Ha ebben a folyóiratban valaki kritikát közöl két kötetről, amelyet a 2001-ben, nagy feltűnést keltve kistafírozott, Elek István nevével fémjelzett Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete adott ki, azt sokan menthetetlenül politikai motivációjú támadásnak fogják ítélni. Pedig a recenzens érdeklődését elsősorban a – jelenlegi kutatási területéhez tartozó – téma keltette fel: a magyarországi cigányokkal foglalkozó, magát társadalomtudományos igényűnek tartó kötetekről van szó: Győri-Nagy Sándor Jövőkép(esség)ek, illetve Póczik Szilveszter Cigány integrációs problémák című könyvéről.

Az adathalmaz

„Most az első esztendő intézményi kutatásainak egy fontos szakaszán vagyunk túl, amelyet »A természet- és társadalom-környezeti kommunikáció intézményes formáinak működése Kálló (Nógrád megye) magyar–cigány (romungró) vegyes lakosságú településen« címmel a Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete támogatott. Az óriási adathalmaz zöme az elmélyülő kutatás elve szerint a további kutatások nyersanyaga, mostani formájában összegezhetetlen. Írásunkban azokat a vizsgálatokat foglaljuk össze, amelyeket korábbi vizsgálataink értelmező hátterével már most közlésre, vitára és kritikus felhasználásra is alkalmasnak tartunk” – írja Győri-Nagy kötetének bevezetője (7–8.). A szennycímlap szerint a kutatást a Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszéke hétfős kutatócsoportja végezte, szerzőként azonban csak a tanszékvezető egyetemi docens, Győri-Nagy Sándor szerepel. A 3. fejezet (l. később) azonban bevallottan nem az ő műve, a kötet végét pedig a kutatásról 2003. március 7-én szervezett konferencia előadásai töltik meg. Így a ténylegesen Győri-Nagynak tulajdonítható szöveg mintegy 175 oldalt tesz ki a 287 oldalas kötetből.

Nem a szöveg hosszát keveslem, hanem a bevezetőben ígért „adathalmazt”. A kötetben ténylegesen szereplő „három és fél” vizsgálat azonban eleve alkalmatlan lett volna komoly mennyiségű adat előállítására. Az első vizsgálat egy attitűdfelmérés, amely nem is Győri-Nagy műve, hanem a vizsgált általános iskola meg nem nevezett tanáraié: egy kérdőív a szülőknek, egy a pedagógusoknak, kettő pedig a gyerekeknek. Győri-Nagy ezek közül csak az egyik – 37 gyereken lekérdezett, hat kérdésből álló – felmérést ismerteti részletesen. A színvonal érzékeltetéséhez elég a második kérdést idéznem: Szerinted éri-e hátrányos megkülönböztetés a cigány gyerekeket? Válaszlehetőségek: igen – nem – néha – gyakran (30–31.). Győri-Nagyban szemlátomást nem merülnek fel kételyek azzal kapcsolatban, hogy a megkérdezett 12–14 éves gyerekek értik-e a kifejezést; mint ahogy az sem, hogy amennyiben találkoznak hátrányos megkülönböztetéssel, akkor az, logikus módon, túlnyomórészt éppen a tanáraik részéről érheti őket – éppen azok részéről, akik a kérdőíveket a kezükbe adták.

A második felmérés „egy szociológiai háttérvizsgálat”, a 2002/2003-as tanévben egy 19 és egy 11 fős osztály szüleinek lekérdezése alapján. Összesen tíz feleletválasztós kérdés szerepelt a vizsgálatban.

Érdemes szemügyre venni, hogyan kezeli a fenti módon nyert adatait Győri-Nagy. Fejtegetésein nem hagyott nyomott sem a kilencvenes évek (szakmai körökben nagy feltűnést keltett) „ki a cigány?” vitája,¹ sem pedig az adatvédelem versus kutatás közismert dilemmája.² Győri-Nagy ugyanis magától értetődőnek kezeli, hogy a helyi közösségben „mindenki tudja”, ki a cigány; és ha adott személy ezt nem vállalja fel, akkor szerinte az illető egyszerűen letagadja objektíve létező „cigányságát”.

„Az eredmény elgondolkodtató – kommentálja a »mi a származásod?« kérdésére adott válaszokat. – Négy olyan gyermek vallotta magát magyarnak, akinek mindkét szülője – a közmegítélés szerint – cigány származású. A hat »vegyes« származásúból az osztályfőnök csak kettőről tudott. Ez persze nem jelenti azt, hogy valahol az ősök között nem lehetett magyar ember, akibe »belekapaszkodva« négy tanuló vegyes származásúnak vallotta magát. A »magyar cigány« kategória a felmérő tervei közt nem szerepelt, mégis született ilyen válasz. Az iskolai nyilvántartás szerinti 14 cigány tanulóból pedig mindössze három vállalta hovatartozását. A felmérő ez alapján bizonyítva látta tézisét, hogy már a gyermek identitászavarral küzd [az idézeteken belüli dőlt betűs részletek az eredeti kiemeléseket jelölik – D. Cs.], szégyelli cigányságát, s valamilyen módon megpróbál a kategóriából kitörni. Éppúgy, mint a felnőttek a népszámláláskor” (29–30.).

Előrebocsátva kritikám legfontosabb elemét: Győri-Nagy számára – még az egyébként roppant szegényes – adatbázis is csupán ürügy, hogy esszéisztikus-publicisztikai fejtegetéseit, pontosabban, sokszor egyszerűen csak saját előítéleteit kifejtse, és azokat „a kutatások által igazolt tényekként” kezelje. Mint cseppben a tenger, úgy illusztrálja ezt a hozzáállást a fent említett „szociológiai háttérvizsgálat” tizedik kérdésére adott válaszok „elemzése” (teljes terjedelmében idézve):

„A tizedik kérdés arra vonatkozott, hogy a szülők tudják-e biztosítani a gyermekeik számára a tanuláshoz szükséges nyugodt, rendezett családi hátteret. Az eredmény ez esetben is elgondolkodtatóan alakult: igen – 28, nem mindig – 2, sajnos nem – 0.

A szülők többsége úgy érzi, hogy ő mindent megtesz a gyermek iskolai előremeneteléért. A pedagógusok viszont nagyon is úgy látják, hogy a gyerekek nyugodt háttere a legtöbb esetben nincs meg. Ennek számtalan okát lehet feltárni. Ízelítőül csak néhány példa a vizsgált gyermekek családjáról:

– mindkét szülő alkoholista, az anya alkoholista

– rettenetes szegénységben élnek

– az apa túlzottan szigorú, sokszor kap ki a gyerek

– az apa bűnözésből tartja fönn a családot (lop, »seftel«, de még nem bukott le)

– az apa agresszív, veri az anyát, üldözi a családot… stb.

Még sorolhatnánk a »nyugodt, rendezett családi háttér« mutatóit. Felvetődhet a kérdés, hogy vajon a válaszolók valóban úgy gondolják: mindez a gyermekre nincs kihatással? Vagy egyszerűen nem őszintén nyilatkoztak? Az a két szülő, aki a »nem mindig« választ jelölte, a magasabb iskolai végzettségűek, az érettségizettek közé tartozott” (40.).

Győri-Nagy tehát a pedagógusok „háttér-információit” kezeli „tényekként”, amelyekhez képest a válaszok őszintesége szerinte problémátlanul megkérdőjelezhető.

A tízkérdéses kis felmérésből egyébként csak az derült ki, hogy a vizsgált személyek többsége nagycsaládos, de az országos átlagnál nagyobb hányaduk él teljes családban; a lakásviszonyok és a jövedelmi viszonyaik (ha a válaszok őszinték voltak) a többséget a létminimum környékére helyezik, a családfők egyharmadának van csak munkája, stb. A felmérésben egyetlen olyan kérdés sem tettek fel, amely igazolná Győri-Nagynak az „ingerszegény környezetre” vagy a „a tanulás aláértékelésére” vonatkozó következtetéseit (pl.: „ezekben a családokban nem érték a tudás” – 41.).

A kötet gerincét a harmadik, az olvasáskommunikáció-vizsgálat képezi, amelynek szerzőnk teljes fejezetet szentel (42–102.). A vizsgálat keretében elolvasattak a gyerekekkel egy 1122 leütés terjedelmű szöveget magukban; majd – anélkül, hogy erre előre figyelmeztették volna őket – hangosan is felolvasatták velük ugyanezt a szöveget, amit magnóra is rögzítettek; végül a szövegről fogalmazást írattak a gyerekekkel, azt vizsgálva, milyen tartalmi elemeket jegyeztek meg, s azokat milyen kifejezésekkel adták vissza. Az első pillantásra korrekt nyelvészeti vizsgálatot azonban szinte már szürreális szakmai hibák színezik.

