Régi vita tárgya, hogy a helyes cselekedet mögött megbúvó motiváció milyen mértékben befolyásolja a tett erkölcsi értékét. Annak, akit éppen az éhhaláltól mentett meg egy gazdag ember adománya, valószínűleg édes mindegy, hogy a gazdag ember belső meggyőződésből adakozott-e, vagy azért, hogy bekerülhessen a híradóba. Az erkölcs mibenlétének elemzésekor azonban ez megkerülhetetlen kérdés. M. Giorgo Richárd kétséget kizáróan helyesen cselekedett, amikor a Tilos Rádió előtti tüntetésen tanúsított viselkedéséért elszégyellte magát, és nyilvánosan bocsánatot kért. Szégyenérzete, amit Para-Kovács Imre Magyar Hírlap-beli publicisztikájában „fontos lépésnek” nevez (2004. január 25.), akár annak a jele is lehet, hogy M. Giorgo Richárd is úgy tartja, hogy az antiszemitizmus nem válik éppen díszére egy magára valamit adó embernek. Arról nem tudok véleményt alkotni, hogy a szégyenérzete belső meggyőződésből fakadt-e, vagy ügyvédi tanácsra, netán – ahogy egyes erkölcsrelativisták mondhatnák – a társadalmi és kulturális konvenciók nyomására alakult ki benne. Mindenesetre bocsánatkérését a cukorkás történet hitelteleníti. Szégyenkezni amiatt szoktunk, amiért felelősséget vállalunk. Ha egy cukrosbácsi megétette, akkor nincs miért szégyenkeznie, hacsak azért nem, hogy egyáltalán ott volt.

Magára valamit is adó ember persze nem áll elő ilyen történettel. A huszadik században viszont már megszokhattuk, hogy az emberi képzelet csak halovány visszfénye a rettentő valóságnak. M. Giorgo vallomása ugyanis felidéz egy másik történetet, ami viszont igaz, és a legkevésbé sem szánalmas, ám annál hátborzongatóbb. Úgy látszik, a hidegháború démonai, még ha csörgősipkában is, de még mindig köztünk kísértenek.

Az Index január 27-i tudósítása szerint M. Giorgo Richárd azt vallotta a bíróságon, hogy a tüntetésen „odalépett hozzá egy konszolidált kinézetű férfi egy nő társaságában, és uszodai ismeretségre hivatkozva elővett egy kulturált kinézetű, felirat nélküli, csavaros tetejű cukorkásdobozt, és megkínálta egy kis, kerek, lapos, mentolos ízű cukorkával”. (…) Nem rágta meg, hanem, „mint templomban az ostyát, nyelvére helyezte”, és – „szopogatta”. Nem tudta, mennyi idő múlva jelentkezett a hatás. „Kezdetben fájt a feje, ingerlékeny, stresszes, ideges lett … nem átlagemberhez méltó, Pinokkió-szerű mozgást” végzett. A zászlóégetést megelőzően a rejtélyes férfi odalépett hozzá, és „most légy hazafi” buzdító szavak kíséretében kezébe nyomta a szövetet, és ő, mintha parancsra várt volna, „meg is fogta azt a valamit, amiről csak később tudta meg, hogy zászló volt. Édesanyja úgy emlékezett vissza, hogy aznap fia ziláltan érkezett, nem tudta, hogyan került haza, kabátját, sapkáját, kesztyűjét elvesztette, cipőjét másnap találta meg a kutya a kertben. Giorgo arca zöldessápadt, pupillája tág volt, szeme fehérje pedig olyan színű, mint a halpiacon a nem igazán friss halak húsának színe. A gondos anya intramuszkulárisan injekció beadására kényszerült, amitől a beteg jobban lett.

