Ma reggel a Word helyesírás-ellenőrző nem hajlandó elfogadni az ébresztene szót, azt javasolja helyette: ébresítene. Kínnal kutatom a nyelvérzékem, és kezdek elbizonytalanodni. Ahogy alaposabban megnézem, ijesztően idegennek tetszik a szó, bár ez az érzés nem újság, hosszabb vizsgálódás után bármelyik szó ugyanennyire érthetetlen és idegen. Persze ezzel a szóval tulajdonképpen tényleg van némi alaki probléma: két mássalhangzó-torlódás egyazon szóban a Kárpát-medence kellős közepén? Kipróbálom az ébreszt alakot, valahogy mégis ez rémlik, hátha csak a feltételes módot nem kedveli, de ezt is aláhúzza, és látható kárörömmel javítaná ébrestre. Ébrest, ébresít, ébrestem, ébrestik. Ikes ige. Tiszta sor, az ébreszt szó nem létezik, tévedtem. Átvert az anyanyelvem, anyám, a hétfő reggelek, ahogy ez várható is volt.

A másik lehetőség, hogy álmodom, álmomban már megint írok, és az idegrendszerem érzékeli az ébreszt szó és elhangzásának körülményei közti inkongruenciát. De ha ez az ébrenlét, és mégis jól emlékszem a szóra, csak az az egy lehetőség maradt, hogy már halott vagyok, ahogy mindig is sejtettem. Talán ez a döntő bizonyíték. A halál völgyében a szoftver nem ismeri fel az élet szavait. Két nagy szótárra (nagy szótár: ezt most zölddel húzta alá, helyette az egybeírt nagyszótárt javasolja) szakad a nyelv: az életére és a haláléra. Az ideális szoftver emitt az egyik, amott a másik szókészletét automatikusan kitörli, nehogy a kolosszális csalásra fény derüljön, de elég egy diszlexiás programozó matematikus, hogy becsússzon a hiba, és az apró szakadásból feslés lesz, a feslésből pedig teljes lelepleződés.

Az előző bekezdés ívét megtörte volna, de kihagyhatatlan, az inkongruenciát aláhúzta, és a sejtelmesen bonctermi ínkongruenciát szerette volna látni helyette.

Próbára teszem ezt a bigott finnugort, és beírom neki a mássalhangzó-torlódásokat feloldó ébereszet szót – ez már tökéletesen megfelel neki, se zöldet nem ad, se pirosat. Bill Gates-ék talán beépítettek egy ravasz lingvisztikai szoftvert, a Schrottból automatikusan sörét, a willkommenből billikom lesz, Priamoszból Perjámos, Valentinból Bálint és az ich spiel einból rögtön maga az ispilángi rózsa, a sumér-magyarológusok pedig mehetnek a bús francba, még a puli se kullog utánuk.

Most kell bevallanom, hogy ez a szöveg már tényleg önmagát írja, ez az első, amely tényleg és igazán – az ötletek már nem az én fejemből jönnek, maga a Word gyártja őket: ebben a bekezdésben eddig szinte csak pirossal aláhúzott szó van. Lássuk hát, mit akar a Word. Az rendben, hogy a Willkomment és a Shrottot nem ismeri, de hogy mi a baja Priamosszal, azt már tényleg nem értem, mert Hektórnál például (kicsit szorongva írtam le) már semmi baja sincs: a trójai hősökből valamiért csak a második generáció jó neki, mert Akhilleusz (nahát, ez se kap pirosat) apját, Péleuszt is (pont most) aláhúzta. A költészet viszont a Perjámosnál kezdődik. Perjámos helyett szívesebben írna perhámost – a zugügyvéd ezek szerint elavult. Diákszleng-generáló is van a gépemben, mert az ispiláng az neki egyszerűen isiláng. Bukott diákok végső bosszúja, várakozáson felül sikerült tűzriadó. Azt már meg sem említem, hogy Bill helyett meg Bullt javasol, ez már nyilván a marketingesek megszokott, sanda ravaszkodása. Bull Gates és Red Bill titkos szövetsége.

Azt eddig is tudtam, hogy minden szó egy-egy kihűlt metafora, de az a lehetőség eddig meg sem fordult a fejemben, hogy minden rontott szó feljavítható egy (vagy több) metaforává; viszont váltig kérdés marad, hogy a gép a metaforákból mért csak ezt a poros expresszionista összetett szó típusút kedveli. Sok titkot rejt az én Wordom, a nyelv furcsa titkait.

Múltkor a tapsifüllel jártam így: ehelyett tapsfület szeretett volna látni. Kacsaláb, lúdtalp, teniszkönyök, tapsfül. Ez vagy olyan, ami összeér a fej mögött, és fejrázásra összecsattan, vagy pedig a bértapsolókra váró, elkerülhetetlen foglalkozási ártalom. Mit mondasz, szívem? Nem értem, bocs, tudod, tapsfülem van. Beszélj kicsit hangosabban.

Jólformáltság: ez is pirosat kap. A javaslat: hólformáltság. Külön is leírom: hól. És semmi, se piros, se zöld. A hól, az tehát egy magyar szó (whole/hole+lingvisztikai generátor). Hólformáltság. Így már világos. Wholeformáltság/holeformáltság. Hólod, hólja, hóltalan, ezek kifogástalan magyar szavak.

A klónok viszont nem léteznek, csak a kló létezik. Klónok helyett klónk (a miénk), ami azért egy megnyugtató, archaikus állapot, a klók támadása. Képzeljük el azt a csiripöri-ubisali-típusú agyat, amely a klót direkt beveszi, a klónt viszont zavartan kihagyja, pontosabban helyhatározónak nézi, és deriválja belőle az ismerős főnevet.