Mindössze tíz gyerek végezte el a vizsgálatot – ez az alacsony esetszám alkalmatlan bármiféle általánosítható következtetés levonására, különösen, ha az eredményeket nemzetiségi és nemi szempontok alapján még tovább is bontják. A „mintába” például egy cigány fiú került.

A táblázatokban valamennyi gyerek valamennyi közölt eredményét nevének kezdőbetűivel jelölik, s a néhány táblázatból (pl. a 75-ből) a nemük is kiderül. Nem találtam olyan utalást, mely szerint a neveket megváltoztatták volna, a gyerekek tehát egyértelműen beazonosíthatóak. Sőt, az adatvédelmi abszurditásokat Győri-Nagy tovább fokozza. A harmadik fejezetben is (103–155.), amely Babecz Norbert osztályfőnök és Juhász Józsefné magyar–történelem–társadalomismeret szakos tanár bevallottan szubjektív stílusú „jellemzéseit” tartalmazza, monogrammal megjelölt gyerekek szerepelnek – ilyen stílusban: „Q. R. [a kezdőbetűket itt és valamennyi későbbi idézetben megváltoztattam – D. Cs.] a tanév közben… R. egy nevelőotthonból hazakerült újdonsült barátnője hatására rohamosan fogyni kezdett. (…) …[egy] hétvégén megszökött otthonról a barátnőjével… A szülei értesítették a rendőrséget, s közben otthon találtak olyan leveleket, amelyeket a barátnőjével váltott. Meglepő dologra derült fény. Az akkor 16 éves barátnő »parancsára« nem evett, s felmerült a gyanú, hogy egy leszbikus kapcsolatba is belevitte a 13. évében lévő kislányt. A rendőrség több hétig nem találta őket, míg végül Budapesten bukkantak rájuk. Mindketten intézetbe kerültek. Megkezdődött a cigány szülők kálváriája, hogy R.-t visszakaphassák” (146–147.).

Magát a mérőszöveget – mint a szerzőtől megtudjuk – egyébként is az 1983 és 1986 között végzett Kárpát-medencei kisebbségi kétnyelvűségi kutatások során dolgozták ki. Tehát ennek alkalmazása egy egynyelvű közegben nem különösen indokolt. Győri-Nagy hivatkozik korábbi vizsgálatokra, de az eredmények összehasonlítása itt elmarad.

Pontosabban az összehasonlítási alap egy magyar egynyelvű, 1985-ös vizsgálat, amelyet a Csongrád megyei Zsombó – erősen tanyás, kisebbségek által nem lakott település – általános iskolájában végeztek el, hasonlóan rejtélyes okokból ugyanezzel a mérőszöveggel (a minta 13 fő volt). Nehéz szabadulni a rosszmájú feltevéstől: 1985-ben Győri-Nagy azért ismételte meg Zsombón is a vizsgálatot, mivel az akkoriban zajló kétnyelvűség-vizsgálataihoz³ keresett kontrollcsoportot; 2002-ben pedig azért használta az eredetileg kétnyelvűség-vizsgálathoz készített mérőszöveget ismét, mert így megspórolta újabb kontrollvizsgálat elkészítését.

A kállai és zsombói eredmények összevetése azonban ezen túlmenően is szolgált Győri-Nagy számára hozadékokkal: ez az összehasonlítás ugyanis mindig, minden dimenzióban úgy alakult, hogy a „színmagyar” (43.) település gyermekei jöjjenek ki kedvezően. Pl. azt a tényt, hogy a csendes olvasás sebessége (amelyet nem lehetett kontrollálni, és gyakorlatilag „önbevallásos” alapon rögzítették) Kállón sokkal nagyobb volt, míg a hangos olvasás sebessége közel megegyezett, ilyen módon kommentálta: „a hagyományosabb, szigorúbb paraszti kultúra kereteiben élő zsombói tanulók, kevésbé »dörzsöltebbek« lévén, nem törekedtek suttyomban szépíteni készségeik képén” (54.). Ha viszont a zsombóiak kétszer annyi időt szánnak a fogalmazásuk megírására, akkor az nem a gyengeségükre, hanem a lelkiismeretességükre utal (73.); vagy pl. ha a kállaiak jobbak a „vizuális és számemlékezet”, illetve a „matematikailag iskolázott logika” területein, akkor az egy kontingens tényezővel (egy jó matematikatanárral, Otty nénivel) magyarázható, ami felülírja a „természetesen adott” tényezőket (89.).

A betűkerekítéstől a belső trianonizálódásig

Győri-Nagy sajátos „filozófiai” felfogását jellemzi, hogy a gyerekek szövegeit esztétikailag is minősíti, besorolva azokat három kategóriába („szép, igényes”, „közepes”, „csúnya, igénytelen”), majd az így nyert „adatokat” összeveti a hasonló zsombói „adatokkal”. Győri-Nagy kiemeli: „A kézírásos szövegek esztétikai minősítését rajtam kívül és tőlem függetlenül egy nő (Kelemen Janka) is elvégezte” (74.), hiszen a sztereotípia szerint a nők szebben írnak, és jobb az esztétikai érzékük. Zsombó és Kálló összehasonlítása ezen kategóriák szerint, nemi bontásban egy táblázatban foglalható össze (75.), amelynek 12 cellájából 3 üres, hatban pedig 2-2 esetszám található.

„A táblázat súlyos dolgokat mond. Az 1985-ös zsombói minta igazolja egyrészt óvakodásunkat a lány-fiú sztereotípia súlyától, de egyben arra is int, hogy balga dolog a sztereotípiákat »előítéletnek« minősítve elzárkózni valóságalapjuk komolyan vételétől. Ahogy a filozófus figyelmeztet: »Nem szabad elhinnünk mindent, amit az emberek mondanak, de azt sem szabad hinnünk, hogy minden alap nélkül mondják.« A nőknek a kultúrhagyományban játszott esztétikai főszerepe ugyanakkor a művészetektől a pszichológiai szaktudományig sokszorosan dokumentált kultúrökológiai tény.” (75.) „Ennek a kultúrhagyományokból eredő tudományos ténynek – és egyben az erre alapuló közvélekedésnek mint »sztereotípiának« – felel meg a zsombói diákminta eredménye. A zsombói lányok valamenynyien a »szép« esztétikai minősítést kapott reprodukciós szövegek kategóriájában vannak. (…) Különösképpen a kállai diákok közt épp a lányok nem szerepelnek a szép küllemű kéziratok kategóriájában. Itt csak két fiút találunk.” (76.)

Két mozzanatot is érdemes tanulmányozni az idézetben. Egyrészt: Győri-Nagy itt is kifejti azt, amit talán „előítélet-központú megközelítésnek” nevezhetnénk, és amire másutt is találhatunk nála példákat, jelezve, nem véletlenről van szó. Másrészt: noha megállapítja, hogy a két vizsgálat egyike nem igazolja a nemi sztereotípiát (ami „sokszorosan dokumentált kultúrökológiai tény”), az abban megtestesülő „bölcsességet” mégis érvényesnek, használhatónak minősíti, és színvonaltalan okoskodások „alátámasztására” használja azokat:

„A kállai iskolába járó gyerekek családi környezetének (otthoni lakókörnyezet, udvar, kert, lakás berendezése) mint elsődleges esztétikai nevelőközegnek a minősége is a fenti értelemben szociokulturálisan meghatározott. Erre látszik utalni az a tény is, hogy a kállai diákmintában az egyetlen cigányfiú kéziratának esztétikai minősítése a két cigánylányéval együtt »csúnya«, míg a két »vegyes« származású lányé »közepes«. A magyar kultúrának a nő esztétikai súlyával kapcsolatos »sztereotípiája« kapcsán nem érdektelen tán megjegyeznünk, hogy édesanyjuk a magyar.

Kállón azonban több olyan (főleg Budapestről beköltözött, városi lumpenproletár típusú, kulturálisan »elcigányosodott«) magyar család él ma már, amelyben a nő esztétikai főszerepe nem annyira kifejezett, mint a paraszti hagyományú helyiekben. E ténynek az itt nevelődő lányok esztétikai orientációjára való hatását illetően iskolakutatásunk jelenlegi szakaszában is vannak megfigyeléses adataink.” (78.)