A szöveg topológiai boncolgatása (konszolidált/kulturált kinézet, uszoda, templomi ostya) fölösleges. És persze nem igazán életszerű, hogy valaki meg nem nevezett tartalmú ampullákat és injekciós tűt tart a kredencben, minden eshetőségre készen, majd különösebb előképzettség és diagnózis nélkül beadja a tüntetésről hazaérkező gyermekének. De engem most nem is ez érdekel, hanem a vázolt tünetegyüttes: a beadott drog hatására M. Giorgo elvesztette öntudatát, és e kvázi-hipnotikus állapotában hajtott végre sugalmazott utasításokat. Mit nem adott volna Dr. Sidney Gottlieb, a CIA – nevezzük így – „kutatás-fejlesztési” részlegének vezetője, ha annak idején nekik sikerül előállítaniuk azt a szert, amivel ilyen hatást lehet elérni? Mert az 1950-es és ’60-as években megpróbálták.

BLUEBIRD, ARTICHOKE, MKULTRA. Kódnevek, melyek a CIA 1949-től 1963-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó, számos területre kiterjedő titkos kutatási programjait jelölték. E programokra, mint sok más, a CIA berkein belül folyó turpisságra, a Watergate-botrány után felállított szenátusi testület, a Church-bizottság derített először fényt. A fennmaradt dokumentumok szerint a hírszerző ügynökség az 1940-es évek végétől folytatott olyan kutatásokat, melyek célja olyan szerek és eljárások kikísérletezése volt, amelyek lehetővé teszik emberi tudat és viselkedés befolyásolását, totális ellenőrzés alá vonását, sőt, a legambiciózusabb elképzelések szerint a programozását is. A kutatások a legkülönfélébb tudatbefolyásolási technikák és eljárások teljes körét felölelték, beleértve a különböző természetes és szintetikus drogok alkalmazását, az elektrosokkot, a hipnózist, illetve mindezen módszerek legváltozatosabb kombinációit. A CIA fedett pénzalapokból és vele együttműködő alapítványokon keresztül tucatnyi amerikai egyetem, kórház, klinika és kutatóintézet ezirányú kutatási programjait és tudósait, orvosait, pszichiátereit fizette oly módon, hogy esetenként a kutatást végzők sem voltak tisztában az általuk végzett munka valóságos céljával.

A legsúlyosabb etikai problémát az okozta, hogy az elérendő cél természetéből fakadóan az elvégzett emberkísérletek jelentős részét olyan alanyokon kellett végezni, akik nem önként vetették alá magukat a kísérleteknek, és egyáltalán nem voltak tisztában a „kezelés” voltaképpeni céljával, sőt, számos esetben azzal sem, hogy egyáltalán tesztelik őket. Könnyű belátni, hogy az előzetesen tájékoztatott önkéntesek várható reakcióit döntően befolyásolta volna, hogy tudomásuk van arról, hogy valamilyen „szert” kapnak, és hogy az okozza viselkedésük megváltozását. Azok az orvosok, akik beavatottaknak számítottak, mint például Dr. Samuel Thompson, később hazafias elkötelezettségüket hozták föl mentségként: meg kellett tenni a haza érdekében. A programokra viszont éppen egy be nem avatott áldozat, Frank Olson öngyilkossága, illetve annak utóélete hívta fel a figyelmet.

Becsületükre legyen mondva, az ügynökség emberei egymáson is kísérleteztek. Az ’50-es években például ismert volt egy olyan ügynök, aki csak a magával vitt borosüvegből volt hajlandó inni a házibulikon, amit végig a kezében tartott, nehogy kollégái észrevétlenül „anyagot” csempésszenek az italába, hogy azután elemezzék a reakcióit. Frank Olson azonban nem a CIA embere volt, hanem a hadsereg vegyi kutatólaboratóriumának munkatársa. Sidney Gottlieb egy összejövetel alkalmával maga csempészte Olson italába a tesztelni kívánt LSD-adagot. Olsonra a kábítószer végzetes hatással volt: rosszul lett, és a rosszullétéből napok múltán sem tudott magához térni. Paranoiás rohamok gyötörték, amiket csak fokozott, hogy természetesen halvány fogalma sem volt arról, hogy egyre súlyosabb neurotikus rohamait, melyeket saját elméje megbomlásának tüneteként észlelt, valójában a beadott szer utóhatása idézte elő. Olsont állandó orvosi felügyelet alá helyezték, de „őrei” éberségét kijátszva, néhány nappal később kiugrott egy New York-i szálloda tizedik emeletéről.

