A terrorizmus első politikai sikere: az al-Kaida megnyerte a spanyol szocialisták számára a parlamenti választásokat. Nem ez volt az első és nem ez lesz az utolsó gyáva európai térdre borulás az iszlámista terrorizmus előtt.

A spanyolok, akik még napokkal 11-M (a március 11-i szörnyű madridi merényletek) előtt is annak tudatában támogatták a konzervatív Néppártot, hogy az segítette Amerikát Irak ügyében, kétszáz halálos áldozat után azt mondták: „az ő háborújuk, a mi halottaink.” A merényletek után, az első 48 órában teljesen logikus módon az ETA került az érdeklődés fókuszába, a politikai elemzőkhöz, lapokhoz hasonlóan maga a kormány is azonnal a baszk terroristákat gyanúsította a tömeggyilkossággal. Aztán lassan beúszott a képbe az al-Kaida és az arab szál, a spanyol baloldal, az ETA és a szimpatizáns értelmiség pedig úgy kérte ki magának a baszk terrorszervezet gyanúsítását, mintha az ETA valami pacifista bélyeggyűjtő egylet lenne, amelytől mindig is távol állt civilek tucatjainak lemészárlása, és mintha néhány tagja nem éppen vasútvonalak iránt érdeklődött volna napokkal a merényletek előtt.

Innentől már ismerős forgatókönyvet láthattunk: a spanyol közvélemény minden bizonyíték nélkül „hazugsággal” és „manipulációval” vádolta Aznart és kormányát (akárcsak Blairt és Bush-t az iraki fegyverek ügyében), a választást kis fölénnyel, Amerika- és háborúellenes retorikával a szocialista PSOE nyerte (akkor most ki is manipulált?), miniszterelnök-jelöltjük, Zapatero pedig még a győzelem óráiban kioktatta Blairt háborúilag, a maga részéről pedig bejelentette: Spanyolország kivonja 1300 fős rendfenntartó kontingensét Irakból. Európai botrány ez a javából.

Ha ez a magatartás összeurópai mintává válik, ha Európa nem hajlandó részt venni többet a terrorizmus elleni harcban, akkor a választók a legközelebbi alkalommal könynyen elsöpörhetik a többi Amerika- és háborúpárti európai kormányt is. Sőt, Amerikában akár Kerry is győzhet azzal az üzenettel, hogy Irak csupán egy nagy hiba volt. Mindezzel nem az a gond, hogy ki kormányoz, hanem az, hogy így a terror máris nyert. Ha 11-M üzenete az, hogy ha nem bolygatjuk őket, akkor ők is békén hagynak minket (lapzártakor a békepárti franciákat is befenyegették merénylettel, az iszlámellenesnek minősített „fejkendőtörvény” miatt); ha Európa azt hiszi, hogy az iszlámista őrülettel szemben esélye lehet valamiféle gyáva, erkölcstelen appeasement-politikának; ha Európa felmondja 9/11 utáni szabadság- és demokráciapárti szolidaritását az Egyesült Államokkal, akkor e hazug, rövidlátó önbecsapásnak beláthatatlan civilizációs következményei lehetnek.

Ebben a helyzetben, amikor a terroristák nyeregben érezhetik magukat, nem valamiféle behódoló, a (természetesen és joggal) békepárti többség vélt érdekeire hivatkozó „népbarát” politikusi magatartásra van szükség, hanem egy olyan felelős attitűdre, amely mer felelősséget vállalni, amely a morális alapon megindokolt elveket, a szabadságot többre értékeli a napi politikai hozamnál. Olyan politikusi kvalitásokat illene most felmutatni, amelyek garantálják, hogy a nemzet érdeke, az európai szabadságot és demokráciát is fenyegető iszlámista terror elleni harc nem népszavazás tárgya. Ezt a felelős politikusi magatartást nevezik leadershipnek. Fókuszáljunk is ezért arra az emberre, aki Európában a leginkább megtestesíti ezt az attitűdöt: a brit miniszterelnökre. Szinte borítékolható, hogy az ő megbuktatása lesz az al-Kaida következő európai sikere.