Néhány gyerek „szépírásától” most is rövid út vezet az apokaliptikus civilizációelméleti látomásokig: „határozott az eltolódás az igényes küllemtől az igénytelenség felé… Legnagyobb [része ebben] valószínűleg annak a médiavezérletű »korszellemnek« [van], amely épp 1985 környékétől máig fokozatosan emancipálta a »csúnya« esztétikai minőséget a még szocialista-kori Süsü-sárkány és a korabeli »szelíd-krimik« előkészítő kurzusai után a mai fülig hasított szájú kólafogyasztók tömegreklámjain nevelt patacipős, zselés- és festett hajas tömegifjúság számára is a PADÖDÖ-n és Zámbó Jimmyn keresztül egészen a horror és a terrorellenes napi világterror elfogadásáig, sőt igényléséig. Iszonyú erejű, komplexen ható külső tényezőkről van szó” (76.).

A két bekezdéssel feljebb olvasható megjegyzés a „kulturálisan »elcigányosodott« magyar” családokról nem lehet véletlen, hisz Győri-Nagy használta egy 2002 márciusában tartott akadémiai konferencián is, újra érdekes fejtegetések közepette: „különösen az agglomerációs holdudvarokon kívül eső településeken a helyi társadalom óriási mértékű átrendeződése zajlott le az elmúlt fél évszázad folyamán, egyfajta belső trianonizálódás, amely elvette a faluközösségek hasonlító, falufeladatra összpontosító erejét. Az egy időben lezajlott minőségi és etnikai átrendeződésről beszélek.

Az etnikai átrendeződés terminus nem egész pontos. Pontosabb az etnokulturális, sőt még inkább a kultúrpszichológiai, hiszen a fejlődési főáramból kikerült falvak elcigányosodásában nem az etnikai átrendeződés az alapvető bajforrás. Az is, mert a fogyó helyi lakosságon belül e dinamikusabban szaporodó népességi rétegek kerültek előtérbe, amelyek jelenlegi alkatukban egy teljesen más típusú környezeti viszony hordozói. (…)

De mondjuk ki végre: társadalmunkban széles körben létezik ma már a cigányok nélküli elcigányosodás jelensége is. Ez nem más, mint a környezethez való közönyös, kiélő viszony eluralkodása, a föld művelésétől való menekülés, a földhöz mint élőföldhöz való felelős gazdaviszonyulás tragikus eltűnése. Egy olyan általános környezeti viszonyváltás, amely cigányokkal vagy nélkülük egy fenntarthatatlan környezeti viszonyra, olyan fenntarthatatlan kultúraváltásra vezet, amelynek következménye csak egy környezetileg végletesen sérülékeny társadalom kialakulása, végső soron pedig egy természet- és társadalomkörnyezeti összeomlás lehet.”⁴

Később, az ötödik fejezetben is olvashatunk Győri-Nagytól olyan fejtegetéseket, amelyekből egyértelműen kiderül: az előítéleteket alapjában véve az együttélésből fakadó, konkrét, más megismerésformákkal – például szociológiával – nem helyettesíthető, értékes „másságismeretnek” fogja fel (199.). A romákkal kapcsolatos előítéletekben például tulajdonképpen a cigányok negatív tulajdonságaiban gyökerező tapasztalat testesül meg: „A »cigány« fogalma a magyar kultúra jelrendszereiben ugyanazt az együttélés alapú másságismeretet tükrözi, mint amit a magyarságról a velünk élő kisebbségek s a cigányság körében is föllelhető megnevező fogalom kapcsán láttunk” (198.).

Győri-Nagy gondolatmenete itt elképesztő köröket kezd el leírni: vannak „cigányok”, olyanok, amilyenek, és ezt a magyar nyelvben (pl. a szólások, közmondások révén) a „cigány” szóhoz rögzített „másságismeret” igazolja; ez még akkor is így van, ha nem minden „cigány” „cigánykodik”. A tudós szerző mégis, alapvetően amorális cselekedetnek látja, ha valaki – még egy ilyen „rendes cigány” is – menekülni akar „cigányságától”, akár azzal, hogy „magyarnak” vallja magát, akár azzal, hogy a „média-terjesztette” „roma” tartalmatlan kategóriáját veszi magára (200–201.). Ugyanis, bármennyire is helyesen közvetíti a magyar nyelv, hogy milyenek „a cigányok”, valójában mégsem „a cigányokat” igyekszik ezzel megbélyegezni: „A magyar társadalom tehát nem a cigányt, hanem a cigánykodást rekeszti ki. Nem az embert, hanem a társadalomromboló tulajdonságot, akármilyen etnikum hordozza is” (200.).

Egy helyütt Győri-Nagy oldalakon keresztül húzódó szövegben mitikus magasságba emeli a „munkájával együtt élő magyar parasztot”⁵ (191–196.), amelyet szembeállít egyrészt a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás városi proletáreszményével” (194.), másrészt pedig a cigányokkal. A mitizálás egészen más fénybe helyezi azt az ezután megemlített – egyébként régóta ismert – tényt, hogy a cigányok igen gyakran, így Kállón is nem „a magyarokkal” állítják szembe magukat, hanem „a parasztokkal”. Mellesleg: ettől függetlenül maga Győri-Nagy könyve egészében következetesen „a magyarokkal” állítja szembe „a cigányokat”.

Komplex megközelítés, szimpla eredmény

A három és fél vizsgálatból a felediket a negyedik fejezet (155–189.) ismerteti. A fejezet felvezetése azt ígéri, hogy itt olyan, óralátogatások során nyert tapasztalatokról lesz szó, amelyeken „tudatosan kezdtük figyelni Kállón a tanári és a tanulói nyelvhasználatot” (156.). Nem tudjuk meg, összesen hány, illetve milyen órát látogattak meg, milyen szempontok alapján figyelték meg a nyelvhasználatot. Valaki mindenesetre beült néhány órára, lejegyzett néhány történetet az órai kommunikációról, amelyek leírását azonban Győri-Nagy szövegében hamarosan elborítják a már korábban érzékeltetett stílusú fejtegetések.

Az egyik órán vita kerekedett arról, hogy ki a művelt ember. „Elhangzott két tanulói megjegyzés, amely mostani témánk kapcsán figyelmet érdemel. Az egyik szerint az, aki »nem régiesen beszél«. A másik tanuló erre licitált rá azzal, hogy »úriasan!«. A kolléga ezzel befejezettnek is tekintette az ügyet, mert továbbhaladt a megbeszélnivalókkal” (156.). A tanár tehát megerősítette a gyerekeket ebben a felfogásukban – állapítja meg Győri-Nagy. Ezt követően – amolyan hangulati előkészítésként – több példát említ nem rendesen artikulált tanári megnyilvánulásokra, hadarásokra, hibás egyeztetésekre stb. (157–163.). „Ez nem egészen a »Más szemében a szálkát, a magadéban a gerendát…« elv, de hasonló” (163.). Ami azonban Győri-Nagy számára az igazán érdekes tanulság: a kállai tanárokba is belenevelték, hogy a „helyes” nyelvhasználatot kell erősíteni, és a helytelent „ki kell irtani”. Így gépiesen kijavítják az esetleg becsúszó tájnyelvi használatokat is (163.). Ez pedig Győri-Nagy szemében helytelen, mi több, társadalmunk betegségeire nézve is jellegzetes megnyilvánulás (92–93.).

Itt valóságos kis dráma bontakozik ki, részben a szerző szándékaitól függetlenül. A már említett Juhászné, az iskola egyik pedagógusa konferencia-előadásában (247–263.), miután oldalakon át arról értekezik, milyen mértékben frusztrálják őt és kollégáit a cigány gyerekek, egy vallomásos közjátékot illeszt a szövegébe. Felidézi saját gyermekkori élményeit, a gúnyolásokat, amelyeket városban kapott palócos kiejtése miatt. „Állandó gúnyolódások célpontja lettem. Kemény erőfeszítések és sok-sok megaláztatás után jutottam el oda, hogy magukhoz méltó »értelmű szintűnek« ismertek el. A gimnáziumban aztán kezdődött újra az egész. Bár tájszólásom már lényegesen kevésbé volt erős, mégis megbélyegzett voltam: amolyan »falusi paraszt«. S hogy ebből fakadó komplexusaimat leküzdjem, már nem tanulmányi téren, hanem a »vezérfalka« közé kerülve próbáltam az elismerésüket elnyerni” (261.). Most pedig jön Győri-Nagy, a városból érkezett professzor, aki a maga ideológiai alapelveiből kiindulva éppen ezt a tájnyelvi kiejtést kéri rajta számon. Sajnos, ez a megrázó tapasztalat sem okoz olyan mélyreható katarzist – legalábbis a szövegben ennek nincs nyoma –, hogy a tanárnő elgondolkodjon azon, hogy az ő kulturális sokkjai, az ő görcsös megfelelési kísérletei milyen tanulsággal szolgálhatnának cigány tanítványai megértésében.