Mindez, mint az John Marks A „mandzsúriai jelölt” nyomában című, először 1979-ben kiadott könyvéből kiderül, 1953 novemberében történt.¹ Az incidens ugyan okozott némi fennakadást, a program azonban még majdnem tíz éven át folytatódott, Olson halálának körülményeire pedig csak húsz év elteltével derült fény.

A „tudatmódosítás”, az „agymosás” és az „igazságszérum” előállításának lehetősége a második világháború óta izgatta az amerikai titkosszolgálatokat is. Ebben nemcsak a hírszerzés és a kémkedés elemi érdekei játszottak szerepet – e foglalkozás örök kérdése, hogyan lehet saját ügynökeink megbízhatóságát ezer százalékig biztosítani, és hogyan lehet leleplezni a befurakodott ellenséges kettős ügynököket, sőt hogyan lehet az ellenséges ügynököt, szakszóval, „visszafordítani” –, hanem a náci (és japán) fanatizmus és tömegpropaganda ijesztő megnyilvánulásai. Már ekkor fölmerült a gyanú, hogy az ellenséges hatalmak olyan tudatmódosító, agymosó technológiák birtokában vannak, amelyekkel akár tömegeket is képesek manipulálni. Hasonló aggodalmakat vetettek föl a szovjetunióbeli koncepciós perek: mivel érhették el, hogy a vádlottak faarccal, minden ellenkezés nélkül beismerjék a legképtelenebb vádakat? Mivel az amerikaiak értelemszerűen nem hittek a kommunizmus eszméjének bűvös erejében, ezért „racionálisabb”, vagyis józan ésszel is belátható magyarázatot kerestek a jelenségre: a vádlottakat minden bizonnyal különböző drogokkal és hipnózissal hozták önkívületi állapotba. A hidegháború kitörésekor, amikor újraalapították a háború után megszüntetett amerikai civil titkosszolgálatot (a CIA elődszervezetét), a tudatbefolyásolás problémája is újra az érdeklődés homlokterébe került. Ennek magyar vonatkozása is van, a Mindszenty-per. Az még többé-kevésbé belátható volt számukra, hogy a koncepciós perek során végül is kommunistákat törtek meg korábban. Ám megdöbbentek, amikor azt látták, hogy hasonló történik az erős jellemű és hitében végsőkig elszánt katolikus főpappal is. Egy korabeli CIA-memorandum szerint a hercegprímást „valamiféle ismeretlen erő” segítségével manipulálták. A legvalószínűbb magyarázatnak a kábítószerezés és a hipnózis tűnt. A koreai háború egy kevéssé ismert vonatkozása csak fokozta a gyanút, hogy az oroszok tudatmanipuláló csodaszerek birtokában vannak. Az történt ugyanis, hogy a fogságba esett amerikai katonák 70%-a esett áldozatul az „agymosásnak”, azaz tett nyilvánosan olyan nyilatkozatot, amelyben elítélte a háborút és/vagy beismerte, hogy az amerikaiak vegyi és biológiai fegyvereket is bevetettek, 15%-uk pedig teljes körű együttműködést vállalt fogva tartóival. Ennél is nagyobb megrökönyödést keltett, hogy ezek a katonák a szabadulásuk és hazatérésük után sem vonták vissza nyilatkozatukat. Vagyis nyilvánvalónak tűnt, hogy olyan kezelésnek vetették alá őket, amelynek segítségével hosszabb távra is sikerült őket „beprogramozni”. A hadifogolytáborok kínai területen, Mandzsúriában voltak, ahol bizonyíthatóan szovjet szakértők is segítették a kínaiak munkáját. Innen az elnevezés: a „mandzsúriai jelölt” vagy ügynök, vagyis olyan beprogramozott ember, aki adott esetben nemcsak kémtevékenységre, hanem politikai gyilkosságok elkövetésére is felhasználható.