Ha most nem találjuk a tömegpusztító fegyvereket Irakban, akkor ez azt jelenti, hogy nem is léteztek? Ha pedig nem léteztek, akkor kár volt lerohannunk Irakot? Ezt a kérdést teszi fel a fél nyugati világ Bush-nak és Blairnek címezve: a politikai ellenzék, a sajtó, a véleményformáló értelmiség, szélsőjobbos publicisták és balliberális think tankek – de nem, pontatlanul fogalmaztam, nem is kérdik, hanem állítják mindezt, határozottan, vádló hangsúllyal, a legőszintébbek még azok, akik hozzáteszik: ők megmondták előre. Tényleg megmondták.

A háborút ellenző balos értelmiség tudatos Amerika-ellenes és antiimperialista politikai döntés alapján kezdettől fogva ellenezte a háborút, a nyilvánvaló tényekre, a tömegpusztító fegyverek jelentette potenciális fenyegetésre és a józan észre való tekintet nélkül. A tömegpusztító fegyvereken (WMD) kívül hidegen hagyta még a liberális baloldalt: Irak és egyes terrorista csoportok bizonyított együttműködése; a veszély, amit állami laborokban gyártott antrax-ampullák fegyveres iszlámisták kezében jelenthetnek; az iraki emberi jogi helyzet; a politikai és vallási kisebbségek elleni terror; a kínzások, a tömegsírok; a kurdok elgázosítása pedig olyan régen volt, hogy szinte eltörpül azon súlyos emberiségellenes bűntett mellett, hogy Bush adót csökkent és nem hajlandó aláírni Kiotót.

Nincs meg a WMD, és a világ emiatt azon kesereg, hogy kár volt Irakot felszabadítani. Megáll az ész és körülnéz.

Hosszú hónapok óta itt tartunk: a bizonyítási kényszer megfordításánál, a logika feje tetejére állításánál, a ráció megcsúfolásánál. Egészen biztos, hogy az amerikai és a brit hírszerzés nagyon komoly szakmai hibákat követett el az 1998–2002-es időszakban Irakban, biztos, hogy túlbecsülték a veszélyt – ám a veszély elég megalapozottnak tűnt, még németek, franciák és Hans Blix számára is. 1991 óta közel másfél tucat ENSZ-határozat született azért, hogy Szaddám számoljon el WMD-jével, és mindegyik határozat Szaddámra rótta ezt a kötelességet. Most, hogy nem került elő az arzenál, Bush és a Londonban különös erőfeszítéssel boszorkányüldözött Blair magyarázkodhat, hogy márpedig pár éve még léteztek ilyen fegyverek.

Talán a divatos amnézia terjedése ellen hathat, ha felidézzük: 1991 áprilisában születik meg az ENSZ 687-es határozata, amely felszólítja Irakot: semmisítse meg tömegpusztító fegyvereit, amelyekkel több mint egymillió iraki, iráni, kurd polgár halálát okozta. Az olajembargót csak 1996-ban, részlegesen oldja fel az ENSZ, hogy az Oil for food program keretében a rezsim legalább élelmiszert és gyógyszert tudjon behozni a nélkülözőknek (mint tudjuk: a rezsim ezt sem teszi meg, az olajbevétel az elnöki palotákba folyik). A UNSCOM fegyverzetellenőreinek 1998-as beszámolója szerint Szaddám nagyrészt eleget tett a felszólításoknak, bár biológiai fegyverei, laborjai még vannak. Búvóhelyeken ideggázokat, egyéb programokra utaló jeleket találnak, ezeket megsemmisítik, Szaddám viszont kirakja az országból az ENSZ-ellenőröket. Clinton elnök és Albright külügyminiszter pedig (titkosszolgálati anyagokra hivatkozva) annyira fenyegetőnek tartják az iraki veszélyt, hogy – a britekkel együtt – még 1998 decemberében négy napon át bombázzák Irak feltételezett stratégiai központjait, fegyverközpontjait, vegyi laborjait. Szakértők szerint az arzenál egy része akkor semmisült meg.

Három tényt tehát biztosan tudunk. Az egyik: a 90-es évek elején-közepén Irak bizonyítottan rendelkezett biológiai és vegyi fegyverekkel, és bizonyítottan folytatott nukleáris kutatásokat (a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség és a nyugati titkosszolgálatok eltérően ítélték meg, hány évre van Szaddám az atombombától). Aztán tudjuk azt is, hogy ha Szaddám megsemmisítette arzenálja maradékát, akkor azt a legnagyobb csendben, az ENSZ-et megkerülve, az ENSZ ellenében tette.