Győri-Nagy számára az osztálytermi megfigyelések is elsősorban csak ürügyet jelentenek sajátosan konzervatív kultúraelméletének kifejtésére. Azért nevezem sajátosan konzervatívnak, mert a leromlott modern világgal szembeállított idillikus tradicionális világot nem a XIX. századi kapitalizálódás, de még csak nem is a kommunista kényszermodernizáció előtti korszakra helyezi, hanem – mint már a Zsombóval kapcsolatos fejtegetésekből is kiderülhetett – az 1990-es rendszerváltás elé: „Máig nem dolgoztuk föl e szempontból a magyar értelmiség 1990 után elszenvedett történelmi vereségének okait. Pedig minden nagy törés a hajszálrepedésekkel kezdődik” (169.).

Bár Győri-Nagy korábban is leggyakrabban egyes szám első személyben ír, az ötödik fejezetben mintegy saját személyében is a színre lép. A 203. oldaltól kezdve sorjáznak a történetek, amelyekből – mintegy mellesleg – kiderül: Győri-Nagynak háza, földje, állatai vannak a faluban. „Mikor Kállón elterjedt annak híre, hogy megvettem a legnagyobb telkes (Druszka- vagy Billinger-háznak nevezett) parasztházat, egyre-másra kaptam a különféle bérmunkás-ajánlkozásokat, főleg cigány, de nem csak cigány lakosoktól. Különösen, amikor a falubeliekkel folytatott beszélgetésekből az is kiderült, hogy állatok is kerülnek majd az istállóba: kecskék, ló, tehén. S hogy »rendesen« gazdálkodni akarok. Rendbe tenni az elhanyagolt szőlőt, az évek óra nem nyesett, elbozontosodott sokféle gyümölcsfát. Hogy ismét szántani kell majd, lucernát, füvet, udvart kaszálni.

Szőlőmetszésre, gyümölcsfaápolásra, állatok gondozására csak magyar, azaz helyi szóhasználatban csak »paraszt« jelentkezőm akadt. A velük kapcsolatos tapasztalataim az itt összegezendő helyi iskolakutatást közvetlenül nem érintik, ezért rájuk most nem térek ki [kiemelés ezúttal tőlem – D. Cs.]. Paraszti tudást nem igénylő mezőgazdasági segédmunkát azonban csak cigányok kerestek” (222.). Azért emeltem ki a fenti szakaszokat, mert érdemes ezzel kapcsolatban emlékeztetni: a kutatási téma nem mondjuk „Cigányok Kállón”, hanem A természet- és társadalom-környezeti kommunikáció intézményes formáinak működése Kálló (Nógrád megye) magyar–cigány (romungró) vegyes lakosságú településen volt. Eddig úgy tudtam, a kommunikáció minimum két fél között zajlik.

Az, hogy Győri-Nagy a vizsgálat helyszínén élt, lehetett volna előnyös is, alkalmat adhatott volna sajátos résztvevői/megfigyelői nézőpont érvényesítésére. Győri-Nagy vélhetően így is fogta fel a helyzetét, a bevezető egyes kitételei legalábbis kifejezetten erre utalnak. Az ilyen megközelítés – amelyet leggyakrabban a kulturális antropológia alkalmaz – lényege a tanulmányozandó „mások” életének és személyiségének tisztelete, a megértő attitűd, illetve a kutató folyamatos reflexiója saját helyzetére.⁶ Győri-Nagy megközelítéséből pontosan ez a lényeg hiányzik. Sosem reflektál saját helyzetére, például arra a sajátos helyzetre, hogy a helyi cigányokkal mindig domináns pozícióból érintkezik, leggyakrabban mint (potenciális) munkaadó teszteli a tartós munkanélküliséggel sújtott embereket.

A Győri-Nagy által „komplex megközelítésnek” nevezett „módszer” negatív viszonyítási pontja a szociológia – időnként annak „liberális”, „emancipatorikus” változatai. „A romológiai szociológia (…), amelyet pontosabb emocionális szociológiának nevezni, ha e jelzős szerkezet jelzett szava egyáltalán megáll szociológia-, azaz társadalomtanként. Mert valójában a (nem csak társadalmi okokból) félresodródottak individuológiája. Tudományosan hasznavehetetlen, mert előítéletes. Ugyanis nemcsak a negatív attitűd téríti el a vizsgálódót objektumától s annak valóságba ágyazottsága teljes meglátásától, hanem a pozitív is. A cigánysággal kapcsolatos pozitív előítéletes »szociológia« pedig egy olyan élősdiség apológiája, amelyet sokkal veszélyesebb »elit« formáiban úgy próbál elfogadtatni az érzelmi alapúnak bemért magyar kultúrával ez a »tudomány«, hogy származási rétegüket az annak prototípusaként beállított tragikus eseteiben akarja »megsajnáltatni«. »Megoldásul« a társadalomnak az élősdi, a segélyező, eltűrő stb. stratégiáit ajánlja fel, amely az egész társadalom erkölcsi-kulturális lerombolódását, »elromásodását« okozná” (171–172.).

Egyszerűen nem értem ezt a gátlástalanul hömpölygő szónoklatot, és nem tudok benne ráismerni a szociológiára. Ezt a tudományt egyébként a leggyakrabban éppen azzal szokták vádolni felületes ismerői, hogy túlzottan objektivista, hogy túl nagy vonalakban, a makroszint felől, standardizált kérdőívekkel vizsgált nagy mintákon keresztül írja le a társadalmat. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy Győri-Nagy Sándor nem felületesen ismeri a magyarországi cigányokkal foglalkozó szociológiai (és antropológiai) irodalmat, hanem sehogyan sem.

Győri-Nagy „komplex megközelítésének” van egy pozitív viszonyítási pontja is: az 1930-as évek népi szociográfiája, bár jellegzetes, hogy ebben a kötetben nem annyira az érintett, mint inkább a konferencia résztvevői emlegetik ezt a párhuzamot.⁷ Sajnos, ha komolyan gondolták ezt a hasonlatot, akkor csak magukat csapták be: a Jövőkép(esség)eket egy lapon emlegetni Illyés Gyula, Féja Géza vagy Kovács Imre klasszikus műveivel – blaszfémia. A mérhetetlen színvonalkülönbségen, illetve a módszertani eltéréseken túl elég egy tartalmi tényezőre utalni, nevezetesen, hogy a kötetben nyoma sincs a két világháború közötti Magyarország társadalomismeretének sem. A magyar falu a két világháború között a népi szociográfiák szerint minden volt, csak nem idillikus, romlatlan, tradicionális közösség. Még hogy a „hárommillió koldus országa” nem ismerte volna a falusi munkanélküliséget, mint ahogy Győri-Nagy állítja (190.)? A puszták népe ismeretében⁸ állítható-e komolyan, hogy „[f]aluhelyen a fiatalok körében terjedő köszönéshiány is részint ezen alapszik. Tönkretettük a nemzedékek közti kapcsolatteremtés hagyományos formáit, a médiagyökerűek meg gyökértelenek a helyi műveltségben, ezért meg sem erednek a nemzedékközi viszonyokban” (174.). Az úri Magyarország kemény kritikusainak valószínűleg akkor is fennakadt volna a szemük, ha ezt olvassák kései „utóduktól”: „A falu úgynevezett »kastélyos falu« volt. Öt földesúr kúriája közül három ma is áll. Talán ennek az »úri« környezetnek tudható be, hogy a szegény nép is illemtudóbb, »intelligensebb« volt a környező falvak lakóinál. Barátságos, összetartó emberek. Sajnos a rendszerváltás ebben a faluban is hasonló kedvezőtlen változásokat hozott, mint Kállón” (12.).

Zsidai Péter oknyomozó riportja szerint Győri-Nagy Sándor tanszéke a Kölcsey Intézettől nyolcszor négyszáznyolcvanezer forintot kapott a Kálló-vizsgálatra.⁹ Félreértés ne essék, attól, hogy egy kutatás – politikai hátszelet kihasználva – bőséges, esetleg eltúlzott finanszírozáshoz jut, még nyújthat kiváló eredményeket (vagy legalább eredményeket). Azt azonban aránytalanságnak tartom, hogy olyan kutatásról van szó, amelyet – nem túlzok – egy fillér kutatási pénz nélkül el tudna végezni egy végzős egyetemi hallgató. Az ügyesebbje ennél színvonalasabban – ők legalább azt megtanulták, hogy a tudományos publikációnak vannak bizonyos formai jegyei, amelyeket nem illik figyelmen kívül hagyni. Győri-Nagy Sándor könyvében nincs egyetlen lábjegyzet sem, nem hivatkozik név szerint egyetlen szakmabelire, egyetlen publikációra, egyetlen kutatásra sem. A kötet végén nem a „felhasznált irodalom” található (persze, furcsán is festene egy nulla tételből álló felsorolás), hanem A Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszéke publikációinak válogatott bibliográfiája (278.).