A CIA 1949-ben indította az első programot, melynek kettős célja a „titkos szovjet technológiák” feltérképezése, valamint hasonló eljárások kidolgozása volt. Az egyik legígéretesebb szernek az LSD látszott. Az LSD-t Albert Hofmann svájci kémikus, a Sandoz gyógyszergyár kutatója fedezte föl, még 1943-ban. A CIA 1949-ben figyelt föl az LSD-vel kapcsolatos kutatásokra. Őket természetesen nem a gyógyászati alkalmazás érdekelte, hanem az, hogy a szer segítségével hogyan lehet az emberi tudatot ellenőrzés alá vonni. Tesztelték a szert olyan embereken is, akikről gyanították, hogy beépített szovjet kémek vagy kettős ügynökök. A vizsgálatok során kiderült, hogy a szer valóban alkalmas esetenként (l. Olson tragédiáját) igen súlyos következményekkel járó tudatzavar előállítására, de arra, amire szánták, a legkevésbé sem. Nem használható sem igazságszérumként, sem pedig arra, hogy embereket programozzanak. A kutatások egyetlen történelmileg figyelemreméltó mellékterméke az LSD mint kábítószer meghonosítása, ezáltal az 1960-as évek hippikultúrájának megalapozása volt az Egyesült Államokban. A kísérletek egyik résztvevője nem volt más, mint Timothy Leary, akkor fiatal pszichológus professzor, aki a ’60-as évek egyik nevezetes drog-prófétája lett. Gregory Bateson antropológus és filozófus, Margaret Mead első férje 1959-ben Harold Abramsontól kapta az első adag LSD-t, Abramson pedig a CIA által támogatott Macy Alapítvány megbízásából végzett LSD-kutatásokat. Bateson volt az, aki a kísérletezésbe bevonta barátját, Allen Ginsberget. Bateson ez időben a Palo Alto-i Veterán Kórházban dolgozott, ahol Dr. Leo Hollister folyatott újszerűnek ígérkező drogteszteket, szintén a CIA pénzén. Egyik diákja és önkéntese Ken Kesey volt, a Száll a kakukk fészkére című könyv világhírű szerzője, mely művet éppenséggel a kísérletek során szerzett élmények ihlettek.

A kutatások, akárcsak a többi, hipnózissal, elektrosokkal és más eljárásokkal folytatott kísérletsorozat, viszont teljes kudarcba fúltak. Ráadásul az is kiderült, hogy sem a kínaiak, sem az oroszok nem rendelkeznek semmiféle veszedelmes manipuláló csodaszerrel (legalábbis, ahogy mondani szokás, a leghalványabb erre utaló bizonyítékot sem sikerült föllelni).² Az említett CIA-programok történetének valószínűleg legbecsületesebb (ha nem az egyetlen becsületes) memoranduma már 1953-ban rávilágított arra, hogy ilyesfajta szerekre és trükkökre valójában semmi szükség. A jelentés szerzői, Dr. Harold Wolff, a kor világhírű neurológusa és kollégája, Lawrence Hinkle, a Cornell Egyetem orvosi fakultásának professzora Allen Dulles CIA-igazgató megbízásából elemezték a „kommunista agymosási és vallatási technikákat” a rendelkezésre álló adatok és információk alapján. A két tudós többek között részletes mélyinterjúkat készített korábbi kommunista vallatótisztekkel és egykori foglyokkal egyaránt. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a sztálini kor politikai rendőrsége valójában a terror – a fizikai kényszer, a pszichológiai nyomás, az elszigetelés, a megalázás és a kiszolgáltatottság – hagyományos eszközeit alkalmazta példátlan és hatékony brutalitással. Szűkös információik dacára képesek voltak alapjaiban ma is helytállóan rekonstruálni a kor vallatási technológiáját és eszközeit. Mindez a kor vallatási jegyzőkönyveinek ismeretében a kutatók számára ma már nem újdonság, de akkor természetesen senki nem hitt nekik. Legalábbis a CIA kutatórészlegénél nem. A „mandzsúriai ügynök” árnya még hosszú ideig kísértett. Sokan a Kennedy-gyilkosságokat is ezzel hozták összefüggésbe. Ismert volt, hogy Lee Harvey Oswald fiatalabb korában megjárta a Szovjetuniót, és komolyan fölmerült a gyanú, hogy ottjártakor beprogramozták, hogy adott jelre gyilkoljon. Több mint egy évtizeddel később, talán éppen a vonatkozó CIA-programok napvilágra kerülésének hatására, Carter elnök maga rendelte el a börtönben lévő Sirhan Bisharan Sirhan, Robert Kennedy gyilkosának pszichiátriai vizsgálatát, többek között annak megállapítására, vajon nem „mandzsúriai ügynökként” követte-e el tettét.³

