalom alatt. Kézirat, 1956-os Intézet, 1995; Dudás József élete és tevékenysége (Kronológiai vázlat). In 1956-os Intézet 1993-as évkönyve.

Benkő Zoltán: Történelmi keresztutak. Miskolc, Felső-magyarország Kiadó, 1996.

Demény Pál: „A Párt foglya voltam”. Szerk.: Kiss József. Budapest, Medvetánc, 1988.

Drucza Attila: A Dudás-ügy. In Fejérdy Gergely (szerk.): Tanulmányok fél évezred magyar történelméből. Piliscsaba, Pázmány Történelmi Műhely, 2002.

Dudás József és tsa. Hadtörténeti Levéltár (HL) 00115/56., Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (TL) V-76898.

Gyurkó László: 1956. Budapest, Szabad Tér, 1996. 288–92.

Hegedűs B. András (szerk.): Ötvenhatról nyolcvanhatban. Budapest, Századvég–1956-os Intézet, 1992. 180.; illetőleg személyes közlés, 1993.

Izsák Lajos–Szabó József (szerk.): 1956 a sajtó tükrében.

Izsák Lajos–Szabó József–Szabó Róbert (szerk.): 1956 plakátjai és röplapjai. Budapest, Zrínyi, 1991. 133.

Kenedi János–Varga László (szerk.): A forradalom hangja. Budapest, Századvég–Nyilvánosság Klub, 1989. 236.

Kovács András-interjú. Készítette Eörsi László 1999-ben. 1956-os Intézet, OHA 727. sz.

Kovács István és tsi. TL V-150005.

Márkus István-interjú. Készítette Kardos László 1989-ben. 1956-os Intézet, OHA, 217. sz.

Marton György-interjú. Készítette Baló A. Péter 1994-ben. 1956-os Intézet, OHA 584. sz.

Nagy Imre és tsi. Magyar Országos Levéltár XX-5-h.

The Dudas story (New and Information Service RFE Hungary, 1957. I. 21.); Item No. 733/57 Open Society Archives.