Ideológia

Bár az eddigiek alapján ez meglehetősen kétes bók lesz, le kell szögeznem, hogy Póczik Szilveszter könyve, a Cigány integrációs problémák nagyságrendekkel színvonalasabb mű, mint a Jövőkép(esség)ek. Már első pillantásra is látható, hogy a szerző legalább a szakma ábécéjét ismeri, függelékben közli a vizsgálatának kérdőívét, diagramokat a minta megoszlásairól, hivatkozások szerepelnek, az irodalomjegyzékbe a szerző csak a romákkal kapcsolatos publikációit illesztette (ez így is két oldal), és végül egy angol nyelvű összefoglalót is találhatunk. A szerzőnek korábban már kötete is jelent meg cigánykutatásairól (Cigányok és idegenek. Társadalmi és kriminológiai tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999), s a kettő összevetése, mint majd látni fogjuk, azt mutatja, hogy Póczik Szilveszter bizonyos esetekben képes volt felülvizsgálni korábbi nézeteit, ami ritka képesség. Elismerésemet azért is bontottam ki ilyen részletesen, hogy némileg ellensúlyozzam: írásom többi részében inkább a kritikai megjegyzések fognak dominálni.

Póczik könyve két részből áll, az első „a cigánysággal kapcsolatos koncepciók és politikák 1990–2000” áttekintését ígéri (13–38.), a második pedig empirikus kriminológiai kutatásokat foglal össze. Az első részt tartom a kevésbé színvonalasnak, mégis nagy jelentőséggel bír az itt kifejtett ideológia miatt. Ugyanis, hangozzék bármilyen meglepően, de – mondjuk a hétköznapival összehasonlítva – a cigányokkal kapcsolatos társadalomtudományi diskurzus terén 1) az előítélet-ellenes megközelítések elsöprő fölényt élveznek, 2) és az ilyen megközelítések megfogalmazóit általában a „szociálliberális” oldalhoz sorolják. Ismerjük el, nem minden alap nélkül: amenynyire alaptalan a „ballib fölény” vizionálása „a média” terén általában, annyira megalapozott ezt látni a cigánysággal kapcsolatos társadalomtudományok területén (a publicisztikánál már más a helyzet). Ez nem okvetlenül szerencsés: a mai Magyarországon cigányokkal kapcsolatos, esetenként nagyon színvonalas társadalomtudományi műveket ugyanis gyakran nem szakmai alapon támadnak, hanem publicisztikában, politikai megnyilvánulásokban vagy a Jövőkép(esség)ekhez hasonló, tudománynak álcázott esszékben – ez a helyzet pedig megakadályozza az igazi vita lehetőségét is.

Póczik Szilveszter legalábbis késznek mutatkozik a vitára. Élesen kritikus az emancipatorikus, diszkriminációellenes polgárjogi mozgalmakkal és nézetekkel szemben: „A nemzeteszme meghaladására törekvő, azzal a kisebbségi közösségeket és tudatokat taktikailag szembehelyező, öszszességében ahistorikus szemléletű emancipatorikus ideológiai mezőben [lábjegyzetben ideszúrva: „Ez a médianyilvánosságban rendszerint a »liberális értelmiség« címszava alatt szokott megjelenni.” 146.] a cigányság a nemzeti-faji elnyomás, diszkrimináció, aktuálisan a részlegesen elmaradott társadalmi berendezkedés és tudat áldozataként jelenik meg. (…) Logikai rendjükben elsődleges a kisebbség egészének felemelése, ezt követheti a kisebbségi középosztály megteremtődése” (15.).

Az ezzel szembeállított szemlélet, amellyel Póczik érezhetően azonosul, így fogalmazódik meg: „A keresztény-szociális indíttatású nemzeti ideológiák hangsúlyozzák a kisebbségek saját csoportos és főleg egyéni felelősségét a felemelkedés lehetőségeinek kihasználásáért vagy elmulasztásáért. Ezért a támogatást az adott kisebbség és az ahhoz tartozó egyén teljesítményétől és alkalmazkodásától teszi függővé. Koncepciójukban elsőbbséget élvez a kisebbségi középosztály kialakítása, amely aztán maga után húzhatja az alacsonyabb rétegeket. Míg az emancipatorikus álláspont a kisebbséget a maga elkülönülő sajátosságaival egyetemben elfogadtatni igyekszik a többséggel, addig a nemzeti ideológiák a kisebbség alkalmazkodását feltételezve a nemzetbe való befogadásra törekszenek, a nem alkalmazkodók esetében azonban a szociális kirekesztődést helyezik kilátásba” (16.). Sajnálatos, hogy míg az előző három oldalon, az „emancipatorikus” megközelítés kifejtéséhez összesen 14 lábjegyzet is kapcsolódott, ehhez a gondolathoz egy sem, noha nagyon kíváncsi vagyok, milyen egyéb artikulációi vannak ezen „keresztény-szociális nemzeti ideológiának”. Nagy kár az is, hogy az „emancipatorikus” vagy „liberális” ideológia jellemzésekor sokszor csak üres közhelyeket puffogtat, pl. ezen megközelítés állítólagos „ahistorikus” jellegéről. Tapasztalataim szerint éppen az előítélet-ellenes megközelítések szokták kihangsúlyozni a jelen helyzet történelmi gyökereinek jelentőségét.

Póczik ideológiai alapállása, illetve az általa javasolt stratégiák nem mindig világosak: „A pozitív diszkrimináció angolszász ihletésű fogalmát és a hozzáfűződő elhibázott törekvéseket fel kellene cserélni más formákat és tartalmakat hordozó fogalommal, mint például »esélykiegyenlítés« vagy »pótlólagos esélyteremtés«. Ugyanis az előbbi fogalom a többségi társadalom számára a többséggel szembeni diszkrimináció, a többség esélybeli és jogbeli háttérbe szorításának üzenetét hordozza, és előrevetíti az amerikai pozitív diszkrimináció (affirmative action) hibáinak és deficitjeinek hazai megismétlődését. Miközben a fogalom propagálói [lábjegyzetben: „Korábban a fogalmat magam is tartalmasnak és funkcionálisnak véltem” (148.)] a kisebbséget bármely minőségével együtt védendőnek és jogok tekintetében előnyben részesítendőnek tekintik a többségi társadalommal szemben, és elbagatellizálják az egyéni felelősség mozzanatát. (…) A ’pozitív diszkrimináció’ egyik lényeges hátránya, hogy intézményesen nem a kisebbség egészét, hanem annak már többé-kevésbé szaturált – érdekei artikulálására képes – rétegeit támogatja, tehát egy kisebbségi középosztály kiemelkedése mellett a kisebbség többségének helyzete stagnál vagy akár romolhat. Ezen a ponton végelemzésben és konzekvenciájában a liberális és konzervatív cigánypolitika strukturálisan összeér” (26–27.). Bekezdés vége, új gondolat, így nem tudjuk meg, hogy akkor most tulajdonképpen melyik oldalé is az „előbb a cigány középosztályt” stratégiája.

Az „emancipatorikus” megközelítéssel szemben Póczik szerint 1) nem igaz, hogy a magyar társadalom mélyen előítéletes, s ezért diszkriminációval sújtja a cigányságot; 2) bár ennek logikailag némileg ellentmond, de hozzáteszi: a cigánysággal kapcsolatos „előítéletek” jó része tulajdonképpen ítélet, amely a cigányság tényleges viselkedésén alapul; 3) az „előítélet-ellenes” – elméleti, illetve politikai – fellépés igen gyakran politikailag motivált.

Nézzük sorra ezeket az érveket.