John Marks a következő megállapítással zárja könyvét: „Nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy az emberi tudat ellenőrzését biztosító technológiát soha nem fedezték föl, noha szeretném úgy hinni, hogy az emberi szellem legyőzte a manipulátorokat.” (I. m. 223.) Én sem állíthatom, hogy ilyen szert vagy eszközt azóta sem találtak föl, de osztozom a szerző hitében: Az ember ellenállását meg lehet törni – ehhez nincs szükség rejtelmes sugarakra és pirulákra –, de nincs olyan eszköz vagy módszer, amellyel észrevétlenül, tudatán kívül olyasmire lehet rávenni, ami ellenkezik hajlamaival, akaratával és meggyőződésével. Ez minden, a XX. században megismert szörnyűség ellenére talán mégis megnyugtató. Ahhoz pedig eddigi ismereteink szerint szintén nem kellenek titokzatos pirulák, hogy az embereket rávegyük olyan cselekedetekre, amelyek nem ellenkeznek hajlamaikkal.

Jegyzetek

1  A eset és a CIA-programok részletei: John Marks: The Search for the “Manchurian Candidate”. W. W Norton & Company, New York/London, 1991. Marks a Külügyminisztérium munkatársa volt, mielőtt felfigyelt volna többek között Olson esetére. Az 1970-es évek közepén a Freedom of Information Act alapján jutott hozzá a több ezer oldalnyi fennmaradt iratanyaghoz. Az iratok túlnyomó többségét, főként a kísérletek részleteit taglaló jelentéseket Richard Helms CIA-igazgató utasítására megsemmisítették. A fennmaradt iratok másolatai tanulmányozhatók a washingtoni The George Washington University Gelman Könyvtárában található National Security Archives kutatótermében.

2  Érdemes itt megemlíteni az ügy másik magyar vonatkozását, amely szintén annak a jele, milyen erős volt az amerikaiakban az agymosással kapcsolatos obszesszió. 1956 után a CIA égisze alatt magyar emigránsokat, ’56-os szabadságharcosokat is vizsgáltak, természetesen ezúttal nem gyógyszeres vagy más kezelés keretében. Arra keresték a pszichológiai/pszichiátriai magyarázatot, hogyan volt lehetséges, hogy a kommunista propaganda „totális agymosásának” kitett magyar fiatalok egyszer csak fölkeltek, és megdöntötték a kommunista rendszert. A vizsgálat 1957-ben újabb szakaszba lépett. Ekkor már azokra koncentráltak, akik számukra érthetetlen okból úgymond meggondolták magukat, és kérték visszatérésüket Magyarországra. Az erre vonatkozó dokumentumok szintén megtalálhatók a National Security Archives állományában.

3  Sirhan Sirhant 1969-ben halálra ítélték, de még mielőtt végrehajtották volna az ítéletet, 1972-ben Kaliforniában eltörölték a halálbüntetést. Az 1976-os pszichiátriai vizsgálatára vonatkozó jelentés a National Security Archivesban olvasható. Érdekes még, hogy a vizsgálatot végző pszichiáter a kérdésben egyébként nem tudott egyértelműen állást foglalni.