Íme, az azóta is rejtélyes sorsú, meg nem talált tárgyak 1998-as listája (az egyszerűség kedvéért a Weekly Standard iraki adatokra alapozott összeállítása nyomán; a részletes biológiai és vegyi készletet, valamint az iraki megtévesztés évtizedes történetét lásd a Globalsecurity.org honlapján, mindezt a teljesség igénye nélkül): 3,9 tonna VX ideggáz, 8500 liter antrax, 4 ezer tonna mérgesgáz-alapanyag, 500 vegyi fegyvert hordozó bomba, 157 biofegyvert hordozó bomba, 107 500 vegyi fegyvert rejtő burok, 25 vegyi- és biofegyvert hordozó rakéta. És soha ne felejtsük el a párévente visszatérő iraki nukleáris kutatásokat, és azt se, hogy bár a nigeri hasadóanyag-sztorit az olasz titkosszolgálat pontatlanul tényfeltárta, tény (ugyanis Niger is elismerte), hogy az iraki vásárlási szándék megvolt, csak éppen az afrikai ország kikosarazta Szaddámot.

Végül a harmadik kétségbevonhatatlan tény: az amerikaiak még keresnek, ám a mai napig nem találtak WMD-t. Az októberben még több tucat WMD-programról beszámoló, a mostani terepmunka sikertelensége miatt lemondott, ám az iraki háborút ma is abszolúte legitimnek tartó amerikai főellenőr, David Kay szerint Irak a 90-es évek közepére megsemmisíthette fegyvereit, egy részét Szíriába csempészhette még a háború előtt. A Bush-nak, Blairnek hadat üzenő értelmiség azonban, amelyik természetesen a WMD megtalálásának esetén is éppígy gyűlölné Bush-t, Blairt és a katonai beavatkozást (sőt, azt állítaná, hogy az amerikaiak csempészték oda az ampullákat), azt próbálja elhitetni a világgal, hogy „meg nem talált WMD = nem létező WMD”, Irak tehát kvázi soha nem jelentett fenyegetést a régióra vagy a szabad világra. Ahogy Óceánia sem állt „soha” hadban Eurázsiával.

Ma látjuk igazán világosan, hogy Szaddám idején milyen komoly problémát okozott az amerikai és a brit hírszerzésnek az iraki felderítés. Kevés volt a lehetőség személyes kontaktusokra, napi operációkra, az iraki tudósok megfélemlített emberek voltak, akik saját főnökeiknek is kénytelenek voltak hazudni, sok volt a pontatlanság és a téves információ (ide kell valószínűleg sorolnunk néhány fegyverfajtának a brit kormány által jóhiszeműen jelentésbe foglalt 45 percen belüli bevethetőségét), a szabad világ nem tudta pontosan, mekkora fenyegetést jelentett Szaddám. Ezért nem kellett volna akcióba lépni tavaly márciusban?

Épp ellenkezőleg: a háború azért indult, mert nem tudtuk pontosan, mire képes az eszelős diktátor, miközben pontosan tudtuk, hogy mindenre. A máig létező antrax- és ricinveszély erősen csökkenthető, ha kontroll alatt tartjuk a gyártásában/terjesztésében érdekelt államokat, a gonosz kétségtelenül létező tengelyét. A terrorista szabadcsapatoknak állami hátországra van szükségük, s a war on terror célja éppen ennek a megakadályozása, például a szabadság és a demokrácia exportja révén.

Most azt mondják: az ENSZ jól végezte a dolgát, a szankciók és a fegyverzetellenőrök működtek. Lehet. Ám a líbiai és az iráni hadipotenciált éppen hogy alulbecsülte a hírszerző közösség, még szerencse, hogy az antiterrorista háború eredményeként mindkét ország elkezd lassan kooperálni a nyugattal. A tavalyi vita Washington–London és Párizs–Berlin között pedig nem arról szólt, hogy veszélyes-e Irak (igen), hogy elszámolt-e Szaddám a korábbi arzenáljával (nem), hanem arról: közvetlen és nyilvánvaló-e a veszély, tehát milyen eszközökkel lépjünk ellene. És főleg: mikor? Adjunk-e még időt, még egy esélyt a fegyverzetellenőröknek, vagy elég a nemzetközi közösség által egyhangúlag jóváhagyott 1441-es ENSZ-határozat alapján cselekedni? Amerika a megtámadott államok önvédelmi jogán, egy belengetett francia és orosz ENSZ-vétó nyomán lépett. És vele együtt Nagy-Britannia.