1) Ezt a tételt Póczik már a Cigányok és idegenekben is kategorikusan leszögezte, és én azt a kötetet olvasva is hiányoltam bárminemű utalást a közvélemény-kutatásokra.¹⁰ Érvelése azonban valamelyest mégis „finomodott”. Egyrészt azt állítja ugyanis, hogy nem lenne meglepő ilyen cigányellenesség megléte Magyarországon, másrészt nem annyira cigányellenes attitűdök, mint inkább cselekedetek létét tagadja: „Egy olyan súlyosan sérült nemzettudat esetében, amilyen a magyar, várható volna széles körű és szervezett (általános) kisebbségellenesség, etnocentrikus, esetleg rasszista magatartás. Tapasztalat szerint azonban ilyennel Magyarországon ritkán találkozunk, az etnocentrikus magatartás csak halvány nyomokban bukkan elő. Szintje messziről sem éri el a mintának tekintett nyugat-európai társadalmak hasonló jelenségeinek szintjét, az amerikai szintről nem is beszélve” (26.). Példának okáért egy 1995-ös országos vizsgálatban a válaszolók 67%-a egyetértett az állítással, miszerint „a bűnözési hajlam a cigányok vérében van”¹¹ – megítélésem szerint ez az arány meglehetősen „széles körű”, és komoly naivitás és/vagy ideológiai elfogultság kell annak feltételezéséhez, hogy egy ennyire elterjedt attitűd sohasem nyilvánul meg cselekedetekben.

2) „Egyes kutatók, politikusok és véleményformálók a romák hátrányainak fő okaként a diszkriminációt, illetve az a mögött meghúzódó előítéletes gondolkodásmódot emelik ki. Ezzel szemben álláspontom szerint Magyarországon (eltekintve a két világháború közötti faji törvénykezés időszakától) a romák előítéleten vagy politikai megfontolásokon nyugvó szándékos intézményes megkülönböztetésének vélelme mind történeti, mind jelenkori tekintetben teljességgel megalapozatlan. A romák integrációjára vonatkozó – az adott kor színvonalán mozgó – intézményes törekvések legalább három évszázada jelen vannak, jól dokumentálhatóak és nyomon követhetőek. A romák halmozott hátrányai közösségeik történelmi elmaradottságából, megélhetési kultúrájuk »különutas«, periférikus jellegéből, az előítéletek pedig a többségi társadalomnak a cigány csoportokkal kapcsolatban szerzett negatív tapasztalataiból adódnak. Az előítéletesség és szegregálódás esetükben nem primer, hanem szekunder, okozati jelenség, mai halmozott hátrányaik korábbi hátrányok strukturális és nem elsősorban intencionális következményei” (24–25.). Tipikus, nagyon gyakori csúsztatás: ugyanis, bár egyes polgárjogi aktivisták hajlamosak ilyesfajta retorikai túlzásokra, a Póczik által „emancipatorikusnak” nevezett kutatók általában „csak” azt állítják, hogy az ilyen diszkrimináció jelentős mértékben hozzájárul a romák hátrányos helyzetéhez.¹² A mértékről lehetne vitatkozni – arról viszont nem, hogy létezik.

Póczik nem csak egyszerűen azt állítja tehát, hogy az előítéleteknek van tapasztalati alapjuk,¹³ hanem meglehetős nyíltsággal fejti ki azt is, hogy a többségi társadalomnak bizonyos mértékben joga van diszkriminálni és szegregálni: „Tudomásul kell venni, hogy a politikai, földrajzi vagy egyéb közösség nyilvános terei – országos és helyi szintű piacok, művelődési és szórakozóhelyek, egyesületek, fórumok, kegyhelyek (bizonyos tekintetben az iskolák is ide tartoznak) stb. – csak azok számára nyitottak, akik az ezekhez fűződő többszintű szabályoknak, szokványoknak és legitim elvárásoknak eleget tesznek. A diszkrimináció tilalmának elve nem védi azokat, akik a fenti követelményeket nem tudják vagy nem akarják betartani, hiszen ezek az adott nyilvános vagy közösségi tér működését veszélyeztetik. Nem utasítható el egyértelműen az az érvelés, miszerint a többségi társadalom a cigányság egyes csoportjainak szociális minőségeitől való elzárkózásával csupán védekezik, amikor az azokból számára adódó veszélyeket, hátrányokat és esélycsökkenést igyekszik kiküszöbölni. Ez a magatartás akkor válik jogsértővé, amikor etnikai alapú generalizáláson nyugszik” (23.).

3) Az előítélet-ellenesség politikai motiváltságának kifejtésekor Póczik kevésbé kemény stílust enged meg magának, mint a Cigányok és idegenek megfelelő passzusaiban,¹⁴ kifogást inkább az aszimmetrikus érvelése ellen lehet emelni. Az emancipatorikus megközelítés szerinte politikailag motivált, míg a cigányellenes megnyilvánulások esetleges ilyen hátteréről nem tesz említést. Póczik nagyon szigorú kritériumokat állít fel, hogy mi alapján beszélhetünk jogosan a kisebbségi jogok megsértéséről: „Hátrányos megkülönböztetésként, vagyis jogsérelemként csak azok az esetek dokumentálhatóak, amelyekben a jogsértést jogerős bírói döntés vagy más illetékes igazgatási szerv (pl. ombudsman) megállapította. (…) Az öntevékeny jogvédelem nem ereszkedhet le a 19. századi vérvádak mintájára vagy azok megfordításával rasszizmus-vádakat koholó politikai és társadalmi manipuláció szintjére” (26.). Ezzel a megközelítéssel általánosságban az a gond, hogy kizárja például egy szociológiai kutatás illetékességét; pedig Póczik maga is beszámol könyvében efféle jogsérelmekről.¹⁵ Legkomolyabb gondnak azonban az érvelés aszimmetriáját érzem: miközben megköveteli a bizonyítékokat és a hivatalos szervek döntését ahhoz, hogy jogsértésről beszélhessünk, Póczik maga a jogvédőkkel kapcsolatban bizonyítatlan, de igen súlyos vádakra célozgat.¹⁶

Empíria

A kötet nagyobbik részét empirikus kriminológiai vizsgálatok ismertetése teszi ki. Fogva tartottak körében az 1990-es években három nagy empirikus vizsgálatot végeztek – vezeti fel Póczik. Az elsőt, Huszár László vizsgálatát vitaalapnak tekinti; amely legfontosabb adataként azt kezeli, hogy „kizárólag kétértékű (igen/nem) önbevallásra támaszkodva” 35%-ra teszi a börtönnépességben a romák arányát (38–39.). A második vizsgálatot Póczik végezte 1999-ben, a váci börtönben. Roppant érdekes, hogy míg a lábjegyzetekben összesen ötször hivatkozik a kutatás beszámolójára, és összesen kb. 16 oldalnyi terjedelemben, a főszövegtől szürke háttérrel egyértelműen elkülönítve idézi is azt, mégis minden esetben a kéziratos beszámolóra hivatkozik, noha azt a már említett Cigányok és idegenekben publikálta (i. m. 176–289.), s más esetekben Póczik itt is hivatkozik erre a kötetére. Mindez felkeltheti a gyanút, hogy a szerző, legalábbis bizonyos vonatkozásaiban felülvizsgálta a publikált beszámoló egyes következtetéseit vagy megfogalmazásait. A gyanú azonban csak részben igazolódott, inkább csak árnyalatnyi különbségeket találtam, igaz, nagyon érdekes árnyalatokat.

Mindenekelőtt tompítja kissé annak polemikus megfogalmazását, hogy a „korábbi kutatásokkal szemben a váci kutatásban az etnikai hovatartozás meghatározása önbevallással történt” (39.). Minimális szociológiai érzékenységgel is megállapítható azonban, hogy egy büntetés-végrehajtó intézetben fogva tartottak vizsgálata esetében az „önkéntesség” meglehetősen relatív, óvatosan kezelendő kategória. Másrészt a szóhasználat – a „kutatás kellemes meglepetésként azzal az eredménnyel szolgált, hogy a fogva tartott roma elkövetők teljes számban vállalták identitásukat” (163.) – elárulja azt is: a kutatásvezető előzetes „tudással” rendelkezett arról, hogy ki roma és ki nem, s az identitás „szabad vállalása” a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kérdezettek elfogadták ezt a minősítést.