Az egyik legnagyobb csemege kétségtelenül a Tandori helyett ajánlott négy zseniális lehetőség: Tanodri, Tandóri, Tantori, Tansori.

A tanodri, az fogalmam sincs, mi az ördög. Ha van olyan szó a Word fejében, hogy odri, akkor nyilván abból jön – és tényleg van ilyen neki. Hát akkor a tanodri, az valami olyasmi, amin azt oktatják, hogy mit kell csinálni az odrival, ha egyszer nagyok leszünk, és oda kerülünk, hogy saját odrink van (na, ezt vajon most mért húzta alá? a javaslat a gót hangzású odrunk – odrik, ez se jó neki, ennek a szónak, már ha főnév, csak egyes száma létezik; az odrik helyetti variánsok: odrig, odrok, odruk), vagy máséval kell babrálnunk; kicsit a guminő és a repülőgép-szimulátor keveréke. Ha meg kell javítanunk, vagy el kell rontanunk, vagy bármi ilyesmi, amit az odrival tenni szokás, akkor ne álljunk ott széttárt karokkal. Odrival bánni, azt tanulni kell.

Tandóri, az egy nagyon szerencsés lány, minden Dórik legirigyeltebbike (a legjobb bicikli). Tandórin (tandórikon) gyakorolják a fiúk, mit csináljanak majd a többivel. A lányoknak meg tanbéla és tansándor, e két vidám, üde fickó dukál. Másik megoldás: a tandór az a szerencsétlen spártai a peloponnészoszi háború idejéből, akit az athéniak foglyul ejtettek, kikötöztek az Akropoliszon, és most az athéni ifjúság rajta gyakorolja, hol sebezhető az ellen, és tényleg akkora-e a fájdalomtűrő képessége, amint hírlik. A tájszólásán meg röhögnek.

A Tantori, az már tényleg egészen bizarr és beteges fantáziára vall, szívem szerint való. A tantoron ugyan mit, s hogyan tanulnak? Nyilván van külön disznó- és külön halotti tanszék, az előbbin szúrásismeret, perzselési gyakorlat és ilyesmik a meghatározó tárgyak, az utóbbin a siratás alapfogalmaival és elméleti kondoleológiával ismerkedhetnek – borsos tandíjért – a résztvevők.

Egyszer belecsöppentem egy ilyenbe, réges-régen, Badacsonyőrsön. Tudni kell, hogy az Kisőrshegy oldalát az a jó, balaton-felvidéki lösz borítja, amelybe az évezredek alatt szakadékszerű mélyutakat jártak a népek, a mélyutakat pedig a nyárlótulajdonosok támfalakkal erősítették meg, arrafelé az ember ezekben az alagutakban mászkál, és még a vadidegennek is köszön, annyira közel kell mellette elmennie. A strandról jöttem föl a mélyúton, fürdőgatya, pillepalackban fröccs, talán még egy újság. Úgy rémlik, koradélután volt.

A legkeskenyebb szakaszon jött szembe a temetési menet, nem túl népes, de éppen elegendő ahhoz, hogy ne tudjak mellettük csak úgy elslisszolni. A támfalhoz lapultam, miután az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy mégsem surranok vissza: temetési menet, amely elől egy fürdőgatyás ember menekül – ez tényleg nem lett volna szép. Aztán kiderült, hogy a falhoz lapulás sem az: mindenki lesújtóan végigmért, minden egyes gyászoló, a szemükben annyi váddal, hogy kínomban hol a pillepalackot, hol az újságot kaptam a fürdőnadrágom elé.

Néhány órával később, kora este sétát tettem a környéken. Nem volt nehéz kitalálnom, melyik a halott ember háza. A tor már a vége felé járthatott, zengett a környék az örökösök veszekedésétől. Az egyik azt üvöltötte, hogy végig ő ápolta, a másik, hogy a legjobban ő szerette, a harmadik, hogy kölcsönt adott neki, a negyedik meg az ötödik szintén valami ilyesmit. Lehajigált fekete zakók, köldökig kigombolt fehér ingek, kilazított nyakkendők, a szendvicseken felpöndörödő, száradt szalámiszeletek (na ezt most vajon mért húzta alá?). A gyönyörűségtől percekig nem tudtam mozdulni, és csak akkor illantam el, amikor az egyik felhevült rokon, későn érkező örökséglesőt sejtve bennem, konyhakéssel indult a kapu felé. Már sötétedett, amikor megérkeztek a rendőrök és a mentők, másnap pedig már beszélték a strandon a hurkásnál, hogy késelés esett. Ennyit a tantorról.

A tansor, az pedig egy szomorú városnegyed, megannyi földszintes házikó, kikönyökölt, barna zakókban, kötött sapkákban bóklásznak az őszi avar közt a pedagógusok. – Hol laksz? – A tansoron. – Ja, sejthettem volna.

A kedvencem mégis a perccet. Ezzel az volt a baj, hogy nem húzta alá a Word, és nem értettem, mért találja vajon helyesnek. Percekbe(!) telt, amíg megtaláltam benne a metaforát, és megjelent ez a mérhető tartamához képest irgalmatlan mélységbe szakadó intervallum, ez a hatalmas testéhez képest viharosan rövid életű állat, mely a nélkül fogan, születik, nő fel és pusztul el, hogy a bálnavadász észrevehetné.

Lassan ússzatok, perccetek!