Arról, hogy honnan az európai (benne: a magyar) liberális értelmiség Bush-fanyalgása, az „ostoba texasi cowboy” kiirthatatlan toposza, hogy ennek van-e köze a komcsi időszak anti-Reaganizmusához (nagyon is) és a mai antiamerikanizmushoz (mi az hogy), és hogy szerintem miért kéne a liberálisoknak támogatniuk George W. Bush-t, majd máskor, bővebben. Most fejezzük csak ki tiszteletünket az EU kedvenc ellenségképének, Amerika utolsó csatlósának, a brit miniszterelnöknek, akit a Hutton-jelentés felmentett ugyan a titkosszolgálati adatok manipulálásának vádja alól; aki Irakban győzött ugyan, ám Londonban, a véleményformáló médiaértelmiség ellene indított háborújában máris vesztett.

Whitewash, tisztára mosás – állítja a Hutton-jelentésről Blair baloldali ellenzéke, amely a lordbíró vezette alsóházi bizottságtól mindenképpen azt akarta hallani, hogy a WMD csak ürügy volt Irak imperialista és (emlékszünk még az érvre?) olajügyi lerohanására. Washington után Londonban is független parlamenti bizottság vizsgálja a hírszerzés tévedéseit, hibáit – ám ez nyilván nem hatja meg azokat, akik a BBC hullámhosszán is folytatják Blair elleni tudatos kampányukat. Nem véletlen, hogy Blair pozíciója a Hutton-jelentés ellenére megingott: ez kizárólag a fenti értelmiség és ellenzék által előállított társadalmi klímának köszönhető.

A Bliarré (hazuggá) névtorzított miniszterelnök természetesen megtehette volna, hogy a háború mellett szóló három egyenértékű érvből (a WMD, a terrorista kapcsolat-szál, az emberi jogok helyzete) nem a WMD-t, hanem a human rights-ot hangsúlyozza – hiába tette volna. A neokon National Review-ban John O’ Sullivan mutat rá találóan arra, hogy ironikus módon épp a most hiteltelenített WMD volt az egyetlen ok, amivel Blair saját húzódozó Labour-frakcióját meggyőzhette a háborúról, hiszen sem az emberi jogok, sem a demokrácia nem volt elég „szexi” szempont a parlamenti baloldalnak. Senkit nem érdekel természetesen az az (éppen a BBC által kezdeményezett) friss felmérés sem, amely szerint az irakiak többsége „elégedett vagy nagyon elégedett” élete alakulásával a felszabadítás óta, s 70 százalékuk szerint az „élet jó vagy nagyon jó irányba változik”. A baloldalt ritkán érdekli az a nép, amelyre állandóan hivatkozni szeret.

Tony Blair leginkább annak köszönheti a démonizálást, hogy önálló ember, tartása van, belső, morális meggyőződésből cselekszik. Ez ma Európában: unikum. Egész politikai karrierjét, személyes hitelét erre a háborúra tette fel, ennek az emberi-jogi antiterrorista meggyőződésnek az alapján győzködte saját Labour-renitenseit hónapokon át. Ez, kizárólag ez különbözteti meg a felelős, szuverén leadershipet az olcsó, népszerűség-hajhászó populizmustól. Ráadásul baloldali tabut tör: nem gondolja, hogy a briteket, svédeket, németeket megilleti a demokrácia és a jólét, az arabokat meg nem. Nem gondolja, hogy a tolerancia jele, a kulturális másság békén hagyása, ha távoli népnyúzókat érintetlenül hagyunk. Hogy tétlenül kell néznünk, amint földalatti biológiai-vegyi laborokból Baath-párti fasiszták röhögnek a képünkbe – miközben al-kaidista haverjaik néhány ampullányi ricinnel a zsebükben már ott ülnek az Air France valamelyik járatán.