„A kutatást részben általánosíthatónak tekintettük, mivel a mintanagyság Magyarországon az adott időpontban jogerősen börtönbüntetésüket töltő férfiak – mint alapsokaság – 2,5%-át fogta át. Ekkora mintanagyság mutatóira már megalapozott következtetések építhetőek” (40.). Póczik itt ravaszkodik, esetszámokat ugyanis nem ad meg, és csak a 49. oldal egy utalásából derül ki, hogy az 1999-es váci vizsgálat gyenge pontja az alacsony esetszám volt. 147 fő alkotta a 100%-ot, és a bontás következtében kialakított alminták már vészesen kicsik, példának okáért hét fő beás résztvevő alapján kockázatos általánosítható következtetéseket levonni erre a cigány alcsoportra nézve.¹⁷

A Cigány integrációs problémákban Póczik említi a váci vizsgálattal kapcsolatban „felmerülő” kritikai megjegyzéseket, sajnos, csak általánosan, név vagy hivatkozás nélkül. Póczik maga is elismeri, hogy a reprezentativitást illetően megalapozottak voltak a kritikák. Érdekes módon azonban elsiklik azon pont felett, amelyet jómagam a legproblematikusabbnak tartottam a Cigányok és idegenek olvasásakor és azóta is: nevezetesen az „asszimiláns” kategóriájának meghatározását. Póczik ugyanis meghökkentő módon azt állította, hogy „a jelenleg hozzáférhető publikus kutatások a roma kisebbség esetében az asszimiláció problémáját egyáltalán nem tematizálják, és a cigányságot, illetve a többségi társadalmat teljesen zárt, egymás viszonylatában szeparált entitásokként kezelik.”¹⁸ Ismét kíváncsi lennék, mely kutatások ezek. Tapasztalatom szerint a cigánykutatások szinte rituálisan felemlegetik a magyarországi roma népesség nyelvi, kulturális és társadalmi differenciáltságát.¹⁹ Ráadásul aggályos, ahogy Póczik azonosíthatónak véli az asszimiláns csoportot: „Ha Ön nem cigány/roma, vannak-e cigány rokonai? (sok/néhány/nincs)” – hangzott a kérdés, valamint a válasz, és szerinte aki magyarnak vallotta magát, de voltak cigány rokonai, az egyértelműen asszimiláns.²⁰ A jelen kötetében ismertetett kritikák csak azt vetik Póczik szemére, hogy egyrészt ez a kategória pejoratív, másrészt figyelmen kívül hagyja a kettős identitás lehetőségét (48.). És bár ezt a kritikát Póczik már megalapozatlannak találta, „mégis célszerűnek láttuk a fogalom finomítását, ezért a korábban asszimilánsnak nevezett csoportot a továbbiakban transzetnikainak (rövidítve: TE) fogjuk nevezni” (49.). Én sokkal lényegesebb problémának tartom, hogy Póczik nem számol olyan nem cigány személyekkel, akiknek vannak cigány rokonai. Az új vizsgálatban a válaszlehetőségek még szűkültek is a váci kutatáshoz képest: „Ha ön nem cigány (roma), vannak-e cigány rokonai? 1) Igen, vannak; 2) Nem, nincsenek” (124.). Egyébként Kemény István és munkatársai vizsgálatai szerint 1993-ban a cigány háztartásokban élők 7%-a volt nem cigány, 2003-ban pedig 5,9%.²¹ A „rokon” kifejezés ráadásul meglehetősen tágan is értelmezhető, adott esetben még „az unokatestvérem felesége, az szerintem cigány, még ha tagadja is” belefér. Képtelenségnek érzem, hogy a „cigány rokonnal” rendelkezők mindegyike „asszimiláns” (vagy „TE”) lenne.²²

A Cigány integrációs problémák gerincét, mint már utaltam rá, Póczik 2000–2001-es empirikus kutatása képezte. Ezúttal közel ezerötszáz fős mintát vizsgált – egy, a függelékben teljes terjedelmében közölt – kérdőívvel, százötven esetben szúrópróbaszerű ellenőrző interjút készítettek, és a kemény adatokat (állampolgárság, koreloszlás, iskolai végzettség stb.) összevetette az országos börtönstatisztikával is (51–56.). Az eredmény: az elítélt férfiak 50,1%-a magyar, 21,3%-a „TE”, 28,6%-a cigány (57.). A „magyar” megjelölés alá sorolta a nem cigány nemzetiségieket is.

A TE-megjelölés használatával „eleget tettünk a szabad identitásválasztáshoz fűződő politikai korrektség követelményének, ugyanakkor tisztáztuk az átmeneti identitás már korábban anticipált jelentőségét a kutatás számára” (57.). Majd ezt követően leszögezi: „Ez általánosítva azt jelenti, hogy a jogerősen börtönbüntetésre ítélt férfiak fele Magyarországon cigány származású” (57.). Póczik tehát a fentebb ismertetett, aggályos módon azonosított „TE”-ket egyértelműen cigánynak tekinti, akik nem vállalták – nyilván objektíve létező – identitásukat, ez pedig erősen megkérdőjelezi „önbevallásos” retorikáját.

Ezt követően klasszikus szociológiai vizsgálatok következnek (életkori megoszlás, iskolázottság, lakásviszonyok, családi állapot, település- és régióközi mobilitás, büntetések mértéke, bűnözői karrier stb.), mindezek összehasonlítva a fogva tartottak szüleinek generációjáról nyert adatokkal, illetve a váci eredményekkel. Ezeket az elemzéseket – bár feltételezésem szerint a szerző ezeket tartja könyve legértékesebb részének – részletekbe menően itt nem tudom elemezni, csupán óvatosan figyelmeztetnék két alapvető hibaforrásra, amelyek a legkorrektebbül elvégzett empirikus vizsgálatokat is eltorzíthatják. Az egyik a kategorizációból származhat, mint erre már megpróbáltam rámutatni. A másik lehetséges hibaforrás az összehasonlítás szempontjaiból eredhet. Póczik ugyanis, bár a többi kutatást vádolja a differenciálatlan cigányképpel, valójában ő esik ebbe a hibába, és ezen a harmadik, hasonlóan zárt „TE”-kategória alkalmazása sem segít.

A Cigány integrációs problémákban „a cigányok” állnak szemben „a magyarokkal”, márpedig ennek a szembeállításnak csak akkor van értelme (a korrektségről most ne beszéljünk), ha a „cigányság/nem cigányság” kategóriája meghatározó lenne a szerző által vizsgált társadalmi jelenség, nevezetesen a bűnözővé válás szempontjából. Ezt azonban Póczik nem bizonyította be, még akkor sem, ha elfogadjuk adatait a cigányok börtönnépességen belüli arányairól. A bizonyításhoz ugyanis vizsgálnia kellene, hogy pl. az életszínvonal, a munkaerő-piacról való (tartós) kiszorultság, az iskolai végzettség stb. tényezői nem magyarázzák-e nagyrészt vagy teljes egészében a bűnelkövetővé válás (és, ami messze nem ugyanaz: a börtönlakóvá válás) esélyeinek társadalmi különbségeit. Példának okáért: ha azt találjuk, hogy a legszegényebbek felülreprezentáltak a börtönlakók körében, akkor pusztán ebből automatikusan következik, hogy a cigányok aránya is megugrik, mivel körükben jóval magasabb a szegények aránya. Egy másik példa: Póczik adatainak és az országos statisztikáknak az egybevetése azt mutatja, hogy a börtönökben az érettségivel vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezők alulreprezentáltak az össznépességhez képest, márpedig Kemény István és társai 1993-as kutatása szerint a 19 évnél idősebb romák körében az érettségizettek aránya mintegy 16-szor, a 25 évnél idősebbek körében a diplomások aránya 33-szor volt kisebb, mint ugyanebben az időben a magyar összlakosság körében.²³

Ezt követően következhet csak az a kérdés: vajon az így vizsgált tényezők teljes egészében megmagyarázzák a cigányok magas arányát a börtönökben, vagy marad még bizonyos reziduum, amelynek magyarázatakor már valóban a „cigányság” tényezőjéhez kell nyúlnunk. Ám még ekkor is kérdés maradhat: vajon ez egyformán érvényesül az egész, kb. 600 ezer, környezete által „cigánynak” nevezett magyarországi népességhez tartozó körében, vagy mondjuk csak annak egyik-másik szubkultúrájában;²⁴ elképzelhető-e, hogy azon bűncselekmény-kategóriákban, amelyekben a cigányok felülreprezentáltak, magasabb a felderítési arány, mint másokban, vagy hogy a vádlottak érdekei kevésbé érvényesülnek a büntetőeljárás folyamán (erre nézve l. 108.), és így tovább.

„Kemény István véleményével ellentétes álláspontom szerint…” (29.) – írja a szerző, és megadja a megfelelő Kemény-állítás helyét, amellyel vitatkozik. Ez az attitűd az, amelyet reményt keltőnek tartok, még akkor is, ha kezdeti elismerő szavaim ellenére végül nem maradt túl sok tartalmi és módszertani kérdés, amelyben egyetértek Póczik Szilveszterrel.

Győri-Nagy Sándor: Jövőkép(esség)ek.
Iskolavizsgálat Kállón (Nógrád megye) 2002.
Budapest, Kölcsey Intézet, 2003.
287 old., ármegjelölés nélkül.

Póczik Szilveszter: Cigány integrációs
problémák. Budapest, Kölcsey Intézet, 2003.
158 old., ármegjelölés nélkül.

Jegyzetek

1  Ladányi János és Szelényi Iván, illetve Kemény István, Kertesi Gábor és Havas Gábor által 1997–98-ban jegyzett, e tárgyba vágó cikkei összegyűjtve megjelentek: Horváth Á.–Landau E.–Szalai J. (szerk.) Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Budapest, ATA–Új Mandátum, 2000. 179–282.

2  L. pl.: Megszámlálhatóság kontra megszámozhatóság – Kemény Istvánnal, Kertesi Gáborral, Majtényi Lászlóval, Székely Ivánnal és Zsigó Jenővel Zádori Zsolt beszélget. Beszélő, 2000. március, 8–18.

3  Amelyet Győri-Nagy feltehetően eddigi pályája csúcsának tarthat, legalábbis erre utal, hogy 1998-as PhD-értekezésében is ezeket az 1979–1985 közötti kutatásait foglalta össze (280.).

4  Győri-Nagy Sándor: Falu – kutatás – jövendő. In Pölöskei Ferenc (szerk.): A falukutatás fénykora, 1930–1937. Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2002. 273–4.

5  Csak a gondolatkísérlet erejéig: a magyar nyelvből bőségesen lehetne gyűjteni olyan megnyilvánulásokat, amelyek a „paraszt” szó negatív, pejoratív, előítéletes felfogását tanúsítják. L. például rögtön Juhászné emlékeit a szóban forgó kötetből: „megbélyegzett voltam: amolyan »falusi paraszt«” (261.). Kíváncsi vagyok, vajon Győri-Nagy szerint ebben az előítéletes fogalomhasználatban is „együttélés alapú másságismeret” lenne felfedezhető?

6  Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia (rövid vázlat). Budapest–Kaposvár, 1995.

7  Elek István (235.), Cselőtei László (269.), Balázs Géza (274.).

8  „Mit számítottak a faluban a zsellérek? A parasztok jó, ha a köszönésüket viszonyozták. Furcsa világ volt ez. Mintha a falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték. (…) a különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak, s üdvözölniük kellett egymást, csak a kalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű »jó napot« is a torkukban akadt.” Illyés Gyula: A puszták népe. Budapest, Századvég, 1993. 198.

9  Zsidai Péter: Szolgálunk és kérünk. Élet és irodalom, 2003. november 14. (46. szám) 6–7.

10  A teljesség igénye nélkül, csak néhány példa ilyen kutatásokra: Szabó Ildikó–Horváth Ágnes: Tanítóképző főiskolások elképzelései kisebbségekkel létesíthető kapcsolatokról. Iskolakultúra, 1995/24, 48–53.; Csepeli György–Fábián Zoltán–Sik Endre: Xenofóbia és a cigányságról alkotott vélemények. In Kolosi T. et al (szerk.): Társadalmi riport 1998. Budapest, TÁRKI, 1998. 458–89.; Fábián Zoltán–Sik Endre: Előítéletesség és tekintélyelvűség. In Andorka Rudolf et al (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, TÁRKI–Századvég, 1996. 381–413. Valamenynyi közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a cigányokkal szemben súlyos előítéletek mutatkoznak; ahol volt összehasonlítás „másokkal”, ott minden esetben az derült ki, hogy a magyarországi közvélemény a zsidókkal, az afrikaiakkal, kínaiakkal vagy arabokkal szemben is kevésbé elutasító, mint a cigányokkal.

11  Fábián–Sik, i. m. 395.

12  Csak egyetlen demonstratív példa: Kertesi Gábor kitűnő cikkében (Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség… In Cigánynak születni, 425–69.) a szerző emlékeztet rá, hogy az 1971-es vizsgálat idején a cigány férfiak az országos átlaghoz hasonló mértékben vállaltak munkát. A jelen hatalmas különbségeinek elemzésekor pedig sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek növelik a cigányok munkanélküliségének esélyét: felülreprezentáltak az ország északi és keleti vidékein, illetve a falvakban; lényegesen alacsonyabb az iskolai végzettségük; korábban olyan iparágakban helyezkedtek el (s a fiatalabbak egy része ebből szerzett szakmát), amelyeknél a legnagyobb mértékű volt a szerkezetváltást kísérő leépítés, stb. stb. Modellt alkotva, a cigány/nem cigány munkanélküliségi ráta különbségeinek jelentős részét meg tudta magyarázni a fenti tényezőkkel – a reziduumot azonban nem, s ennek magyarázatakor veszi „csak” számításba a munkaerő-piaci diszkriminációt.

13  Korábban nyersebben fogalmazott: „Kénytelenek vagyunk sajnálattal megállapítani, hogy a cigány elkövetőkkel és elkövetési módszerekkel kapcsolatos vélekedések nem minősíthetőek ab ovo előítéletnek. A cigányok bűnelkövetésével kapcsolatos – előítéletté csontosodott – közmegítélés több évszázad tapasztalatának általánosításából kristályosodott ki.” (Cigányok és idegenek, 285.)

14  „Ez a verbális össztűz, amely a valóság elferdítésére alkalmas kisebb részigazságok és nagyobb részhazugságok gyűjteménye, elsősorban arra irányul, hogy mindenkit elhallgattasson, aki a többségi társadalom oldaláról akár – a cigányok érdekében is – megnyilatkozni merészel. Egyfelől a cigányokkal kapcsolatos kutatás és megalapozott véleményalkotás elé kíván a többségi társadalom számára beszédtabukat emelni, másrészt a cigányokról való diskurzus egyedüli jogát a cigányoknak – mint rendszerint kiderül, az ilyen módon nyilatkozó cigányokon belül is kizárólag önmagának – kívánja fenntartani. A beszédtabu célja a többségi társadalom puszta elnémításán, bűntudatba kergetésén túl a cigány értelmiség identitásképző legendáriumával szembeni kritika lehetőségeinek meggátolása, a cigány értelmiség önértelmezésének eszmei körülbástyázása.” (Cigányok és idegenek, 119.)

15  Pl. 108. vagy 114.

16  A hivatkozások hét és fél oldalas terjedelméből a 26. lábjegyzet két oldalt tesz ki. Itt Póczik teljes terjedelmében idézi magyar értelmiségiek egy csoportjának köszönőlevelét Jospin francia miniszterelnöknek a zámolyi romák befogadása miatt, miközben odaveti, hogy az ügy „valószínűleg egyes titkosszolgálatok által kimódolt provokáció egy mértékadónak mondható magyar értelmiségi csoportot is megtévesztett” (144–6.). Másutt: „Egyes vélemények szerint roma vezetők egy szélsőséges csoportja több év óta etnikai színezetű konfliktusokat gerjeszt” (14.). És ugyanott a cigánykérdés „hovatovább nemzetbiztonsági vonatkozásoktól sem mentes veszélyeiről” ír.

17  Cigányok és idegenek, 189.

18  Cigányok és idegenek, 183–4.

19  Ismét csak egyetlen kiragadott példa, amelynek már a címe is cáfolja Póczik állítását: Szuhay Péter: Akiket cigányoknak neveznek – akik magukat romának, muzsikusnak vagy beásnak mondják. Magyar Tudomány, 1997/6, 656–78.

20  Cigányok és idegenek, 184.

21  Kemény István–Janky Béla: A 2003. évi cigányfelmérésről. Népesedés, nyelvhasználati és nemzetiségi attitűdök. Beszélő, 2003. október, 64.

22  Hacsak nem úgy fogjuk fel a „cigány” kategóriáját, mint a közvélemény egy része. Egy 1979-es vizsgálatban a megkérdezettek 28%-a cigánynak tartotta azt a személyt, „akinek szülei nem cigányok, ő maga cigánnyal kötött házasságot és cigányok között él”. (Hahn Endre–Tomka Miklós–Pártos Ferenc: A közvélemény a cigányokról. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1979. 21.)

23  Kemény István–Havas Gábor: Cigánynak lenni. In Andorka R. et al (szerk.): Társadalmi riport, 1996. 358. és Magyar Statisztikai Évkönyv, 1993, 27.

24  Póczik maga is kimutatja, hogy „cigányai” között sokkal magasabb a visszaesők aránya, ill. magasabb az átlagos kiszabott büntetés, mint a „magyarok” körében (105.)